Azt szeretném elmondani, hogyan alakul a mai nap. Két részre osztottuk a konferenciát, délelőtti és délutáni szekcióra.

A délelőtti szekcióban, amelyet Kosáry Domokos elnök úr fog mindjárt megnyitni, arról beszélünk általában, hogy a történelem fehér foltjai, ellentmondásaim elhallgatásai hogyan befolyásolják a szemléletünket, a közbeszédet.

A délutáni szekcióban pontosítunk. Tulajdonképpen három téma köré összpontosítunk. Az első Trianon és a Horthy rendszer, a második 1956, és a harmadik a Kádár rendszer. Azért választottuk ezt a három témát, mert a magyar közvéleményt ez foglalkoztatja, nyugtalanítja leginkább.

Az eredeti terveinkkel ellentétben a kérdésnek a társadalompszichológiai és művészeti-irodalmi vetületét nem tudjuk ma megtárgyalni, mert éjfélig vagy még tovább is tartana. Tehát úgy döntöttünk, hogy ami a dolognak a történelmi, vagy nem szaktörténeti részét illeti: erre szeptemberben, valószínűleg szeptember végén visszatérünk. Gondolom, hogy megértik, hogy a téma hordereje olyan, hogy két tanácskozást is kibír.

Most nekem mg csak annyi a tisztségem, hogy a Bibó István Közéleti Társaság és a Respublika Kör nevében köszöntsem önöket, és itt ülnek mellettem a mai nap társrendezői, illetve társrendezőinek egy része. Megkérem először Kocsis András, hogy a XXI. Század Társaság nevében szóljon.

Köszönöm szépen. Kocsis András Sándor vagyok, civilben a Kossuth Kiadó Részvénytársaság vezetője, és a XXI. Század Társaság elnöke. A Maholnap Klub nevében is szeretném Önöket köszönteni. Sajnos Deák Péter vidéken van, ezért nem lehet jelen.

Röviden néhány mondatban a XXI. Század Társaságról. Kettő éve jött létre, jelen pillanatban több mint ötven tagja van: jeles közéleti emberek, akadémikusok, egyetemi tanárok. Minden hónapban találkozunk. A célja – ez egy független szellemi műhely – a rendszerváltás utáni időszak, illetve főleg a globalizáció által megjelent új társadalmi folyamatok Magyarországon, Európában – ennek az analízise. Bizonyos szempontból prognóziskészítés, vita. Két kiadványunk jelent meg. Azt egyik egy meglehetősen magas példányban, Európai jelentésárnyalatok címmel, a Társaság 23 tagja írt kisebb-nagyobb tanulmányt a kötetben.

Amit még a Társaságról érdemes tudni: két évvel ezelőtt megalapítottuk a „Hazám”-díjat, többek között Kosáry Domokos elnök úr volt a díjazottak között, az első díjazottak között. Ugye József Attila szonett-ciklusa után kapta a nevét, ezért minden évben két jeles embernek ítéli oda a kuratórium, itt elsősorban életművéért, értékteremtő munkásságukért. A díj kibővül ettől az évtől kezdve, mármint tartalmilag. Varga Imre szobrászművész elkészített egy 29 centis csodálatos József Attila-kisplasztikát, és ez szintén a díj része lesz.

Nagyon örülök, hogy részt vehettünk, mint társrendező, remélem, végtelenül érdekes beszélgetések, vitákra kerül sor. Engem már csak azért is érdekel a mai nap, mert utoljára tegnap este vettem részt egy ilyen beszélgetésen, láttam itt Tardos Mártont, aki szintén ott részt vett. Ott gyakorlatilag a rendszerváltás körüli időszakról beszélgettünk, ott is látszik, hogy mennyi azonos, és ennyi eltérő vélekedés és nézet alakult ki, főleg, ha egy nagyobb időszakot veszünk át, ez különösen érdekesebb lehet.

Mindenkinek nagyon jó munkát kívánok, és örülök, hogy itt lehetek önök között.

Most pedig Kende Péteré a szó. Itt mindannyian több kalapot viselünk, Kende Péter, amint tudják, az 56-os Intézet egyik alapítója és kuratóriumi elnöke, de egyúttal a Bibó István Társaság és a Respublika Kör egyik alapító tagja is. Kende Péteré a szó.

A mai konferencia témája lehetne egy egész évi előadás- és vita-sorozatnak a tematikája, és tulajdonképpen talán jobb is lett volna, ha így tervezzük meg. Tény az, hogy a mai délelőtt inkább a szembenézés elvi kérdéseivel szeretnénk foglalkozni, és a délután folyamán kerül sor néhány körülhatárolt történelmi problémának a felvetésére. Valóban több időnk arra nincsen, hogy fölvessük őket, mint hogy néhány bevilágító kérdést vagy tézist fölvessünk, nincsen idő. És még egyszer: nagyon szeretném, hogyha valamennyi meghívott előadónk – akiket szeretettel üdvözlök – ebben a szellemben önmérséklettel és ugyanakkor a lényegre koncentrálva szólna hozzá.

Köszönöm, hogy ennyien is eljöttek ezen a nyár elejei és már a kánikula derekán tartó napon, és remélem, hogy nem hiába jöttek el.

Ezek után átadom a szót Kosáry Domokos professzor úrnak, elnök úrnak, aki a bevezető gondolataival elindítja ezt a mai közös kogitációt.

Tisztelt hölgyeim és uraim. Ilyen meleg kora nyári vagy kora tavaszi idő lehetett 1933 körül, írói találkozó volt a Margit szigeten. Én, mint Eötvös kollegista diák, egy svéd barátommal, aki szobatársam volt, elmentünk meghallgatni. Szántó György beszélt, Erdélyből, és a következőt mondta: a magyar történelem és politika ott rontotta el a dolgot, amikor a tatárjárás idején nem csatlakozott Dzsingisz kán hadaihoz, és a dekadens Nyugatot nem segítettünk nekik megrohanni.

Hát akkor azt gondoltam, hirtelenjében, hogy íróknak mindent szabad. Igen, de aztán rájöttem, hogy már évekkel ezelőtt, a húszas évek elején képzett szaktörténész, Mika Sándor a turáni népek történetéről írt egy munkát, amiben szóról szóra ugyanezt fejtette ki Dzsingisz kánról, a magyar mulasztásról, és a dekadens Nyugatról. Ami valahogy azt az érzést keltette fel bennem, hogy van valami hiba valahol a magyar közgondolkozásban.

Természetesen ez mind a két esetben egy rossz reagálás volt a Trianonra – amelyre lehetetlen volt nem reagálni –, csak az volt a kérdés, hogy hogyan. Kétségtelen, hogy vannak válságos időszakok mind egyének, mint társadalmi közösségek, nemzetek életében, amelyek súlyos helyzetet idéznek elő, amelyeknek a kérdéseire roppant nehéz válaszolni, megoldást találni – néha nem is lehet. És ezek a válságok sokkhatást idéznek elő, sérülést okoznak a közgondolkozásban és az egyéb elképzeléseiben. Persze erre csak azt lehet mondani, hogy a bajokon csak egy módon lehet segíteni: úgy, ha az ember reálisan szembenéz a történtekkel, felméri a helyzetet és egy racionális, európai politikai elképzelés alapján próbál rá megoldást találni, akkor is, ha nehéz. És erre való a morális és szakmai immunrendszer – így nevezném, a párhuzam magától adódik – a közéletben éppúgy az immunrendszer meghibásodása következik be ilyenkor, mint ahogy az egyéni életben is bizonyos esetekben az egyén immunrendszere hibás lesz. Ez az immunrendszer károsodása az persze lehet súlyos, lehet kevésbé az, egy idő múlva ki lehet javítani. De egy biztos, hogy egy nem segít rajta: az indulati reagálás, tehát az érzelmi reagálás – hogy finomabban mondjam –, a téves megítélés, azok a vicsorgó egyének, akik bosszúért ordítanak, mert ővelük valami történt, és akik már rég elfelejtették, hogy saját eredeti racionális elképzelésük mi volt. Magam is találkoztam ilyenekkel, még a harmincas években, akik még az első háború végének eseményeit magyarázták így.

Ez természetesen nem csak a huszadik századra vonatkozik, nem csak a huszadik századi események váltanak ki ilyen dolgot, hanem a huszadik századi események kihatnak a magyar történelem egészének megítélésére. Tehát így nagyon nehéz korlátozni, hogy a huszadik századot hogy ítéljük meg. Az egész magyar történelemről is szó van. És most, amikor Európa küszöbére értünk, ha igaz, akkor itt, most elérkezett a végső pillanata annak, hogy ezt a fajta indulati és nemesi, nacionalista, romantikus hagyományt kritizálva végiggondoljuk újra a magyar történelmet, európai módon. Ennek is van jó hagyománya, ennek is vannak előzményei, és reméljük, még inkább jövője.

Most nagyon könnyű volna elmondanom, hogy a huszadik században a magyar történelem különböző szakaszait illetően milyen makacs téves ostobaságok, konokságok terjednek a magyar közéletben. Elég visszamennünk az őstörténetre. Van olyan lap, amely külön nyilvántartja az őstörténetről megjelent újabb könyveket, amelyek persze a valóságtól teljesen távol állanak. Minden elképzelhető, az is, hogy Szent István tulajdonképpen rosszat tett a magyar nemzetnek, mert sok derék magyart megölt, az is, hogy a finnugor nyelvtől való nyelvünk származását Trefort Ágoston találta ki és rendelte el rendeletileg, és ezért most már ideje abbahagynunk. Ezt ebben az épületben találta mondani nekem egy olyan újságírónő, aki nagyon meg volt sértve, hogy én erre nem vagyok hajlandó reagálni, és megfelelő módon beszélgetni vele. De emlegethetném itten a híres Zrínyi-vadkantól kezdve Széchenyi öngyilkosságáig, amiből a színészek megmondják, hogy nem lehet. Ők jobban tudják. Teleki Lászlóig, Teleki Pálig. Az egész sérelmi rendi Magyarország hagyományáig.

A magyar rendi struktúra társadalompolitikai szempontból rendkívül érdekes, szívós és rendkívül életképes dolog volt, viszont egy bizonyos időn túl a hagyományai életveszélyesek. Életveszélyesek, mert jelentkezik a szélsőjobboldalon és a szélsőbaloldalon egyaránt, mert a magyar nemzeti függetlenségről és erről a rendi-nemzeti hagyományról soha nem esett annyi dicsérő szó, mint Rákosi idejében, egy ilyen marxista nacionalizmus értelmében, akkor, amikor nem volt függetlenségünk, hanem zsinegen rángattak minket egy távoli nagyhatalom fővárosából.

Legutóbb egy doktori értekezésen a jelölt egy nagyon szorgalmas munkával összeállította a Magyarország és a nemzetpolitika viszonyának történetét, Magyarország, a magyar politika elhelyezését a nemzetközi politikában a XVII. század végén, és megállapította – teljes joggal –, hogy Tüköry Imre nem illeszthető be az európai politikai hagyományok vonalába. Mert hiszen tulajdonképpen ő az, aki a rendi nemzeti hagyományból átment a törökbarát politika nemzeti hagyományába, tehát Magyarország akkor szakadt szét nem három, hanem négy részre. És ha megkérdezzük a bolgár történészeket, hogy mi a véleményük Tüköry Imréről, aki helytartója volt a szultánnak Bulgáriában, akkor alighanem eltérő álláspontot fogunk kapni, mint amit nálunk hagyományosan képviselnek. És most, ennek a vitának a során az egyik opponens rendkívül élesen kifogásolta ezt a fajta megközelítést, 2003-ban őszintén szólva meglepett, de mutatja azt, hogy mennyire erős a magyar közvéleményben ez a fajta – mondjuk így – rendi nacionalista romantika.

A politikai immunrendszer tehát sérülékeny. És ez speciálisan egyik nyoma annak, immunrendszerünk sérülékeny, és a magyar közélet hajlamos bizonyos reagálásokkal ezekhez a téves elképzelésekhez, indulati elképzelésekhez visszatérni. Egyik legfontosabb teendőnk az, politikai gondolkozásban is, hogy ezt a fajta visszaszorító, erőszakos, a valósággal nem törődő, képzelt dolgokhoz ragaszkodó ügyeket, amelyek nemzeti hagyományként tűnnek időnként föl, ezeket kritizáljuk és visszaszorítsuk.

És ebben talán egy bizonyos segítséget nyújt az, hogy éppen Deák Ferenc esztendejét üljük, aki éppen ellenkezőleg, az európai gondolkozásnak a politikáját képviselte Magyarországon, és amikor politikai vitába keveredett az ellenféllel, akkor igyekezett olyan megközelítéssel fellépni, ami lehetővé tette az ellenfélnek, hogy pofaveszteség nélkül visszavonuljon. Ha mi úgy vitatkozunk, hogy a másikat egy kétségbeesett helyzetbe szorítjuk – amire nincs válasz, csak dühöngő, kiabáló reagálás –, akkor nem érünk el nyugalmat, nem érünk el eredményt, nem érünk el kiegyenlítést. Ez áll a magyar politikára, ennek is megvan az a rossz hagyománya, de szerencsére Deákban megvan a jó hagyománya is.

Engedni kell az ellenfélnek azt a lehetőséget, hogy szégyenérzet nélkül beláthassa, hogy nekünk van igazunk. Természetesen most még hozzátehetném, hogy ez összefügg azzal a kizárólagos nemzetállami fölfogással, amelynek a tipikus eseteit nemcsak Magyarországon találjuk meg, hanem a szomszéd nemzeteknél is, és amellyel nehezen tudom, hogy hogy fogunk tudni megbirkózni. Mert a hasonló reagálás, az erőszakos visszatorlás és szitkozódás nem használ, az európai barátságos megközelítés az kötelező, de az sem lesz könnyű azt elérni, hogy az hasznunkra legyen.

Mindenesetre talán ez az Európai Unióba való betagolódás lehetővé teszi, hogy ezt a kizárólagos nemzetállami megközelítést, amely a más etnikumok jelenlétét fölösleges tehertételnek tartja a saját határokon belül, és ha már nem lehet megölni őket, akkor legalább el kéne űzni, vagy lehetetlenné kéne tenni, hogy a társadalom magasabb szintjére jussanak, és jobb oktatásban részesüljenek. Ennek a problémának a részleteit nem kell itt közelebbről elmondanom, ezt mindnyájan ismerjük, és azokat a veszélyeket is, amelyek ilyen tekintetben fönnállnak a határokon túl.

A huszadik század iszonyú válság volt Magyarország történetében. Ha Zrínyi Miklós élet volna még, akkor a XVII. század helyett – amire azt mondta, hogy a magyar romlás százada – azt hiszem, hogy kicserélte volna, hogy a huszadik század volt a magyar romlás százada igazán. Ez olyan próbatétel, amelyet nagyon nehéz megállni, az immunrendszernek olyan sérelme, amelyet nagyon nehéz korrigálni. Én azt hiszem, hogy ha van tanulság a magyar történelemről röviden, az az, hogy ezeket a reménytelen helyzeteket is túl tudtuk élni, a saját ostobaságainkat is le tudtuk győzni, az indulati megközelítéseket el tudtuk hallgattatni józan ésszel, reálisan, nem ordítozva, nem bunkósbottal, európai módon.

Én bevezetésül csak ennyit szerettem volna mondani, és azt szeretném, hogyha e társaság vagy társaságok működése ebben az irányban segítene bennünket tovább.

Elnök urak, hölgyeim és uraim! Köszönöm a megtiszteltetést. Valóban nagy örömömre szolgál, hogy 2002 áprilisa után – ha jól emlékszem –, vagy márciusa után, amikor ez a Társaság megalakult, és ott nekem alkalmam volt a magyarországi demokrácia gyökereiről, vagy a huszadik századi magyar demokratikus hagyományról beszélni, ma ismét szólhatok önökhöz egy hozzám olyan közel álló témáról, mint a huszadik század magyar története.

Ezek a gondolatok vagy ezek az ötletek, amelyekről, gondolom, egy 15 percben beszélni fogok, részben azzal a munkával kapcsolatosak, amelyet 1997-98-ban végeztem, és amelynek az eredménye egy könyv lett, Magyarország története a huszadik században címmel. A közben fölmerülő dilemmákról, amelyekről a kötetben – a dolog természetéből adódóan – nem beszélhettem, mert hiszen az olvasó nem arra kíváncsi, hogy a szerzőt közben milyen kételyek gyötrik. Részben pedig azzal a konferenciával kapcsolatban, amely három évvel ezelőtt, 2000 augusztusában, Debrecenben zajlott, és amelynek nagyjából ugyanez volt a témája, csak három nap alatt zajlott le, nem pedig egy napban: a huszadik századi magyar történelem mérlege.

Készülve erre az alkalomra, átlapoztam ezt a kötetet, hogy érzékeljem azt, hogy melyek azok a pontok, amelyeket mások problematikusnak tartanak, mi az, amit én tartok problematikusnak, hol bontakozhat ki valamiféle vita.

Az első, amelybe mindjárt belebotlottam, a történelemnek a fölfogása. Vagyis az, hogy a múlt különböző dimenziói közül mi az, amit történelemnek tartunk, amit alkalmasnak és érdemesnek tartunk arra, hogy belefoglaljuk a mondandónkba, amiről beszéljünk. A magyar történetírásban egészen a legutóbbi időkig – és ez alól én sem vagyok kivétel – legnagyobb hagyománya a politikatörténet-írásnak van, a kül- és belpolitika-történetnek, és ezen túlmenően egy kicsit a hadtörténetnek. És hogyha megnézik a huszadik századdal foglalkozó, vagy annak egy részével foglalkozó történeti összefoglalásokat, akkor általában azt fogják találni, hogy nagyon nagy terjedelemben van szó politikatörténetről, ezen belül eseménytörténetről, és csak igen kis mértékben az életnek más aspektusairól.

Ezért én 1997-ben úgy döntöttem, hogy egészen rendhagyó módon szakítok ezzel a hagyománnyal, vagy megpróbálok szakítani ezzel a hagyománnyal, és a politikatörténetet – lévén, hogy más kötetekben ezek megtalálhatók – lehetőleg szűk keretek közé szorítom, és megpróbálok olyan dolgokról beszélni, amelyek a kézikönyvekből többé vagy kevésbé hiányoznak, ezekből az összefoglalásokból. Nemcsak a gazdasági és társadalmi fejlődésről, amely még leginkább van jelen a politikatörténet mellett, hanem művelődésről, oktatásról, kultúráról és a mindennapi életnek a különböző dimenzióiról is. Ennek természetesen egy olyan fragmentált struktúra lett a következménye, amelyet ellenfelei vagy kritikusai joggal neveznek „fiókos történetnek”, „fiókos történelemnek”, és amelynek az előzményeit – hogyha egy nagy elődhöz szerénytelenül hasonlítanám a vállalkozást –, akkor Voltaire-nek a XIV. Lajos és kora című munkája juthatna az embernek az eszébe, ahol szintén ugyanilyen módon van körülbelül elmondva a történet, amelynek – mondom – tehát az az előnye, hogy kilép a politikatörténet egysíkúságából és a hátránya az, hogy sem XVIII-XIX. századi hagyományos módon, sem pedig modern, posztmodern módon nem lehet egy egységes mesefolyamban elmesélni a XX. század történetét, hanem inkább kézikönyv-szerűen.

