Engedjék meg, hogy külön is üdvözöljem a körönkben megjelent illusztris személyiségeket. Először is Várszegi Asztrik püspök urat, pannonhalmi főapátot üdvözlöm, Göncz Árpádot, a Bibó Társaság elnökét, Lenkovics Barna ombudsman urat. Üdvözlöm az International Association for Religious Freedom elnökét, Herr Weinen és főtitkárát, Clark urakat.

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a Konferencia Előadóit, Résztvevőit! Megtisztelő számomra, hogy meghívást kaptam katolikus szerzetesként, püspökként és hogy, ha rövid időt is, de Önökkel tölthetek.

Keresztény gyökereink ihletében mondom: Advent van, az Úrjövet ideje. Az egyetemes üdvösség-várás üzenete azt a tényt is magában foglalja, hogy az emberiség és benne élő Krisztus egyháza a történelem zarándokaként az állandó változásban mindig újat, teljesebbet, tökéletesebbet vár. Reméli már a maradandót, de fájdalmasan kell tudomásul vennie a változást, amelyre vágyik és és amitől, mint mint mindentől általában, félünk. A remény élteti, hogy egyre teljesebbre jut. Ábrahám archetípusában, sorsában benne van az egyes és a közösség sorsa is: „Hittel engedelmeskedett Ábrahám a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Kivándorolt anélkül, hogy tudta volna, hová megy. Várta ugyanis azt a szilárd alapokra épülő várost, melynek tervezője és alkotója Isten.” (Zsidó levél 11, 8-11) Erre az ősi, az üdvtörténet hajnalán megfogalmazott tapasztalatra és ígéretre mintegy visszhang és válasz a Jelenések könyvének látomása: „Akkor új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger is megszűnt. Ez után láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem leszáll a mennyből, Istentől. Díszes volt, mint a vőlegényének felékesített menyasszony. A trón felől harsány hangot hallottam: „Nézd, ez Isten hajléka az emberek között! Õ velük fog lakni, azok pedig az ő népe lesznek és maga Isten lesz velük. Letöröl szemünkről minden könnyet. Halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom. Ami eddig volt, elmúlt.” (János Jelenései 21, 2-4)

Jézus Krisztus közössége, egyháza a harmadik évezred elején hatalmas tapasztalatra tekint vissza. A végső időkre beállított kis csoportként kezdte keresztény időtengelyünk origójánál és Urával, Mesterével vallotta: „Az én országom nem e világból való.” (Ján 18, 36) Vándorlása elején és közben is tudta, hogy az Isten államának határai, az „amor Dei” és az „amor sui”, az istenszeretet és az önszeretet metszéspontja, határmezsgyéje nem kívül a történelemben húzódik csupán, hanem elsősorban az emberi szív közepében. Ez a jézusi közösség egy birodalom romjai láttán mégis arra érzett kísértést, hogy Isten államát itt e földön rendezze be. Ahogy megkísérelte, sokszor vált keserűvé szájában ígéret, mert hogy újból és újból megtapasztalta szenvedései között, hogy „az én országom nem evilágból való.” Hosszú és fáradságos utat tett meg a II. Vatikáni zsinatig, ahol az állam és az Egyház „szétválasztása” mellett foglalt állást, mivel a maga területén mindkettőt autonómnak és a másiktól függetlennek nyilvánította (Gaudium et spes 76)

Ez a tény nem zárja ki azt a felelősséget, hogy az úton lévő egyház hittel, ésszel és szívvel ne gondolkodnék, cselekednék mindenki javáért és így valósítsa meg, másokkal is együttműködve a nagy látomást, amelyet a II Vatikáni Zsinat egyházról szóló tanításában magáról vall: az egyház az emberi nem egységének mintegy jele, szentsége.

A közönség

1./ Az úton levő egyház mindig is a keresés állapotában volt. Mindig is a konkrét kihívásokra kellett választ adnia, miközben éppen ezen válaszokon keresztül dolgozta ki önmaga megmutatkozását is, amint jól érzékelhető ez Lafont A katolikus egyház teológiatörténete című monográfiájában is. Egy másik módon is megfogalmazva: ez a keresés önmagában és egyszerűen nem osztható ketté evilágira és nem evilágira: az evilági kihívásokban és a rájuk adott válaszokban (is) szüntelenül meg kell találnunk a nem evilágit boldogulásunk érdekében. Vagyis a szüntelen keresés állapotában kell tudnunk magunkat és így kell elfogadni másokat is.

Ez a keresés így egyaránt érvényes azon társadalmakhoz való viszonyt illetően, amelyben, és amelyekkel az egyház együtt él a világban és azokra a mentalitásokra, kultúrákra, amelyeken keresztül, és amelyek segítségével, ezen társadalmakkal a kapcsolatát (kommunikációját) meg tudja teremteni, illetőleg ezt a kapcsolatot vele meg lehet teremteni. Vagyis a keresés közben nagyon sok az akár egyszerre is változónak tekintendő tényező.

A mai viszonyok ebben a keresésében csak annyiban tekinthetők másnak a korábbiaktól, hogy van, lehet, kell, hogy legyen történeti perspektívánk magáról a keresésről. Ez talán nem mindig volt így, s amikor nem így volt, akkor könnyebben lehetett azt hinni, hogy a viszonynak, meg a vándorlásnak a felszínen megjelenő formái egyúttal a lényegi, az identitáshoz szorosan hozzátartozó formák is. Ma ezt már nem lehet így elfogadni. Következményei pedig sokrétűek.

Egyrészt megértéssel kell fogadni, ha nem sikerül az adott kor konkrét kihívásait maradéktalanul (vagy egyáltalán) megérteni és nyomában a válaszokat sem sikerül jól megfogalmazni. Azért kell megértéssel fogadni (túl azon, hogy talán ez az egyetlen valóban keresztény attitűd), mert az látszik az elmúlt kétezer év történetében, hogy mindig is nagy nehézséget okozott az éppen aktuális kihívások valódi természetét észrevenni és a jó választ saját idejében megadni. Utólag mindig lehet bölcsnek lenni, noha ez sem mindig könnyű, ezért aztán morális értékéből az utólagosság semmit sem von le.

2./ Másrészt a II. Vatikáni Zsinat nekünk katolikusoknak (és talán keresztényeknek is általánosabban) jó kiindulópontot (és sok feladatot) kínál e keresés mai formájára. Magyarországon a zsinati folyamat az elmúlt tíz évben sem haladt elegendően előre. Ennek is számtalan történeti perspektívából érthető oka van vagy lehet. Ami azonban nekünk nem ad semmire sem felmentést. Ráadásul az elmúlt harminc év a világegyházban sem múlt el nyomtalanul, maga a zsinati folyamat is változott. Ha ma beérnénk, vagyis megvalósítanánk a harminc év előtti zsinat akkori szellemét, akkor is lemaradásban lennénk, mert a XXIII. János pápa által megfogalmazva a palackból kieresztett szellem továbbra is működik, alakítóan van jelen. Ma már Magyarországon sem lehet más a cél, mint ezekbe a posztzsinati fejleményekbe való bekapcsolódás. Nem egyszerűen felzárkózás (nem követés: gyakran az a hiedelem, hogy a világnak ez a része követésre van berendezve, már csak ezért sem), hanem a magunk (történetileg és társadalmilag) sajátos helyzetében megtalálni a magunk válaszait. Ehhez nyilvánvalóan sok ösztönzést meríthetünk mások tapasztalataiból, de azok semmiképpen sem helyettesíthetik a magunk válaszait.

3./ Harmadrészt a morális kötelesség a keresésre ma már azt is magában foglalja, hogy mindez ne a vetélkedésre (kompetícióra) épített mentalitásokon alapuljon, hanem éppen ellenkezőleg az együttműködésre (kooperációra) legyen felépítve. Erre nem csak az az egyetlen valóban keresztény mentalitás kötelez bennünket, aminek mindig is tudatában kellett lennie a keresztény embernek, a szeretet, de az a felismerés is, hogy a világ körülöttünk oly összetett, sokrétű, annyi féle módon kiterjedt, hogy a magunk igazságának rendíthetetlen hitével sem tekinthetünk bele másként ebbe a világba, mint hogy a kihívásaira adott válaszok megadására egyedül kevesek vagyunk. Márpedig a magunk és mások boldogulásán való munkálkodás közepette senkit sincs jogunk ebből kihagyni. Ha kihagynánk (tudatosan nem használom a kicsit elcsépelt és lejáratott kirekeszteni igét), nem volnánk keresztények.

Ezért kell keresnie (együtt keresnie) egy ilyen konferencián (is) mindenkinek, legyen az hívő vagy nem hívő, keresztény vagy nem keresztény, klerikus vagy laikus, magyar vagy nem magyar. Csak az együtt végzett keresés ajándékozhat meg bennünket a jövő örömével, többletigazságával és boldogságával, amelyre a vágyat mindannyian, közösségben és egyénileg is szívünkben hordozzuk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket és Mindannyiuknak eredményes tanácskozást, eszmecserét kívánok!

Köszönjük a főapát úr szavait, és megkérem első előadónkat, Göncz Árpád urat, a Világi állam és az egyház kapcsolata című előadásának megtartására. Göncz Árpád urat, úgy gondolom, nem szükséges bemutatnom, ezért eltekintek tőle.

Kedves Barátaim!

Azt hiszem, én mégis bemutatkozással fogom kezdeni, annak ellenére, hogy Horányi Özséb szükségtelennek ítélte, hogy bemutasson. Azt, hogy ki voltam, nyilván tudják, ennél egy kicsit többet szeretnék mondani. Mindenekelőtt arról a korról szeretnék néhány szót szólni, amelyikben „szocializálódtam”. 1922-ben születtem, így a szellemi fejlődésem döntő időszaka a második világháborút közvetlenül megelőző időszakra, a háború, majd a kezdeti szovjet megszállás és az új magyar állam alakulásának idejére esik. A két háború közötti időszakban még a csapból is a „kereszténység” szó folyt, a kor politikájának közkeletű elnevezése is „keresztény kurzus” volt.

Előrebocsátom: keresztény embernek és katolikusnak vallom magam. Édesapám katolikus, magyarországi, zalai származék, édesanyám unitárius, erdélyi. Édesanyám a ciszterciekhez akart beíratni, és azért nem vettek fel, mert apám nem adott reverzálist, s mert, bár én így is katolikus vagyok, anyám unitárius. Ezért középiskoláimat egy budai gimnáziumban végeztem; hatvanan voltunk az osztályban, ebből tizenhatan zsidók. Nem kell mondanom, hogy akkortájt egy iskolai osztály életében is hogyan tükröződött a kor állítólagos keresztény volta. Megosztásban, különbségtételben – esetenként, bár kevésbé – gyűlöletben, esetenként teljes szolidaritásban. Lehetetlen volt, hogy ez ne hagyjon nyomot bennem. Tegyük hozzá: a keresztény szó jelentése akkoriban nem volt egyértelmű. Az 1-es országút mellett, Budapestről kimenet baloldalt, a Richards posztógyár homlokzatán volt egy nagybetűs kiírás: „Magyarország egyetlen őskeresztény posztógyára”. Nem tudtam úgy elmenni az épület előtt, hogy eszembe ne jusson a posztógyár, amint épp az oroszlánok elé vetik, szemét ájtatosan az ég felé fordítja, és Isten nevével az ajkán vérzik el az oroszlánok foga közt. Persze nem tudom, ugyanerre gondoltak-e azok a munkaszolgálatosok is, akiket ott hajtottak el Bécs felé puskatussal, és lőtték le őket, mint a kutyát, abban az esetben, ha nem bírták a menetet.

A két háború időszaka – együtt – azt hiszem, a világtörténelem mélypontja volt. Az I. Világháborúban a harcoló felek még Istenhez fohászkodtak a győzelmükért. A II. Világháborúban Isten neve már szóba sem került. Nem is kerülhetett. Az egyik harcoló fél, az, amelyik a háborút kirobbantotta, a világuralom mellett mindenekelőtt egy másik nép, a kereszténység szülőföldjének népe kiirtását tűzte maga elé célul, és ezt kishiján sikerült is valóra váltania. Fő ellenfele elvszerűen Isten nélkül élt, és az emberi társadalom egy meghatározott osztályának kiirtását tűzte célul maga elé, ami – elsősorban odahaza – majdnem sikerült is neki.

Ennek a háborúnak az emberi hősiesség nem volt annyira jellemzője, mint a korábbinak, hiszen ez alkalommal vágóhídra hajtott állat volt a katonák nagy része, még akkor is, ha hitt a háború céljaiban. Amelyeket átszőtt a könyörtelenség és a tömegpusztítás szelleme.

Az egyház szovjet-Magyarországon üldözést szenvedett, és én azt hiszem, ez az üldözés mindenekelőtt a gyöngéket tántorította el az egyháztól; és amikor az egyház és az állam között -részben vatikáni inspirációra – kétoldalú erőfeszítéssel létrejött valamiféle kompromisszum, amit lehet akár jó, akár életmentő kompromisszumnak is nevezni (kinek-kinek a tetszése szerint), akkor a leghívebbek tántorodtak el tőle. Mert a kompromisszum kompromisszum volt, és a hit nem ismer kompromisszumot. Ezért hit. Gondolom, ez mindmáig érezteti a hatását.

A rendszerváltozás nem volt teljesen egyértelmű. Az egyháznak óriási lehetőséget kínált, de az ezt, ki tudja miért, nem tudta spirituálisan kihasználni. A hit első hullámhegye után hullámvölgy következett. Csak habozva merném megnevezni e kezdeti pasztoráció sikertelenségének okait. A magam részéről mindenesetre sajnálom, hogy az Egyházügyi Hivatal iratai nem kerültek felszínre. Nem ismerjük a hivatal anyagát, csak sejtéseink vannak róla: titkosították. A valóság titkosítása, annak ellenére, hogy bár sok megrázkódtatást megelőz, éppen a találgatások lehetősége miatt általában káros. Ma feltárni már voltaképpen fölösleges; akiket érintene, azok körülbelül az én korosztályomhoz tartoznak, tehát nyolcvanadik életévükhöz közelegnek. A személyük ma már semmit nem hitelesít és semmit nem hiteltelenít. Ezen már túl vagyunk. Egy nagy lehetőséget, a megtisztulás lehetőségét elmulasztottuk. Nem az egyház. Nem az állam. Hanem az ország. Az ország közszelleme.

Tudjuk: a katolikus egyház és Európa története, annak ellenére, hogy a kereszténység Júdeából eredt, egybefonódik. Krisztus kereszthalála után nem egészen háromszáz évvel, Nagy Konstantin elhatározásából a kereszténység Európa úgyszólván államvallásává vált. Európa ma nem lenne Európa az egyház nélkül. Nem akarok végigfutni az egyháztörténeten még csak vázlatosan sem – elég annyit tudni, hogy ezután Európa szellemi és politikai súlypontja a Földközi-tenger térségéből áthelyeződött Közép-, pontosabban Nyugat-Európába. Földrészünk latin Európából átalakult germán Európává. Az egyháznak évezredes története során voltak tragikus pillanatai, voltak dicsőséges pillanatai. Műveltségünk egészét az egyház működésétől elválasztani lehetetlen. Mindannyian, minden pórusunkban öntudatlanul is ott viseljük Európát, azaz annak szinonimáját, a katolicizmust. Az egyház története – ugyanakkor – pontosan tükröz minden politikai és kulturális változást, ami Európában végbe ment. Az egyház lereagálta a gőg túlzásait, elszenvedte királyok üldöztetését, hol összefonódott uralkodókkal, hol eltávolodott tőlük; volt, amikor maga is – mégpedig igencsak goromba – világi hatalommá vált.

