Népszabadság, 2003. január 30. – Szerző: Szigethy András

Lassan külön irodalma lesz Kertész Imre Nobel-díja hazai recepciójának, a vitának, amely egyebek között arról szól, hogy miként fogadták a magyarok – olvasók és nem olvasók – Kertész Nobel-díjának hírét, s miként viszonyult a kritika az életműhöz annak előtte és annak utána, na és ahogy mondani szokás: arról is, hogy szereti-e Kertész a magyarokat. És ha nem, jogában áll-e nem szeretni?

Pomogáts Béla, az írószövetség korábbi elnöke egyebek között arról beszélt a Kossuth Klub minapi vitáján, hogy ugyan Kertész Imre nyilatkozataiban, esszéiben gyakran elhatárolja magát a magyaroktól – s mint mondta, ez személy szerint nagyon bántja őt –, ám a stockholmi díjátvétel alkalmából mondott beszédében ugyanúgy az azonosulás hangsúlyait vélte felfedezni, mint az Angol lobogóban, amely művében Kertész az ötvenhatos tömegen áthajtó, angol zászlóval befedett gépkocsi ajtaján kinyúló kéztől tart távolságot, és nem a forradalom Magyarországától.

Sándor Iván író arra hívta fel a figyelmet, hogy az esszéista Kertész megérthetetlen a magyar történelem és mentalitástörténet zsákutcáinak, kiszámíthatatlan kanyarjainak értelmezése nélkül. Mint mondotta: Kertész munkásságában az a megrendítő, hogy gyökeresen mást mond a XX. század magyar történelméről és történetfelfogásáról, mint amit eddig mondtak. Mást mond a holokausztról és az azt körülvevő dilemmasorozatról, mást mond, és felforgatóan új módon beszél az emberi énről. Kertész Imre a szembenézés és ugyanakkor a méltóság nyelvén beszél, ez adja írói, emberi erejét és minőségét. Kertész fogadtatása azért olyan élesen ellentmondásos, mert szembenéz a gondolkodástörténet kliséivel, és egyben önmagával is.

Bojtár Endre irodalomtörténész megemlítette: első ízben fordult elő az irodalmi Nobel-díjak történetében, hogy olyan országból kapott tiltakozó leveleket, sőt fenyegetéseket a Svéd Királyi Akadémia, ahonnan a Nobel-díjas származik. Kertész Imre irodalmi munkásságáról szólva azt tartotta legfontosabbnak, hogy Kertész egész életművének középpontjában az individualizmus áll, és az írót idézve mondta, hogy nem tűri az individualizmusból való kirekesztést, melyre a rendszerváltás óta igen sok példa akadt, amikor is a közösségi ideológiákat kívánta a politika az önmeghatározás legfontosabb kategóriájává emelni. A jobboldal – mondta Bojtár Endre – azokat a momentumokat, mondatokat ragadja meg a kertészi műben, amelyekben a magyarságtól való idegenségéről beszél, s közben nem veszi észre, hogy az író az írás kíméletlenségének gyógyhatását alkalmazza, amellyel nem mond mást, mint azt, hogy önmagában még nem érték, ha valaki magyar.

Bozóki András politológus felidézte a Medián közvélemény-kutató tavalyi októberi–novemberi felmérésének adatait, melyből az derült ki, hogy a megkérdezettek 90 százaléka hallott Kertész Imre Nobel-díjáról, 43 százalék pedig az országot érintő öt legfontosabb esemény közé sorolta azt. Minden tizedik magyar pedig a hónap legfontosabb eseményének tartotta. Kertész Nobel-díjának hírértékét egyetlen magyarországi „esemény” múlta akkoriban felül: ez pedig a rekord lottónyeremény elnyerhető összege volt.

Bozóki András szerint a Nobel-díj fogadtatásában azért mutatkoztak zavarok, mert Kertész besorolhatatlan író. Az úgynevezett keresztény középosztály nem tarthatta saját reprezentánsának, nem szerette a kádári irodalompolitika sem, de nem tartozott az ellenzéki táborba sem, nem írt alá tiltakozó íveket, táborokon kívül állt, nem fért bele például az úgynevezett antifasiszta írók körébe sem, hiszen Kertész Imre irodalmi munkásságának éppen az az egyik legfontosabb attitűdje, hogy a holokauszt kérdését nem zsidó–német ügynek tekintette. A Sorstalanság, mint többi regénye is, egzisztencialista mű – mondta Bozóki.

A politológus arról is beszélt, hogy egy olyan országban, ahol szólásszabadság van, mindenkinek jogában áll kifejtenie, ha nem szereti a magyarokat, de ugyanúgy jogában áll a másik oldalnak is elmondani, hogy ők pedig az ilyen nyilatkozatokat nem szeretik.