Ez a fajta megközelítés, a történelemnek az ilyenfajta fölfogása azután számos más kérdést vet föl és gondoltat újra az emberrel. Például a periodizációt. A századnak a periodizációját, és ezen belül az al-korszakoknak a meghatározását. Mindjárt világos lesz, hogy mire gondolok. Részben Erik Hobsbaum, részben John Lukács, részben mások nyomán, Magyarországon is elterjedt a huszadik századnak az olyanfajta fölfogása, hogy a hosszú XIX. század után a huszadik század az tulajdonképpen nem is 1900-ban kezdődött, hanem vagy 1914-ben, vagy 1918-ban, vagy még azután is, és tulajdonképpen 1990 körül be is fejeződött a rendszerváltással.

Ezt természetesen lehet mondani, ez jól hangzik, különösen akkor, hogyha a megközelítésünknek a kitüntetett területe a politikatörténet. Akkor van értelme, és akkor, ha Európára gondolunk elsősorban, vagy Eurázsiára. 1914-nek vagy 18-nak Dél-Amerika vagy Ausztrália történetében nagyon kicsi a jelentősége, 1989-ről nem is szólva. Ezért amikor a 89 utáni időszakokról a magyar kézikönyvekben ilyen címekkel találkozunk, hogy a demokrácia újjászületése vagy megszilárdulása, akkor ezen a szűk területen kívüli emberek ezen valószínűleg csodálkoznak, mert ott ez abszolút mértékben nem így történt, nem ez történt, és nem releváns. És ugyanez a helyzet 14-18-cal is. Különösképpen pedig akkor, ha a történelmet nem politikatörténetnek fogom föl, akkor a 18-nak vagy a 14-nek a jelentősége igen kicsi. Még ha a haditechnikára gondolok, akkor is, hiszen a fontos haditechnikai találmányok részben 1914 előtt, részben maga a háború alatt születtek. Ha pedig az általános modernizációs kulturális találmányokat nézem, akkor valahol, azt hiszem, a korszakhatár inkább a XIX. századnak a vége, az utolsó harmada. És ha eszmetörténetileg, gondolkodástörténetileg, művészettörténetileg nézem, akkor is valahol 1890 körül kezdődik egy új korszak, és nem 1914-ben vagy 1918-ban.

Ezért tehát én úgy döntöttem – önkényesen, amiért szintén kaptam bírálatokat –, hogy a XIX. század utolsó harmadából, egy állóképpel indítom a huszadik századi történetemet, azért, mert azok az emberek, akik a húszas években és még később is Magyarország sorsát irányították, befolyással rendelkeztek, nagyjából ekkor születtek, az 1870-es években: Bethlen és Teleki, vagy Bárdossy, és a fiatalabb generáció, Imrédy, később egészen… De ha a szellemi életre gondolunk: Illyés is, mások is, 1900 körül, kicsit megelőzően, kicsit később. Ekkor indul az a generáció, amely a két háború között és az azt követő magyar történelmet jelentős mértékben meghatározza.

A befejezésnél, 1989-90-nél szintén nem fogadtam el ezt a megközelítést, hanem mechanikus módon azt mondtam, hogy a huszadik század 2000-ben fejeződik be, vagy 2001-ben. De ennél fundáltabb érveket is föl lehet sorakoztatni, hiszen elgondolkodhatunk azon, hogyha nem a politikatörténetet tartjuk kitüntetett szempontnak a múlt elbeszélésében, akkor minek van nagyobb jelentősége? Vajon annak, hogy 87. szeptemberében Lakitelken összegyűlt kétszáz egynéhány ember, vagy 88 elején a Jurtában másik két-háromszáz ember elvitatkozgatott különböző dolgokon? Vagy pedig annak, hogy 88-ban megszületik a társasági törvény, és 89. januárjában ez életbe lép és elkezdődik a privatizáció?

Majd a jövő történésze eldönti, hogy hosszú távon minek van nagyobb jelentősége. Itt ebben a pillanatban csak arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy politikatörténeti szempontból lehet azt mondani, hogy 90 tavasza, a demokratikus választások – itt kezdődik a rendszerváltás. Gazdasági, gondolkozástörténeti, más szempontból sokkal nehezebb ezt egy évhez kötni, talán nem is lehet, hanem egy többéves periódusról, és mindig átmenetekről van szó ebben az esetben.

Ami a belső periodizációt illeti, részben könnyebb volt a helyzetem, de dilemmák itt is fölmerültek. Könnyebb volt annyiban, hogy 1914, 18, 45, mint belső korszakhatár, teljes mértékben egyértelmű. Ebben a történetírásnak kialakult álláspontja van. Nem láttam értelmét, ma se látom, hogy ezt fölülvizsgáljuk. Nem teljesen így áll a helyzet azonban az 1945 utáni magyar történelemnél, ahol sokkal kevésbé megszilárdult még a kánon, és periodizációs szempontból is. A 45 az biztos. De hogy a 45-ben kezdődő korszak, vagy a 44 végén, 45 elején kezdődő korszak pontosan mikor fejeződött be, erre nézve több ajánlat is van. Hagyományosan 1948-at szoktuk emlegetni: a két munkáspárt egyesülése és más tényezők alapján. Újabban azonban az 56-os Intézet néhány évvel ezelőtti konferenciáján már „fordulatok évé”-ről volt szó, de ezen belül – ha jól értettem –, akkor inkább 47 fele hajlott az álláspont. Részben Nagy Ferencnek az emigrációba kényszerítése, részben a kékcédulkás választások miatt, ami mellett számos okot lehet, ezek egyébként reális okok.

Sokak megrökönyödésére és tulajdonképpen kevesek egyetértésével én a huszadik századi történetben, amit írtam, 1949-et tüntettem ki ezzel a belső szakaszhatárra. Mégpedig azért, mert formálisan ekkor tartottak Magyarországon először egypárti választásokat. Ezt elmondom ismét, hogy a délután fölszólalók majd el tudják mondani azt, hogy miért rossz ez a 49-es dátum, de más érveket is föl lehet még a 49 mellett sorakoztatni, mint ahogy akkor föl is sorakoztattam, az egész időszakot úgy fogva föl, mint egy átmenetet. És ebben, ezen belül a 47 is átmenet, a 48 is átmenet – de a 46 is átmenet bizonyos szempontból.

Nem lehet vita, hogy 56 is egy belső szakaszhatár természetesen. A dilemmám az volt, hogy milyen mértékben belső szakaszhatár ez a 48, 49 vagy 56 akár. Rendelkeznek-e olyan fontossággal, hogy ennek alapján az 56 előtti és az 56 utáni diktatúrát, ha strukturálisan nézünk egy huszadik századi történetet, ugyanarra a szintre emelje, mint a Horthy korszak, vagy korábbi időszakban például a dualizmus kora? És ugyanezt megtehetem-e – mondjuk – a koalíciós időszakkal, a 45 utáni időszakkal? Vagy pedig nem, hanem az egész 45-től 89-90-ig terjedő időszakot helyesebb lenne egy címszó alatt „szovjet táborban” tárgyalni, amelyen belül ez a 45 utáni rövid időszak, bárhogy is éltük át szubjektíve – vagy élték át, én akkor születtem, a végén –, de ez egy fölvezetése egy hosszabb korszaknak, és 56 minden pozitív eredménye mellett az alapstruktúrákat végül nem tudta megváltoztatni.

Nem mertem ilyen vakmerő lenni, és nem vállaltam ezt a megközelítést, hanem a Kádár-korszakot, 56-ot, a Rákosi-korszakot és a koalíciós korszakot strukturálisan ugyanarra a szinte helyeztem, mint a Horthy-korszakot vagy a dualizmust. Nem vagyok azonban biztos abban, hogy a jövő történészei húsz, harminc vagy ötven év múlva ugyanezt fogják tenni. Valószínűbbnek tartom azt, hogy ezt az egészet valamiféle „szovjet táborban” címszó alatt egy korszakként fogják emlegetni, és azon belül fognak olyan különbséget tenni, hogy Bach-korszak, Schmerling-korszak, mint ahogy ezt a neo-abszolutizmus vagy a dualizmus időszakával is tenni szokták.

Áttérve az egyes korszakokra, még rövidebbre kell fognom a mondanivalómat nyilvánvalóan, mégpedig azért, mert lehetetlenség ezeket értékelni, és szakmai álláspontokat kifejteni, ezért inkább csak jelezni fogok lehetséges vitapontokat.

A 18 előtti időszakkal, a dualizmus utolsó időszakával kapcsolatban két markáns, a publicisztikában ma is jelen lévő állásponttal lehet újra és újra találkozni, és a hétköznapi gondolkodásban is. Az egyik a felhőtlen „boldog békeidők”-nek a pozitív mítosza, a másik az Adyig visszavezethető „Hunnia úri trágyadombja” negatív mítosza. És hogyha a publicisztikát nézzük, éppen a legutóbbi időkben, erre is, arra is találhatunk példát. A történészek persze nem így közelítenek ehhez, és tudják azt nagyon jól, hogy a dolgok összetettebbek, és nem lehet leírni sem pozitív, sem negatív mítoszokkal ezt az összetett valóságot. Mégis, az a kép, amit én nyújtottam, sokak számára kritikusnak tűnt, és úgy gondolták, hogy méltánytalanul tűnt kritikusnak. Itt elsősorban a nemzetiségi kérdésre, illetve a Monarchia megszűnésére, Trianonra gondolnak. Én nem, semmiféle újdonság nincs benne, Bibóval, Németh Lászlóval, Máraival és sokakkal másokkal egyetértve ezt úgy fogtam föl, mint a kelet-európai, közép-európai államfejlődésnek egy olyan állomását, amely nagymértékben elkerülhetetlen volt, a történeti fejlődés, a multietnikus közeg miatt, és ezen belül a nagyhatalmi szerepet, amit soha sem tagadtam, ma is tagadok, gyorsító vagy fékező tényezőként ábrázoltam.

Ezzel szemben – és ezt meg kell mondanom, hogy kollégáim körében is – erősödik az a vélemény, de azt gondolom, hogy nem szakmai érvek alapján, hanem inkább politikai vagy érzelmi okokból, erősödik az a nézet, amely azt állítja, hogy minden más példával szemben az Osztrák-magyar Monarchiában egy olyan túlélési potenciál volt, amely képessé tehette volna egy más nagyhatalmi politika mellett arra, hogy a huszadik század végéig akár, vagy azon túl is, itt egy olyan multietnikus paradicsomot biztosítson, mint Svájc kicsiben. És semmiféle meggyőző érvet erre fölsorakoztatni nem tudtak eddig, ez mindez hipotézis, de mint hipotézis, újra és újra létezik, és talán az itteni vitákban is majd ez föl fog merülni.

1918-19, a két forradalom hosszú időn keresztül a magyar történelemnek a csúcspontja volt, különösképpen a Tanácsköztársaság. A Horthy-korszakban fordítva persze, és arra válaszként az ötvenes, hatvanas és kicsit még a hetvenes években ez történt. Én ezt olyan mértékben próbáltam megváltoztatni, hogy a 18-as forradalmat, a Károlyi-forradalmat a magyar történelem mintegy logikus fejleményének, a huszadik század elején ható reformelgondolások kiteljesedésének megvalósítási kísérletének fogtam föl, és egészében pozitívan értékeltem, mint szándékot, még akkor is, ha ennek a gyakorlatát sokakkal együtt rendkívül problematikusnak, bizonyos pontokon akár dilettánsnak is tarthatjuk. De magát a törekvést a magyar demokratikus hagyomány egy kitüntetett pontjának gondoltam és gondolom ma is – szemben a Tanácsköztársasággal, amelyet sokkal kevésbé tudok a magyar történelemnek a szerves vagy logikus folyamatában elhelyezni, sokkal inkább egy pillanatnyi helyzet következményének tartok, egy kisiklásnak. Ami megmagyarázható, persze, hogy miért történt racionálisan, és nem kell zsidó összeesküvésre gondolni, mint ahogy ezt a Tormay Cecil vagy mások a két világháború között írták, de semmiképpen nem egy olyan eseménye a magyar történelemnek, amelyet a magyar történelembe mélyen beágyazott és jövőbe mutató fejleményként lehetne értékelni.

A Horthy-korszaknál fordított volt a helyzet. Erről fiatal gyerekkoromban és ifjúkoromban nagyon sokat vitatkoztunk, és a nálam idősebbek is vitatkoztak. Azt gondolom, hogy a szakmai körökben a Horthy-korszak teljesítménye, negatívumai és pozitívumai nagyjából helyre kerültek. Azt gondolom, hogy senki nem gondolja, hogy a Horthy-korszak fasizmus volt, és senki komoly szakember nem gondolja, hogy egy polgári demokrácia volt. Aki ilyeneket állít – ma is előfordul, hogy ilyen állításokkal találkozhatunk –, azok tulajdonképpen egy szakmai diskurzuson kívüli állítások, nagyon megfontolandó, hogy érdemes-e velük szakmai vitát folytatni. Néha azt gondolom, hogy nem, hogy reménytelen, ugyanúgy, mint ahogy a Trianon-kérdésben is. Aki meg van győződve arról, hogy a Trianont a román kéjnők bájai hozták Magyarországra, azt nagyon nehéz meggyőzni arról, hogy Eötvös ezt nem így látta, mondjuk a naplóiban vagy a levelezésében. És ugyanez a helyzet itt is. Máskor viszont azt gondolom, hogy a történésznek van a szűk szakmai kereteken túlmutató politikai felelőssége is, vagy közéleti felelőssége is, és az ilyen kérdésekkel szemben néha érdeme, szükséges hangot adni a szakmai álláspontnak és a megalapozott álláspontnak, ahogy erre Elnök Úr is figyelmeztetett.

Lehetne hosszan sorolni, hogy még mik azok az apró részletkérdések, amiről a történészek vitatkozhatnak: a külpolitikai determinációnak a meghatározottsága, a Szovjetunió elleni háborúba való belépésnek a kérdése, a magyar felelősség a Holocaustban, és így tovább. Mindezekről, ha szó lesz, akkor talán még szót kérek, de itt most részletezni nem akarom. Hanem – rövidre fogva most már tényleg a mondandómat –á még néhány gondolat a 45 utáni időszakról.

Három, egészen pontosan három kérdés. Az egyik a felszabadulás és a megszállás kérdésköre. Amint valamennyien tudjuk, ebben nincsen konszenzus, sem a közvéleményben, sem a szakmán belül. Én ezt úgy próbáltam áthidalni, hogy valami olyan megfogalmazást használtam, hogy ugye 45-öt sokan – érthetően, szubjektíve – felszabadulásként élték át, ami nem változtat azon, hogy a szovjet hadsereg az első pillanattól kezdve megszálló hatalomként viselkedett az országban, és hosszú távon megszállás, megszálló hatalom volt Magyarországon. De fél évvel ezelőtt, körülbelül, ezt még az Interneten is tudtam követni, volt egy vita Magyarországon, amiben Ungváry Krisztián, Eörsi István, mások vettek részt, és láttam, hogy a vélemények sokkal polarizáltabbak, és ez, amit én előterjesztettem, ez nem győz meg mindenkit, hanem különböző verbális leleményekkel próbálkoznak, mint a „felszabadulás” helyett „megszabadulás”, vagy „fél-szabadulás”, és hasonló áthidaló megoldásokkal, ami jelzi a dolgot, hogy nem olyan egyszerű címszavakban leírni egy összetett történelmi folyamatot.

56. Nyilvánvalóan 56, egy hosszú negatív mítosz után senki nem akarja 56 pozitívumait vitatni. Ugyanakkor – és itt Kende Péter debreceni fölszólalása adja a bátorítást ahhoz, hogy ezt szóbahozzam – kétségkívül tanúi lehetünk 56 körül egy kialakuló pozitív mítosznak is, ami sok mindenben megnyilvánul. Megnyilvánul abban, hogy mondjuk tankönyvben dupla akkora terjedelemben tárgyalta ki, mint az egész Kádár-korszak. Vagy akkorában, mint a Kádár-korszak. Ami egy óriási elrajzolás, és egy félrevezetése az olvasónak és a diáknak, még akkor is, hogyha a szándékkal egyetértünk. De ennél fontosabb dolog az a Kende Péter fölszólalásában, illetve debreceni előadásában megfogalmazott kérdés, hogy vajon igaz-e az a pozitív mítosz, hogy a magyar nemzet szinte egységesen támogatta 56-ot, és akik a másik oldalon álltak, azok muszka vezetők, oroszok, orosz állampolgársággal rendelkező látszat-magyarok voltak. Vagy pedig a helyzet bonyolultabb, és tulajdonképpen inkább azt kell mondani, hogy egy aktív kisebbség mozgott 56-ban, míg a többségről nehéz megmondani, hogy mit is gondolt arról, ami… Az nem kérdés, hogy a többség nem szerette az oroszokat, meg nem szerette a kommunizmust, nem ez a kérdés. Hanem az, hogy az adott szituációban milyen mértékben tekinthető 56 valóban az egész magyar társadalom megmozdulásának. Ott Debrecenben egy fölszólaló azt mondta, hogy ő egzakt számokkal kiszámolta azt, hogy Hajdú-Biharban 80 százalék támogatta a forradalmat. Hát ezen elcsodálkoztam egy kicsit, hogy milyen technikával lehet ezt kiszámolni, milyen becslésekkel? Én akkor még csak öt vagy hat éves voltam, nem úgy emlékszem, hogy Kalocsa környékén 80 százalék támogatta volna – aktívan legalábbis.

Kádár-korszak. Tavaly ősszel tartottam egy előadást a Mindentudás Egyeteme című sorozatban, és ott sikerült egy olyan mondatot vagy két mondatot mondanom Kádár Jánosról, mely többeket indított arra, hogy levelet küldjenek nekem Amerikába, hogy telefon-üzenetrögzítőmet megterheljék telefonokkal, és még ma reggel is valaki fölhívta a figyelmemet, emlékeztetett arra, hogy én ott mit mondtam. Nem sikerült, úgy látszik, pontosan megfogalmaznom, hogy mit gondolok, és most megragadom az alkalmat, hogy befejezésképpen elmondjam, hogy mi is húzódott meg e mögött a mondat mögött.