Mindeközben létrejöttek az új meg új szerzetesrendek, s kivétel nélkül valamilyen társadalmi gyökerű szükségletre adtak választ. S egyben spirituális szükségletre, a megismerés vágyának kielégítésére, a hatalom erőszakának megregulázására, az írásbeliség bevezetésére. De mindenkor olyan emberek léptek be a szerzetesrendekbe, akik tudták, hogy a társadalomnak, az európai embernek mire van szüksége, és azt is tudták, hogy ezt hogyan kell a maguk körében, a nép hitére támaszkodva, a közműveltséget elmélyítve megvalósítani. A szerzetek maguk is átmentek szervezeti viszontagságokon, a bomlásnak, a megtisztulásnak a hullámain. Úgy hiszem, hogy mindez elkerülhetetlen volt. Időközben létrejött az első nagy egyházszakadás, a keleti és nyugati Európa kettészakadása, utána bekövetkezett egy másik nagyon mély szakadás, a katolicizmusé és a protestantizmusé. Közben bekövetkezett az avignoni fogság, VIII. Bonifác pápa fogsága, a politikai egyház két mélypontja, mikor is a pápa a világi hatalom tényleges foglya lett. Így jutottunk el a magunk évszázadáig, amely a hitigény és a megismerés-igény, a szeretet és a szabadságigény közül a megismerés- és a szabadságigényt helyezi előtérbe. Mindkettő érvényesítése jószerint az egyház közreműködése nélkül történik. A teremtés érzékelhetőbb körvonalakat ölt a természettudomány, mint a hit közreműködése következtében. Az európai ember – ma – mindenekelőtt a világ megismerését áhítja, és nem az örökkévalóság és a maga viszonyának tisztázását.

Én azt hiszem, amire ma a világnak a legnagyobb szüksége volna, az a szeretet törvényének elismerése, és Krisztus példája nyomán az érvényesítése. Ami a létéből kifolyólag, természetszerűen az egyház – a keresztény és keresztyén – egyházak feladata volna.

De kétezer év óta két nagy szervezet – az Egyház (egyházak) és a világi hatalom szüntelen párharcának vagyunk a szemtanúi. A lelkek fölötti uralomért, a világi hatalomért.

A kettő alapfeladata alapvetően más. Az állam a társadalom anyagi, az egyház az ember lelki létfeltételeinek megteremtéséért, megőrzéséért felel. Még ha a kettő között szoros kapcsolat áll is fenn. Még ha mindkettőt ösztönösen a hatalomvágy irányítja is, és – szervezett erő lévén – mindkettő átment mindazokon a folyamatokon, amelyekkel a növekedésük során minden szervezet szembesül. Önmaga feladatának tisztázásán, elvi, hitbeli, eszmei tisztulásán, szövetségesek keresésén, szövetségesek megtagadásán. Állam és egyház, szervezet lévén, többé- kevésbé ugyanezt élte át. A kettő viszonya hol a közeledés, hol a teljes azonosulás, hol a teljes szabadság, a II. Vatikáni zsinat után az emberi szabadság és a lelki felszabadulás, a hit szabadságának elvei alapján áll. Én nagyon szeretném, ha ez utóbbi irányvonalat tartani lehetne, hiszen nincsen rosszabb, mint ha tisztázatlan erkölcsi helyzetben és bűntudatot érezve a közelmúltért, de a bűntudatot le nem reagálva, egy szervezet tőle idegen külső erők rabságába esik, vagy akárcsak befolyása alá kerül. Az egyház és az állam egyaránt olyan szervezet, amelynek a másik mellett és nem fölötte kell élnie, figyelemmel kell lennie egymásra, de befolyásolnia, kivált szervezeti formában, egymást nem szabad.

Én nagyon, nagyon szeretném – s ez érvényes az államra is, de mindenekelőtt a katolikus egyházra és minden katolikusra, sőt, minden egyházra -, ha Krisztus tanítását, Krisztus szeretet-parancsának evilági érvényesítését és nem a hétköznapi problémák megoldását tekintenék a fő céljuknak. Három olyan bibliai textusra hivatkoznék, amit Önök nagyon jól ismernek. A legfontosabb közülük, énszerintem, az irgalmas szamaritánus története, a második annak az esetnek a leírása, mikor Krisztus indulatra gerjed, és kihajtja a templomból a kufárokat, galambárusokat és a pénzváltókat (akik persze odakint is galambárusok, pénzváltók és kufárok maradnak, csak nem az Isten házában). Mert a templom nem a kufárkodás helye. És a harmadik, talán legszebb szöveg, és mindnyájunk számára a legfontosabb is, a szeretet himnusza, ami – ha Krisztusnak nem is a szavait, de a szellemét idézi – Szent Pálé. Szeretet nélkül senkik vagyunk, sem állam, sem egyház nem vagyunk.

Ha korunkban nem is működik hibátlanul a maga szükségletei szerint az egyház, nagyon is működik a társadalom hitigénye; azt a kisegyházak léte, sokasodása bizonyítja. Javarészt olyan emberek gyülekezetei, akik mögött nem áll évezredes teológiai tekintély, de szorosan fogják egymás kezét és valóságos emberi és lelki közösséget alkotnak. E közösségeket bántani nem szabad. Nem szabad időtartamhoz és létszámhoz kötni a fennmaradásukat: létrejöttük nem „engedélyfüggő”. Ne felejtsük el, Krisztus tizenkét tanítvánnyal kezdte. A tanítványok közössége három év alatt jutott el a kereszt-áldozatig, háromszáz évbe telt, amíg Európában szilárdan megvetette a lábát, ma kétezer éve létezik itt, és meg nem tudnám mondani, hányan voltunk, vagyunk és leszünk keresztények. Isten jóvoltából.

A határvonalak elmosódnak; sokan vallják magukat kereszténynek, de nem azok, sokan nem vallják magukat kereszténynek, mégis azok. Mert – talán öntudatlanul – Krisztus tanítványai. A lelkük parancsára. Hogy ki ül majd Isten jobbján, azt csak Isten maga tudja, mert ő nemcsak tudja, ő érti is, hogy mit és miért teszünk.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Miközben megköszönöm Göncz Árpád úrnak a szavait, szeretném mindannyiunk figyelmét felhívni arra, hogy mintát is adott nekünk, hogy kell gazdálkodni az idővel. Érdemes ezt a mintát követnünk. A konferencia végén lesz rá mód, hogy hozzászólások legyenek.

Megkérem következő előadónkat, dr. Paczolay Péter urat, jogászt, a köztársasági elnök hivatalának helyettes vezetőjét, tartsa meg előadását.

Az állam és egyház elválasztásának magyar modellje

A cím valójában pontatlan, mert az állam és egyház magyar sajátosságairól lesz szó, ami akár magyar modell is lehetne, de nyilván nem az. A túlzottan ambiciózus cím arra kíván utalni, hogy az állam és egyház viszonya lényegében minden országban eltérő, sajátos.

Természetesen nagy eltérések, sőt modellálható különbségek vannak az egyes országok szabályozásában. A szakirodalom legalább négy modellt különít el. Az egyik az államegyházi modell történelmi öröksége (Anglia, Skócia, Dánia, Norvégia, Finnország, Görögország). A másik a radikális elválasztás modellje az Amerikai Egyesült Államokban született meg. Franciaország alapvetően egyházellenes megfontolásokból követte ezt a modellt, és a semleges állam közömbös állammá vált. A harmadik az ún. kapcsolódó modell, amely elsősorban Németországot, és Közép-Európa német nyelvű államait jellemzi. E modellben a hangsúly, a már szintén kifejtettek szerint, az állam és egyház együttműködésén van. A negyedik modell, az együttműködő elválasztás rendszere az elmúlt évtizedek terméke Dél-Európa latin országaiban. Ezen országokban – és Írországban is – a korábbi államegyház és az állam együttműködésének jellemző jele a két fél autonómiájának kölcsönös elismerésén alapuló szerződéses szabályozás.

Paczolay Péter

A vallásszabadság és az állam-egyház viszony szabályozása nemzetközi standard nélkül, nemzeti sajátosságokhoz kötődik. Mindegyik ország más megoldást követ, sem egyetemesen, sem regionálisan elfogadott általános mintája nincs az állam és egyház viszonyának (gondoljunk az amerikai, német, olasz, vagy a volt szocialista országok között a lengyel egyház sajátos helyzetére). Ennek a relativizmusnak nem kellően tudatosult a jelentősége. Ugyanis a legtöbb intézményi változás, melyet a rendszerváltás hozott magával a volt kommunista országokban, bizonyos nyugati modellek átvételét, vagy az azokhoz való hasonulást jelentette. Természetesen a jogállamiságnak, alkotmányosságnak, parlamentarizmusnak, demokráciának, pluralizmusnak, emberi jogoknak sem létezik egyetlen kizárólagos modellje, mint ahogy egyes intézményekre (államfő jogállása, bíróságok függetlensége, szólásszabadság határai, stb.) nézve is különböző megoldások alakultak ki, mégis a példaként említett intézményeknek, államszervezeti elveknek léteznek nemzetközileg elfogadott és általánosnak tekinthető modelljei, amelyek kijelölik azokat a kereteket, melyeken belül egy állam demokratikusnak vagy alkotmányosnak tekinthető. Az állam és egyház viszonya esetében az országonkénti megoldások eltérése jóval nagyobb.

A magyar alkotmány szabályai

A kérdés jogi vonatkozásai tárgyalásakor a magyar Alkotmány hatályos szabályozásából indulok ki. Eszerint:

„60. §. (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.

(2) Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.

(3) A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.

(4) A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”

A 60. § (1) bekezdése együtt említi a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát mint alapjogot. A paragrafus további három bekezdése már csak a lelkiismereti és vallásszabadsággal foglalkozik.

A második bekezdés a lelkiismereti és vallásszabadság részletezéseként sorolja föl:

a) a lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását,

b) a kultusz szabadságát, és

c) a hit tanításának jogát.

A harmadik bekezdés tömör szabálya az állam és egyház kiválasztását mondja ki, végül az utolsó bekezdés a kétharmados többség előírását tartalmazza.

A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya a következő rendelkezést tartalmazza: „Mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását és azt a szabadságot, hogy vallását vagy meggyőződését vallásos cselekmények és szertartások végzése útján akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa, gyakorolhassa és taníthassa.” (18. cikk).

Alkotmányunk az Egyezségokmánynak szinte szó szerinti fordítása, és dogmatikailag – a véleménynyilvánítás szabadságát is beleértve – azt követi. A három kifejezés együttes szerepeltetése (és még ide lehetne venni a meggyőződés szabadságát is), a szellemi és a belső lelki élet különböző területeit kívánja, mégpedig nem taxatív felsorolással, hanem általánosságban felölelni. Történeti fejlődésében nyilvánvalóan a különöstől az általános felé való haladás logikája érvényesült: a vallásos meggyőződés szabadságát később kiterjesztették a vallástalanságot, az istentagadást is magába foglaló lelkiismereti meggyőződésre; végül legáltalánosabban a gondolat szabadságában oldották föl. A gondolat szabadságába e szinten már beletartozik bármely eszme és nézet, legyen az politikai, tudományos, művészeti, stb. A vallásszabadság gondolatszabadsággá szélesítésében tehát elsősorban nem az a probléma, hogy a vallásos meggyőződés kérdését szekularizálja, hanem az, hogy parttalanná teszi. A gondolat így lényegében azonossá válik a véleménnyel, a vélemény szabadsága pedig – értelemszerűen – a vélemény kifejezésének a szabadságával.

A lelkiismereti és vallásszabadságra vonatkozó alkotmányos tételek részletes törvényi kibontását a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény végezte el. Az 1990. februárjában még az utolsó nem szabadon választott országgyűlés által elfogadott törvényen azóta csak kisebb módosításokat hajtottak végre, átfogó módosítására – az ahhoz szükséges kétharmados konszenzus hiányában – nem kerülhetett sor. A tervezett módosítások közül legjelentősebb az egyházalapítás feltételeinek szigorítása lett volna.

A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény kívánta javítani az egyházak működésének anyagi feltételeit, ez a folyamat azóta is tart. Ki kell még emelni e vonatkozásban az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló 1997. évi CXXIV. törvény.

Az Alkotmánybíróság több határozatában elemezte a lelkiismereti és vallásszabadság tartalmát, és az ezzel összefüggő kérdéseket. Ezek közül kiemelkedik jelentőségében az egyebek mellett a vallásszabadság tartalmáról szóló 4/1993. (II. 12.) AB határozat, mely az alábbiakban részletes ismertetésre kerül.

A vallásszabadság joga eleve két egymástól viszonylag elkülönülő, és önmagában is szerteágazó dimenzióban helyezkedik el: az egyik az alapjogok összefüggéseire, a másik államszervezeti-intézményi, az állam és egyház viszonyára vonatkozik. Az első csoportba a vallás szabad gyakorlásához kapcsolódó kérdések tartoznak. Ezek a lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztása (megvallása vagy a megvallás mellőzése), a kultusz szabadsága, továbbá a meggyőződésből fakadó, a társadalmi és állami renddel konfliktust eredményező magatartások, mint az eskütételtől való elzárkózás, a katonai szolgálat megtagadása, a vallási ünnepen történő munkavégzés elutasítása. Ebben az összefüggésben világos, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság alanya csak természetes személy lehet.

A vallásszabadság másik dimenziója a vallás kollektív és intézményesített formában történő gyakorlásához kötődik. A hit egyénileg is megvallható, és gyakorolható is. A hit tanításaiból fakadó magatartási szabályok nem kötődnek szükségszerűen egyházhoz. Azonban a hitgyakorlás, általában a hitélet tipikus intézménye az egyház. A hit egyéni gyakorlása esetén az állam – mint a klasszikus szabadságjogok esetében – negatív tartózkodásra kötelezett, vagyis, hogy ne korlátozza az egyén jogát a lelkiismeret és a hit szabadságához. A hitvallás intézményesedése új környezetbe helyezte ennek az alapjognak gyakorlását. Az egyházak mint intézmények ugyanis más viszonyban állnak az állammal, mint a hitét egyénileg megvalló polgár. Az eredetileg legszemélyesebb alapjog mai alkotmányjogi problémái így alapvetően az állam és az egyház viszonyának sokszor átpolitizált kérdéseihez kapcsolódnak.

A vallásszabadság kollektív és intézményi oldala

Az állam és egyház viszonyának alkotmányos alapjai körében a következő vitakérdések jelentik konfliktusok forrását Magyarországon 1990 óta:

– állam és egyház elválasztása,

– egyházak állami támogatása,

– egyházak egyenlősége,

– vallásoktatás és egyházi iskolák kérdése.

A legtöbbet emlegetett és leginkább félreértett kérdés a semlegesség, főleg a világnézeti semlegesség kérdése. Az állam semlegessége kérdésének történeti és összehasonlító elméleti elemzése nélkülözhetetlen az állam és egyház gyakorlati viszonyának megértéséhez.

Az állam és egyház viszonya

Az állam és egyház elválasztásának magyar modelljét az Alkotmánybíróság elemezte. Az egyebek mellett a vallásszabadság tartalmáról szóló 4/1993. (II.12.) AB határozat az állam vallási semlegességére nézve fogalmazott meg iránymutatásokat. Az állam vallási semlegességét két alkotmányos szabályból vezeti le a határozat: az állam és az egyház elválasztásából (60. §), illetve az egyenlőség elvéből (70/A. §).