Azt gondolom, hogy történészként, történeti megközelítésekben irreleváns dolog egy ideálhoz viszonyítani egy reálpolitikai szituációt. Könnyen belátható, hogy mindig sokkal szimpatikusabb egy fejlettebb civilizáció, egy fejlettebb gazdaság, egy kiegyensúlyozottabb fejlődés, egy demokrácia, mint egy diktatúra. Azt gondolom, hogy a történész számára a kérdés nem az. Tehát Bethlen István esetében a kérdés nem az, egyénileg, hogy szeretem – nem szeretem. Ez egy kérdés. De hogyha Bethlen Istvánról írok, akkor a mérlegre úgy kell helyeznem, hogy ő egy konzervatív politikus volt, és mint egy konzervatív politikus volt sikeres vagy sikertelen, eredményes vagy eredménytelen.

És a Kádár-rendszer és a Kádár esetében is, azt gondolom, az az alapvető, hogy az adott realitásokhoz viszonyítva, azok tükrében tehetjük mérlegre a személyét. Nem kétséges, hogy Kádár Magyarországa a Szovjetunió informális birodalmának a része volt, Kádár egy helytartó volt – és lehet gyűlölni. De mégis azt gondolom, hogy ha történetileg a szerepét próbáljuk mérlegelni, akkor abból kell kiindulni, és a viszonyítási alapunk a mindenkori realitás, amelynek két nagy dimenziója van. Az egyik egy előző korszak: a Rákosi-korszak, a másik a szinkron korszak: a szomszédos országoknak a viszonyai. És ha így nézzük a Kádár-korszakot, akkor nem az a kérdés, hogy miért nem volt többpártrendszer, miért nem volt demokrácia. Ez nem lehetett, nyilvánvalóan.

A kérdés az, hogy az adott realitásokon belül a Kádár rendszer, és személy szerint Kádár közelítette vagy elérte-e a lehetséges optimumot, vagy nem. Ehhez a délutáni előadások bizonyára sok szempontot fognak fölsorakoztatni. Én két dolgot említenék. Az egyiket olyat, ahol nem, és a másikat, ahol igen. Ha igaz az – és úgy tűnik, hogy igaz –, hogy a szovjet csapatok kivonása Magyarországról reális lehetőség volt, akkor Kádár ebben nem törekedett az optimum elérésére, mert amikor fölvetődött, úgy válaszolt, hogy ne vonják ki a szovjet csapatokat, és nem meggyőző az az érvelés, hogy a nyugati imperializmus veszélye miatt. Sokkal inkább hihető az, hogy a saját belső bizonytalansága és a rendszer bizonytalansága miatt óhajtotta a szovjet csapatok jelenlétét.

Más oldalról viszont, hogyha a gazdasági fejlődést nézzük, ha azt nézzük, hogy az 1980-as években, a nyolcvanas évek közepén-végén minden más kelet-európai országhoz képest Magyarország sokkal jobb lehetőségekkel indult a rendszerváltásnak, és kulturális szempontokról nem is beszélve, akkor azt kell mondanom, hogy elérte vagy megközelítette az adott lehetőségeken belüli optimális lehetőségeket.

De szeretném hangsúlyozni, hogy a végső konklúziót vagy értékítéletet messzemenően nem szeretném én kimondani, hanem inkább csak itt is és korábban is olyan problémákat akartam jelezni, sarkosan megfogalmazni, amelyeket önök a továbbiakban ízekre szedhetnek és megcáfolhatnak.

Kedves barátaim, én is szeretettel üdvözlök mindenkit. Egy előzetes megjegyzést hadd tegyek, amire Romsics Ignác piszkált fel, mondván, hogy nem pontosan értette, hogy miről van itt szó. Utána az előadásából az derült ki, hogy abszolút pontosan értette. Hogy nem a történelmet akarjuk megírni vagy újraírni. Hanem a kérdés az, amit Kosáry Domokos úgy fogalmazott meg, hogy a közgondolkodás és a történelem. Mert hogy a közgondolkodásban, általában a társadalom életében a történelemnek kitüntetett szerepe van. Újabb, úgynevezett „kulturológiai” irodalom három fogalmat együtt szokott használni: hogy kultúra – történelem – hatalom.

A hatalom az nemcsak a felső, az establishment-nek és erőszakszervezeteknek a felső hierarchiája, hanem a hatalom az utolsó ember agyának legbelső tartományéig ér, és ennek egyik eszköze – jól tudjuk – a történelem. Hogy tekintsük a történelmet? És különösen így van ez Magyarországon, ahol a történelmi megítélés természetesen mindig a politikának és a hatalomnak, a hatalom megosztásának egyik módszere volt. Azt hiszem, Kosáry Domokos nagyon pontosan fogalmazta, hogy a történelemmel való foglalatosság és a történelem megítélése az embereknek, egy nép, egy társadalom, egy nemzet embereinek, kétfajta szerepet tölthet be. Az egyik, hogy támogatja az immunrendszert. A másik, hogy tönkreteszi az immunrendszert. Voltaképpen erről van szó.

Mire használja a magyar társadalom a történelmet? Arra használja-e, hogy mítoszokkal tönkretegye, nem a múltat, hanem a jövőt, vagy arra használja, hogy meg tudja erősíteni? Hadd mondjam, ha már Kosáry Domokost idéztem – és számomra ez jelszó értelmű, bár nem hatalmazott fel, hogy elmondjam –, amikor először beszélgettünk erről a konferenciáról, hogy itt a történelemről lesz szó, úgy elgondolkozott a telefon mögött, de hogy szinte láttam magam előtt. Azt mondta, hogy mit vacakoltok a történelemmel? Egy dolgot kell azzal csinálni: reálisan, racionalista módon kell értelmezni. Erre meg én gondolkoztam el, és mondtam Kosáry Domokosnak: de tudod, hogy ez milyen nehéz? Erre Domokos azt mondta: no, hát azt aztán tudom!

Úgyhogy azt hiszem, hogy erről van szó: hogy nagyon nehéz a történelmet racionálisan értelmezni, de hozzá kellene kezdeni!

Úgyhogy ezzel adnám át a szót a következő hozzászólóknak, elsőnek Bíró Béla, Erdélyből, Bukaresti székhellyel.

A 20. század talán legsúlyosabb mulasztása, nézetem szerint az, hogy – tulajdonképpen máig szóló érvénnyel – nem dolgozta fel a 19.-et.

Az 19. század polgári forradalmaiban felbukkant nemzeti problematikára már az I. Világháború olyan a nacionalista szellemben fogant megoldásokat szentesített, melyek alapjául a 19. századi francia és az angolszász nemzetfejlődés szolgált úgynevezett „modell”-ül. Ezeket a megoldásokat a második Világháború utáni rendezés – gyakorlatilag változatlanul – továbbmentette.

A 20. század végére azonban bebizonyosodott, hogy a „megoldás” hátterében álló francia és angol „fejlődés” együtt sem „tipikus”, inkább egész sereg történelmi véletlen „szerencsés” egybeesésének következményei. Azt, hogy a „világforradalom irányába mutató kapitalista fejlődés minta-országa” Anglia a 16. és a 18. század között közelről sem valamely immanens történetfilozófiai logika szerint válik azzá a modern, tőkés országgá, melynek Karl Marx, Max Weber és mások bemutatták, Alan McFarlane Az angol individualizmus eredete című sokat vitatott, de alapvető állításaiban máig cáfolhatatlan munkájában bizonyította. Az Anglia által bejárt fejlődési út egyedi, a szigetország társadalmának ködös távolokba visszanyúló sajátosságain alapul, s így modellszerűnek semmiképpen sem tekinthető. Hasonló kételyeket fogalmazott meg (főként a francia fejlődés vonatkozásában) Ernest Gellner is. „ Az indusztrializmust létrehozó társadalom – a történelem valami furcsa szeszélye folytán – már az átalakulás bekövetkezte előtt rendelkezett annak néhány kulturális sajátosságával.”

Ezek a felismerések elkerülhetetlenné tették volna a nemzetre, az államra, a nacionalizmusra vonatkozó 19. századi elképzelések radikális átértelmezését. Arra azonban sajnálatos módon máig nem került sor. A történettudomány és a politikai filozófia világosan felismerte ugyan a nemzetállam 19. századi fogalmának tarthatatlanságát, de magának a nemzetfogalomnak az átértelmezésére, a nemzet és az állam kapcsolatának módszeres végiggondolására voltaképpen egyik sem tett kísérletet.

A politikai diskurzusban – lényegileg változatlanul – máig forgalomban vannak azok az ellentétesnek (sőt egymást kizárónak) beállított nemzetfogalmak, melyek a 19. század folyamán alakultak ki, s a nyugati történet- és politikatudományi diskurzusokban a 20. század világháborúinak elméleti feldolgozása nyomán váltak egyetemesen elfogadottá.

Az állampolgári nemzet fogalmának hívei (akik – mint látni fogjuk korántsem véletlenül – a világrendszer vezető államainak vagy a hozzájuk szorosan kötődő kisállamoknak a képviselői) a nemzetet az állam polgáraival tekintik azonosnak; a kulturális nemzet fogalmának hívei viszont (akik – szintén nem véletlenül – ma már csaknem kivétel nélkül kisebbségiek illetve a nemzetfejlődésben visszamaradt, visszavetett vagy saját állammal nem rendelkező kulturális közösségek tagjai) a nemzet lényegét a kulturális közösséghez való tartozásban látják.

A két felfogás látszatra teljességgel összebékíthetetlen. Az állampolgári nemzet különösebb nehézség nélkül befogadónak, toleránsnak, diszkrimináció-ellenesnek állítható be, a kulturális nemzet pedig bizonyíthatóan kirekesztő, intoleráns és diszkriminatív, amennyiben az „idegen” államban vagy államokban élő kulturális közösséget az adott állam vagy államok „feldarabolása” révén egyetlen állam határain belül szeretné egyesíteni.

Valójában azonban a fenti nemzetfogalmak ugyanannak az éremnek az ellentétes oldalai, mindössze abban különböznek egymástól, hogy az állampolgári és a kulturális hovatartozás fogalmait ellentétesnek látszó értékhierarchiákban rögzítik.

Elméleti-deklaratív szinten az állampolgári nemzet ideológusai az állampolgárságot (azaz a politikai közösséghez való tartozást) tekintik elsődlegesnek, meghatározónak, szükségszerűnek, a kulturális identitás ebben a felfogásban másodlagos, esetleges, irreleváns. A kulturális nemzet ideológusai a kulturális hovatartozást tekintik elsődlegesnek, meghatározónak, szükségszerűnek, s az állampolgárságot minősítik másodlagosnak, esetlegesnek, irrelevánsnak.

A szükségszerűnek tekintett elemet mindkettő születési alapon definiálja (ez a törzsi eredetű nemzet, idegen szóval a nation megnevezés megőrzésének magyarázata is). Első esetben a politikai közösségbe kell beleszületni, másodikban a kulturális közösségbe. A születendő egyénnek egyik esetben sincs választása. Már kialakult identitását elvileg megváltoztathatja ugyan, ez azonban – kivételes esetektől eltekintve – komoly lelki megrázkódtatással jár, az új közösségbe való beilleszkedés az egyént súlyosan traumatizálhatja.

Gyakorlati-adminisztratív szinten azonban a prioritások váratlanul (?) megfordulnak. Az állampolgári nemzet ideológusai az állampolgári közösségbe való integráció alapfeltételének az (államinak-politikainak álcázott) többségi kulturális identitás (a nyelv és a kultúra) tökéletes elsajátítását tekintik. (Szélső esetben még – a tökéletes kulturális identifikációt mindig gátló – kisebbségi identitás létét is tagadják.). Az állampolgárság viszont irrelevánssá válik, hiszen ahol mindenki ugyanannak az államnak a polgára, ott e fogalomnak nem lehet operatív jelentősége. A kulturális nemzet ideológusai számára viszont (bár ezt taktikai okokból gyakran explicite tagadják) az állami hovatartozás válik elsődlegessé és a kulturális hovatartozás irrelevánssá, hiszen ahol mindenkit ugyanazt a kultúrát vallja magáénak, a kulturális hovatartozásnak szintén lehet megkülönböztető szerepe.

A végeredmény tehát – ha az eltérő nemzetkoncepciókat következetesen végigvisszük – rigurózusan ugyanaz: az egynyelvű, egykultúrájú nemzetállam, melyben az eltérő kulturális identitást vallóknak nincsen helyük. Ez egész a legutóbbi időkig nem csak Görög-, Török- vagy Franciaországra, de a még az önmagát nemzeti szempontból a legtoleránsabbnak tételező, s a politológiai irodalomban gyakorta a tulajdonképpeni poszt-nacionalista „modell”-nek tekintett nemzetállamra, Egyesült Államokra is érvényes. S ezt nem csak én vélem így, Robert A. Dahl írja: „…a nyelv mélyen beágyazódik egy személyiség belső rétegeibe; azt mondani, hogy az enyéim nyelve alacsonyabb rendű a másokénál, annyi, mint azt mondani: az enyéim alacsonyabb rendűek másoknál. Mivel az amerikai partokra érkező emigránsok szegények és kiszolgáltatottak voltak, az angolul beszélő többség rájuk tudott kényszeríteni egyfajta nyelvi homogenizációt. Sosem fogjuk megtudni, hogy önbecsülésüket, és gyermekeikét mekkora sérülés érte.”

Az is bizonyítható, hogy a következetesen érvényesített nemzetállami (azaz homogenizációs) törekvések elkerülhetetlenül vezetnek nemzeti konfliktusokhoz. Ezt az állítást a francia, vagy a görög példa korántsem cáfolja, hiszen a kultúra és a nyelv mindkét esetben olyan kivételes presztízzsel rendelkezett (a francia nyelv a felvilágosodás Európájának, a görög az antikvitás Európájának kulturális anyanyelve volt), mellyel a még kialakulatlan kisebbségi nyelvek és kultúrák eleve föl sem vehették a versenyt, s ezért a tömegméretű asszimiláció jobbára még a kulturális nacionalizmus kialakulása előtt bekövetkezhetett, a nacionalizmus csak pontot tett egy gyakorlatilag már lezárult folyamatra. (Az „ázsiai„ eredetűnek tekintett – következésként jóval alacsonyabb kulturális presztízsű – török vagy magyar kultúra erre sok évszázados birodalmi tradíció birtokában sem képes).

Az angol nyelv és kultúra presztízse az Amerikai Egyesült Államokban is érvényesült, bár ott egyéb tendenciák is érvényre jutottak. Az emigránsok bizonyos mértékig már eleve lemondtak eredeti identitásukról, az Egyesült Államokat eleve egyfajta menedéknek tekintették, melyért érdemes áldozatokat is hozni. Így az asszimiláció viszonylag zökkenőmentesen (azaz társadalmi konfliktusok nélkül) lebonyolódhatott. De konfliktusok azokban az esetekben sem alakultak ki, amikor egy meghatározott területen nagyszámú kisebbség alakult ki. De ennek okai sem az állampolgári nemzet jellegében, hanem az amerikai demokrácia realizmusában rejlik. A kisebbségi nyelvek hivatalossá tételétől az amerikai politika is mereven elzárkózott és továbbra is elzárkózik ugyan, de a hétköznapokban nem akadályozza a kölcsönös két- vagy többnyelvűséget, bizonyos esetekben még a kisebbségi egynyelvűséget is el képes viselni, ami jelentősen csökkentheti a homogenizációs nyomás keltette feszültségeket, s a probléma távlati rendezése előtt sem zárja el az utat. Magyarán: az amerikai nacionalizmus józanul következetlen, s ezért a veszedelmes feszültségek kialakulását is viszonylag hatékonyan megelőzheti.

A következetes nacionalizmust Will Kymlicka olyan ideológiai mozgalomként definiálja, mely „megkísérli biztosítani, hogy az állam valóban ťnemzetállamŤ legyen, amelyben az állam és a nemzet egybeesik..” És ennek a definíciónak a konzekvenciáit is világosan megfogalmazza: minden nemzetállami értelemben vett „nemzetépítés” „nemzetrombolás” is egyben, a többségi nemzet „felépítése” ugyanis elkerülhetetlenül a kisebbségi nemzetek „lerombolás”-ával jár.

A valóban következetes állampolgári nemzetfogalom és a vele járó nacionalizmus, illetve a valóban következetes kulturális nemzetfogalom és a vele járó nacionalizmus nem csak ugyanarra az eredményre vezet, de az is bizonyítható, hogy egyetlen állam határain belül is elválaszthatatlanul összefonódnak, a szó szoros értelmében kiegészítik egymást.

A nacionalizmus kifele mindig kulturális, befele mindig állampolgári.

Erre a jelenségre – anélkül, hogy megfigyelésük szélesebb érvényű konzekvenciáit levonták volna – többen is felfigyeltek már. A svájci Urs Altermatt Szarajevói jelzőtűz című könyvében világosan kimondja: „A németek, bármennyire kedvelik is a kultúrnemzeti argumentációt, minden további nélkül opportunistáknak mutatkoztak: 1871-ben a német nyelvű elzásziak esetében kulturális, 1818-ban a kelet-poroszországi lengyelül beszélő mazúrok esetében a politikai (értsd: állampolgári – B.B.) elemet emelték ki.” S ugyanerre az „opportunizmus”-ra figyelt fel magyar vonatkozásban Romsics Ignác is: a monarchia magyar politikai elitje Béccsel szemben a kulturális-, a magyar királyságban élő nem-magyar nemzetiségekkel szemben azonban következetesen a politikai (értsd: az állampolgári) nemzetfogalomra apellált.

Ha ennek az „eklektiká”-nak a mélyebb okait is megpróbáljuk feltárni, elkerülhetetlenül rá kell ébrednünk, hogy az állampolgári nacionalizmus mindig a domináns helyzetben lévő kulturális közösségek, a kulturális nacionalizmus pedig a marginális helyzetű kulturális közösségek nacionalizmusa.

Ez a feltevés egyszerre azt is világosan megmagyarázhatja, hogy az állampolgári nacionalizmus miért épp a 19. század domináns államainak, Franciaországnak, Angliának, illetve az Egyesült Államoknak az elméleti irodalmában vert gyökeret, s hogy Németország, Olaszország, s Kelet-Európa csaknem minden államának elméletírói miért váltak elsősorban a kulturális nacionalizmus (implicite a kulturális nemzetfogalom) híveivé. Az utóbbiaknak ugyanis a 20. század folyamán kellett megteremteniük azt a nemzeti egységet, melynek birtokában az előbbiek már a 19. Század folyamán a kisebbségek beolvasztására összpontosíthatták energiáikat.