„Az elválasztás elvéből az következik, hogy [I. 1.] az állam sem az egyházakkal, sem valamelyik egyházzal nem kapcsolódhat össze intézményesen; hogy [2.] az állam nem azonosítja magát egyetlen egyház tanításával sem; továbbá, hogy [3.] az állam nem avatkozik be az egyházak belső ügyeibe, és különösen nem foglalhat állást hitbéli igazságok kérdésében. Mindebből következik – ami másrészről az Alkotmány 70/A.§-ából is folyik -, hogy [II.] az államnak az egyházakat egyenlőkként kell kezelnie. Mivel az állam éppen azokban a tartalmi kérdésekben nem foglalhat állást, amelyek a vallást vallássá teszik, a vallásról és egyházról csak elvont, minden vallásra vagy egyházra egyaránt alkalmazható keretszabályokat alkothat, amelyek révén ezek a semleges jogrendbe illeszkednek, s tartalmi kérdésekben a vallások és egyházak önértelmezésére kell hagyatkoznia.”

Az állam keretszabályokat alkot, eljárásokat szabályoz – ez a semlegesség tényleges tartalma. A határozat ugyanakkor a „be nem avatkozó” semlegesség-felfogással szemben hangsúlyozza, hogy az állam vallási semlegessége nem jelent sem tétlenséget, sem közömbösséget. Az államnak a pozitív vallásszabadságot is garantálnia kell azzal, hogy lehetővé tegye a tudatos választást.

A közhiedelem, és az erre támaszkodó nem egyszer célzatos propaganda a vallásszabadság és az állam és egyház elválasztásának amerikai szabályozását az állam vallási semlegességének, továbbá az állam és egyház teljes elválasztásának példájaként tartja számon. Az ide vonatkozó bírósági gyakorlat és alkotmányértelmezés ismertetése előtt azonban hangsúlyozni kell, hogy a vallásra vonatkozó amerikai alkotmányjog terén – a közhiedelemmel ellentétben – jelentős mértékű zűrzavar uralkodik; homogén képet legfeljebb iskolai kézikönyvek festenek róla. A valóságban a közvélemény és a szakirodalom éppoly megosztott és ellentmondásos, mint a Supreme Court bíráinak állásfoglalásai. Az állam által az egyházi iskolák részére könyvek beszerzéséhez nyújtott támogatás alkotmányos, de földgömbök esetében alkotmányellenes. A törvényhozás tagjai kezdhetik nyilvános imával munkájukat, de a tízparancsolat osztálytermekben történő kifüggesztése alkotmányellenes; és a példák hosszasan sorolhatók. Az elmélet és a bírói gyakorlat egyaránt képtelennek bizonyult, vagy talán nem is vállalkozott arra, hogy a vallási klauzulák egységes elméletét megalkossa.

A meglehetősen ellentmondásos legfelsőbb bírói döntésekből a következő tanulságok vonhatók le: a bíróság tiszteletben tartja mindkét történeti tényt, miszerint az amerikai gyarmatok megalapításának egyik fő indoka a vallások pluralizmusának intézményesítése volt, illetve, hogy a vallásnak az amerikai közgondolkodásban igen nagy szerepe van. Az is világos, hogy az egyházaknak nyújtott támogatás végül is közvetve a szabad vallásgyakorláshoz való alkotmányos jogot mozdítja elő. Az állam és egyház merev elválasztásának és a szigorú semlegességnek doktrínáit a bíróság nem képes és nem is akarja következetesen érvényesíteni, ezért különféle kibúvókat keres. A szakirodalom és a közvélemény ugyanakkor élesen támadja a bíróságot „vallásellenessége”, illetve az állam és egyház elválasztásának kérdésében mutatott „következetlensége” miatt egyaránt. A bíróságnak ezen ügyekben tanúsított valóban feltűnő bizonytalansága nagy valószínűséggel tényleg abból fakad, hogy a liberális filozófia ösztönös ellenérzéssel viseltetik az egyházak iránt, ugyanakkor elismeri, hogy bárminemű lelkiismereti meggyőződés az egyéni önmegvalósítás és az emberi méltóság része, ezért nem iktatható ki, sőt adott esetben támogatandó is.

A vallásszabadság amerikai értelmezése sajátos történelmi körülmények talaján alakult ki. Meghatározó szerepet játszik benne a vallási pluralizmus, és a liberális filozófia. Az alkotmányos szabályozás célja az állam és az egyház összefonódásának megakadályozása. A Supreme Court azonban nem tudott vagy nem kívánt egységes értelmet tulajdonítani a vallási klauzuláknak. A döntésekből meglehetősen vegyes kép bontakozott ki. Az ellentmondásosság legegyszerűbb magyarázata az, hogy a két klauzula között olyan feszültség van, mely nem oldható fel. Az Establishment Clause az állam és egyház elválasztását kívánja, míg a vallás szabad gyakorlásának elve a vallásgyakorlat támogatását, ami sérti a másik elvet. A helyzet azonban ennél jóval összetettebb: mint láttuk, értelmezési elvek és technikák közötti választások, politikai befolyások bonyolítják a képet. Így az amerikai vallásszabadság két híres formulája, a semlegesség és az elválasztás csak viszonylagos érvényű, és értelmezésük összefüggései állandó változásban vannak.

A német felfogás nagy súlyt helyez a vallásszabadság pozitív tartalmára is, mely az államot kötelezi, hogy olyan társadalmi rendet mozdítson elő, melyben a vallásos személyiség megfelelően tud fejlődni. A német alkotmány az egyházakat közjogi testületeknek tekinti, melyek kötelező adót vethetnek ki tagjaikra.

A német Alkotmánybíróság számos döntése értelmezte az állam és egyház elválasztásának tartalmát. Az Alkotmánybíróság alkalmazta a vallásszabadság „negatív” és „pozitív” jogának fogalmát. Így például kimondta, hogy a nem sérti a vallásszabadság „negatív” jogát, ha a kórházban megkérdezik a pácienstől, hogy milyen vallású, mert tájékoztatják őket arról, hogy nem kötelesek válaszolni a kérdésre. A vallás iránti érdeklődés azért szükséges, hogy a kórház biztosítani tudja a vallásszabadság „pozitív” értelmében a lelkipásztori ellátást. Egy másik esetben az indítványozó azt panaszolta a Szövetségi Alkotmánybíróság előtt, hogy fizetési papírján feltüntetik a vallását annak érdekében, hogy munkáltatója levonhassa az egyházi adót a jövedelemadóval együtt. Németországban az egyházi adót állami adó módjára hajtják be. Sajátos módon az állam és egyház kapcsolatára vonatkozóan az 1949. évi Alaptörvény hatályban tartotta az 1919. évi, ún. weimari alkotmány vonatkozó szabályait. Ezek szerint az egyházak közjogi testületek lehetnek, és ezek jogosultak adókat kivetni. Az Alkotmánybíróság nem találta alkotmányellenesnek, hogy az állampolgároknak tájékoztatni kell az adóhatóságot vallási hovatartozásukról az egyházi adók állam által történő behajtása érdekében. A weimari alkotmány egyházra vonatkozó cikkelyeiről az Alkotmánybíróság megállapította, hogy azok szerves egységet képeznek az alaptörvény rendelkezéseivel. Az állam és egyház békés együttélése alapján az egyházaknak joguk van saját ügyeiket megszervezni, míg az állam feladata az egyéb, a közösség számára fontos jogi érdekek védelme. Ennek a kapcsolatnak a lényege a szembenálló érdekek súlyozása. De különös figyelmet kell szánni az egyházak önértelmezésének, mely a vallásszabadság sérthetetlen jogának területére tartozik.

Theodor Benakis és John Taylor

A magyar Alkotmánybíróság felfogása ez utóbbit visszhangozza:

„Az államnak kötelessége, hogy a vallásos meggyőződés kinyilvánítása, tanítása és az életvitelben való követése, az egyházak működése, s ugyanígy a vallás elutasítása, továbbá a vallási meggyőződésről való hallgatás számára olyan teret biztosítson, amelyben a különböző felfogások szabadon képződhetnek és fejlődhetnek, s ezen keresztül lehetővé teszik az egyéni meggyőződés szabad kialakítását. Az államnak egyrészt ezt a szabad kommunikációs folyamatot kell biztosítania; ez a kötelessége a gondolatszabadsághoz és szabad véleménynyilvánításhoz való jogból is adódik. Másrészt adott esetben gondoskodnia kell más alapvető jogok védelméről a vallásszabadsággal szemben is. Végül magára a vallásszabadság jogára vonatkozó pozitív szabályozásra is szükség lehet. Az államnak szabályozott kompromisszumot kell létrehoznia ott, ahol eleve az állami szabályozás hoz létre olyan helyzetet, amelyben a vallás és a vallástalanság szabadsága egymást kölcsönösen korlátozza. Ilyen „tér” például a kötelező iskolai oktatás keretében folyó világnézeti nevelés.”

A semlegesség ebben a vonatkozásban tehát aktív állami magatartást tételez föl, annak érdekében, hogy a folyamatok, processzusok semlegessége lehetővé tegye a szabad választást. Ebben az értelemben az állam semlegessége – mint eljárást és keretet biztosító semlegesség -, az értékek pluralizmusát védi, és a köztük való választás szabadságát kívánja előmozdítani.

Az egyenlőséget illetően az Alkotmánybíróság azt is kimondta, hogy az egyházak egyenlőkként kezelése nem zárja ki az egyes egyházak tényleges társadalmi szerepének figyelembevételét.

Az egyház fogalma

A vallásszabadság gyakorlásával szorosan összefüggő kérdés, hogy mely vallási közösségek kapnak egyházi státuszt, és az állam milyen beleszólással rendelkezik e státusz megadásában.

Magyarországon a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény rendelkezései szerint „az azonos hitelveket követők, vallásuk gyakorlása céljából, önkormányzattal rendelkező vallási közösséget, vallásfelekezetet, egyházat (a továbbiakban együtt: egyház) hozhatnak létre. Egyház minden olyan vallási tevékenység végzése céljából alapítható, amely az Alkotmánnyal nem ellentétes és amely törvénybe nem ütközik.”

A törvény és a bírósági gyakorlat szerint egyház megalakításáról legalább száz magánszemélynek együttesen és egybehangzóan kell döntenie (Bírósági Határozatok 1994. 696.)

Az Alkotmánybírósághoz érkezett indítvány szerint a száz alapító személy feltétele ellenkezik az Alkotmány 60. §-ának az együttes vallásgyakorlást biztosító (2) bekezdésével, illetve az állam és az egyház szétválasztását kimondó (3) bekezdésével. Az indítvány szerint ugyanis az egyház taglétszámának vizsgálata nem tartozhat az államra; a jogi személyiség elnyeréséhez nem támaszthat különös feltételeket. A száz hívőnél kisebb vallási közösségek tagjai e feltétel miatt nem élhetnek a közösségi vallásgyakorlásnak az Ltv.-ben biztosított módjaival, illetve állandóan hátrányba kerülnek a nagy, bejegyzett egyházakkal szemben.

Az Alkotmánybíróság határozata szerint a közösségi vallásgyakorlás szabadsága nincs kötve semmilyen szervezeti formához.

„A másokkal együttesen történő vallásgyakorlásnak az Alkotmány 60. § (2) bekezdésében biztosított joga mindenkit megillet arra való tekintet nélkül, hogy az együttes vallásgyakorlás jogilag szabályozott szervezeti keretek között, vagy anélkül történik-e, illetve, hogy milyen szervezeti formában folyik. Sem az egyéni, sem a közösségi vallásgyakorlás szabadsága nem tehető alkotmányosan függővé sem vallásos szervezeti tagságtól, sem a vallási közösség szervezeti formájától.

(…) A vallási közösségek belátásuk szerint igénybe vehetik a tevékenységükkel összeegyeztethető jogi szervezeti formák bármelyikét, de erre nem kötelesek. A vallási közösség az általa választott jogi szervezeti formának megfelelő jogállást nyeri el; vallási közösség voltából fakadó sajátosságait ennek keretei között érvényesítheti, azaz a vallásszabadság jogára hivatkozva nem mentesülhet az adott jogi formával járó kogens szabályok alól, másrészt nem élvez többletjogokat sem.”

Az Alkotmánybíróság fő érve az volt, hogy az alapítói létszámot el nem érő vallási közösségek is élhetnek az együttes vallásgyakorláshoz való joggal. Az Ltv. – a nagyobb szervezeti autonómián kívül – nem biztosít az egyházak részére olyan többletjogokat, amelyekkel más vallási közösségek ne élhetnének. Az Ltv. 17. § (1) bekezdése szerint az egyházi jogi személy elláthat minden olyan nevelési-oktatási, kulturális, egészségügyi, sport-, illetőleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólag az állam vagy állami szerv számára. E tevékenységi körben az egyházi jogi személy intézményt létesíthet és tarthat fenn. Az Ltv. 17. § (1) bekezdésében meghatározott, nem kizárólag az állam számára fenntartott tevékenységet azonban bárki, s így a nem egyházként működő vallási közösségek is elláthatják, ha a tevékenységre előírt feltételeknek eleget tesznek. Különbség az egyházak és más vallási szervezetek között annyiban van, hogy az egyházak nagyobb belső autonómiát élveznek, illetve, hogy az Ltv. 17. § (2) bekezdése „egyházi jogi személy” részére ad jogot fakultatív hitoktatásra állami iskolában.

Egyházalapítás megszigorítására több kísérletet tett az állam, ezek azonban a kétharmados támogatottság hiányában eredménytelenek maradtak. Korábban megkísérelték a száz fős minimális létszám jelentős felemelését, a 2001-ben elvetélt módosítási javaslat pedig a vallás és a vallási tevékenység meghatározásával próbálkozott.

Oktatás, iskolák

Az állam vallási kérdésekben való semlegességének fontos megvalósulási területe az állami iskolák semlegessége. A alkotmánybíróságok gyakorlatában számos eset foglalkozik az egyházi oktatás alkotmányossági kérdéseivel.

A magyar Alkotmánybíróság alaphatározata szerint:

„A semlegesség azt követeli meg, hogy iskolái tantervét, szervezetét és felügyeletét az állam úgy alakítsa ki, hogy a tanulóknak a vallási illetve világnézeti információkat és ismereteket 'tárgyilagosan, kritikusan és pluralista módon közvetítsék. Az állami iskola nem folytathat olyan oktatást, amely a szülők (és a gyermek) meggyőződése figyelmen kívül hagyásának minősülhetne. (Ld. az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletét a Kjeldsen, Busk, Madsen és Pedersen ügyben, 1976 december 7.) Ezek a feltételek felelnek meg az állami iskolák tekintetében annak a követelménynek, amelyet az Alkotmánybíróság a monopolhelyzetben lévő országos közszolgálati rádióra és televízióra határozott meg a véleményszabadság érvényesülése érdekében. Az erre vonatkozó szervezeti megoldások ugyanis akkor alkotmányosak, ha elvileg képesek biztosítani a társadalomban meglévő vélemények teljes körű, kiegyensúlyozott arányú és valósághű kifejezésre jutását (37/1992.(VI. 10.) AB határozat). Ezek az ismérvek az állami iskolákra is megfelelően érvényesek. A semleges állami iskola tehát nem lehet elkötelezett egyetlen vallás vagy világnézet mellett sem, hanem a szabad és megalapozott választás lehetőségét kell nyújtania. A világnézeti ismeretek teljes körű, kiegyensúlyozott arányú és tárgyilagos tanításának az iskola működése egészében kell megvalósulnia. Tárgyilagos tanítás esetén az állam nem kényszeríthet egyetlen tanárt sem arra, hogy saját meggyőződését elhallgassa.”