Nem véletlen tehát, hogy az angolszász-francia dominanciájú nemzetközi politikai nyilvánosságban az állampolgári nemzet fogalma rögzült. Főként a második világháború után. Amit már az is jelzett, hogy a korábbi Népszövetség helyébe lépő új világszervezetet már egyenesen „Egyesült Nemzetek Szövetségé”-nek keresztelték, azaz nemzetet (a kulturális közösséget) fogalmilag következetesen az állammal (a politikai közösséggel) azonosították. S természetesen ezt a terminológiát rögzítette a nemzetközi (egészen pontosan államközi) jog is.

Az állam és a nemzet minden megszorítás nélküli azonosítása már önmagában is elégséges volt ahhoz, hogy az 1989-et követő kelet-közép európai változásokat gyakran véres konfliktusokba torkolló nacionalista feszültségek terheljék meg. Az államhatárok kérdése ugyanis a közösségi önrendelkezés perspektívájában egyszerre élet és halál kérdésévé vált.

A szerbek például, akik maguk is rendelkeztek egy jelentős magyar kisebbséggel, s jól ismerték, mit jelentett a magyar kulturális közösség számára az ország feldarabolása, pontosan tudták, hogy a hatalmas szerb tömegekre váró kisebbségi státusnak a nemzet és az állam azonossága esetén, csaknem teljes jogfosztottsággal, a nemzeti önérzett lábbal tiprásával, s hosszabb távon elkerülhetetlenül identitásvesztéssel kell járnia. A balkáni katasztrófa nem a kivételesen agresszív szerb nacionalizmusból következett, éppen megfordítva a saját államok kialakítására irányuló kisebbségi törekvések által leginkább fenyegetett szerb nacionalizmus következett a – „nemzetközi” politikai diskurzust velejéig átitató – nemzetállami terminológiából illetve a nemzet és az állam azonosításának francia és angolszász gyakorlatából.

A nacionalizmus egyik sajátos esete, az úgynevezett irredentizmus is a nemzet és az állam azonosításának szerves következménye. A kulturális közösség fennmaradásának a közösséget megszervező és egyben tartó kulturális intézményrendszer léte az alapfeltétele. Ha az állam – az asszimiláció erőltetésének jegyében – fölszámolja az adott közösség kulturális intézményeit vagy meggátolja azok létrejöttét, a szóban forgó közösségek létüket kénytelenek az. un. anyaország kulturális intézményrendszereire alapozni. Ez pedig, ha nyílt nemzetromboló erőfeszítésekkel is társul, elkerülhetetlenül irredenta törekvéseket indukál. Azokban az esetekben azonban, amikor egy meghatározott kulturális közösség bizonyos részei önálló, autonóm módon integrált kulturális intézményrendszert hozhatnak létre, nagyjából azonos kultúrájú közösségekből is eltérő (s új államok politikai rendjébe is zökkenőmentesen beilleszthető) kulturális nemzetek alakulhatnak ki. Lásd: osztrákok, svájci németek, erdélyi szászok, ausztráliai és egyesült államokbeli angolok, belgiumi vallonok és Quebecki franciák, Dél-Amerika spanyol és portugál nemzetei…

A svájci németek, franciák, olaszok példája önmagáért beszél: az azonos kultúrájú „anyaországoktól” körülvett svájci állam, az állampolgári nemzet létét is az önálló kulturális intézményrendszerek, azaz az autonóm kulturális nemzetek létének köszönheti (annak ellenére is, hogy a svájci politikai diskurzus az eltérő kulturális közösségeket nem nemzetekként emlegeti). A két nemzetfogalom tehát nem kizárja egymást, hanem feltételezi. S hogy a nyelvek és kultúrák egyenlőségére alapozott állampolgári kohézió mennyire intenzív lehet, arra szintén Svájc a legbeszédesebb példa. Két – német-francia gyűlölködésben tobzódó – világháború sem volt képes arra, hogy a svájci németeket és franciákat egymás ellen fordítsa. Lehetne meggyőzőbb érvet találni arra, hogy a nyelvi-kulturális különbözés nem szükségszerűen vezet nemzeti gyűlölködéshez, hogy a különbözéshez való jog elismerése éppenséggel az állampolgári kohézió forrásává válhat? Nemzeti konfliktusok ma is – kivétel nélkül – csak azokban az államokban vannak, ahol ezt a jogot explicite vagy implicite megkérdőjelezik. Magyarán: a konfliktusokat mindig az egyik vagy másik nemzetfogalom kizárólagos érvényesítésére tett kísérletek generálják.

A nemzeti konfliktusok megelőzésének leghatékonyabb módja tehát a kulturális és a politikai közösség szétválasztása, s a rájuk alapozott nemzetfogalmak hierarchiájának rögzítése: annak kimondása, hogy a politikai nemzet fogalma nem kizárja hanem feltételezi a kulturális nemzetek pluralitását. Azaz a nemzet fogalma nem használható jelentésének pontos rögzítése, a kulturális illetve az állampolgári jelző használata nélkül. S a kettő együttes megnevezésére az állam fogalmának használata volna az ajánlatos. (Az ENSZ helyett is sokkal pontosabb lenne a Független Államok Világszövetsége megnevezés.) Ez azonban annak elismerésével is járna, hogy a 19. század nemzeti projektumai 21. századi perspektívából egyértelműen történelmi tévedésnek minősíthetők.

A nemzet és a nacionalizmus fogalmát a történettudománynak visszamenőlegesen is át kell értelmeznie, azaz el kell végeznie azt a feladatot, melynek elvégzésére a 20. század oly látványosan képtelennek bizonyult.

Hogy mire gondolok, az egyetlen példával is jól megvilágítható.

Az 1848-as magyar Forradalom és Szabadságharc azzal kezdődik, hogy a márciusi ifjak a híres 12 pont 12.-ében kimondják Erdély Magyarországgal való egyesülését. Az erdélyiek a 12. pontot ráadásul a program élére ugratják elő. A románok és a szászok ezt a lépést természetszerűleg a magyar nemzeti homogenizáció, a nagyszabású nemzetépítési terv kivitelezésének kezdőlépéseként interpretálják. És joggal. S ezzel megindul a – még létre sem jött – állampolgári nemzet dezintegrációjának folyamata. (Utóbbit szándékosan nem neveztem magyarnak, lévén – természeténél fogva – soknemzetiségű.)

A történészek többségének véleményével ellentétben meggyőződésem, hogy ez a dezintegráció nem eleve szükségszerű. A román forradalmárok – a kisebbségiek természetes realizmusával – akkor és később is kettős alternatívában gondolkodnak. Céljuk a román nemzeti egységnek a Monarchia keretei közt való megteremtése vagy ha ez nem lehetséges (és csak akkor) saját nemzeti állam létrehozása. A második alternatíva a csábosabb, de reálisabbnak – egészen a 20. század elejéig – az elsőt tartják. S az egyoldalú magyar nemzeti törekvéseket élesen elutasító nyugati reakciókkal szembesülő Kossuth Lajos is kénytelen ennek a tervezetnek – egy számunkra magyarok számára valamivel kedvezőbb, de a román projektumokkal nem összeegyeztethetetlen – változatát kidolgozni. De román oldalról sem szűnik meg a keresés, a forradalom, sőt a kiegyezés után sem: A. C. Popovici még a 19. század harmadik harmadában is könyv méretű tanulmányt szentel a román nemzetet is integráló Nagy-Ausztriai Egyesült Államok álmának.

Erdély Magyarországgal való egyesülése, mely, tudjuk a Kiegyezéssel válik „véglegessé”, ezeknek az elgondolásoknak az explicit tagadása. S a művet 1919 után a román hatalom teljesíti be, mely a korábbi román álláspontot minden további nélkül megtagadva, a tartományt ugyanúgy a nagyromán államba olvasztja be, mint korábban mi a magyarba. Azzal a különbséggel, hogy a kedvező demográfiai adottságokra és a nemzetközi közösség cinkos hallgatására alapozva ő már megteheti, hogy a kymlickai nemzetromboló nemzetépítést kiteljesítve nacionalizmusát egyetemes, tehát a románokat is súlyosan érintő nagyszabású kulturális értékrombolássá változtassa.

A magyar közvélemény Erdély Romániába való Trianon utáni beolvasztását csak akkor ítélhetné el (akár nemzetközi fórumokon is), ha Magyarországba való 19. századi beolvasztását is elítéli. Ez azonban máig nem történt meg. A 12. pont a magyar történettudományban továbbra is a forradalom vívmányaként szerepel, s ma sincs olyan március 15.-e, melynek szónokai ne elismeréssel emlegetnék. Pedig a Magyarországba való beolvasztás legitimitásának hangoztatása elvileg a Romániába való beolvasztás legitimitásának elismerésével azonos.

El kéne jutnunk oda, hogy felismerjük: nem az a fontos, hogy Erdély Magyarországhoz vagy Romániához tartozik-e, hanem az, hogy az adott államokon belül megőrizheti-e különállását. Ha igen, demokratikus körülmények közt gyakorlatilag mindegy, hogy adminisztratíve melyikhez tarozik. Különösen egy egyesült Európában, melynek előbb utóbb Magyarország után Románia is tagja lesz majd.

A kérdéskör demokratikus rendezéséhez azonban csupán a kulturális és az állampolgári nemzet fogalmainak visszamenőleges tisztázásán át vezethet az út. Fel kell fedeznünk azokat a kossuthi-popovici-i hagyományokat, melyre a közös jövő valóban felépíthető. A nacionalista mítoszok lerombolása önmagában nem elegendő. Új történelmi mítoszokra is szükségünk van. Mítoszról beszélek, mert a történelem még legpozitivistább változatában is emberi alkotás, narratíva, mely – ekként – nem nélkülözheti a mitikus elemeket sem. Kossuth és Popovici számos lényegi különbséget is tartalmazó projektumainak társítása csak némi mitizálással, azaz közös elemeik felerősítésével és eltérő aspektusaik háttérbe szorításával tehető hatékonnyá. Ami korántsem történelemhamisítás, pusztán a történelem korszerű, józan kritikával átgondolt értelmezése.

Az eltérő történelmi narratívák igazságát ugyanis nem kizárólag „tényszerű” igazságuk, hanem mindenek előtt a jelen kérdéseinek megoldására való alkalmasságuk adja. A történelemben az a múlt a „valóságos”, mely úgy destabilizál, hogy stabil jövőbe vezet.

Egy ilyen alternatívát azonban a nemzetközi nyilvánosságban ez idő szerint csak olyan szellemi és politikai elit képviselhet hatékonyan, mely (határokon innen és túl) valóban nemzeti pluralizmusban gondolkodik.

Magyarán, a nemzeteken, továbbra is főként a „nemzetietlenek” segíthetnek.

Négy kérdéshez szeretnék hozzászólni, és ebből az első a történészekről is szól. A szembenézés a történelemmel, úgy gondolom, hogy első vitakérdésként általában egy jellemzően nagyobb kört, rendszerváltások, forradalmak, ellenforradalmak után szokott megérinteni. Nem vitathatóan a történészek folyamatosan írnak a történelemről, ennek ellenére igazi nagy összecsapások akkor szoktak bekövetkezni, amikor egy korszak lezárul – rendszerváltással, forradalommal, ellenforradalommal vagy más módon –, és ennek a következményei a társadalmat elkezdik érdekelni. Tehát a közelmúlt hirtelenjében nagyon távoli múlttá változik, 1918 után hirtelenjében az Osztrák-magyar Monarchia és a benne eltöltött időszak egyszer csak drámai távolságba kerül, éppen a 18-as és 19-es forradalmak miatt, és aztán az ellenforradalom miatt. Ennek következtében máris reagálnia kell egy történésznek arról, hogy mi is az, amit átéltünk az elmúlt évtizedekben.

Ugyanígy azt gondolom, hogy az 1956 utáni, máig emlékezetes Molnár Erik-vita arra is visszavezethető, hogy egyszerűen értelmeznie kellett, azt gondolom, Molnár Eriknek és a történészeknek a hatvanas évek elején, hogy mi a csuda történt, és ezt természetesen beburkolták egy távolabbi múltra vonatkozó nemzetvitába. De tulajdonképpen a kérdés mögött mégiscsak az volt – amit itt egyébként Romsics Ignác a huszadik század története kapcsán hosszan fejtegetett –, hogy vajon a magyar társadalommal mi is történt egyes időszakokban, hogyan kell ezt a nemzeti utat értékelni. Kis nemzet, nagy nemzet, patriotizmus, nacionalizmus, és így tovább.

Én úgy gondolom, hogy a rendszerváltás utáni viták is mindenek előtt arra vezethetők vissza, hogy egyszer csak nagyon távolra került a Kádár-korszak, miközben nagyon közel van. Tehát egyszerre úgy tűnik, mintha minden lezárult volna, sőt, mindazok, akik részt vettek benne, azok egyik oldalról azzal a mítosszal menekülnek ki, hogy sose láttuk őket, nem is tudjuk, hogy kicsodák és mi nem is éltünk ebben a rendszerben ötven évet, ez egy másik ember volt, azok kommunisták és bolsevikiek, vagy liberális zsidók voltak, akik ott mellettem ültek, én véletlenül voltam közöttük, kiretusáltam magamat. Vagy megfordítva: mi ötven évig sikeresek voltunk, most tulajdonképpen egy teljesen normális belenövés történt az új rendszerbe. Végül is az, hogy én ott ültem a Politikai Bizottságban, az a természetes része a nemzet történelmének, és ennek következtében nincs is erről mit beszélni.

Vagyis mítoszok akkor jelennek meg – ezt gondolom – és ez népesebb közönséget akkor érdekel, amikor egy rendszer átalakulása után valamit kell mondani az előző rendszerről, amivel egyébként minősítjük a jelenlegit. Na most innen következik még valami, amit – úgy gondolom –, hogy a magyar történészek hibáján kívül a magyar társadalom nem oldott meg. És ez a történész-viták eredményeként, azt gondolom, hogy továbbra se fog megoldani. Valamennyi történész-vita és valamennyi-politikus vita minden rendszerváltás után lényegében elmulasztotta a valóságos – ha Kosáry Domokost idézhetjük – a racionalista szembenézést az előző időszakkal. Magyarán azoknak a főbb pontjait, főbb fordulópontjait hiába próbálták egyes értelmiségiek magyarázni, lényegében mítoszok születtek az előző időszakokról, és egymásra tevődik, ahogy a német mondja, azok az élethazugságok, Lebenslüge-k egymásra tevődnek, Tehát mi még mindig azokat a hasznos hazugságokat is mondjuk, amelyeket mondjuk a húszas években alakítottak ki az Osztrák-magyar Monarchiáról. Majd utána hasznos hazugságokat veszünk át a negyvenes évek vége–ötvenes évek elejéről, vagy amiket a Horthy-korszakról mondottak. És ugyanilyen hasznos hazugságokat éppen most rakunk rá a Kádár-rendszerre.

Magyarán: az a könyörtelen, úgy gondolom egyébként, részben a megszálló hatóságok által Németországban és Itáliában kiváltott eléggé durva beavatkozás, demokratikus beavatkozás hatása, amely Németországból kikényszerítette, hogy ne csak történészek egymás közti vitája legyen, hanem Nyugat-Németországban tulajdonképpen egész széles körben szembe kell nézni a nemzeti szocializmussal. Sőt, a nemzeti szocializmus kapcsán szembe kellett nézni a wilhelminus Németországgal is, és a Weimari Köztársasággal is. Na, ez Magyarországon elmaradt.

Tehát mi még, amikor a szembenézésről beszélünk, akkor a kádárizmussal való szembenézés a rákosizmussal való szembenézést is jelenti, és aztán kiderül, hogy de hiszen még senki nem számolt el a Holocaustban való magyar részvételről. De semmi baj, mert hiszen még 1918-19, mint Trianon-probléma, itt napi aktuálvita, amelyről úgy lehet verekedni, hogy tizennégy éves gyerekek ezért mondjuk egy síremlék mellett meggyaláznak öregeket, mondván, hogy hazaárulók. Mert Trianont nem eléggé hangosan kiáltják.

Tehát azt gondolom, hogy egy egymásra rétegződött hazugság- vagy mítosz-rendszerrel van dolgunk. Én egyébként úgy gondolom, hogy ezt – és akkor most Bíró Bélával ebben vitatkozom is – ezt a jó szándékú ellenmítoszok csak rombolták. Tehát hogy az egyik mítosz, amely arról szólt, hogy összeesküvés mondjuk Trianon, akkor egy ellentétes ellen-mítosszal álltak elő. Tele vagyunk mítoszokkal és ellenmítoszokkal, tulajdonképpen a huszadik századi történeti vitáink jelentős része a társadalom előtt mítoszok és jóindulatú ellenmítoszok. Mindenki a magáét, természetesen, jóindulatúnak tekinti, csak az ellenfélé rosszindulatú és hamis.

Na most azt hiszem, hogy tulajdonképpen az alapkérdés – és itt jövök a második ponthoz – az alapkérdés az abban is áll, hogy vajon a magyar fejlődést elhelyezve az európai és világfejlődésben – egyetértek mindenkivel, aki azt mondta, hogy e nélkül nincs történelem –, itt azonnal fölmerül az a kérdés, hogy ez az alaptörténet, amelyet mondjuk 1848-49-től számítunk, ebben az alaptörténetben vajon azok az egymásnak feszülő álláspontok azok igazságalapon eldönthetők-e, és vajon az egymással szemben álló történészi illetve politikai csoportok azok tulajdonképpen megegyezhetnek-e egymással.

Ez most jó példa, mert Kosáry Domokos nagyon helyesen hivatkozott arra, hogy Deák az ellenfelének megengedte, hogy arccal – pofával – távozzék azzal a tudattal, hogy Deáknak van igaza. Csakhogy az a problémánk, hogy Kossuth és Deák vitájában vajon – és az utána következők, akik ugyanolyan színvonalas módon vitatkoztak – vajon igazsággal távoztak-e a teremből. Vagyis fölmerül az a kérdés, hogy van-e ilyen típusú igazság? Deák igazsága, Kossuth igazsága. Azé a Kossuthé, aki megjósolja Deáknak, hogy ez a Monarchia szét fog hullani. És olyan érvekkel, amiket egyébként részben Romsics Ignác itt megjelölt előadásában és a könyvében, több könyvében, és mások is leírtak, és ami a magyar történeti hagyományban, politikai éppen úgy, mint értelmiségi hagyományban egy nemes hagyomány, most fölsorolhatjuk szerzőiket. Míg a másik oldalon az 1867-es hagyomány, a deáki hagyomány is egy nemes hagyomány, és én egyáltalán nem hinném, hogy azzal kéne befékeznünk ezt a vitát, hogy a két fél azt mondja a másiknak: nekem van igazam, neked nincs, de elmehetsz, semmi baj, azért tudomásul veszem, hogy nincs ugyan igazad, de ember vagy.