A 18/1994. (III. 31.) AB határozatban elbírált ügyben az indítványozó alkotmányossági szempontból a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény (a továbbiakban: Ktv.) két rendelkezését is kifogásolta. A 81. § (1) bekezdés a) pontja értelmében, ha a nevelési-oktatási intézményt nem helyi önkormányzat, illetve állami szerv tartja fenn, a nevelési-oktatási intézmény vallási, illetve világnézeti tekintetben elkötelezett intézményként is működhet. A törvény 125. § (1) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a Ktv. hatálybalépését követően öt tanévig, illetőleg öt nevelési évig tovább működtethető a helyi önkormányzat, illetve állami szerv által fenntartott, e törvény hatálybalépése előtt létrehozott világnézetileg elkötelezett nevelési-oktatási intézmény. Eddig az időpontig a fenntartói jogokat e törvényben foglaltak szerint rendezni kell.

Az indítványozó szerint a Ktv. e rendelkezései azért alkotmányellenesek, mert a világnézet alapján hátrányos megkülönböztetést tartalmaznak: nem teszik lehetővé az állam, illetve az önkormányzatok számára világnézetileg elkötelezett iskola alapítását, illetőleg a Ktv. hatálybalépését követő öt éven túl ilyen iskola fenntartását. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az állam szerepét, feladatait az oktatásban is meghatározza semlegességének az egyenlő emberi méltóság feltétlen tiszteletéből, valamint a modern társadalmak megszüntethetetlen pluralizmusából fakadó kötelezettsége, az a jogállami alapelv, hogy az állam eszmei, ideológiai, világnézeti kérdésekben nem foglalhat állást, nem azonosíthatja magát egyetlen egyház tanításával sem, egyetlen egyházzal sem kapcsolódhat össze intézményesen és különösen nem foglalhat állást hitbeli igazságok kérdésében. Az állam semlegességét több alkotmányos rendelkezés is előírja, illetőleg konkretizálja. Így elsősorban az Alkotmány 60. § (3) bekezdése, mely kimondja, hogy a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól szétválasztva működik.

„Az Alkotmánybíróság az idézett 4/1993. (II. 12.) AB határozatában részletesen kifejtette álláspontját az állam semlegessége és a vallásszabadsághoz való jog összefüggéséről és alkotmányos értelméről. Eszerint az államnak vallási kérdésekben semlegesnek kell lennie. A semlegesség elvéből, az állam és az egyház szétválasztására vonatkozó alkotmányos tételből pedig az következik, hogy az állam csakis világnézetileg semleges oktatási intézmények felállítására, működtetésére és fenntartására köteles. Ezzel az alkotmányos követelménnyel nem áll ellentétben a Ktv.-nek az a támadott rendelkezése, amely szerint a nevelési-oktatási intézmény vallási, illetve világnézeti tekintetben elkötelezett intézményként is működhet, ha azt nem állami, illetve helyi önkormányzati szerv tartja fenn.

Az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy a jelenlegi – átmeneti – helyzetben az ún. „állami” és „egyházi” iskolák alkotmányosan kívánatos szervezeti elkülönítése még nem valósult meg mindenütt. A cél a teljes szervezeti elkülönítés, átmeneti megoldásokkal azonban időlegesen számolni kell. Így ebben az átmeneti helyzetben előfordulhat az is, hogy az állam vagy a helyi önkormányzat az általa fenntartott oktatási intézményben vallásilag elkötelezett nevelést engedélyez, amely esetre nyilvánvalóan nem vonatkozik az állami iskola vallási semlegességének követelménye.”

Az Alkotmánybíróság hivatkozott határozatában kifejtette azt is, hogy a semleges állami iskolák működtetésével az állam még nem merítette ki kötelességét. Az állam intézményvédelmi kötelezettségének az felel meg, ha megteremti a vallásilag elkötelezett oktatási-nevelési intézmények létrejöttének jogszabályi feltételeit és azokat olyan arányban támogatja, amilyenben ezek az intézmények állami, illetőleg önkormányzati feladatokat vállaltak át.

Egyházi ingatlanok (kárpótlás)

A közép-kelet-európai országokban bekövetkezett rendszerváltás megteremtette a vallásgyakorlás szabadságát, azonban az egyházak anyagi helyzete a szocializmus évtizedei során erőteljesen megrendült, és az egyházak nem rendelkeztek azokkal a forrásokkal, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megnövekedett vallási, kulturális, egészségügyi, oktatási és egyéb feladataiknak eleget tegyenek. Ezért merült fel több országban, így Magyarországon is, hogy az egyházak funkciójuk ellátásához szükséges ingatlan juttatásban részesüljenek, mégpedig lehetőség szerint a korábban tulajdonukban állt, majd a kommunista uralom idején államosított épületek tulajdonjogának visszanyerésével. A kérdés jogi szabályozása Magyarországon azért volt külön is érdekes, mert a magánszemélyek esetében reprivatizációra (az eredetileg tulajdonukat képező vagyontárgyak visszajuttatására) nem került sor. A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetéről szóló 1991. évi XXXII. törvény (Etv.) az egyházaknak történő ingatlanjuttatást részben az elkövetett súlyos jogsértések részbeni orvoslásának szánta, részben az egyházaknak tevékenységük folytatásához szükséges tárgyi, anyagi feltételek biztosítását célozta. Az Alkotmánybírósághoz érkezett indítványok szerint a törvény alkotmányellenesen különböztet a kárpótolt egyházak és a többi egyház között, illetve alkotmányellenesen reprivatizálja az egyházak vagyonát.

Az Etv. 1. és 2. §-a szerint átadandó ingatlanok az államosítások előtt is a 2. § (2) bekezdésében meghatározott célokat szolgálták, s most is e célok megvalósításához szükségesek; az ingatlanok az egyház tényleges tevékenysége szerint szükséges mértékben és időben kerülnek egyházi tulajdonba és használatba. Ezekben az esetekben a hangsúly a „funkcionalitáson” van, azaz az egyházak feladatellátásához szükséges tárgyi feltételek biztosításán; bár az ingatlanok tulajdonba adása egyben az egyházak tulajdoni sérelmeinek bizonyos mértékű orvoslását is jelenti. Az egyház tulajdona az alábbi célokra adható vissza: hitélet, szerzetesközösség működése, oktatás, nevelés, egészségügyi, szociális cél, ifjúság- és gyermekvédelem, kulturális cél. Az Etv. elsősorban nem a tulajdonjogban, hanem a vallásgyakorlás alkotmányos jogában az állam által okozott sérelmeket egyenlíti ki.

„Az Etv.-ben kedvezményezett egyházak nem vethetők össze bármely, nem gazdasági célú jogi személlyel, hanem csakis összehasonlítható funkciójú, szerepű, nagyságrendű és autonómiájú jogi személyekkel, amelyek tulajdona szintén szorosan kötődik valamely alapvető jog ellátásához. [1] Az egyházak nem körülhatárolt résztevékenységre vagy meghatározott érdekek képviseletére szerveződnek, mint a gazdasági társaságok vagy az egyesületek, pártok, szakszervezetek, hanem vallás gyakorlására. A vallás viszont a hivő számára a teljes személyiséget és az élet minden területét érinti és meghatározza. [2] A vallásszabadság garantálásától elválaszthatatlan az egyházak működőképessége. (…)

A fentiek alapján az Alkotmánybíróság nem állapított meg alkotmányellenes megkülönböztetést az egyházak és más jogi személyek között az Etv. 1. és 2. §-a tekintetében.

Mivel ez az átadás olyan ingatlanokat ölel fel, amelyeket a jogosult egyházak korábban is a vallásgyakorláshoz való jog megvalósítására használtak, és most is ugyanerre a célra, a tényleges szükségletek mértéke szerint igényelhetik vissza őket, ésszerű oka van annak is, hogy miért nem rendelkezik ez a törvény ingatlanjuttatásokról olyan egyházak számára, amelyek a tulajdonelvonások idején nem működtek, vagy ilyen sérelmet nem szenvedtek. Az egyházak állami támogatásának általános kérdése ugyanis különbözik az e törvényben szabályozott sajátos problémától: itt elsősorban nem a tulajdonjogban, hanem a vallásgyakorlás alkotmányos jogában az állam által okozott károk helyreállításáról van szó.”

Az Alkotmánybíróság szerint az egyes ingatlanok egyházaknak történő visszaadása nem az állam által elkövetett egykori tulajdonsértést, hanem a vallásgyakorlás alapvető jogának egykori csorbítását kompenzálja.

Összefoglalva az alkotmánybírósági döntésekből is leszűrhető tanulságokat: „az általában vett állam általában vett semlegességéről” beszélni értelmetlen. Nagyon is fontos viszont az államnak egyes vonatkozásokban vett semlegességét mint követelményt támasztani. Ezt példázza az állam vallási semlegességének alkotmánybírósági értelmezése. A plurális értékeket védő eljárási semlegesség gyakran az államot igencsak aktív cselekvésre készteti. Egy-egy ilyen konkrét vonatkozásban lehet csak az állam semlegességéről beszélni. Ez az együttműködés német modelljéhez áll egyértelműen a legközelebb, noha az alkotmány idézett szabálya az állam és egyház elválasztásáról inkább „amerikai stílusban” íródott. Ez lehet az egyik oka annak, hogy a napi politikai törekvésekben megfigyelhető az állam és egyház elválasztásának szigorú megkövetelése éppúgy, mint közeledésük támogatása és helyeslése.

Nem véletlenül kezdtem eszmefuttatásom annak előrebocsátásával, hogy az állam és egyház viszonyának országonként eltérő a gyakorlata. Magyarországon e viszony jogi kereteit az alkotmány, és az azt értelmező Alkotmánybíróság mindenkire kötelező határozatai meghatározzák. E szabályok az állam vallási semlegességének elvére épülnek. E keretek azonban változnak és változtathatók. Ezért az teljesen érthető, hogy folyamatos vita folyik az állam világi jellegének, szekularizáltságának határairól. Amiért a vita sokszor éles konfliktusokhoz vezet, annak oka a valamilyen mértékben minden oldalon jelentkező türelmetlenség. Türelem és párbeszéd nélkül márpedig a jog meglehetősen tehetetlen marad.

(…) ebből a mágikus eredetből jó ideig tartott, amíg kikászálódott, akkor látjuk azt, hogy milyen modern civilizációs problémát vet föl az, hogy egyházról és államról, mint különálló entitásokról beszélünk, és hogy ezeknek a viszonya rendezésre szorul. A modern európai világi államot tudniillik az jellemzi, hogy a tekintélyét nem fölsőbb hatalmakból vezeti le, hanem az állampolgárok egyetértéséből, és az a szuverenitás, amellyel az államok, legalábbis elméletileg, rendelkeznek, nem föntről jön, hanem lentről, az állampolgároktól. Tulajdonképpen ez az ami ennek a témának a megvitatását egyáltalán lehetővé teszi.

Kende Péter és Elfriede Harth

A másik megjegyzésem kevésbé elméleti jellegű. Örömömet szeretném kifejezni, hogy egy ilyen konferenciát két egyesület együttesen rendez meg. Az egyik a Pax Romana, amelynek az elnökét, Horányi Özsébet, az imént látták ugyanebben az elnöki székben. A másik a Bibó István Közéleti Társaság, melynek egyik alelnöke vagyok. Remélem, ezzel egy tradíciót nyitunk meg. Mindenképpen üdvös dolog, hogy egy ilyen komplex témáról nagyon különböző indíttatású emberek jöjjenek össze és cseréljenek eszmét egymással.

Az első előadást Dr. John Taylor tartja, aki egy oxfordi székhelyű nemzetközi társaságnak a képviselője. Megkérem Szent-Iványi Ilona unitárius lelkészt, aki egy a vallás szabadságáért létrehozott nemzetközi szövetségnek az európai vezetője, hogy pár szóval mutassa be Dr. John Taylort.

Köszöntöm a konferencia résztvevőit, és Dr. John Taylor urat is, az International Association for Religious Freedom c. nemzetközi szervezet ENSZ képviselőjét. A Nemzetközi Szervezet a Vallásszabadságért a világ egyik legrégebbi nemzetközi vallásos szervezete, melyet 1900 májusában az unitárius egyházak és szabadelvű protestáns egyházak hoztak létre Bostonban. A hatvanas évek végétől kezdve ez a világszövetség megnyitotta kapuit a nagy világvallások felé, ma már jelentős számban vannak a tagszervezetek között buddhisták, hindu vallásúak, sintoisták, mohamedánok és különböző izraelita szervezetek.

Világszövetségünk a 2002-ik esztendőben világkongresszusát itt Budapesten tartja, melynek egyik fő témája a vallásszabadság kérdése lesz. Mintegy 800 résztvevőt várunk a világ számos országából, minden nagyobb világvallás képviseletében. Dr. John Taylor úr néhány hónappal ezelőtt kezdte meg munkáját a Vallásszabadság Világszövetségénél, ugyanis ez a szervezet ENSZ konzultatív státusszal rendelkezik Dr. John Taylor metodista lelkész volt, aki igen hosszú ideje dolgozik Genfben, a World Council of Churches (Egyházak Világtanácsa) egyik vezető szakembere volt 16 éven keresztül, majd a kilencvenes években a CEC, Conference of European Churches-nek (Európai Egyházak Konferenciája) volt egyik vezető munkatársa, és ilyen minőségében többször járt Magyarországon is, ahol a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálattal végeztek békéltető tárgyalásokat a volt Jugoszlávia területén élő különböző vallásos vezetők között.

Az állam vallási semlegessége

A semlegesség szónak időnként erősen negatív konnotációi vannak. A közömbösség, a „langyosság” jelentés olyannyira elterjedt a XVII század óta, hogy olykor úgy érezzük, a fogalom nem is alkalmas olyan fontos problémák megvitatására, mint a vallás és a hit szabadságának megőrzése, vagy az intolerancia és a vallási alapon álló diszkrimináció. A semlegesség ugyanakkor korábban részrehajlástól mentes, közvetítésre alkalmas attitűdöt jelentett. A tárgytól függően ez ma könnyen értelmezhető pejoratív vagy idealista módon. Pozitív értelemben a semlegesség igazságosságot jelent, készséget a közvetítésre, a diszkrimináció elutasítását.

Az állam semlegességét mint a háborúban való részvétel elutasítását is szokás értelmezni, és ez alapvető elv abban az országban, ahol 30 éve élek : Svájcban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Svájc ne vene részt az ENSZ békefenntartó misszióiban, például a Balkánon. Németország és Japán is ezt a példát követi. Az állam semlegessége a vallás és a hit területén általában azt jelenti, hogy egyetlen vallás sem élvez „állami”, vagy „kiemelt” státust, alkotmányos szabályozás, vagy közigazgatási intézkedések biztosítják a vallásszabadságot, illetve megakadályozzák a vallásszabadsággal való visszaélést mások, avagy a társadalmi béke rovására.

Az államegyház státusa viszont nem jelenti szükségképpen mások jogainak csökkentését vagy veszélyeztetését. Még ahol a vallási pluralizmus elfogadott és védett, mint az Egyesült Királyságban, és törvényeket hoztak a faji megkülönböztetés és gyalázkodás ellen, ott is felülvizsgálják ezeket, hogy semmiféle pozitív vagy negatiív megkülönböztetést ne tehessenek lehetővé vallási alapon. Még olyan államegyház, mint az anglikán esetében is felteszik ma a kérdést: korszerűtlen és életidegen-e státusa, holott kiváltsága az alkotmányos uralkodó személyéhez való hűségre és néhány püspök felsőházi tagságára korlátozódik. Ebben a lényegében tanácskozási jogú testületben időnként más vallások képviselői is helyet foglalnak. Mindennek ellenére, amióta a svéd egyház elfogadta állami státusának végét, a brit társadalom egyes köreiben is vita kezdődött e kérdésről.

A legtöbb vallási közösségben tulajdonképpen nem maga az elsősorban jelképes állami státus képezi vita tárgyát, hanem ennek társadalmi vetülete. Az államegyház különleges magániskolákat működtet, melyeket több esetben részben az állam tart fenn. Jelentős kisebbségeknek, mint a muzulmánoknak nehéz volt állami támogatáshoz jutni – ezért vetült árnyék a rendszer valódi semlegességére és tisztességére.

Ezen a héten ünnepeljük az ENSZ 1981-es állásfoglalásának huszadik évfordulóját, amely elutasít minden valláson vagy hiten alapuló intoleranciát és diszkriminációt, az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatának 18. Cikkelyére hivatkozva. A tizedik évfordulót Varsóban ünnepeltük meg akkor, amikor többek között a Solidarnosc követelésére Lengyelországban küszöbön állt a vallás és a hit szabadságának kinyilvánítása. A múlt héten Madridban rendezett konferencián kormányok és más szervezetek 900 képviselője volt jelen, köztük a miénk, az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának felkérésére, konzultánsi minőségben.

Jegyezzük meg, hogy a madridi konferencián, csakúgy, mint az azt megelőző Tolerancia Évében, az erőfeszítések arra irányultak, hogy a vallási türelmet aktív, offenzív értelemmel ruházzák fel : tiszteletben tartani másokat, elkerülni a türelmetlenség mindennemű restriktív értelmezését, mint pl. mások egyszerű „megtűrése”. A madridi konferencia a Világkereskedelmi Központ ellen elkövetett merénylet és az Afganisztánban tovább folytatódó agresszió árnyékában nem foglalkozhatott a világon minden erőszakkal, igazságtalansággal és megkülönböztetéssel, inkább a türelmetlenség elleni megelőző stratégia kidolgozását választotta. Semlegességre, a „pluralizmus tiszteletben tartására”, a „másság elfogadására” és a „vallás és hit területén minden megkülönböztetés eltörlésére” hívta fel a tagállamokat.

John Taylor

A „semlegesség” szót a konferencia során egyetlen egyszer hallottam egy görög emberjogi szakértő szájából, aki figyelmeztetett arra, hogy a szélsőséges „laicitás” sértheti a valláshoz való hozzáférés szabadságát. Ám azt is kijelentette, hogy a vallásoktatásban figyelni kell arra, hogy nyitott legyen mindenki előtt és tiszteletben tartsa mindenki kívánságát. Az öt éves előkészítést igénylő konferencia zárónyilatkozatából végül kivették a „hitoktatás” kifejezést, helyette „emberjogi nevelésről”, valamint „a vallás és hit szabadságának tiszteletben tartásáról” beszéltek. A nyilatkozat megfogalmazásában az Egyesült Államok, Franciaország, Kína és Kuba, Irán és Malajzia vállaltak részt. A nyilatkozat készítői különböző okokból hol az egyház és állam szétválasztására, hol világi, sőt ateista ideológiákra, vagy a többségi vallás kizárólagos oktatására helyezték a hangsúlyt, míg más kormányok és szervezetek éppen a pártatlan és nyílt hitoktatást tartották a megelőző stratégia kulcsának.

Bizonyos országok, mint például az Egyesült Államok, ellenzésének illetve óvatosságának oka maga az alkotmány, amely kimondja az egyház és az állam szétválasztását. Ez éppenséggel nem vallásellenes szöveg, célja a vallásszabadság biztosítása és bármely vallás kiváltságainak megakadályozása. Pontosan ezért tiltja meg az állami iskolákban az imát, vagy a hitoktatást – feltételezve, hogy ez utóbbit a gyerekek saját közösségükben megkapják. A jelek szerint azonban nem vettek figyelembe két helyzetet: amikor a gyerekek vallási nevelését a közösség nem biztosítja, vagy ellenkezőleg, amikor kirekesztő, vagy éppen gyűlöletre szító tanításban részesülnek vallási intézmények, vagy még gyakrabban a média (sőt, tragikus módon, olykor a saját családjuk) részéről. A francia laicitást, amelyet a vallásszabadság védelmezői hirdetnek, különösen a kisebbségek esetében befolyásolhatja az antiklerikalizmus, a kulturális pluralizmus iránti érzéketlenség (így az a kettős megítélés, amely lehetővé teszi, hogy zsidó kisfiúk kipát viseljenek, míg megtiltja a muzulmán vallású kislányoknak a kendő viseletét), vagy éppen a doktrinér ateizmus. Az „ideológiallag motivált semlegesség” e példái alááshatják a lehetőséget arra, hogy a gyerekek (mind a vallási többséghez, mind a vallási kisebbségekhez tartozók) saját és mások kultúrájáról objektív és tartalmas tájékoztatáshoz jussanak. A madridi nyilatkozat akkor jut legközelebb a gyermek vallásos oktatáshoz való jogának megerősítéséhez, amikor a gyermekek jogairól szóló ENSZ megállapodást idézi. A konferencia végső nyilatkozata leszögezi, hogy a gyermek érdeke az, hogy a mások iránti pozitív tolerancia és tisztelet légkörében nőjön fel. Ennek előfeltétele az, hogy megfelelő vallási oktatásban részesüljön, akár állami támogatással akár nem, de mindenesetre államilag támasztott akadályok nélkül.

A madridi konferencián tapasztalt megegyezéshiány fő oka a rendkívül eltérő állami szabályozás. A helyzet az Egyesült Királyságban, Norvégiában és a legtöbb muzulmán államban kötelező vallásoktatástól az állami iskolákra érvényes teljes tilalomig terjed. Ugyanakkor árnyalni kell: ha (a brit szigeteken) az állam köteles ugyan iskoláiban vallásoktatást biztosítani, a tanulókat nem kötelezik ennek igénybevételére. A gyerekek, vagy szüleik eldönthetik, járnak-e ilyen órára vagy sem, esetleg alternatív oktatást választanak. Ugyanez a rendszer egyre inkább elterjed a vallási alapú magánoktatásban is. Amikor a vallásoktatás tilos az állami iskolákban, lehetőséget kellene találni a történelem, a szociológia, az etika vagy az emberi jogok oktatása során arra, hogy megfelelő tisztelettel tájékoztassák a gyerekeket a vallásról és a hitről, mind a történelem során, mind a mai világban.

Angliában, Skóciában és Walesben a vallási közösségek megegyeztek az iskolai programban. Nem katekizmust tanítanak, hanem a saját hitét és vallás gyakorlásának módját és egyúttal a szomszédét is, majd a különböző vallások társadalmi és erkölcsi értékeit oktatják. Észak-Írországban ugyan az egyszínű vallási oktatás folytatódik, de már kísérleteznek a felekezet-közötti iskolarendszerrel. Az angol nyelvű afrikai államok közül kiemelkedik Dél-Afrika, ahol a gyerekek többkultúrájú és többvallású társadalomba születnek, és Észak-Nigéria, ahol az Iszlám hagyományos és kizárólagos oktatását a kényszert és ellenségességet elvető pedagógia váltja fel. Az Egyesült Államok és Ausztrália példája azt mutatja, hogy a vallás a tantervet áthatja akkor is, ha a szó szoros értelmében nincs iskolai vallásoktatás.

Taiwanban az „életre nevelés” etikai és társadalmi szempontból ugyanúgy merít a különböző vallásokból, mint más tudományos és kulturális forrásokból. Latin-Amerikában kísérletek folynak a bennszülött kultúra szellemiségének, környezeti és szociális értékeinek megismertetésére és ezzel a kizárólagos keresztény kultúra kiváltságainak megszüntetésére. Orosz- és Törökországban a vallásoktatás világi és ateista kontrolljának évtizedei után megpróbálják visszaállítani a vallásoktatás nyílt jellegét.

A madridi konferencián az állam semlegessége kívánatosnak bizonyult, mint a hitoktatás tisztességes, tárgyilagos és kulturálisan érzékeny biztosítéka, vagy mint annak eszköze, hogy más tudományágak segítségével elősegítsék a vallásszabadságnak, a többségi és kisebbségi csoportok hitének megértését és tiszteletét. Ilyesfajta semlegességre mind inkább szükség van a kirekesztés és vallási türelmetlenség visszaszorításához és megszüntetéséhez. Mindennek ellenére, technikai szempontból az államvallás nem feltétlenül akadálya a vallásszabadság nyílt és türelmes elvei alkalmazásának, amint a világi államban is jelenthet a legjobb esetben tényleges vallásszabadságot, a legrosszabb esetben pedig vallásüldözést.

A vallási és egyéb kisebbségek védtelennek és egyenlőtlennek érezhetik magukat, ha az állam különleges vallási identitású, vagy ilyen jogrendszerű. Az iszlám világban a „védett” kisebbségek példája általában jó modellnek bizonyulhat, annak ellenére, hogy a hatalom gyakorlása és lélektani tényezők sokszor aláásták a meghirdetett elvet mindkét oldalon. A múltban számos keresztény és zsidó kisebbség nagyobb biztonságban és autonómiában élt a muzulmán országokban, mint amilyen a keresztény országokban élő muzulmánok és zsidók sora volt. Ha most párhuzamokat keresünk, fontos, hogy a jó helyzeteket hasonlítsuk a jó helyzetekhez és a rosszakat a rosszakhoz.

Ez különösen fontos a Balkánon, ahol a különféle közösségek erősen hajlanak arra, hogy saját traumáikat és panaszaikat felhánytorgatva elfeledkezzenek a közös társadalmi és kulturális értékekről. Csak remélhetjük, hogy Bosznia-Hercegovinában egyenlő biztonságot élvezhetnek majd a muzulmánok, a római katolikusok, az ortodoxok, a zsidók és a romák; hogy Szerbiában egyenlő esélyekhez jutnak az ortodoxok, a római katolikusok és a protestánsok (bármely etnikum tagjai legyenek is, mint a Vajdaságban), és védelmet élveznek a muzulmánok. Érdekes, hogy a szerb ortodox egyház teológiai szemináriuma többek között Észak-Írországi keresztény teológusokat hívott meg, hogy megosszák velük tapasztalataikat a több vallású ország újraalkotásáról. A posztkommunista országokban némelyek nosztalgiával gondolnak a vallási közösségek egykori privilégiumaira, de a madridi konferenciára Oroszországból érkezett előadás is rámutatott : fennáll a veszélye annak, hogy a vallási indoktrináció lép az ideológia kényszer és privilégiumok helyére.

Az angol nyelvű világ nem állíthatja, hogy eszményi rendszert épített ki, de a szabadság és a „fair play” elvéből olyan jogi és pedagógiai gyakorlat alakult, amely biztosítja a jogait a vallási közösségek egyre szélesebb körének csakúgy, mint vallástalan csoportoknak és egyéneknek. A vallás és a hit szabadságát különböző rendszerek védik, olyanok, melyekben állam és egyház elválasztva műkődnek és olyanok, melyekben államegyház van. Minden esetben arra kell figyelni, hogy valódi, részrehajlás és kiváltságok nélküli semlegesség, esélyegyenlőség és egyenlő megbecsülés jusson ki mindenkinek.

Most megkérem Theodor Benakis görög politológust Athénból, aki könyv- és folyóiratkiadó, egyébként Magyarország és Lengyelország kitűnő ismerője, hogy tartsa meg előadását az Állam, a vallás és az ortodoxia viszonyáról.

Tisztelt elnök úr, Hölgyeim és Uraim !

A szeptember 11-i terrorista támadás új dimenzióba helyezte a civilizációs rend körüli vitát. A kulturális konfliktusok legkiválóbb teoretikusa, Samuel Hutingdon szerint a XXI század konfliktusai elsősorban kulturális, és nem szükségszerűen földrajzi szinten zajlanak majd. Hutingdon szerint könnyen lehet, hogy az ortodox világ, az öt modern civilizáció egyike, részese lesz a bekövetkező konfliktusoknak. Az ortodox világ jellege és az állam és az egyház kapcsolatáról vallott nézete radikálisan különbözik a nyugati civilizációs identitástól.

Ez az elmélet ugyan erős alapokon nyugszik, ám nézetem szerint túlzott fontosságot tulajdonít a külsőségeknek.

Előadásom tárgya szorosabban véve az ortodox egyházak és az államok kapcsolata azokban az országokban, ahol az ortodox vallásúak a lakosság nagy- illetve jelentős részét teszik ki, így Oroszországban, Ukrajnában, Bulgáriában, Szerbiában, Romániában és természetesen Görögországban, az EU egyetlen olyan államában, ahol az ortodox egyház közeli kapcsolatban áll a világi hatalommal.

Kérem, engedjék meg, hogy röviden szóljak arról, ami szerintem az államokat megosztja a katolikus illetve az ortodox egyházakhoz fűződő kapcsolatuk tekintetében.

Az 1054-es egyházszakadás nyomán a keresztény egyház nyugati vagy katolikus és keleti vagy ortodox egyházra oszlott. Az első, távol a politikai hatalom központjától, Konstantinápolytól, különleges viszonyt alakított ki a világi hatalommal, és a századok folyamán létrehozta saját világi struktúráit, amelyektől tartottak és amelyeket tiszteltek a világi hatalmak. A pápai állam és a Vatikán több évszázados léte az egyháznak olyan politikai tapasztalatot kölcsönzött, amely a politikai beavatkozásra is képessé és alkalmassá tette. Hadd emlékeztessem önöket egyetlen politikai eseményre : arra az ellenállásra, amelyet a katolikus egyház Lengyelországban a kommunista rendszer ellen kifejtett és a demokratikus rendszerre való áttérés idején tett erőfeszítéseire.

Theodor Benakis

Az ortodox egyház ezzel szemben közel állt a világi hatalomhoz, a bizánci birodalom központjában, ahol kettős hatalom jött létre: a világi (uralkodó, állam) és a spirituális hatalom (a pátriárka és az egyház). Az ortodox egyház az állam valóságos partnereként élvezte az ebből adódó védelmet és privilégiumokat. A világi hatalom azonban átvette az uralmat az ortodox egyház felett. Bizáncban és mindenütt, ahol az ortodox egyház elsődleges volt, a világi hatalom teljes mértékben uralta a helyi egyházakat és saját szuverenitásának megszilárdítására használta fel őket. Az ortodox egyház hivatalos egyházzá és államvallássá vált ; cserébe az államtól örökös lojalitást és a spirituális dolgok fölötti teljes fennhatóság jogát várta el.

Az ortodox egyház felfogása szerint az állam népének ortodoxnak kellett lennie. Ez a felfogás még ma is tovább él, és az athéni érsek valamint más kiemelkedő ortodox egyházi személyiségek kijelentései szerint a görög nép azonos az ortodox hittel. Természetesen a nem ortodox görög polgárok közérzete ettől nem nagyon kellemes.

A Bizánci Birodalom bukása után a kelet-európai és a kelet-mediterrán területeken végbement események több nemzeti ortodox egyház kialakulását vonták maguk után. Ennél fogva az ortodox egyházban nem létezett a Vatikánhoz hasonló központosított nemzetközi hatalom.