A problémát az okozza, hogy valószínűleg az igazságoknak az ilyen típusú kiosztása a 67-esek és a 48-asok között, hogy ezt az érvet mondjam, ezt átéltük a politikai háború során, és ez szerintem máig tartóan egy jelentős megosztó erő, éppen ha tetszik, jobboldal és baloldal között, akik egyébként hol ide, hol oda ugranak, jelentős megosztó erő az egyes értelmiségi csoportok között.

Én csak egyre hívnám föl a figyelmet, mert többen itt ülnek azok közül, akikkel együtt voltunk 1985. júniusában Monoron egy kempingben, ahol az egyik oldalon egy Csurka István nevű író, aki akkor még nem volt ilyen ronda alak, elmondott egy teljesen egyértelmű 48-as függetlenségi álláspontot, és ebbe a képbe teljes mértékben belehelyezte, nem csak a korábbi időszakokat, tehát ebben az értelemben Németh László, Bibó és mások alapján az egész Osztrák-magyar Monarchiát és a Horthy-korszakot, hanem belehelyezte a Kádár-rendszert is, amelyet úgy minősített a maga függetlenségi alapján, hogy természetesen 56 elbukásával a Kádár-rendszer halálos ítélete megíratott, és valójában ennek attól a pillanattól kezdve el kellett volna tűnnie a föld színéről. Itt az idő. És egy Cassandra-levelet intézett a néphez.

Ezzel egyébként ott nagyon sokan egyetértettek. Én beismerem, én azon kisebbséghez tartoztam, aki 67-es állásponton állt, mondván, hogy bizony például 1968-ban és a hatvanas évek közepén megváltozott a Kádár-rendszer. Az nem ugyanaz! És nem azért fog megbukni, mert 1956-ban eltiporta a forradalmat. Mint ahogy azt gondolom, hogy nem azért bukott el az Osztrák-magyar Monarchia sem, mint amit Kossuth pontosan jósolt. Másrészt a jóslatokkal is az a bajom, hogy az, hogy valaki negyven évvel előre megjósolja egy rendszer bukását – én átéltem ilyet, nagyon sokat, hiszen ebben a marxizmus-leninizmus jeleskedett – azok általában, ezek a fajta jóslatok persze bejönnek valamikor a világtörténelmileg, csak meggondolandó, hogy szabad-e ezekkel tartósan élni.

Ezt azért hoztam föl példaként, mert valójában máig egy kérdés például a Kádár-rendszer, de tulajdonképpen visszatekintve a Horthy-korszak, az Osztrák-magyar Monarchia világát illetően, hogy vajon a két egyébként rokonszenves történelmi irányzat minél több érv felhasználásával a társadalom előtt védelmez-e valamilyen nyilvánvaló és látható álláspontot? Vagy ellenkezőleg: mítoszok jelennek meg. És akkor ennek a következménye az, hogy Széchenyi és Kossuth vitájában vagy Széchenyit retusálják le a képről, vagy Kossuthot. Hogy hol Deák van most a képen, és Kossuth, szegény egy másik képre kerül. Vagy nem kerül egyáltalán. Hirtelen az egyik párt Kossuthra szavaz, de ha egy év múlva Deák-év van, Deákra szavaz, és nem igazán értem, látom át azoknak a politikai erőknek éppen úgy, mint szellemi erőknek a mozgását, amelyek ahelyett, hogy a társadalom előtt megvitatható alternatívákat állítanának, a helyett igazságokat, méghozzá megfellebbezhetetlen történeti igazságokat próbálnak velük közölni.

Ezt már csak azért is mondom, mert a kádárizmusról – és akkor itt jön a harmadik témám, amihez egy kicsit értek, nemcsak azért, mert átéltem, hanem azért is, mert ezt próbáltam kutatni – a kádárizmusnak egy igen komoly problémája az, amit Romsics Ignác tulajdonképpen most föl is vetett az előadásában, és a könyvében is, én azt gondolom, hogy jól megírt, hogy ez a bizonyos szovjet blokkon belül létel és a szovjet típusú társadalom egyik részeként való létel az egy igazság. De vajon norma szerinti szovjet ország-e a kádárizmus? Vagy a normától eltérő? És akkor megkérdőjeleződik a norma. Mi az? És hogy a folyamatok. Engem önmagában az évszámok nem érdekelnek… 1962-ben kezdődik-e vagy 67-ben, az talán kevésbé érintene, bár gazdaságtörténetben én is ezen állandóan küzdöttem, hanem az, hogy a rendszer – és itt jön, amit éppen mondtál – eljut-e saját optimumának egy szintjére. Amiben egyébként az is benne van, hogy tárgyaljuk-e Magyarország ezen időszakbeli történelmét, mint normális történetet? Nem, mint abnormális diktatúratörténetet, egy fekete korszakot, amelyről tulajdonképpen csak azt állapíthatjuk meg, hogy egy olyan zsákutcás történelmi korszak, amely idegen és tőlünk távoli, vagy normális történelmünk része?

És ahhoz is sajnos túl öreg vagyok, hogy én abnormális történelemként tanultam a Horthy-korszakot. Egy zsákutca. Az én tankönyveim még arról szóltak, hogy volt 1919 és 1944 között egy sötét lyuk, amelyben ott rémdolgok történtek. Arról már nem is beszélve, hogy öreg emberek jöttek, akik állandóan megdöntötték a Horthy-fasizmust és kötözték a nyakamra a vörös nyakkendőt. Egyre többen voltak, mert hát… Most természetesen újabb öreg emberek jönnek és fiatalabb emberek, akik egyfolytában megdöntötték a Kádár-rendszer bolseviki diktatúráját, amely egy fekete lyukból jött elő… És gyanakodva nézzük, hogy mi ez?

Na most ezt azért mondom, mert úgy gondolom, hogy a magyar történelemnek szerves része volt, és mint normál ország voltunk a Kádár-rendszer része. Vagyis hogy: igen, persze, diktatúra volt. De ahogy éppen amikor elkezdtük kimosdatni a fasizmusból a Horthy-rendszert, gondolkozzunk el azon, hogy kommunista diktatúraként itt egy korszakba belegyömöszöljük a Kádár rendszert. És én most nem szerecsenmosdatást akarok előidézni. Hozzá kell tenni, hogy aki kommunistát talált 1980 után, annak külön díjakat kell adni. Azok kifejezetten, tehát azok aztán bizonyosan tiszteletre méltó aggok voltak, mert hogy negyven év alatt élő kommunistával találkozni igen nehéz volt.

Na most ezt csak azért említettem, mert föl kéne ismerni, hogy egy normális történelemben, amely állandóan visszamenőleg az egyes történészi hajlandóságú magánemberek fejében egy sorstörténet, egy szenvedéstörténet Mohács óta, és ennek következtében a romlás nem is a huszadik század, kedves Domokos! A romlás Mohács óta romlás. Sőt, tulajdonképpen István óta romlás. Ennek a következménye az, hogy nem tudunk elszámolni a történelemnek azon szakaszaival, amikor működött a rendszer. Sőt: én egy nagyon komoly kihívásnak érzem, és ebből a szempontból kihívás tulajdonképpen az Osztrák-magyar Monarchiának is az a hatalmas gazdasági fellendülése, amelyet, ha kilépünk ebből a házból, azonnal látunk. Minden ekkor teremtődött ebben a nyavalyás városban, és ugyanígy kellemetlen azzal elszámolni, hogy a Kádár-kor 65 és 80 közötti története egy hallatlan gazdagodás története, amely egy társadalom sikertörténete.

Engem, bevallom annyira nem zavar, hogyha az üzenetrögzítőmre – ami nincs, szerencsére – rámondanak durvaságokat. Ezt meg kell mondani. Ez egy sikertörténet, és azok, akik ezt a sikertörténetet leírják, azok ott ülnek a házaikban, ott ülnek a jövedelmükkel, ott ülnek abban, hogy Magyarország – életében először, egyébként, hosszú idő után – gazdaságilag megelőzte a nála sokkal jobban induló szomszédainak egy részét. (És ez alatt most persze nem Ausztriát értem, hanem a szocialista tábort.) És magánemberként ezt a győzelmet nagyon nehéz, a forintnak ezt a győzelmét nagyon nehéz elviselni. Már csak azért is, mert ha valaki ült ellenzékben, ebben az országban, akkor tudja, hogy egy hihetetlen, óriási társadalmi nyomás állt azon az oldalon, hogy a rendszerrel minden rendben van, és azokat senki nem fenyegette, hanem önmagától volt minden rendben.

Na most itt jön az utolsó, amit meg akarnék említeni. Ez pedig a történelem felhasználásának a politikai módjáról. Én azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb veszély abban jelentkezik, hogy újabb és újabb nemzedékek jönnek egymásra, akiknek már nincsen történelmi tapasztalata korszakokról. És kiderült – egyébként az amerikaiak ezt nagyon pontosan megírják –, hogy mivel az iskolai oktatás irtó fontos persze, meg a különböző ismeretek megszerzése az óriási hatással van, a legnagyobb hatással azonban a személyes átélés van. És szinte semmit se tudnak a történelemnek különböző időszakaiból azok, akik ebből nem éltek meg éveket. Ez a szó szoros értelmében így van.

Az amerikaiak az elnököket is a szerint tartják nyilván, hogy milyen korszakban született. Amit az Ignác úgy mondott, hogy például mikor született az a magyar vezető. Az, hogy Clinton és nemzedéke volt az első, aki a vietnami korszakban élte át zászlóégetéssel, és nem volt a második világháborúról, és nem volt a hidegháború és a McCarthy-korszakról fizikai tapasztalata, ennek következtében egy teljesen más. És az, hogy az ifjabb Bush pedig ez a Reagan-korszaknak az igazi „vissza fogunk vágni”.

Na, Magyarországon én előre tartok tőle. Itt 14-15 éves gyerekek nagyon jókat tanulnak az iskolákban azoknak a történészeknek a műveit olvashatják (én egyébként olvasom sajnos a tankönyvet, borzasztó), a tankönyvektől függetlenül azonban elkezd megjelenni egy rendszerváltás utáni nemzedék. Soha életében Kádár Jánost nem látta! Nem volt KISZ-taggyűlésen. Nem volt úttörő. Ennek következtében, ahogy velem el lehetett hitetni, elismerem, el lehetett velem hitetni, hogy a levente-mozgalom az bizony a fasizmus szülőanyja volt, stb, stb, stb… Soha életemben nem láttam a levente-mozgalomról semmit, a cserkész-mozgalomról az apámtól tudtam valamilyen történeteket, de egyébként a hivatalos rendszer alapján nekem azt kellett gondolnom, hogy a Horthy-hadsereg katonája egyébként is Horthy Miklós és egész bűnbandája a fasizmus letéteményese. És én ott álldogáltam 10-12-15 éves gyerekként.

Ma, akik a Millenáris Parkban csápolnak, sőt: akik most már az egyetemen a diákjaink, azok a KISZ-taggyűlésről komolyan azt hiszik, hogy ott a Bolsevik Párt Központi Bizottsága által kiadott utasításokat a KISZ-taggyűlésen levezették és az ott üldögélők, ha KISZ-tagok voltak, abszolút részesei egy bűnös rendszernek, amely… Ez nem vicc! Minél jobban távolodunk, annál nagyobb lesz az antikommunista düh. Soha nem látott kommunistát, de biztosan, mint ahogy egyébként az antifasiszta düh is egyre nőtt. Mindaddig, amíg aztán ki nem halt ezekkel az urakkal. Ez veszedelmes abból a szempontból – újra mondom –, hogy a személyes tapasztalat átadása a történelemben, és a szülőknek – és akkor most a történészek felelőssége tulajdonképpen ebben van – szinte semmiféle mondása nem volt a második világháború után azoknak a szülőknek, akik bujkáltak az előző rendszerben való közreműködésért. Most is bizonytalan mítoszok állnak rendelkezésére, hogyan kell gondolkodni saját személyes történetükről? Tehát nem a kádárizmusról! Saját személyes történetükről.

Ez egy megoldatlan dolog. A saját személyes történetnek és a köztörténetnek ez a teljes bizonytalansága vált ki olyan traumákat, hogy ennek következtében valaki kokárdával azt üvöltözheti, hogy „bolsevik gazember!” egy olyan embernek, akivel együtt ült a párttaggyűlésen, megfelelő pillanatban, és ugyanúgy nem csináltak semmit! De ennek nincs jelentősége.

Na most a politikai felhasználás itt növekedni fog – azt gondolom – újra, azért, mert új nemzedékek jelennek meg, akiknek nincsen képe. Ki fog halni az a 68-as nemzedék, akinek van képe a világról, aki másként gondolkodott – amiről itt egyébként Ormos Mária azt mondta, hogy hát a farmer meg a hosszú haj bejött. Igen. De most egy teljesen más nemzedékváltásnak vagyunk tanúi! Erre föl kéne egy kicsit készülni. Itt nem idős emberekkel és idős őrültekkel fogunk háborúzni, akik mindig vannak, és megtalálják a sumérokat. Nem! Itt lángoló tekintetű ifjak fognak megjelenni, akik magukat sumérnak jelentik ki, és a varázsdombra járnak, ahol megkapják a sámántól az erőt. És Attila, a hun király egyenesen rájuk hagyta a kardját.

Tehát ezt azért mondom, igen, ezt persze egy kínlódó dolog fogja még követni, nevezetesen – és akkor ezzel biztosan nem fogok népszerűséget szerezni – az Európai Unióba való befogadásunk, bizonyos szempontból azt is fel fogja ébreszteni a magyar társadalomban, hogyha jobban találkozik az európaiakkal, akkor ki fog derülni számára, hogy a történetünk, amelyet mi európai történetnek hittünk, az valójában nagyon kevéssé vagy minimálisan van beintegrálva az európai történetbe. Vagyis, hogy Fekete Lyuk volt, és egyébként mi is csináljuk, hogy Fekete Lyuk legyünk. Fekete Lyukként tekintenek ránk.

Tehát bizonyos szinten még mindig arról szól ez a dolog, hogy a Lajtánál húzódó határ… Azt kérdezi: önök kik és honnan jöttek, és mit csináltak az elmúlt ötven-száz évben? Nem Szent István, mert az az igazság, hogy az viszonylag csekélyebb mértékben érdekli őket. Tehát minél tovább hadonászunk, például a diktatórikus rendszerből jöttem, most szabadultam föl – ez a teljesítmény például Európában a nulla felé tendál. Kutyát nem érdekli, hogy most szabadult föl. Mi volt az európai teljesítménye az elmúlt időszakban…? Vagyis hogy egy más mércével fogunk szembesülni történetileg is.

És ezt azonnal lehet érzékelni, abban a pillanatban, amikor ők átértékelik a mi teljesítményeinket. Például a mi Monarchiabeli teljesítményeinket, például a mi Horthy-korszakbeli teljesítményeinket, és például a kádárizmus időszakát. Vagyis nem mi fogunk magunkról csak hírt adni, hanem ők is értékelni fognak minket újra, és ebben az értékelésben jobb lenne, ha részt vennénk. Mert pillanatnyilag ez az értékelés inkább leértékelő jellegű, mint felértékelő, ami itt a közvéleményre eléggé rosszul hatóan fog megjelenni. És kialakít egy újabb hazugságot, amit ismerünk, hogy mi egyedül vagyunk, a hűtlen európaiak minket továbbra se tudnak befogadni, ők tehetnek róla. De majd le fogjuk őket leplezni, és igazán a magyar az európai központ. Miközben be kell látnunk: nem vagyunk azok.

Az ezredforduló lassan távolodik, vele sok rajongó várakozás, tettrekész nekibuzdulás, kitörési terv merül feledésbe. A huszonnegyedik óra után itt a másnap. A csodákat és katasztrófákat ígérő látnokok rövid pihenőre térnek, a higgadt elemzés lehetőségei az átlagosnál jobbak. Van is mit végiggondolni, fontos dolgok történtek velünk.

A jogállamiság létrejött és megszilárdult. Láttán sokan még ma is alig hisznek a szemüknek, miközben a szocializmus kísérletének nevezett nemzetközi pilótajáték hazai ismeretanyaga a közoktatásból, élményanyaga egyre több korosztály tudatából pereg ki elképesztő gyorsasággal. Helyettük egy másik, évtizedeken át csak álmodott valóság jött közel – mit mondjunk, ez sem minden részletében épületes látvány. Ráadásul mintha benne (értékvilágában, erőviszonyaiban, nemes eszméiben és hazugságaiban) sem igazodnánk el könnyebben, mint a letűnt század megtapasztalt, feledésre érdemes struktúráiban. Talán ezért nem (vagy ezért sem) felesleges a kérdés: milyen felismerésekkel gazdagodtunk, ha a magunk kárán is? Megtanultunk-e olyan leckéket, amelyeket a történelem újra és újra felad azoknak, akik valamilyen oknál fogva kerülik az iskolát és elbuknak a vizsgákon?

Sok jel szerint elfogadtuk, és egyre természetesebbnek tekintjük a jogállamiság kereteit, jól-rosszul alkalmazkodunk az ügyrendjéhez. Ez komoly eredmény, de egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy vágyunk és célunk – a mezőny élvonalában tanyázó, versenytársai által is elismert teljesítményeket nyújtó nemzetnek kijáró jólét és megbecsülés – eléréséhez további eszmékben és azok érvényesítésében is meg kellene egyeznünk. A jogállam ugyanis nem a szándéknyilatkozatok és teljesítmények, önérzetek és tényleges magatartások között feszülő ellentmondások felszámolásának eszköze. Egy fogyatékosságokat, méltatlanságokat, gyarlóságokat elhallgatással, önámítással, a valóságos viszonyok megszépítő értelmezésével elkendőző, sőt azokat újratermelő közmegegyezés kedves lehet azoknak, akik valamilyen partikuláris érdek által vezérelten kialakítják és fenntartják, de a jelzett cél eléréséhez kevés.

Mi lehet a továbbhaladás következő lépése? Vannak-e olyan eszmék, amelyeket a magyar társadalom anélkül hajlandó elfogadni és gyakorlatban követni, hogy rögvest berendezkedne folyamatos megsértésük eltűrésére is? Eszmékben a kínálat gazdag, a választás viszont annál nehezebb, minél egyértelműbb kötelezettségekkel jár valamely etikai maxima elfogadása, és minél ellenőrizhetőbb annak gyakorlása.

A Magyar Pax Romana a maga szerény eszközeivel olyan eszmék felismeréséhez és közmegegyezésbe vonásához kíván hozzájárulni, amelyek társadalmi státustól, vallási meggyőződéstől, világnézettől, pártszimpátiától függetlenül (azoknak ellent sem mondva) fogadhatók el és szolgálhatják a társadalom boldogulását. Ez a szándék vezette annak a 2002 őszén tartott műhelyvitának az előkészítőit és résztvevőit, akik – a következő lépés mérlegelését és megtételét elősegítendő – a versengés és az együttműködés kapcsolatának, a magyar társadalom életében és fejlődésében betöltött szerepének elemzésére vállalkoztak. Három vitaest tárta föl a kérdéskört (Kooperáció és/vagy kompetició, A kooperáció feltételei, Az önkorlátozás, mint a kooperáció esélye), mindegyiket sajtóelemzés és rövid tematizáló írás készítette elő. Rendre két kérdésfeltáró előadást követően bontakozhatott ki 60-90 érdeklődő jelenlétében a vita, 15-20 résztvevővel.