1917 és 1940 között Oroszországban az ortodox egyházat hatalmas veszteségek érték. 1943-ban azonban Sztálin felismerte az egyház spirituális hatalmát, és az ettől fogva a rendszer belpolitikájának szerves részévé vált. Több esetben egyéb vallásokat az ortodox egyház javára elnyomtak, pl. az ukrán katolikus és görög-katolikus egyházat is.

Romániában 1948 után a görög-katolikus egyházat arra kényszeríttették, hogy egyesüljön az ortodox egyházzal. A román kommunista rezsim fő jellegzetességei, a nacionalizmus és a « függetlenség » sikeres együttműködést biztosított a rendszer és az ortodox egyház között. A román pátriárka jog szerint a parlament tagja lett.

A bolgár ortodox egyház teljes mértékben együttműködött a kommunista rezsimmel. A jelenlegi pátriárkát, akit 1971-ben a kommunistákkal való jó kapcsolatainak köszönhetően neveztek ki, az ország demokratizálása után sok vád érte múltja miatt.

Szerbiában az ortodox egyház különlegesen mély kapcsolatot tartott fenn a nemzettel és ezzel mindkét fél tökéletesen azonosult. Ez a kivételes kapcsolat többször okozott konfliktust az egyház és a szövetségi állam, illetve a kommunista rendszer között. A kilencvenes évek közepétől az egyház teljes mértékben támogatta a nacionalizmus minden megnyilatkozását és Bosznia és Koszovó elnyomását is.

A kommunista rendszerek bukása után az állampolgárok egy része ismét az egyházak felé fordult. Sokan tartottak attól, hogy ennek eredményeként újból teljes és kiváltságos együttműködés alakul majd ki az új demokráciák és az ortodox egyházak között.

Ez a perspektíva túlzottnak bizonyult. Az ortodox egyházakon belül mély megosztottság uralkodott a kommunista rendszerekkel együttműködő és a hosszú éveken át börtönben vagy száműzetésben élt papság között. Ez az együttműködés árnyékot vetett az ortodox egyházra. Ezenkívül a többi keresztény egyház és vallás megjelenésével az ortodox egyházak már nem képviselik a népesség túlnyomó többségét.

A posztkommunista rendszerek demokratikus struktúráinak megerősödésével elkerülhetővé válik, hogy az ortodox egyház beleavatkozzék az állam ügyeibe.

Nézzünk néhány példát.

Oroszországban II Alex pátriárka moszkvai patriarchátusa alighanem az ortodox világ legerősebbike, pedig a lakosságnak csak 30%-a tartozik hozzá. A különféle protestáns egyházak, Jehova tanúi, muzulmánok, buddhisták, zsidók, új vallások és természetesen a nagyszámú ateista jelenléte nem is tenné lehetővé, hogy az ortodox egyház a többséget képviselje. Putyin elnök vezetése alatt nincs rá esély, hogy a hatalom ne egy kézben legyen. Oroszországban az ortodox egyházat még mindig azokban az esetekben használja a világi hatalom, amikor a tekintélyére van szüksége, például a hadseregben.

Ukrajnában három ortodox egyház van. Vladimír kijevi metropolitához, a moszkvai pátriárka kegyeltjéhez tartozik Közép- és Kelet-Ukrajnában az ortodox hívők 60 – 70 %-a. Filaret metropolitát, aki hasonló helyzetben volt a szovjet rendszerben is, az ukrán állam támogatja ; Közép- és Nyugat-Ukrajna hívőinek 15 – 20%-át mondhatja magáénak. A harmadik a független kijevi metropolita, akinek környezetében találjuk a száműzetésből hazatért klérus nagy részét : a hívők 5 – 10%-a tartozik hozzá.

Ukrajnában ezenkívül a katolikus, az görög-katolikus és a protestáns egyház is erős. Egyik ortodox egyház sem rendelkezik abszolút többséggel a lakosság körében.

Szerbiában az állam új demokratikus struktúrái és az igyekezet, hogy az országot rehabilitálják a demokratikus világ szemében, nemigen hagy teret a világi hatalomban az ortodox egyház számára. Bulgáriában a kommunista rendszer bukása után az egyház erősen megosztott volt, ám az ortodox egyházat jelenleg is a sokat vitatott Maxim pátriárka vezeti, akinek múltját még mindig sokan bírálják.

Csak Romániában láthatni tanújelét annak, hogy az egyház a demokratikus rendszertől függetlenül szoros kapcsolatban áll az állammal.

Kelet-Európa volt kommunista országaiban az egyház és az állam szétválasztása erőszakos eszközökkel történt, de mára tény. Ezeknek az országoknak az erőfeszítései arra, hogy közelebb kerüljenek a piacgazdasághoz, az új európai valósághoz és demokratikus rendszereik megerősítéséhez, véleményem szerint nemigen hagy teret az egyházak beavatkozásának a politikai szférába.

Úgy gondolom, ma a legfontosabb kérdés az, hogyan javítsunk az emberi jogok állapotán és elsősorban hogyan biztosítsuk a kisebbségek, a hívők és a nem hívők jogait, valamint a teljes lelkiismereti szabadságot.

Nem szeretném fárasztani a hallgatóságot, de azt gondolom, kissé nagyobb figyelmet kell szentelnünk az állam és az egyház kapcsolatának Görögországban, amely az EU egyetlen ortodox állama. Már említettem, hogy a görög ortodox egyház 1833-ban Othon király döntése nyomán alapult, és lett az állam hivatalos és kiváltságos egyházává. A kezdetektől 1980-ig kiváltságainak köszönhetően az egyház gyakran morális szerephez jutott a görögországi politikai konfliktusokban.

A polgárháború idején (1946-1949) az ortodox egyház nyíltan – és nemcsak erkölcsi szinten – a nemzeti hadsereg mellett foglalt állást a kommunisták ellen. Baloldali demokraták, baloldali és kommunista írók szerint egyes ortodox papok aktívan jelen voltak a börtönökben és koncentrációs táborokban, és a kínzásoknál is.

A tábornokok diktatúrája alatt (1967-74) a rendszer Görögországot azonosította az ortodox hittel, a hivatalos jelszó szerint Görögország « a keresztény görögök országa » volt.

Az ortodox egyház az egész háború utáni korszakban szorosan kötődött az államhoz. A szélsőjobboldali jellegű tendenciákat talán némileg érthetőbbé tette a kommunisták ellen folytatott polgárháború hevessége. Ennek eredményeként az egyháznak szélsőségesen konzervatív, nacionalista politikai nézeteket tulajdonítottak. Az állam erősen hajlott arra, hogy egyetlen hitet ismerjen el, és a többi hit képviselői – katolikusok, protestánsok, zsidók, muzulmánok, Jehova tanúi – megkülönböztetést szenvedtek. Szinte alig volt esélyük arra, hogy a közigazgatásban dolgozzanak, és gyakorlatilag semmi kilátásuk nem lehetett katonai, rendőrségi vagy oktatási pályára.

1980 után a helyzet változásnak indult, de a vallásszabadságot amúgy elismerő alkotmány még mindig megemlíti az ortodox egyházat. A köztársasági elnök és a parlamenti képviselők az athéni érsek előtt tesznek esküt. Az oktatásügyi miniszter egyben vallásügyi miniszter is, és az ortodox papság fizetését a – hívő vagy nem hívő – adófizetők pénzéből állják.

Az iskolákban és a hadseregben minden nap imádkoznak, és a más hitűek még rövid idővel ezelőtt is súlyos megkülönböztetést szenvedtek. Még a nem ortodox templomok megnyitásához vagy renoválásához is szükség van a helyi ortodox metropolita engedélyére. A polgári esküvőt egyébként ugyanúgy elismerik, mint az egyházit.

Az új érsek, Krisztodulosz megválasztása után arra buzdította az ortodox egyházat, hogy vállaljon politikai szerepet, és bírálta a kormány mind bel- mind külpolitikai állásfoglalásait.

A külpolitikában az érsek aktívan ellenezte II. János Pál pápa 2001 májusi athéni látogatását. Gyakran bírálta az Európai Uniót és a nyugati civilizációt. Az ortodox klérus több ízben kifejezte testvéri érzéseit a szerb ortodox egyháznak és védelmébe vette Milosevicset, Karadzicsot, sőt Arkant, és boszniai és koszovói akcióikat is. Az érsek számos nacionalista megnyilatkozása kellemetlen a kormánynak, amely a görög-török kapcsolatok normalizálásán fáradozik. Az érsek még a szeptember 11-i terrorista támadásokat is Isten büntetésének nyilvánította.

A belpolitikában, amikor a kormány elhatározta, hogy életbe lépteti azt a modern államokban magától értetődő szabályt, mely szerint a vallási hovatartozást nem tüntetik fel a személyi iratokban, az egyház megosztotta a görög nemzetet.

Az, hogy az érsek kijelentéseiben azonosította a görög polgárokat az ortodox hittel, bizonytalanságot keltett a más vallásúakban és a többszázezer bevándorlóban, akik az országban élnek. Példaként megemlítem, hogy az érsek felszólította az ortodoxokat, hogy ne alkalmazzanak Fülöp-szigeti, illetve lengyel bébiszittereket, mert esetleges katolicizmusukkal veszélyeztethetik a gyermekek vallásos nevelését.

Az egyház attól sem riadt vissza, hogy állásfoglalását tömeges, politikai jellegű demonstrációkkal támassza alá.

Az új szerep, amelyet az ortodox egyház magáénak szeretne tudni, konfliktusba keverte a kormánnyal és szinte vállalt szövetségbe juttatta a konzervatív párttal. Emlékeztetem önöket, hogy az elmúlt 20 évben a szocialista párt, a PASOK ütközött össze az egyházzal : Andreas Papandreu idején, amikor bevezették a polgári esküvőt, és az állam megpróbálta megadóztatni az egyházi tulajdont a nyolcvanas években, és Kostas Simitis idején a fent említett, újabb keletű problémákkal kapcsolatban. Valószínű, hogy a következő választásokon az ortodox egyház nyílt politikai állásfoglalással a konzervatív pártra való szavazásra fogja biztatni a híveket.

Ezzel kapcsolatban vita kezdődött Görögországban az egyház és az állam azonnali illetve fokozatos szétválasztásáról. Az első esetben biztosak lehetünk abban, hogy a társadalom nagy része élesen reagál, mivel az egyház ezt a folyamatot a Nyugat és a globalizálódás támadásaként fogja bemutatni nekik. Ennek eredményeképpen szélsőséges és idegengyűlölő tendenciák jelenhetnek meg, amelyek politikai visszhangra találhatnak a konzervatív pártok képviselői között. A konzervatívok politikai győzelme ilyen körülmények között az élet minden területén konzervatív légkört teremthet. Ha a szétválasztás fokozatos, akkor a nyolcvanas évek elején megkezdett folyamat folytatásának lennénk tanúi. A kormány állásfoglalása mindkét esetben (a pápa látogatása és a személyi iratok) azt bizonyította, hogy a kormány az ellenállással szemben is érvényesíteni tudja politikáját.

Az ortodox egyház intoleranciája csak meg fogja gyorsítani az egyház és az állam szétválásának folyamatát. Véleményem szerint az ellenállást az idő, az információ, az oktatás és a nyitott, szabad társadalom eszméjének terjedése lassan le fogja győzni. Ebbe az irányba mutatnak a görög társadalomban végbement radikális kulturális változások, és az új európai valóságba történő igazi beilleszkedés folyamata is.

(…) De olyan benyomást tett, legalábbis rám, mintha itt egy óriási fáziseltolódás volna az ortodoxia és mondjuk a katolikus és a protestáns Európa szellemi fejlődése között. Mindaz, amiről hallottunk, ugyanígy megtörténhetett volna a a katolikus, sőt a protestáns Európában is, korábbi évszázadokban. Tehát azzal az érdekes jelenséggel állunk szemben, hogy a vallási hagyományok tekintetében nem egyformán változnak, fejlődnek a különböző vallási közösségek, és ez is problémát jelent az együttélés megszervezése szempontjából.

Most pedig hadd adjam át a szót Elfriede Harthnak, aki kolumbiai származású, német állampolgárságú, Párizsban el, és a « Katolikusok a szabad választásért » nemzetközi mozgalom vezetőségi tagja.

Nagyon örülök, hogy mint katolikus beszélhetek itt arról, mennyire fontos az állam és az egyház szétválasztása katolikus szemszögből, és örülök, hogy ezt mint nő tehetem meg, mert a nők nehézségekbe ütköznek, amikor szóhoz szeretnének jutni a katolicizmuson belül.

Három kulcsfontosságú dologra szeretnék rámutatni a vallás és a politika kapcsolatáról szólva : 1) a hit, mint a cselekvés motorja ; a hit, mint az 2) az identitás és 3) a legitimitás alapja.

A cselekvés – és a politikai cselekvés – egyik legfőbb motorja a hit, melyet úgy értelmezek, mint egy közösség kollektíven kidolgozott szimbolikus rendszerét, amely lehetővé teszi, hogy értelnmezzék a valóságot, és hogy az egyén élettapasztalatait strukturálja, és felfedezze, hogy van értelmük. A hit nem változtathatatlan, hanem egy állandó cserefolyamat terméke az egyén és az őt körülvevő kontextus között. Együtt nő és fejlődik vele.

A kereszténység profetikus vallás : nem csupán beszél egy jobb vikágról, de a hívők kötelességévé teszi, hogy ennek eljövetelén munkálkodjanak. Ez a vallás hangsúlyozza a csoport minden tagjának felelősségét a többiek iránt, a szolidaritás, a testvériség elvét és kötelességét.

A katolicizmus ugyanakkor erősen individualista vallás, amely szerint az egyetlen érték az egyén, és az Isten és egyén közötti kapcsolat. A legfőbb hatóság ennél fogva az egyén lelkiismerete, amely cselekedeteit meghatározza. Ez a vallás a szabadság és az egyenlőség elveire épül.

Elfriede Harth

Mindez kezdettől fogva megjelent a Szentírásban, de sokáig mellőzték, amikor a kereszténység intézményként közelebb került az államhatalomhoz. Az egyház szigorúan tagolt társadalommá vált, amelyben a politikai és szellemi források elosztása rendkívül egyenlőtlenül történt, és ezt az állapotot öröknek és isteni eredetűnek hírdették. Különböző súlyos válságok során, mint a keleti és a nyugati egyház szétválása, a különböző önmagukat törvényesnek nyilvánító pápák vetélkedése, majd a reformáció mutatták, milyen nehéz politikai egységet erőltetni egy történelmileg pluralista hitközösségre.

A vallás, akár a többi jelképrendszer, jelentést termel és szervez, és így az identitás, az önazonosság felépítésének fontos eszköze. Azok közé teartozom, akik azonos jelképekkel, azonos nyelvvel, kultúrával, azonos módon értelmezik a világot. A modern világban azonban a tudást különböző gondolati rendszerek termelik, mindegyik onálló módon értelmezi a valóságot és egyúttal hat rá. A vallási intézmények, amelyek „örök igazságok” hírdetésére rendezkedtek be, válságba kerültek, kérdésekkel kényszerültek szembesülni. A katolicizmus a második világháború okozta trauma, a keresztény civilizáció kataklizmája után, és a Közép-Kelet-európai totalitarizmust látva megkísérelte elismerni és értelmezni „az idők szavát”. Így hírdette ki a második vatikáni zsinat a vallássszabadságot, annak pozitív és negatív meghatározásaival.

A totalitárius rendszerekben a vallás politikai alternatívát, társadalmi önazonosságot jelentett, aláásva ezzel a rendszer legitimitását. A vallás így a pluralizmust védelmezte és képviselte. Vajon miért csak a totalitárius társadalmakban kívánatos az ilyen pluralizmus?

A második vatikáni zsinat újra felfedezte azt a tradicionális gondolatot, hogy az egyház több, mint tisztségviselői. Felfedezte, hogy az egyház a hívek közössége és hogy a Szentlélek nemcsak a vezetők szűk csoportjában, hanem „Krisztus misztikus testének” teljességében van jelen. Ennek következményei a tekintély és a legitimáció szempontjából igen fontosak voltak.

A hatvanas évektől kezdve a nyugati társadalmakban egyre több katolikus jutott képzéshez. Azokból, akik addig a művelt társadalom szélére húzódtak, létrejött a művelt középosztály. Ennek világi tagjai a hit dolgában is olykor jóval képzettebbé váltak, mint sok felszentelt vezető. Egyre több művelt katolikus vállalt közéleti szerepet, ugyanakkor a papi hivatás egyre kevesebbet vonzott. Ez úgy értelmezhető, hogy sok hívő hite szerint kíván a társadalom tevékeny tagjaként a világi intézményekben a szociális igazságért harcolni, de ezt a civil társadalomban, civilként akarja tenni.

Amíg az egyház az állam része volt, a következmények a polgárok számára gyakran negatívak voltak. Az egyházat gyakran a kormányzó elit kerítette hatalmába és segítségével szentesítette az elnyomást. A vallás prófétikus dimenziója elsikkadt. Az egyház és az állam szétválasztása, még amikor olyan fájdalmas is, mint a kommunista rendszerekben volt, fenntartja a prófétikus küldetést, még az olyan rendszerek is, ahol – mint Franco Spanyolországában – a rendszer befogadta az egyház konzervatív elemeit.

Amikor az egyház az állam hatalmában osztozik, megkísérli, hogy saját törvényeit állami törvénnyé emelje. Így, ami addig „isten ellen való vétek” volt, büntetendő cselekménnyé válhat, amely ellen a világi hatalom köteles fellépni. Alkalmasint azok ellen is, akik nem hisznek, és akiknek az isten ellen való vétek értelmetlen. Az egyház, Aquinói Szent Tamás nyomán az egyéni lelkiismeret elsőbbségét hirdeti. Az egyháznak ezért nincs joga az egyénen erőszakot tenni..

A katolikus egyház bizonyos előírásai, évtizedek óta tudjuk, ellentmondanak a „sensus fideliumnak”, elsősorban a házasság és a szexuális élet területén. Ma már legtöbben elfogadják, hogy házasságából kiléphet az a személy, akivel visszaélnek, vagy aki lelki szenvedést kénytelen elviselni. Az újraházasodás is széles körben elfogadott tény. Ennek ellenére az egyház még mindig alapvetőnek tartja a házasság felbonthatatlanságát. A fogamzásgátlás és az abortusz is jó példa, mivel a statisztikák megmutatják, hogy a katolikus országokban gyakran a legmagasabb az abortuszok aránya, melyek sokszor illegális utakon zajlanak és veszélyeztetik a az anya egészségét, sőt életét.

Azok az országok, ahol az egyház és állam elválasztása de facto, vagy de jure létrejött a világon a legfejlettebbek. Az egyház és állam szétválasztása ugyanakkor – bármilyen fájdalmas volt is a Közép-keleteurópai tapasztalat – megerősítette az egyház prófétai küldetését. Akár Franco Spanyolországára, akár Közép-Kelet-Európára tekintünk, az egyháznak az a része, amely a szegények pártját fogta, vált a totalitarizmus elleni és a demokráciáért folytatott küzdelem eszközévé. Ez pedig az egyháznak pontosan az a része, amely a pluralizmus, az egyház és az állam elválasztása mellett foglal állást.

A szociális igazságérzet vezérelte azt a katolikus csoportot is, amelyet képviselek, és amely 1999-ben elindította a Szentszék reformjáért folytatott kampányt. A kampány eddig sikeresnek tekinthető. Többszáz csoport csatlakozott hozzá, többezer ember. Vita kezdődött, és sokan ébredtek tudatára a jelenlegi helyzetnek. A Vatikán weboldalt hozott létre, amelyen felsorolja mindazokat az államokat, amelyekkel diplomáciai kapcsolatban áll, hiszen ez igazolja állami státuszát. Úgy gondoljuk, csoda kellene ahhoz, hogy a Szentszék elveszítse privilegizált helyzetét, túl sok konzervatív politikai érdek fűződik hozzá. A Szentszék nemcsak sprituális entitás, hanem bürokrácia is, amely intézményes szabályoknak engedelmeskedik, elsősorban saját fennmaradása érdekében. Kevés az esély, hogy egy pápa lemondjon a jelenlegi hatalomról és kiváltságokról. De ki tudja, mit hoz a jövő?

Mai utolsó előadónkat, Ludassy Máriát nem kell nagyon bemutatnom. Ismert eszmetörténész, a filozófia tanára az ELTE-n, mint tudjuk, a szakterülete a felvilágosodás, különösen a francia felvilágosodás.

A toleranciától a szabadságig vagy a szabadságtól a jogfosztásig ?

Midőn újra és újra kísérletet tesznek arra, hogy az 1990-es törvény módosítása ürügyén megbélyegezzék polgártársaim egy részét (akármilyen kis részét is), mint « destruktív » szekta hívét vagy nem törzsökösen magyar felekezet fanatikusát, óhatatlanul a nantes-i ediktum visszavonása jut az eszembe. Nem mintha attól tartanék, hogy a kisegyházak híveinek otthonába marcona dragonyosokat kvártélyoznának be, az analógia alapja « csupán » annyi, hogy egy már elért – s már-már természetesnek tekintett – szabadságjogot akarnak visszavonni, s ez azokat is érinti (érintenie kell !), akik maguk sohasem tapasztalták meg a Szentlélek jelenlétét valamely karizmatikus közösségben, s Krisna sem méltatta őket arra, hogy áthassa tudatukat. Ha Saint-Simon herceg emlékiratának ama híres-hírhedett jelenetére gondolok, melyben a Napkirály megfeddi fiát, hogy kíséretében egy hugenotta található, ám a herceg így mentegetőzik : « De fenség, a gróf biztosan nem hugenotta, hisz egyáltalán nem hisz Istenben ! », mire a király megenyhül, akkor a francia 1700-as évek eleje még túlélhetőnek bizonyulhat a szabadgondolkodók számára, míg a múlt századi magyar fin du siècle, legalábbis a jeles K.U.K. korabeli vicc szerint már kevésbé. Az őrmester felekezetek szerint osztja be az újoncokat : fele katolikus, harmada református, a többi evangélikus, unitárius, egynéhány zsidó is akad. Egy katona sehova sem áll be. „Hát maga?!” ordít rá az őrmester. „Alázatosan jelentem, én felekezeten kívüli vagyok”. – „Fél percen belül választ magának felekezetet, vagy úgy bepofozom a zsidók közé, hogy arról koldul!” – márpedig a XX. század történetéből tudjuk, hogy ez utóbbi társasághoz való tartozás nem volt éppen életbiztosítás. Mostanság megint melegen érdeklődnek felekezeti hovatartozásunk iránt : rámenős népszámlálóbiztosok ajánlgatják a „békesség kedvéért” a „keresztséggel elnyert” felekezet felvállalását (az enyém például a „szabadgondolkodó” válaszomat az „egyéb vallás” rubrikába sorolta), közalkalmazotti eskütételünk formája szerint életfogytiglan kartotékba zárják konfessziónkat, s ezen kartotékokról a magyar költészet ismerői tudják, hogy sohsem sejthetjük/mikor lesz/ elég ok/ előkotorni…

Ludassy Mária

Ha már a magyar költészetnél tartunk, akárhányszor a vallásszabadság témájáról kell aktuálpolitikai kontextusban nyilatkoznom, mindig a múlt századforduló nagyságának, Ady Endrének sora szégyenít meg : „Minden eszményünk másutt rég megúnt ócskaság már”. Ugyanis polgári foglalkozásomra nézve filozófiatörténész lennék, s ilyen minőségemben pontosan tudom, hogy mindaz, amit a vallás szabadsága, állam és egyház szétválasztása kérdése kapcsán el tudok mondani, azt az independensek már elmondták a Hosszú Parlamentben (de legkésőbb Locke a vallási toleranciáról írott levelében, 1684), törvénybe foglalta Jefferson a virginiai vallásszabadság statútumában (1779), megírta Benjamin Constant a vallásszabadságról szóló cikksorozatában (1810-es évek), s hogy egy katolikus szerzőt is mondjak: hirdette Lamennais abbé az 1830-as évektől az Avenir lapjain. S nehogy csak a Párizs – New York – London tengely mentén maradjak: tőlük átvették a XIX. század folyamán a „nemzeti liberálisnak” nevezett politikusaink és politikai gondolkodóink Eötvöstől Deákig, Kossuthtól Trefortig. De ha a szellem szabadságáról, a hit kikényszeríthetetlenségéről szóló eszméink máshol már 350 éve közhelynek számítanak, akkor mit szóljunk az ezen szabadságjogokat visszavonni vágyók eszméinek meguntság-fokáról, a felekezeti hovatartozás fenyegető állami nyilvántartásáról, a hitet nem, de a képmutatást kikényszeríteni képes megfélemlítési mechanizmusok újjászületéséről? Ez utóbbi törekvések képviselőinek szánom a következő eszmetörténeti breviáriumot a lelkiismereti szabadság történetéből.

A manapság mifelénk oly divatos rágalmakkal ellentétben a vallás szabadságáért, az állam és egyház szétválasztásáért már a vallásháborúk korában is a hívő politikai filozófusok szálltak síkra : az ateisták vagy agnosztikusok számára mindegy volt, hogy – Hobbes-szal szólva – „a sok, önmagában közömbös gesztus közül” melyiket írja elő kötelezően az állam az istentisztelet során, s melyiket tiltja fővesztés terhe mellett. Hobbes „latitudinárius” vitapartnerei, a minden az egyetemes emberszeretet eszméjében hívő és a keresztény karitásznak megfelelően élő ember üdvözülését hirdető cambridge-i platonisták az ember Isten-képmássága alapján tartották elfogadhatatlannak a vallási kérdésekben az államhatalom képviselői által gyakorolt erőszak politikáját, a hitvitákat a „világi kard” segítségével megoldó „erasztiánus” eszméket. A „kereszténység nem dogma, hanem életforma”, mondotta Ralph Cudworth a Hosszú Parlamentben, ekkor épp a kálvinista intoleranciával vitatkozván: s e felfogás szerint inkább keresztény egy emberséges muzulmán vagy zsidó, mint a spanyol inkvizíció képviselője vagy az antitrinitáriusokat máglyára küldő kálvinista. Milton fogalmazta meg a lelkiismereti szabadság „igaz protestáns eszméjét”, azt, hogy „a tanítást többre tartja az egyháznál”, hogy „nem ismer el más autoritást, mint a Szentírást, más interpretációs szabályt, mint a Szentlélek bennünk megnyilatkozó sugallatát, más meggyőződést, mint ami lelkiismeretünk legmélyéről fakad” (Treatise on Civil Power in Ecclesiastical Causes, 1659). Locke három évtizeddel később írt Epistola de Tolerantia-ja már kategorikus következményként vonja le a vallás eme szubjektivisztikus felfogásából eredő tanulságot: „a lélek gondozása nincs jobban rábízva a polgári hatóságra, mint a többi emberre”. Az első érv episztemológiai: az állam képviselői sem ismerik jobban az igaz hithez vezető utat, mint bármely közrendi polgár. A másik etikai: ha az előbbiek, a közhatalom képviselői mégis kikényszerítik a külső konfessziót az utóbbiaktól, az állampolgároktól, akkor csak a képmutatás kizsarolását érhetik el, amely külső („közömbös”) gesztusok a legkevésbé a címzettet, Istent tudják megtéveszteni. „A lelkek gondozása nem tartozhat a polgári hatóságra: ennek egész hatalma a kényszerítő erőben rejlik. Mivel pedig az igazi üdvösséges vallás a lélek belső hitében áll, amely nélkül Isten előtt mit sem ér, olyan az emberi értelem tisztelete, hogy semmiféle külső erőszak nem kényszerítheti. Elveheted a javait, börtönbe zárhatod, kegyetlen kínzásokkal sanyargathatod a testet, mindez hiábavaló lesz, ha ezekkel a büntetésekkel az értelemnek a dolgokról alkotott ítéletét akarod megváltoztatni”. Az értelemre csak észérvek hatnak, hitbéli kérdésekben az egyenlők között folyó hitvita és az erkölcsi példa befolyásolhatnak, a fizikai kényszer, amely a materiális szférában még hatásos is lehet (az erőszakkal belémdiktált gyógyszer is meggyógyíthat), a lelki üdvösség terén tehetetlen. „A foglalkozás, amelyhez semmi kedvem, meggazdagíthat, a gyógyszer, amelyben nem bízom, meggyógyíthat, de az a vallás, amelyben kételkedem, s az az istentisztelet, amelyet elutasítok magamtól, üdvözültté nem tehet.” A lelkiismereti szabadságot ezzel megalapozottnak tekinthetjük, ám ez az individuális lelkiismeretek szabadsága, az egyház, a gyülekezet szabadságjogairól ezzel még nem szóltunk. Szabad államban azért szabad az egyház (hogy a liberális katolikus Montalembert-t parafrazáljam), mert gyülekezési szabadság van. Az egyéni hitigazságok vélt vagy valós birtokában lévő individuumok vallási vitáik során egymásra találhatnak (az egyféleképpen gondolkodók) vagy békésen elkülönülhetnek (a másféleképpen gondolkodók), s külön-külön gyülekezeteket alkotnak saját meggyőződésük szerint. A gyülekezet autonóm: törvényei szerint befogadhat vagy kizárhat (kiátkozhat) bárkit, aki megfelel vagy nem felel meg az illető hitbéli közösség előírásainak. A lényeg az, hogy a polgári életben semmiféle előny vagy hátrány ne származzék valamely felekezethez való tartozásból vagy nem-tartozásból, belépésből vagy kizárásból.

Míg önnön tagjaik (lelki) instruálása terén teljhatalmuk van az őket szabadon választó hívek jóvoltából létező gyülekezeteknek, más felekezetek hívei vonatkozásában nincs több joguk, mint egy golfklubnak a krikettjátékosok szabályainak előírásában. S minden gyülekezet köteles tiszteletben tartani a büntető törvénykönyv előírásait: mindent szabad a „szent szertartások” során, ami a polgári életben nem tilos, de minden büntetendő, ami közbűntényt involvál. Fehér lovat szabad áldoznunk (ha nem loptuk a lovat), hajadon lányunkat akkor sem, ha Artemisz parancsolja és nincs szél az átkeléshez… „Most már láthatod, hogy mi a különbség az egyház és az állam között. Ami az államban szabad, azt a hatóság az egyházban sem tilthatja meg. S ami az alattvalóknak megengedett a polgári életben, az az egyházi gyülekezetekben is szabad, ami nem tilos a mindennapi tevékenység során, azt egyik vagy másik szekta papjának a szent gyakorlatában sem lehet törvénnyel tiltani.” Locke szerint pl. latinul beszélni a piacon is szabad, tehát a latin nyelvű misemondás önmagában nem tilalmas (más a helyzet a katolikusok, mint pápisták állampolgári lojalitásával: Külső fejedelemnek engedelmeskedni saját legitim, ám eretneknek minősülő uralkodónk ellenében potenciális hazaárulás)… az más kérdés, hogy a kofák vagy Isten hogyan reagálnak a latin szóra. S ha valaki túl liberálisnak találná a csak a közbűntényt tiltó rendelkezést az egyházi ügyek szabályozására, annak a megnyugtatására közölhetem, hogy jelen büntető törvénykönyvünknek pl. a kiskorúak veszélyeztetése cikkelyei megnyugtatóan kizárhatják azon szekták gyermekekkel szembeni megengedhetetlen előírásait, melyek p. kizárólag a Korán olvasását engednék meg (lányoknak azt sem) – általános tankötelezettség --, vagy életmentő műtéttől tiltanák el gyermeküket. Azért is jobb Locke szerint, ha a keresztények nem forszírozzák a hamis hitek kiirtását, mert kisebbségben vannak a földön: „S mi történik akkor, ha egy pogány vagy egy mohamedán uralkodó szemében a keresztény vallás látszik hamisnak és Isten előtt förtelmesnek, ilyenkor nemde a keresztények is ugyanazen jogon és ugyanezen módon kiirtandók lesznek ?”