A kiszemelt témakör számos tudományág határterülete. A megvitatás egyik elsődleges célja, a hozzáférhető tudás áttekintése ezért önmagában is kemény kihívás. A témakör feldolgozói ennek tudatában törekedtek két további, sajátos adottság érvényesítésére. Egyfelől (a Magyar Pax Romana nem lévén homogén szakmai egyesület) az elemzések multidiszciplinárisak lehettek, a vitákban a különféle szaktudományos paradigmák és módszerek szimultán alkalmazásától nem kellett elrettenni, ami bizonyos fokú védelmet jelentett az egyoldalú megközelítéssel és belterjességgel olykor együtt járó kockázatokkal szemben. Másfelől, a katolikus, egyszersmind ökumenikus nyitottság a racionalitás következetes fenntartása mellett megengedte olyan, transzcendencia irányában kibontakozó gondolatmenetek kifejtését, amelyek vallásos világképekbe ágyazható értelmezéseket, válaszokat is feltárnak.

A vitaestek célkitűzéseinek tervezési szakaszában négy időszerű követelmény került a figyelem fókuszába:

minél szélesebb körű közmegegyezés megalapozására alkalmas, politikai, társadalmi, világnézeti elkötelezettségektől függetlenül vállalható eszmék, etikai maximák megfogalmazása és egyeztetése;

az egyetértés kialakulásának nélkülözhetetlen előfeltételét jelentő szembenézés saját múltunkkal;

a felvetődő kérdések feldolgozásának tudatos mederben tartása, a vitakultúra megszokott és megtűrt fogyatékosságainak lehetőség szerinti kiküszöbölése;

a Magyar Pax Romana szellemi irányultságaihoz és kötődéseihez kapcsolódó sajátos kérdések felvetése és feldolgozása.

A három vitaestet előkészítő elemzések, a bevezető előadások és a viták anyaga (esetenként egymással is versengő vélemények elhangzása és fenntarthatósága) meggyőzheti az olvasót arról, hogy a XX. század társadalmi tapasztalatai jól körvonalazhatók. Számos olyan tanulsága van történelmünknek, amelyet az elmúlt száz év fejleményei megerősítettek, levonásuk nem fenyeget sem térvesztéssel, sem megszégyenüléssel, megszívlelésük halogatása pedig csak számunkra hátrányos. Talán nem egyetlen, hanem több lépés is esedékes lenne a legközelebbi jövőben, de ezek egyike bizonyosan a szabálykövető társadalmi együttműködés és versengés kereteinek megszilárdítása, az erre vonatkozó közmegegyezés tudatos, politikai erőtérben is artikulált vállalása lenne. Néhány további következtetés támpontot adhat a civil törekvések irányultságának optimalizálásához is.

Együttműködés és/vagy versengés?

Az előkészítő sajtóelemzés az EU 2002 októberében közzétett országjelentése körül kibontakozott vita tükrében tette érzékelhetővé, hogy a napi politika és a média milyen változatos eszközökkel törekszik és képes is az együttműködés lehetőségeinek elszalasztására, alkalmasint megakadályozására, mintegy kikényszerítve a vagy szerinti választást. A tematizáló írás ezzel szemben mutatott rá arra, hogy a választás kényszeréről az összekapcsolásra való áttérés nem egyszerűen kötőszó-csere kérdése. Az egymásra vonatkoztatottan értelmezett fogalmak tartalmától is függ, hogy kizárják vagy lehetővé teszik-e az és által kifejezett összekapcsolódást.

Tanulságos ebből a szempontból az a gazdasági-társadalmi versengésről és együttműködésről folytatott vita, amely a XIX. század végén bontakozott ki a magyar politikai gondolkodók (Beksics, Tisza István, Károlyi, Gratz és sokan mások) között. Első szakaszában a versenypártiak és a kooperáció-pártiak szélsőséges, ellenfelük elgondolásait a maguk egészében elvető álláspontokra helyezkedtek. A politikai konfliktusok hatására végbemenő tanulási folyamat elvezette a feleket a két elv egyidejű, de korlátozott érvényesítendőségének – az „arany középút” lehetőségének – elfogadásáig. Az e felismerésre alapozható közmegegyezés megteremtéséhez nélkülözhetetlen politikai akarat és erő azonban hiányzott. Más kérdés, hogy Nyugat-Európa is súlyos küzdelmek és áldozatok árán jutott el a szociális piacgazdaságig, a jóléti társadalom modelljéig. Analóg egymásra vonatkoztatottság, feszültség és egymás kölcsönös korlátozásának kényszere ismerhető fel a nemzeti elv és a szabadság elve esetében is. A feszültségek megszüntetése talán nem is lehetséges, mértékének kordában tartására lehet vállalkozni.

Az evolúció (amely a transzcendencia iránt nyitott gondolkodás számára is értelmezhető, mint a teremtés mechanizmusa) jegyében folyó verseny és együttműködés az állatvilágban jól szabályozott. Mindenért kíméletlen verseny folyik, együttműködés csak genetikailag kódolt körben és szűk korlátok között észlelhető. Nincs komoly példa „önfeláldozó” viselkedésre. Számos társadalomkutató szerint az emberi létre is jellemző ez a helyzet, de vannak erős ellenvélemények (és ellenpéldák: véradás, barátságos idegenfogadás). Konszenzus van viszont abban, hogy az emberi élet szerveződési szintjén a csoportszelekció fontos: közös akciók, hiedelmek és konstrukciók köré szerveződnek rendszerbe az egyének.

A csoportok versengése ugyanolyan kíméletlen lehet, mint az egyedé – akár agresszióra is vállalkozik csoportja érdekében az egyébként béketűrő személy. A csoportközi versengés terében olyan „fölérendelt célok” felismerése vezet együttműködéshez, amelyeket az érdekeltek csak összehangolt erőfeszítésekkel érhetnek el. A fölérendelt célok kultúra-függőek, és a jelentősen eltérő kultúrákba ágyazott (például keresztény és iszlám) csoportok számára igen nehéz lehet ilyen célokat találni.

A csoporton belül a kohézió alapja elsősorban az érzelem, nem a logika. A csoportközi szinten a racionalitás válik meghatározóvá. Az elmúlt évtizedekben a csoportméretek csökkenése tapasztalható, atomizálási törekvések morzsolnak fel régebbi struktúrákat, hogy azok tagjait másféle csoportokba szervezzék. A globalizáció dimenziójában érzékelni lehet a verseny és az együttműködés kultúra-függőségét is, miközben mindenütt megfigyelhető a tradiciókból való „kiágyazódás”. A közösség-formálódás indítékai közül kiszorul a hagyomány. Az együttműködés korábbi kulturális formáit újra definiáló vallási közösségek alakulnak, „telefonszám nélküli” szerveződések, együttműködések bontakoznak ki „internetes” bázison.

Kelet-Közép-Európában az államszocializmus négy évtizede e folyamatok tekintetében is nehéz örökséget hagyott maga után. A hazai szociológiai elemzések (Hankiss, Csepeli) már a 70-es évek végén jelezték a nem önérdek-vezérelt befektetések alacsony szintje és a kádári konszolidáció televényébe ágyazódó kultúra közötti korrelációt. A korábban felhalmozódott (bizalomban, normákban, tagjaikat támogatni képes kisebb közösségek működésében manifesztálódó) társadalmi tőke felélése folyamatossá vált. A 90-es évek elején lezajlott, heveny „eredeti tőkefelhalmozás” sem változtatott ezen az irányultságon. Mivel pedig a magyarországi rendszerváltoztatás átmenetei (államszocializmusból jogállamba, tervgazdaságból versenypiacba) gyorsak voltak, szerves modernizációs folyamatok kibontakozása nélkül került a társadalom igen rövid időn belül posztmodern viszonyok közé.

A jogállam intézményrendszerében a versengés (talán) kultúráltabb, de a gazdasági és szellemi terrénumokért folyó küzdelem annál hevesebb. Régebben is voltak ilyen harcok (például a XIX. század reformerei körében), de a maiak durvasága, uszító jellege kifejezetten csüggesztő. Különösen a szimbolikus értékek körüli összecsapások lehangolóak.

Sajátos szerepet tölt be az ezredforduló magyar társadalmában a politika, amely szinte minden regenerálódási folyamatot átitat, a versengéssel és együttműködéssel összefüggő alapkérdésekben lassan intézményesülő egyetértést rendre megbontja és szétzilálja. A társadalmi folyamatok politikai „felülvezérlésének” mederben tartása nehéz, mert a magyar társadalom „alulpolgárosodott”, miközben a politika vagyonképzési terep.

Elhallgatások és hazugságok

Vannak olyan civilizációk, amelyekben kódolva van a konfliktus, akár a bukás is. Erről tudni is, beszélni is kellene. A magyar történelem zendülések, ütközetek, csaták sorozata. Történelmi időtávot tekintve is sok a (gyakran önámító) hazudozás. A magyar társadalomban felhalmozódott elhallgatások következményeit nem sikerül a nevelés eszközeivel feldolgozni. A kelet-közép-európai pártállamok összeomlását követő átmenet „bársonyos dramaturgiája” nem tisztítja el a be nem vallott, múltban gyökerező konfliktusok, feszültségek, hazugságok hordalékát.

A társadalmi versengés terepén többnyire nem valódi csoportérdekek jelennek meg, hanem csoportérdekké szervezett egyéni érdekek. A társadalom is, a csoportközi kommunikáció is őszintétlen. A XX. század végére világossá vált, hogy a közgondolkodásban felhalmozódott hazugságtömeg feldolgozatlansága a társadalmi fejlődés komoly akadálya.

A múlttal való szembenézés megkönnyíti annak megértését, hogy miért tudta feldolgozni a spanyol társadalom a saját megosztottságából származó feszültségeket. Nálunk nem volt polgárháború (1956 talán meghozta volna, ha nem külső erő fojtja el). Alighanem ezért maradnak és válnak gumicsonttá olyan témák a politikai mozgástérben, amelyekben tapasztaláson alapuló társadalmi egyetértésnek kellene létrejönnie. Sokat segíthet, ha ismerjük saját viselkedésünk hátterét, ha „értjük, hogy miért utáljuk egymást”.

Európai integráció – illúziók és esélyek

Az EU-integráció ajándék és esély. A versengő csoportok együttműködését kiváltó (ha nem is túlélési, de az életviszonyok jelentős javulása végett komoly közös munkát megkövetelő) „felettes cél” lehet a csatlakozás folyamatában való helytállás. Nem a belépéssel esetleg közvetlenül elérhető előnyök, hanem a politikai elkötelezettségektől független, közös társadalmi érdekek késztethetnek őszinte csoportközi erőfeszítésekre.

Két fontos területen vannak tennivalóink:

a versenytisztesség, a valódi teljesítmény elismerésére való készség visszaállítása;

az együttműködés becsületének visszaállítása.

Nem valószínű, hogy az EU győz a globális versenyben, de nekünk élhetőbb környezet az európai, mint az ázsiai vagy az amerikai. E területeken a siker előfeltétele valamilyen implicit társadalmi szerződés újraírása.

Tévedés azt hinni, hogy az integráció megoldást hoz a gondjainkra. Olyan közös célokra van szükség, amelyeket a múlt sötét szegleteibe is bevilágítva ismerünk fel. A visszatekintés időléptéke az évszázad, elérkezett az ideje a kiegyensúlyozott elemzésnek. Ennek hiánya a nemzeti kettéosztottság egyik forrása (a másik a megbízható tájékozottság nélküli, gyors ítéletalkotásra való hajlam). Az EU által nyújtott támogatás akkor lehet hatásos, ha párosul a kiegyensúlyozott múltfeldolgozással. Képesek vagyunk erre, az európai kultúrában értéknek tekintik a magyar elemzőképességet.

Az EU-csatlakozás nélkül még rosszabb helyzetbe sodródnánk – rajtunk az múlik, hogy a görög pangás vagy az ír felemelkedés programját választjuk-e. A nem intézményesült struktúrák körében ma is akad több jó példa. Az nem biztos, hogy a „zendülési potenciál” kiélése előre visz, a jelenlegi helyzetben benne rejlik a destruktív kifejlet lehetősége is. Bibó szerint az emberiség története nem csak osztályharcok, hanem kompromisszumok története is. Igaz, hogy bizonyos traumákat racionálisan fel kell dolgozni, de ezeket feloldani többnyire hittel, szeretettel lehet csak. A spanyol példa erről is szól. A Nobel-díjas „Sorstalanság” egyik méltatója szerint a mű talán ilyen értelemben „földön kívüli sugallat” eredménye.

Társadalmi játszmák - politikai versengés

A társadalmi tevékenység szinte minden funkciója elhelyezhető a kompetíció és kooperáció vonatkoztatási rendszerében. A politikusok versengése sem önmagában káros dolog. Azt azonban észre kell venni, hogy vannak olyan funkciók, amelyek ellátása nem versengést, hanem együttműködést igényel. Számos szereplő (tanár, ápoló, szociális munkás, családanya) nem versenyző, és egyszerűen emiatt válik kárvallottjává a versenygazdaság térnyerésének.

Ha a létezés (ha tetszik, a teremtés) kompetitív, akkor jobb belátni, hogy játszmáiban részt kell venni. Ez esetben pedig érdemes megismerkedni a játékelmélet eredményeivel. A politika kompetitív játszma, a politikus a versengés mestere. A politikus egyik legkedveltebb játszmája éppen a célmeghatározás. Vannak azonban kooperatív játékok is és törekedni lehet arra, hogy minél több ilyen játszma alakuljon ki. A minta a zenekari együttműködés lehet. Kompetitív játszmákat könnyen lehet konstruálni, történelmileg létrejött kompetitív helyzeteket viszont nem lehet egyszerű felhívásokkal kioltani. „Fölérendelt célokkal” lehet javítani a helyzeten, de nem lehet bármit (építményt, programot, rendezvényt) politikai döntésekkel ilyen célnak nyilvánítani.

A politikát célszerű elfogadni olyan cselekvésformaként, amely a hatalom erőterében keres megoldásokat a társadalmi feszültségek oldására. Saját logikáján és funkcióján belül a politika is lehet racionális vagy irracionális, helyes vagy helytelen. A „kulturális polgárháború” a politika természetének megfelelő konfrontációnak is tekinthető. A közösségeket jellemző akciók, hiedelmek és konstrukciók a politikai cselekvés keretei között is kialakulhatnak. Ne bűnbakot csináljunk a politikából, értsük meg. Ha kirekesztjük, irracionális formákban küzdi vissza magát rossz helyeken és még érthetetlenebb formákban. A „hideg” polgárháborúban szavak folynak, nem vér, és elhúzódhat, esetleg évszázadokon át. Ugyanakkor egy értelmesen lefolytatott a hideg polgárháború is vezethet kiérlelt konszenzusokhoz.

Jézus kifejezetten kooperatív játszmákat ajánlott. Bizonyíthatónak látszik, hogy leleplezett minden nem-kooperatív játszmát, és üzenetének lényege mintha egy univerzális felettes cél - a felebaráti szolidaritás – megjelölése lenne. Egyes konkrét kooperatív játszmák szabályzata talán kikövetkeztethető az újszövetségi evangéliumokból, de valószínűbb, hogy minden korban a társadalmak erőviszonyain és találékonyságán múlik ilyen játszmák kialakulása. A társadalom evolúciója ebben az összefüggésben a felettes célok és elérésüket szolgálni hivatott algoritmusok kísérleti ellenőrzéseként is felfogható.

A helyzetkép néhány további vitatásra érdemes vonása és kérdése

Van-e egyetértés abban, hogy a csoportoknak első lépésként és őszintén ki kellene nyilvánítaniuk érdekeiket? Vannak-e olyan csoportok ma Magyarországon, amelyek felvállalnak ilyesféle őszinteséget? Milyen árat fizetnek ezért? A Magyar Pax Romana hajlandó lenne-e, képes lenne-e a saját érdekeit, vagy egy keresztény közösség érdekeit őszintén nyilvánossá tenni és deklarálni?

Létre jönnek-e együttműködésre késztető új helyzetek? A XX. század mélyreható elemzése felszínre hozhat-e elszalasztott lehetőségeket, ad-e tanulságokat és segítheti-e új együttműködési lehetőségek felismerését? Milyen összefüggésben van a politikai kompetició és konfrontáció hevessége és kiterjedése az alkotmányozási deficittel?

A majmok viselkedésének tanulmányozása során nyert eredmények közül több is hozzásegíthet a helyes válaszok megtalálásához. A gyakorlati változatok közötti választás sok tényező függvénye. Különösen kényesek azok a kérdések, amelyek a politika terepéről kiszorult társadalmi csoportok, rétegek (nem minden tekintetben reménytelen) helyzetével függenek össze. Figyelmet érdemlő tapasztalat szerint például az alárendeltek összefogása korlátozhatja a dominálók erőforrás-kimerítési lehetőségeit.

A nyelv az emberi kooperációnak is, a konfrontációnak is közege. Megvan a képességünk és a lehetőségünk olyan (tudományos, esztétikai, értelmiségi) diskurzusokra, amelyeket nem itat át politikai érdekérvényesítési szándék.

Ma a magyar társadalom intelligens politikai irányítás nélkül (alkalmasint annak ellenére) birkózik olyan feladatokkal, amelyekre másutt másoknak több ideje volt. Ezek körében használhatná fel a XX. század tapasztalatait, egyebek között azt a belátást, hogy a legjobb törvényhozásnál is többet ér a jó közigazgatás (Szabó Ervin), amelyet depolitizálni lehet.

Kérdés, hogy a XXI. században milyen (időbeni, erőforrásbéli, stb) tartalékai és lehetőségei vannak még a felebaráti szolidaritás maximáját antagonisztikusan kerülő játszmázásnak - itt valószínűleg nincs (itt sincs) helye elsietett, ideologikus válasznak.

Az együttműködés feltételei

A csoportok szintjén nehezen teremthetők meg az együttműködés feltételei. Versengésüknek ugyanis három nagyon stabil pillére van: etnocentrikus beállítódás, sztereotipizálás, hátrányos saját helyzet vélelme. A fölérendelt cél (közös érdek) felismerése vagy elfogadása teszi lehetővé az együttműködést, amely akkor stabilizálható, ha világosak a játékszabályok és azokat a versengők be is tartják. A hazai politikai szereplők számára az EU-csatlakozás 2002. novemberében nem minősült ilyen fölérendelt célnak, elsősorban a pártpolitikai konfrontáció „síkraszállási” kifutópályájaként szolgált.