Jeffersonnak az államvallás erkölcsi abszurditásáról szóló fejtegetései Locke eszméit gondolják tovább (Notes on Locke, 1776). A vallásszabadságról írt törvénytervezete – amelyet a Függetlenségi Nyilatkozat mellett élete legfontosabb alkotásának minősített – leginkább ama fordulattal hoz újat, mely a szabadság szóval váltja fel a XVII.-XVIII. században még domináns „tolerancia” terminust: ez utóbbi feltételezi, hogy van, hogy lehet olyan evilági hatalom, mely megtűr vagy nem tűr bizonyos vallási véleményeket, míg az előbbi azt deklarálja, hogy a vallás-, a vélemény- és gondolatszabadság elidegeníthetetlen emberi jog, mely megelőz minden institualizált hatalmat, legyen az világi vagy egyházi. „Mindannyian tudjuk, hogy az emberek véleménye és hite nem függ akaratlagos elhatározásuktól, hanem az elméjük elé tárt evidenciáktól, s mivel a Mindenható szabadnak teremtette az emberi szellemet, minden kényszer, mely politikai vagy polgári büntetőeszközökkel kívánja befolyásolni a hitet, csupán a hipokrízis és az aljas megalkuvás elterjesztéséhez járulhat hozzá”. (Bill for Establishing Religious Freedom, 1779). Jefferson nem csak azt tartja despotikus politikának, ha hitem – pontosabban nem-hitem – ellenére bekényszerítenek valamely szertartásra, common prayer-en való részvételre, meggyőződésem ellenére való eskü letételére, hanem azt is, ha az én pénzemből, az én adómból finanszíroznak tőlem idegen hitéleti tevékenységet, engem hidegen hagyó ceremóniákat. Semmi adózás hit nélkül: „arra kényszeríteni az embereket, hogy olyan vélemények propagálását támogassák anyagilag, melyekben maguk nem hisznek, bűnös és zsarnoki politika. Polgári jogaink nem függhetnek inkább vallási véleményeinktől, mint fizikai vagy geometriai nézeteinktől. Az emberek véleménye nem lehet a polgári kormányzat tárgya, sem bírói ítéleteké…» De hát mi nem élünk a XVIII. század végi Virginiában, sőt egyre kevésbé…

Kicsit jobban hasonlít az a légkör, melyben élünk, a vallásszabadság-breviárium következő szerzőjének, Benjamin Constant-nak a korához. Szerzőm a jakobinus diktatúra és a császárság alatt is emigrációba kényszerült, politikai tevékenységének nagy része azonban a restauráció éveire esett, amikor is fő vitapartnere de Bonald vikomt volt, az ultrarojalista és ultramontán katolikus gondolkodó. Az ő nézeteinek illusztrálására a híres Sacrilegium-törvény vitájában elhangzott mondatát idézném, amely a szentségsértést halállal kívánta büntetni, amire a Constant féle liberálisok azt mondták : nem túlzás ez, hagyjuk ezeket a dolgokat Istenre, hogy ő ítélkezzen. Bonald válasza az volt, hogy „ezt tesszük, ha kivégezzük őket, a lehető leghamarabb Isten színe elé jutnak”. Constant a sajtó- és vallásszabadságról szóló cikkeit e polémia részeként írta. Mindenekelőtt elutasítja a vallás utilitarista-eszközelvű felfogását: „A vallás védelmezői gyakorta azt hiszik, hogy csodálatos dolgot művelnek, midőn a vallás hasznosságát hangsúlyozzák.” Ám ezen instrumentalizálással csak lealacsonyítják a vallást, mely szerinte szellemi szükséglet és nem politikai érdekkalkuláció. A vallási érzület örök mozgásban lévő valami : ezért születnek új és új vallási vélemények, alakulnak új és új szekták: „A szekták sokasodása, melytől sokan megrémülnek, voltaképpen a legüdvösebb a vallásra nézve, mivel biztosítja, hogy a vallás ne szűnjék meg élő érzület lenni, és ne váljék halott formává, majdnemhogy mechanikus szokássá, mely megfér minden vétekkel, néha még a nagy bűnökkel is.” A szektákat a vallásról való gondolkodás hozta lére, ha betiltanók az újabban jelentkezőket, az Constant szerint azt jelentené, hogy megtiltjuk a további gondolkodást a vallásról. Költségvetési kihatása szerinte nincs az új felekezetek születésének, mivel ezeket (még) eltartja híveik lelkesedése: „A születő szektáknak nincs szükségük arra, hogy a társadalom magára vállalja papjaik eltartását. Egy új nézetrendszert mindig a mély meggyőződés hatja át, hívei buzgósága övezi… A vallással úgy vagyok, mint az országutakkal. Helyeslem, ha az állam karbantartja a főutakat, feltéve, hogy mindenkinek meghagyja a jogot, hogy előnyben részesítse az ösvényeket.” Bár kétségkívül erős a protestáns túlsúly az általam idézett szerzők között, épp egy katolikus gondolkodó, Félicité de Lamennais volt az, aki a „főutak”, a római katolikus vallás vonatkozásában hívta fel a figyelmet az állam karbantartó tevékenységének a veszélyeire. „Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy az egyház szabadságának előfeltétele az állami fizetés eltörlése. Akit fizetnek, függ attól, aki fizeti.” (De la séparation de l'Eglise et de l'Etat) Jefferson azt tekintette „zsarnoki politikának”, ha egy olyan felekezet hitéletét kell anyagilag támogatnom, melynek hitelveit nem tudom elfogadni; Lamennais számára az volt elfogadhatatlan, hogy hitelveit az államhatalom dotálja a politikai rendeléseinek megfelelő prédikációkért cserébe: „Katolikusok, íme, ide vezet a hatalomnak behódoló politika! Franciaország egyháza, nem a szabadság, hanem a hatalmi támogatás fenyegeti léted! Joggal mondják neked: az állam fizet téged, tehát szolgáld az államot, az állam adja a bért, tehát engedelmeskedj az államnak, cselekedj, beszélj úgy, miként a mindenkori hatalom parancsolja szólnod és tenned. Semmi sem tartozik többé csak rád és híveidre: szertartásaid költségét a közigazgatás fizeti, tanításod tartalmát a minisztérium ellenőrzi, imáid szövegét a kormányzat fogalmazza, Istened magát is az állam fizeti meg, tehát az övé, őt szolgálja”. (De la position de l'Eglise de France, 1831).

A Lamennais-t fordító országgyűlési ifjakat, a Montalembert-rel levelező Eötvöst már 150-160 évvel ezelőtt megkísértette az „isten és szabadság!” jelszavával színre lépő liberális katolicizmus. Talán kár lenne a trón és az oltár szövetségével felváltanunk e jelszót.

Egy másik irányban szeretnék egy kis pöttyöt elhelyezni az állam és az egyházak kapcsolatát illetően. Egy sereg aktualizálható, rövid távú kontextuson túl vannak olyan kontextusok, amelyekben ez a viszony nagyobb horizonton, történelmileg nagyobb ívben jelenik meg. Azt gondolom, hogy kulturális kérdések is vannak, amelyeknek a horizontja egész más. Ha értjük azt, hogy a vallások a társadalmakban mindig kulturális közvetítéseken keresztül jelennek meg, akkor az adott társadalom kultúrája nem mellékes kérdés. A világnak azon a csücskén, ahol van szerencsénk élni, ha máshonnét nem, Szűcs Jenőtől tudjuk, hogy itt, nagy kulturális tradiciók határmezsgyéjén egy folyamatos bizonytalanság van. Erre rájött az az elmúlt 40-50, esetleg 100 év, amely kulturális értelemben sem a szerves fejlődés ideje volt. Teljesen nyilvánvaló, hogy minden oldalon nagyok a bizonytalanságok. Nem biztos, hogy minden kérdést aktuálpolitikai szempontból kell megközelíteni.

Nehéz kérdés az aktuálpolitikától függetleníteni magunkat, ha egy ilyen két évezredes problémáról beszélünk. A különböző véleményeket eleve nem nevezném feltétlenül ellentétes véleményeknek. A vélemények mások – és minden vélemény szabad.

Göncz Árpád úr köztársasági elnöktől hallhattuk az indíttatását, a keresztény kurzus időszakát, és hogy milyen keserűen élte azt meg. De nekem az ragadta meg leginkább a figyelmemet, hogy az európainak nevezett civilizáció és a katolicizmus szerves egységet alkot. Ma már annyira triviális, ha azt mondom az érkezőnek, hogy „hozott isten”, ha távozik, hogy „isten áldjon”, mint azt, hogy „isten engem úgy segéljen”, vagy ha befejezek egy munkát és leteszem a kapát vagy a tollat, hogy „hála istennek”. Ma már nem lehet gyanakvással, vélelmekkel valamilyen veszedelmet látni ezekben, ez abszurd.

Az előadásokból kiderült, hogy az állam és az egyház viszonya történelmi kategória, koroktól függő, és hogy ma Magyarországon egy elmúlt félévszázados viszonyra adott reakció. Göncz Árpád serdülőkorát egyfajta skizofrén állapotnak jellemezte, hiszen keresztény kurzusnak nevezték, de őt nem vették fel a gimnáziumba, mert unitárius volt, vagy a zsidó osztálytársait milyen súlyos üldöztetésnek tették ki. Én már 50-ben születtem, de egy skizofrén korban éltünk. Úttörő voltam, de ministráltam a templomban titokban. Nem bérmáltatott meg az anyám, mert a katolikus pap lebeszélte, mondta, hogy inkább léptessen be a KISZ-be. Gimnazista és egyeteéista koromban is titokban bibliaórára jártam, méghozzá egy nagyon jó evangélikus llűelkészhez, katolikus létemre, de titokban, és az egyetem KISZ-bizottságának az érdekvédelmi felelőse voltam. A kérdés az, meddig tartson még ez a skizofrénia?

Három mondatot idéznék az alkotmány szövegéből, és az esküszöveg, amelynek alapján én itt személyesen érintve vagyok. Az egyik, hogy az állam és az egyház szétválasztva működik. Csakhogy ez mint két nagy intézményrendszerre vonatkozik, de ketté lehet-e vágni az embert állampolgárra meg hívőre? Nem lehet. A másik : az alkotmány garantálja a vallásos vagy bérmely egyéb meggyőződés szabad kinyilvánítását, vagy annak mellőzését. Fél évszázadig hazudozni kellett, titkolni és alakoskodni, most szabadság van.

Én pl. mikor megválasztott az Országgyűlés, kértem, hogy az esküokmányt úgy nyomtassák ki, hogy szerepeljen rajta hogy isten engem úgy segéljen. Mégpedig a zárójeles szövegrész nélkül. Szándékosan. Azt akartam, hogy úgy dokumentálja az országgyűlés irattára örök időkre. Milyen alapon akar engem megfosztani ettől a jogomtól bárki?

Harmadik mondat, hogy az egyházakról szóló törvény megtiltja, hogy az állam vallásos meggyőződésre utaló adatot nyilvántartson. Ez igaz. De be tudja-e bizonyítani bárki, hogy aki mondta azt a szöveget, és úgy írta alá a dokumentumot, az vallásos meggyőződésű?

Vagy csak képmutató?

Nem! Szereti a tradiciókat. Ragaszkodik az európai civilizáció tradicionális értékeihez. Ugyanúgy, ahogy a Himnusz kezdő sorához. Ahogy úgy köszön az érkezőnek, hogy „hozott isten”. De még számos más meggyőződésből mondhatja, vagy nem mondja. Egyet lehet csak egzakt módon bebizonyítani : hogy esküt tett. Semmi egyebet. A többi az ő magánügye, belső, szubjektív dolga. A kívülállók részéről ez mind puszta vélelem, feltételezés. A törvény az államnak tiltja meg, hogy tőlem kikényszerítsen nyilatkozatot a saját vallásos vagy bármilyen más meggyőződésemről, és arról nyilvántartást vezessen. Ez az államra nézve megfogalmazott tiltó parancs. Rám, a szabad polgárra nézve, ez nem tiltó parancs, én mondhatom meg az államnak, hogy mit tegyen, és aszerint kell cselekednie. Ilyen még nem volt, legalábbis az elmúlt fél évszázadban.

De azért mégis azzal zárnám, hogy csak azért szólaltam meg, hogy lássák, hogy van másfajta megközelítési mód. Más vélemény, ami nem ellentétes. Csak más. (…)

Lehet, hogy intranzigenciám abból adódik, hogy én bérmálkoztam és soha nem léptem be a KISZ-be, tehát soha nem voltam hajlandó a kettős gondolkodásnak, a képmutatásnak a legkisebb gesztust sem tenni. És egy Quakernek biztos nem mindegy, hogy odabiggyeszti-e Isten nevét, mert számára létfontosságú, hogy ne használja. Tehát nem kéne esetleg ilyen helyzetbe hozni. Egyébként az, hogy formalitás… hát én már nem vagyok vallásos, de nagyon sértő lehet azt mondani, hogy teljesen mindegy, hogy mondja-e valaki hogy isten vagy nem isten. A hívőknek ezért nem mindegy, a nem hívőknek pedig ellenkező okból. Én ezt nem így látom, és erre van egy analógiám. Meg lehet kérdezni a jelenlegi legmagasabb egyházi méltóságot : amikor csak a TMB elnöke volt, néhányunkkal meggyűlt a baja, mert nem voltunk hajlandók elvi okokból odaírni egy disszertáció opponensi vélemény végére, hogy marxista-leninista akármi. És arra az volt a jogos, pragmatikus dolog, hogy szegényt elvágjuk, mert kell egy ilyen marxista konfesszió. Mi pedig azt mondtuk, hogy ezt nem tartjuk tudományos szempontnak, nem voltunk sokan, tehát nem írjuk oda. Én ezt ugyanígy érzem, hogy aki esetleg akkor marxista volt, ha tisztességes, azért nem írta oda, mert szerinte sem tudományos értékmérő, aki pedig hozzám hasonlóan már akkor is ilyen büdös liberális volt, azért nem írta oda, mert nem volt hajlandó odaírni egy nem a filozófiai meritumra vonatkozó megjegyzést. Szerintem nem jó, ha azzal becsüljük le az ilyen konfesszió-kényszert, hogy az úgyis formalitás. Azok számára nem formalitás, akik komolyan veszik a saját erkölcsi vagy hitbeli elkötelezettségüket. És jobb lenne a félelemnek a lehetőségét is kiküszöbölni. Sajnos, nem úgy van, hogy csak isten tudja, tudja azt a főnök is és a helyi kiskirályok is. Köszönöm.