Az együttműködést célszerű olyan összehangolt, sokféle indítóok nyomán kialakuló cselekvésként értelmezni, amelynek a résztvevők számára többé-kevésbé kiszámítható eredménye van. Ellentéte a harcig is élesedhető versengés, a nyers hatalomgyakorlás, amely – sajátos módon – együttműködéseket hozhat létre, erősíthet meg. Az utóbbiakat számos szempont és feltétel szerint lehet osztályozni; különösen fontos a megosztható hozamokra irányuló, illetve a kölcsönös megértést eredményező együttműködések (Habermas kommunikációra vonatkozó megfontolásaiból levezethető) megkülönböztetése. Utóbbiak a közösségek, hagyományok folyamatos újratermelésének mechanizmusai.

Az együttműködések eredményességének legalább négy, témafüggetlen minimumfeltétele van:

a célok ismertek és elfogadottak,

a célok józan várakozások szerint elérhetők,

az együttműködésnek megfelelő, kényszermentesen elfogadott morális alapjai vannak,

az együttműködést kísérő kommunikáció őszinte és hiteles.

Az otthonos, élhető világ felépítéshez szükséges együttműködések néhány lényeges területe viszonylag általánosan megfogalmazható:

tudatosság, tájékozottság, nyilvánosság;

nézetek, törekvések, döntések egyeztetése;

kisebbségek, szubkultúrák, autonómiák létrehozása és fenntartása;

hátrányos helyzetűek és sérelmet szenvedettek érdekeinek védelme.

A társadalmi tőke kényszerű és önkéntes együttműködések eredményeként halmozódik fel és ad védekező és helyreállító energiát a társadalomnak a forgácsoló hatásokkal szemben. Jó példa a közlekedés. Nem azért közlekedünk, mert kooperálni akarunk; kénytelenek vagyunk közlekedni, és ki kell alakítani olyan szabályokat, amelyekbe a betartásukra vonatkozó bizalom beépül. A szabályok betartásának tudata (tudom, hogy tudod, hogy tudom…) kölcsönös kognitív rendszer, benne értékek, egyéni jogok és érdekek is megjelennek. Az együttműködés helyett a részvétel fejezi ki pontosabban a lényeget, a közösségképződésben a közös értékekre vonatkozó felismerés a legkomolyabb tényező.

A magyar társadalomban a II. világháború után párttag nem az lett, aki egy közösségben eljutott az ateista köztulajdonlás iránt elkötelezett identitástudathoz, hanem az, aki egy tágas politikai térben túlélése lehetőségét felismerve alkalmazkodott a centralizált társadalom tudomására hozott elváráshoz. Sokan le is építették kapcsolataikat. Ma lassú egyeztetési és alkufolyamatok nyomán gyarapszik ismét a társadalmi tőke. Felhalmozásához az önkormányzatok a lakóközösségek szintjén, az egyházak a viselkedésbe beépülő vallási elvek révén járulnak hozzá, gyarló és tökéletlen módon.

A kooperatív magatartás Nyugat-Európában sem mindenütt kiforrott. Egyes társadalmak között és azokon belül regionálisan is jelentős különbségek észlelhetők. A tapasztalat mégis az, hogy az ember elsődlegesen együttműködésre hangolt lény, és inkább az individualitás (a másik emberrel való, belénk épített, „együttrezgési” készség elfojtása) jelent különleges teljesítményt. Ha a bonyolult ügyek rendezéséből hosszú időn át kirekesztett társadalmat magára hagyják, akkor regenerálódni tud. Ma Magyarországon ezt a folyamatot fékezik a politikai és kulturális lengések, ezért lassú a szerves társadalmakra jellemző hálózatok kialakulása.

A kooperáció követelményét többféle módon ki lehet fejezni (kategorikus imperativusz, diszkurziv etika, identitásigény). A katolikus teológiában az Isten- és emberszeretet ez az etikai maxima. A katolikus egyház (és benne a különféle csoportok) működése nem teljesen felel meg ennek a cselekvés fölé rendelt célnak. A rendszerváltoztatást megelőző évtizedekben érthető és kényszerű elkülönülés volt a laikusok, a létezni engedett kisebb (gyakran „föld alá szorított”) csoportok és a klérus között is. Ennek történelmi okai 1990-től megszűntek, a választóvonalak azonban nem, sőt sokrétűbbé váltak. A korábban valamelyest együttműködő csoportok ma kevésbé figyelnek egymás tevékenységére. Olykor már a kooperációs készség kinyilvánítása is gyanakvást, elzárkózást vált ki. Mintha hiányozna a mondanivaló világos, szakszerű, morálisan vállalható és őszinte megfogalmazása.

Tünetek és deficitek

Vannak teológiatörténeti okai is annak, hogy a vallási szervezetek, vagy kifejezetten a katolikus egyház Magyarországon miért olyan mértékben és miért úgy kooperál, ahogy. A XX. századba úgy érkezett a katolikus egyház, hogy csaknem mindent elutasított, amit lehetett. A Pius pápák által meghatározott korszak kiterjesztette a protestantizmussal szembeni ellenreformáció gondolatát az egész modern világra, a demokráciától az emberi jogokon át a tudomány új felfogásáig. A katolicitás – kevés kivételtől eltekintve – egyet jelentett az antimodernitással. Zsinatnak kellett jönnie egy kiegyensúlyozottabb viszony kibontakozásához.

Az elhárítás hagyománya Kelet-Közép-Európában csak megerősödött 1948-tól, amikor úgy tűnt (egyáltalán nem alaptalanul), hogy minden erőt össze kell szedni az egyház-, hit- és Isten-ellenes hatalom nyomásának kivédéséhez. Az elzárkózó hagyomány volt az alkalmas eszköz a külső támadás kivédésére, nem csak Magyarországon, máshol is. Akik ma az egyházi véleményt formálják, azok ezt a teológiai gondolkodást sajátították el.

A rendszerváltoztatás hajnalán az egyházak együttműködési készsége ennek ellenére kibontakozott jónéhány területen, miközben persze egymással is versengve szerettek volna újra a réginél is erőteljesebb befolyást szerezni a társadalomban. Ez nem sikerült a remélt mértékben, de ami igen, azt együtt vívták ki. A politikai erőknek is, az egyházaknak is érdeke fűződött az együttműködéshez a politikai biztonság (függetlenség) megteremtésében. A kulturális illetékesség visszanyeréséért folytatott harcban is együtt léptek, lépnek fel az egyházak más kulturális centrumokkal, például a tudománnyal, vagy a médiával szemben.

Lassú tanulási folyamat mentén érzékelhető az érdekvezérelt (de morálisan nem kritizálható) együttműködés. Ennek feltételeit elemezve nem egy elkülönülő egyházat kell elgondolnunk más, egyébként jól működő társadalmi intézmények közegében, hanem egy történelmi és teológiai okokból rendkívül lassan mozgó egyházat egy egyébként meglehetősen zilált és kaotikusan együttműködő társadalmi közegben.

Feltételek

A civil mozgalmak csökkenthetik a jelenlegi demokrácia paradox virtualitását. Arra van szükség, hogy az emberek összeszerveződjenek, kommunikálni tanuljanak, keressék meg szövetségeseiket. Ha a táborok nem kooperálnak, akkor monológok hangozhatnak csak el, és a kooperáció hiánya még nem jelent versengést.

Az együttműködés alapvető feltétele a társak egyenlő partnerként való elfogadása. A korai keresztények mitológiája (… mindenük közös volt …) kissé idealizált, kemény konfliktusaik voltak. Huntington is leegyszerűsít és ideologizál, a komoly törésvonalak nem kultúrák között, hanem azokon belül húzódnak. Általában az erkölcs-orientált csoportok nem képesek/akarnak együttműködni.

Az együttműködés feltételei mellett vannak feltételei a versengésnek is. Két szurkolótábor versengésének futballmeccsen történő megnyilvánulásához szükséges egy magasabb szintű együttműködés – a helyszín és a mérkőzés konkrétságának elfogadása. A versengés előfeltétele a bizalom, gátja lehet a félelem, amely az együttműködésnek is lehet akadálya. A harcnak, a viszálynak kifejezetten közösségteremtő ereje is lehet. A versengéshez és az együttműködéshez egyaránt kell erő, elszántság, áldozatkészség.

A mindennapos együttműködés sem feltétlenül és egyértelműen gyümölcsöző. A házasságterápia egyik irányzata nem kibékülésre tanítja a feleket, hanem konstruktív, ésszerű veszekedésre, álláspontjaik tisztázására, problémáik felszínre hozására. A politikai vagy egyházon belüli vita és konfrontáció talán szükségszerű előfeltétele bizonyos dolgok beérésének. Föl kell túrni az értékek körüli konszenzusokat, meg kell keresni az értékpremisszákat ahhoz, hogy valami új keletkezzen. A magyar társadalom mintha irtózna a vitától, a keményebb elhatárolódástól. Sok ember a kooperációban misztikus értéket lát.

A demokratikus politikai kultúra még nem stabilizálódott. A demokrácia mértéke lenne az időnkénti lemondás készsége. Hiányzik a racionális altruizmus, a megértési szándék és az érdekek elismerése. Néha a másiknak is kell nyernie, és az lenne jó, ha nem alakulnának ki öröklődéssel évtizedes, vagy évszázados erőfölények. Erő is kell ahhoz a nagyvonalú bátorsághoz, amelyik megengedi a másiknak, hogy időnként nyerjen, és őszintén elfogadja az alulmaradást, mert tudja, hogy az időnkénti vereség az életnek gyönyörű élménye. Vajon kik vállalnak ma Magyarországon ilyen vereségek kilátásával együttműködéseket, és miben rejlik az erejük?

A következő lépés a magyar társadalomban jelenlévő együttműködések szemügyre vétele, támogatása, tematizálása lehet. A szeretetet nem csak én-te kapcsolatban kell megélni, hanem a másik csoportja, egyháza felé is. Az ökumenikus kapcsolatok egyike-másika példáz ilyen lehetőséget; a kölcsönös szeretet, együttműködés normája fontosabbnak bizonyulhat, mint az igazság. Jézus kereszthalála egy efféle különleges modell határesete: képesség és vállalkozás, amely saját igazságát, közössége igazságát is, szögre akasztja annak reményében, hogy az együttműködés során valami újat talál, és abban a maga igazságát is új fényben kapja vissza.

Az együttműködéshez információra van szükség. A magyar társadalom együttműködő-készségének egyik korlátja az a hagyomány, amely a megfontolt tájékozódásnál előbbre valónak tekinti az érzelmekre hagyatkozó bizalmat.

Nagyon gyakran arról szól a verseny és együttműködés, hogy ki milyen módszert alkalmaz. Ha egy módszer nem feszíti szét a rendszert, netán humor is van benne, vagy ötlet, akkor megoldhat olyan problémát, ami messziről nézve kezelhetetlennek látszik. A magyar társadalom az efféle módszerek kieszelése és alkalmazása tekintetében nem igazán kreatív.

A kulturális környezet szerepe

Az amerikai nemzeti kultúrák kooperáltak és megtermékenyítően hatottak egymásra. Az Európába ma betelepedő individuális közösségek nem kívánnak kulturálisan is azonosulni azzal a közeggel, amelyben élnek. Nem lehetséges kooperáció olyan kulturális közegben, ahol nincs vita, vagy versengés, mert mindegyik csoport a maga kizárólagosságát képviseli. Tágabb értelemben ugyanez a kérdés merül fel Huntington gondolatával kapcsolatban is, aki a jövőt a kultúrák harcaként láttatja. Lehet-e kooperálni egy olyan kultúrával, amelyik kizárólagosságot hirdet, de az egyénről és annak méltóságáról homlokegyenest ellenkező nézete van, mint amelyben mi élünk?

A különböző kooperatív, vagy konfrontatív stratégiák mögött meg lehet különböztetni sajátos értékválasztásokat. A XX. század derekán a polgár társadalmi beilleszkedése, illetve szembenállása a parancsérzékenységhez és a kötelességérzékenységhez kapcsolódott. Ezek mentén szerveződtek leginkább a kooperációk vagy a konfrontációk. Manapság mintha a jogérzékenység és az érdek-, vagy célérzékenység két domináns értékmezeje határozná meg az emberek kooperációs készségét, vagy konfrontációját. Két további mező viszont nagyon hiányozni látszik: nagyon alacsony szintű a méltóság-érzékenységünk és az érték-érzékenységünk. Az emberi jogokról és érdekekről tudomást veszünk, jog- és érdekérvényesítési-készségünk fejlett, de minőségi igényeink alig vannak.

Az önkorlátozás, mint az együttműködés esélye

A kooperációt megakadályozhatja az aszimmetrikus nyomásgyakorlás lehetősége. Az önkorlátozó – az együttműködés szabályainak betartását vállaló – magatartásra hagyatkozással szemben ezért célszerűbb olyan helyzeteket teremteni, amelyekben a tárgyalásos megegyezés ésszerű kényszer. Szociálpszichológiai elemzések és tapasztalatok szerint nyereségre vezető együttműködésig azok jutnak el a legkönnyebben, akik nem tudnak egymásra nyomást gyakorolni, a legnagyobb veszteséggel pedig az a helyzet fenyeget, amelyben valamennyi partner képes erre.

A gyakorlatban igen nehéz olyan szabályokat kialakítani, amelyek betartása minden együttműködő számára elemi érdek. A „zsigeri szinten” önkéntes szabálykövető magatartás ráadásul nem elhíresült eleme a magyar viselkedéskultúrának. Valószínű, hogy magatartásunk a hagyományosan paternalisztikus viszonyok egyik velejárója; közös és hosszú távú érdekek nem ismerhetők fel és nem tudatosíthatók eszközök fölötti rendelkezés és felelősség átlátható szabályozása nélkül.

Lassú javulás remélhető olyan egyeztetésektől, szerveződésektől, amelyek zérus összegű játszmákat win-win játszmákká alakítanak, mert az egyének és kisebb-nagyobb közösségek elsődleges reflexe az együttműködés, nem a harc. A média egyelőre nem támogatja az önkorlátozó együttműködés térnyerését, a politikai küzdőtérről szóló híradások és elemzések domináns hányada szól a másik fél szabályszegéseiről. Mondhatnánk, ez a dolga – de lenne más dolga is, amit nem végez ennyire alaposan.

Az aranyszabályt (ne tégy olyat mással, amit magadnak nem kívánsz) valamilyen formában minden civilizáció megfogalmazza a maga számára, ezzel lefektetve az önkorlátozás morális követelményét. Az elv érvényesüléséhez nélkülözhetetlen bizalom szükségszerűen apad el azokban a társadalmakban és időszakokban, amelyekben a különféle (gazdasági, politikai stb.) javak újraelosztása zajlik. A 90-es években a gazdasági versengés volt szabályáthágó (a privatizáció folyamata a szabályozatlanság, a szabálykerülés és áthágás – az önkorlátozás teljes hiányának – története is).

Ma a politikai versengés tör domináns szerepre. Mintha a szemben álló felek képtelenek lennének elképzelni, hogy egymásnak hosszú távon is kiiktathatatlan alternatívái lesznek, abban látszanak reménykedni, hogy felmorzsolhatják ellenfelüket a folyamatos versengésben, konfrontációban. A társadalom szerencséje, hogy ez a várakozás mindeddig hiúnak bizonyult és széles tömegek érdekeltek abban, hogy az is maradjon.

Az EU kultúrájában lényeges elemet jelentő szabálykövető érdekegyeztetés mellett az összecsapások együttélési kényszer felismerése felé terelő kimenetelei sodornak az önkorlátozás felé. A társadalmi nyilvánosság csökkentheti a rajtavesztés kockázatát azok számára, akik hajlandók az első lépések megtételére.

A létezés biológiai (pszichikai), társadalmi (civilizációs) és szellemi (kulturális) szintje viszonylag jól elkülöníthető. Az együttműködés és a versengés viselkedési mintáinak kialakulása a XX. század végére nagyon különböző fokokig jutott el ezeken a szinteken.

A biológiai-pszichikai szinten a neveltetés paradigmái meglehetősen eltérőek lehetnek az egyén szempontjából, de az önkorlátozás igen erős: szemben az állatvilágban érvényes mintázatokkal, alapvető biológiai műveleteket ellenőriz a kulturális „felügyelet”. A kódolás minden bizonnyal néhány tízezer év alatt vált ennyire erőssé.

A civilizációs szinten a viselkedési minták szinte generálják a versenyt is, az együttműködést is. A vagy akkor merül csak fel, ha nincsenek elfogadott játékszabályok, és ezért az erősebb előbb-utóbb rendre győzni tud, a gyengébb ennek következtében kényszerül fogcsikorgatva együttműködésre. Az és esete csak akkor állhat fenn, ha sikerült a társadalomba begyökereztetni olyan játékszabályokat, amelyeket az nem tud áthágni. A XX. század végére, úgy tűnik, még nem sikerült elérni erre a fokra. Bármit gondoljunk az idő gyorsulásáról, a fejlődés exponenciálissá válásáról, a (túlélhető) politikai beidegződések végleges kialakulása évezredekig is eltarthat. Ezért sem meggyőző a történelem végét észlelni vélő elmélet. A sikerhez intenzív és őszinte kommunikációra, ezzel párhuzamosan nyílt, sokszor agresszív összeütközésekre, és ha ez nem segít a tanulásban, akkor katasztrófákra van szükség. Ezek nem zárhatók ki, mivel nagyon nehezen tanulunk.

A harmadik, legmagasabb szint a szellemi felismerések szintje, ahol bele lehet kapaszkodni az áthagyományozott kulturális értékek világába. Ebben a világban folyik a mai Magyarország „kultúrharca”. A csoportosulásoknak nyíltan ki kell fejezniük az érdekeiket. Ez a követelmény a mai magyar társadalomra 1989 óta sokkszerűen hatott, holott nincsen benne semmi különös. Szerencsésebb társadalmak ehhez hozzászokva természetes dolognak élik meg a vitákat. A fölérendelt célok nyilvánossá tétele játszódik le jelenleg azzal az intenzitással, amit sokszor kultúrharcnak érzékelünk. A csoportérdekek őszinte és nyilvános megfogalmazásával viszont a politikai pártok (akár kormányoznak, akár ellenzékben vannak) többnyire adósak. A fölérendelt célokról folyó viták nehézségei is összefüggenek azzal hogy a magyar kultúra az elhallgatások kultúrája a civilizációs csoportérdekek által meghatározott létszinten.

Ebben a helyzetben nem lehet össztársadalmi szinten önmérsékletre vonatkozó szabályokat javasolni. Kulcskérdés a személyes hitelesség, őszinteség, nyíltság. A magyar politikai életben tipikus, hogy valaki azt mondja, nem tudta, mi történt 1938-ban a zsidókkal Németországban, vagy nem tudta, mi történt 1944 augusztusában Magyarországon a zsidókkal, csak azt látta, hogy sárga csillagot kellett felvarrniuk. Más valaki azt mondja, hogy nem tudott semmit arról, ami 1956-ban kiderült, bár látta, hogy akik nem értenek egyet a politikai rendszerrel, azoknak nincs politikai egyenjogúságuk. Ezek azért erkölcstelen magatartások, mert tudtak valamiről, amit nem vettek figyelembe, felmentik önmagukat, mivel hittek. A hit azonban nem zárja ki a tudást, sőt az utóbbi megszerzésének kötelezettsége alól sem ment fel.

Az önkorlátozás egészen sajátos változata észlelhető a valóság modelljeinek megalkotására képes művészetekben. A művészi teljesítmények korábban az emberi közösségek, a nyilvánosság támogatásával keletkeztek. Ma a nyilvánosság gátolja a művészi értékek létrejöttét, üzemel a világ eddig létrehozott produkcióit közvetítő kommunikációs gépezet. Az értesüléshez nincs szükség emberi kapcsolatokra, a művész rejtekben alkot. A remetelakban létrejön a mű, az alkotó választhat: ha átadja munkáját a közvetítő hálózatnak, a mű a lényegét veszítheti el. Ha rejtegeti, a dolog ismeretlen és hatástalan lesz. Az építész rejtőzködése az életébe kerülhet. A rejtőzködés akkor lehet tökéletes, ha lemond a kultúrához való hozzájárulásról, azt nem kívánja gyarapítani. A rejtőzködők többsége nem erdei odúkban, hanem városokban él. Látják egymást és egymás munkáját is, cinkosság van közöttük. Pontos ítéletükkel nem csak a saját értéküket ismerik fel, de mérni tudják másokét is.

Identitás és önkorlátozás

Mindenféle önkorlátozásnak és kooperációnak elemi feltétele, hogy a szereplők a saját identitásukkal tisztában legyenek. Hiába van politikai változás, Magyarországon se nyertes, se vesztes nem fogott neki az önmagával való őszinte szembenézésnek és egy olyan identitás fölépítésének, ami lehetővé teszi, hogy a társadalmi játszmában normális partner legyen.

Beszéljük meg a dolgainkat vagy rejtőzködjünk? A remete tanácsadó is, informátor is lehet. A láthatatlanná válás félreértelmezhető; az önkorlátozás lényege nem a lemondás és nem a rejtőzködés. Rejtőzésről beszélni lehet, de igazán rejtőzni nem. A mindennapos vitákban legbiztosabban akkor jutunk kooperatív stratégiához akár tevékenységben, akár beszédben, ha megpróbáljuk a magunk identitását kiterjeszteni a másik identitásának a beemelésével. Konfliktusaink legnagyobb része abból fakad, hogy nem kérdezünk rá a helyzetre, nem kérdezünk rá a másik emberre, hanem azt adjuk elő, ami belőlünk nagyon spontán előbukik. Az ösztönös agresszió adja a válaszainkat.

Identitása nem csak a személynek, hanem csoportoknak, átfogóbb ismérvek alapján összeálló embertömegnek is van. A nemzeti identitásnak is van értelmezhető tartománya, az európai integráció a nemzeti identitás önkorlátozásának egyik formája. Ez a nagy kollektív élmény hosszabb távon visszahathat az egyéni önkorlátozásra, mint egy hatalmas méretű modellpélda.

A kooperációba beletartozik egymás kölcsönös, agresszióval együttes elfogadása. Egyébként sem kell naponta 24 órán át kooperálni. Felelősség kérdése fontos dolgokban kinyújtani a kezünket, és elfogadni a kinyújtott kezet. Azokkal is kell kooperálni, akiknek nincs közük sem a katolicizmushoz, sem a valláshoz, sem a magyar egyházhoz, egyszerűen azt szeretnék, hogy az emberek fontosabb kérdésekben attól függetlenül, hogy tegnap éppen mit gondoltak, a holnapra vonatkozóan egy kicsit megegyezzenek.

A magyar történelemben nincs becsülete a kompromisszumnak. A népmesékben, a mondákban sem. Folyton arról van szó, hogy ki kit győz le, kinek volt igaza. Azt is bebizonyítjuk, hogy a vereségeink valójában győzelmek voltak. A kompromisszum a szégyenletes dolgok sorába tartozik, miközben legkiemelkedőbb teljesítményeink kompromisszumok eredményeként születtek meg. Nem kellene állandóan szenvedélyesen harcolni egy egyedül üdvözítőnek vélt szent cél elérése érdekében.

Az, hogy a javak szűkösen állnak rendelkezésre, hogy ezért erős a verseny a magyar társadalomban, attól függ, hogy mit tekintünk elosztható jószágnak. Ha csak anyagi javakat sorolunk ebbe a körbe, akkor a tézis igaz. De ha a társadalomban más javakat tartunk fontosnak, akkor már nem, hiszen például a tisztesség, a tudás, korlátlanul szaporítható javak. Az, hogy mit tekintünk értéknek, értékteremtő mechanizmusokon is, így a médián is múlik.

* * *

P. Carse azt gondolja, hogy az egyén rendre sok véges játszmában vesz részt, miközben valójában egyetlen végtelen játszmát folytat élete során. Az igazi játékosok – ennek tudatában – nem a győzelem, a vereség, a siker, a kudarc élményét keresik, hanem a játszmákban való állandó részvétel lehetőségét. Csaknem ugyanakkora gyönyörűséggel tudják megélni a vesztes játszmát, mint a megnyertet. Nem egy-egy véges játszma kimenetelén mérik le saját teljesítményük sikerességét, mert tudják, hogy az eredmény ezer körülménytől (játékszabályoktól, azok megsértésétől, vagy megtartásától, stb) függhet. Ez a játékfelfogás (életfelfogás) ritka, és kérdés, hogy az így gondolkodó játékosok számának gyarapodása a fejlődés jele-e. Az azonban szinte bizonyos, hogy a versengés és az együttműködés egymásra utaltan valamennyiünk életér átszövi. Mibenlétüket megértve játszmáink tisztábbá, talán élvezetesebbé is válhatnak. A XXI. század hajnalán talán vállalhatók az efelé vezető lépések.

Három dologról szeretnék beszélni röviden: az eszmékről, a periodizációról és a hősökről – és mindháromról a huszadik század kapcsán. A huszadik század bizonyos fokig nemcsak politikatörténetileg, nemcsak társadalomtörténetileg, hanem eszmetörténetileg is tagolható, és ebből a szempontból, azt hiszem, igaz az, hogy a huszadik század első felét talán úgy lehet jellemezni, hogy a tömegek beáramlása a politikába. Vagy legalábbis annak az igénynek a megfogalmazása, hogy a tömegek aktív alakítói lehessenek a politikának.

Ez egyrészt a radikális szocialista, szociáldemokrata munkásmozgalmakban, másrészt pedig a nemzeti radikalizmusban jelentkezik. Tehát ahogy többen megfogalmazták, míg a XIX. század vezérlő, uralkodó eszméi a liberalizmus és a konzervativizmus voltak, addig a huszadik században a szocializmus és a nacionalizmus. Ez az alulról jövő igény, a participáció igénye az szembesült azzal a gyenge, korai demokratikus intézményrendszerrel, amely képtelen volt felszívni és becsatornázni, intézményesíteni ezeket az igényeket. Úgy tűnt, hogy a demokrácia az nem jó rendszer. A demokráciával szemben komoly kételyek fogalmazódtak meg, és ez vezetett a fasizmus, illetve a kommunizmus, mint eszmerendszerek és később, mint politikai rendszerek megjelenéséhez. Michels és mások nyomán sokan úgy gondolták, hogy éppen ez a bizonyos mutyizás, a zárt ajtók mögötti döntés az, ami megakadályozza a nép akaratának az érvényesülését. Tehát közvetlen kapcsolatot kell létesíteni a vezér és a tömegek között. Tulajdonképpen a huszadik század első felét úgy is leírhatjuk, mint egy ilyen, a szociális és nemzeti radikalizmus megütközését a gyenge demokratikus intézményrendszerrel, és a gyenge demokratikus intézményrendszernek a vereségét, vereségeként írhatjuk ezt le, mondjuk a nemzeti öncélúság diadalaként.

Két háború kellett ahhoz, hogy rájöjjünk arra, hogy a demokrácia az nem a tökéletes rendszer, hanem viszonylag jól működő, és ez egy szürke rendszer. Ez egy olyan rendszer, ahogy éppen nemrégiben megjelent Pierre Manon könyve, ahol az intézmények működnek, és a hatalom helye üres. Tehát a hatalom helyébe lép mindig be az újonnan, demokratikusan, de mindig csak határozott, korlátozott időre megválasztott vezető.

Tehát míg a huszadik század első fele tulajdonképpen azoknak a formáknak a keresése, és tragikus tévedések árán történő keresése volt, hogy hogyan lehet a tömegeket a politikába, a társadalomba bekapcsolni, a közéletbe, addig a huszadik század második fele, így a háborús traumák nyomán, valamiképpen a visszatérés és a participációnak egy ilyen mérsékelt megjelenítése volt egy demokratikus intézményrendszerben, és a béke felértékelődése. Az európai együttműködés létrehozása, a német-francia kiegyezés, tehát egy hosszú békeidőszak Európában. Erre büszkén hivatkoztak évtizedekig, egészen a szerbiai háborúig, hogy ötven éves békeidőszak volt Európában (a hidegháború alatt – ezt zárójelben hozzátenném).

Tehát hogy a huszadik század történetét a háború és a béke dimenziójában is le lehet írni. A háború, mint új intézményes formáknak a keresése – és a béke, mint egyfajta ilyen idegcsillapítás a hosszú háborús időszak alatt, miközben a világ sorsa hajszálon múlott. Gondoljunk a kubai rakétaválságra és egyebekre. Tehát a második időszak pedig valamiféle békés egymás mellett élés formáinak a kidolgozása a hidegháborús időszakban.

Mindezt Magyarországra vonatkoztatva azt mondhatjuk, és talán, hogyha száz év múlva a jövő történészei a huszadik századra visszapillantanak, egyrészt meg fogják állapítani, hogy borzalmas évszázad volt, a háborúk, a fasizmus, a kommunizmus, a totális rendszerek, az emberirtás évszázada. Másrészt talán, Magyarországra vetítve, azt fogják mondani, hogy az első és az utolsó évtized volt az, ahol valamiképpen a szabadságnak lehetősége nyílott. Tehát van természetesen a reálpolitika szintje, és ezen belül Kádár, Bethlen és mások esetleg nagyon jó teljesítményt nyújtottak, de én azt gondolom, hogy nemcsak a lehetőségekhez képest fogják majd száz év múlva megítélni ezeknek a politikusoknak a teljesítményét, hanem valamiképpen egy abszolútabb mércére vagy mérlegre is kerülnek majd. Nevezetesen nem csupán a politikai exigenciák szempontjából mérik majd meg, hanem valamilyen morális mércére is teszik.

Ez egy nagy probléma lesz, hogy a politika és a morál viszonya, milyen morális mércéket lehet politikusokkal szemben alkalmazni. Nyilván hosszabb időtávban nem csak ezt a szűk politikai tevékenységet fogják elismerni, hanem hogyha példaképeket, hősöket, iskolai tankönyvekbe illő embereket, vagy olyan hősöket keresünk, akikről utcákat lehet elnevezni, akkor ez a morális szempont is meg fog jelenni. Ez természetesen nem feltétlenül a történész feladata, hiszen ez egy közgondolkodás-probléma, ami társadalmi vitákon keresztül fog majd kialakulni és kikristályosodni.

Tehát ebből a szempontból azt hiszem, hogy a hősökkel bajban vagyunk, a huszadik században nincsenek olyan példaképek, olyan emberek, akikről utcákat lehetne elnevezni. Nagyon problematikus utcát elnevezni Horthyról, nagyon problematikus utcát elnevezni Kádárról, hogy másokat ne is említsünk. Még a hőseink is, mondjuk Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Nagy Imre, ők is életük végén, a mártíromságukkal lettek hősök. Azáltal lettek hősök, hogy szakítani tudtak azokkal az elvekkel és elképzelésekkel, amiket korábban, az életük korábbi szakaszán ők maguk is vallottak. Tehát megtagadták korábbi elveiket, és ezért az életüket is áldozták az új felfogásukért, ezért is lehettek hősök.

Nagyon nehéz olyan integritással rendelkező politikust találni Magyarországon a huszadik században, aki valóban rászolgálna erre a titulusra. Ezért én azt gondolom, hogy ha később majd ilyen más mércékre is helyeződnek politikai és társadalmi szereplők, akkor talán a hősöket nem biztos, nem szabad időszakokban, nem biztos, hogy a politikusokban kell a hősöket keresni, hanem olyanokban, akik a kultúra terén alkottak maradandót, akik ébren tartották a lángot. Tehát akár Bartókra, vagy Kertész Imrére, vagy Esterházyra, vagy Illyésre, másra gondolunk. Persze, mindenki vitatható, de talán száz év múlva ezek az emberek fognak inkább kiemelkedni, és nem pedig azok a kultúrpolitikusok vagy egyebek, akik őket gardírozták. Szinte biztos ez.

Egy pillanatra visszatérve még az eszmékre. Ha azt mondom, hogy a huszadik század második fele egy ilyen gúzsba kötve táncolás, béke a hidegháború keretei között, a kommunista világrendszer felbomlása, a gyarmati rendszer felbomlása – ezek szerintem domináns narratívái a huszadik századnak. A gyarmatosítás, illetve a gyarmati világrendszer felbomlása, a melegháború, a hidegháború és a hidegháború felbomlása, a kommunista rendszer összeomlása 17-től 91-ig – azért ezek fontos dátumok. És ebből a szempontból, és itt gyakran szokták nemzetközi konferenciákon is vitatni, állítani sokszor azt a tézist, hogy a 89-es rendszerváltások igazából, eszmei értelemben, nem hoztak újat.

Ezt szokták mondani. És ezzel szeretnék vitába szállni. Igenis, hoztak újat. Különösen akkor, hogyha 89-et nem választjuk le 56-ról, hanem mint a szabadságküzdelmek lezárását, befejezését, megkoronázását értékeljük. Volt ugye egy véres forradalom 56-ban, egy nagy áldozatokat követelő felkelés. Volt egy békés reformkísérlet 68-ban, Csehszlovákiában. Mind a kettő ugyanoda vezetett, a szovjet Vörös Hadsereg bevonulásához és a kísérlet elbukásához. De hogyha ezt tényleg megpróbáljuk egy ilyen időtávban nézni, mint egy hosszú termidort, akkor 89 a lecke megtanulása volt: hogyan lehet úgy kompromisszumokat kötni a taktikában, hogy az elvekben menet közben nem engedünk, és nem kötünk kompromisszumokat az elvekből. Nem engedünk az elvekből, miközben taktikailag engedünk a tárgyalások során.

Tehát egyáltalán az, hogy békés módon, erőszakmentesen, tárgyalásokkal kikerülni valamiből, amiről ez korábban elképzelhetetlen volt, ehhez kellett valamilyen vízió, valamilyen idea. Ez nem csak egy pragmatikus szükségszerűség volt. És szeretnék itt néhány nevet említeni. Például Bibó István nevét, a Karol Wojtyla nevét, aki II. János Pál pápa néven ugye pápa lett, lengyel lévén, Jan Patocka nevét. Tehát voltak olyan kelet- és közép-európai gondolkodók, akik megpróbálták ezt a gúzsba kötve táncolást valamiképpen a hátrányból előnnyé fordítani. És megjelentek azok a gondolatok – főképpen lengyel ellenzékiek tollából –, amelyek szerintem domináns eszmei örökséget jelentik a huszadik század második felének.

És itt elsősorban szeretném Adam Michnik nevét kiemelni, aki az új evolucionizmus gondolatát – történetesen a börtönben – 74-ben megfogalmazta. Az új evolucionizmus, vagyis az, hogy se nem forradalommal alulról, véres forradalommal alulról, se nem a Kommunista Párt által elkezdett reformokkal felülről kell megváltoztatni a rendszert, hanem a rendszerből kivonulva, a civil társadalomra építő, lassú, de kompromisszumoktól mentes stratégiával. Ez volt az önkorlátozó forradalom eszméje. Ez volt a Szolidaritás. Az első igazi tárgyalás a régi rendszer vezetői és az ellenzék, a civil társadalom képviselői között a gdański hajógyárban történt 1980. augusztusában. A rendszer már akkor megdőlhetett volna, de még nem volt egy Gorbacsov, aki erre engedélyt adhatott volna, vagy aki ennek nem állt volna ellen.

Azt gondolom tehát, hogy nem lehet túlbecsülni ennek a stratégiának a jelentőségét, az új evolucionizmust. Tehát se nem revolúció, se nem reform. Hanem egy új evolucionizmus, aminek forradalmi eredménye van, de reformista módon jutunk el odáig.

Ami pedig a nagyon érdekes bevezető előadást illeti, amit Romsics Ignác adott – és néhány gondolattal szeretnék ehhez hozzászólni, és ezzel zárnám is a hozzászólásomat – a periodizáció kérdése. Amely periodizáció persze maga sem független az aktuálpolitikai megítélésektől, a történészi szemléletmód változásaitól, és így tovább.

Ha a politikatudományi szakirodalmat nézzük, akkor ott van egy elég elterjedt, már-már konszenzuális álláspont, hogy a diktatúrának a modern világban két alapformája van, ennek vannak aztán további variánsai: a totális vagy totalitárius, ezt Hanna Arent, Zbignew
Brzezinsky és Karl Friedrich dolgozták ki különböző könyvekben, amelynek az a lényege, hogy nemcsak a politikát kontrollálják, hanem a mindennapi életet is. És van egy másik típusa, amikor a mindennapi életet már nem kontrollálják, de a politikában még monopolhelyzet áll fenn. Ez a második típus az autoritárius vagy autoriter, vagy tekintélyelvű, amennyiben totalitárius diktatúrát követ, akkor poszt-totalitárius diktatúra.

Énszerintem ez termékeny, és ez hasznosítható a periodizációban is. Arról lehet vitatkozni, hogy az ötvenes évek azok rövidek voltak-e vagy hosszúak. Emlékszem, a nyolcvanas években még arról beszéltek, hogy milyen rövid volt az ötvenes évek, és hogy lehet, hogy mégis ilyen hosszan tartó hatást tett később. Tulajdonképpen az ötvenes évek azok csak 48-tól 53-ig tartottak, és a többi az már ilyen fellazulás volt. Aztán ennek egy ellentétes álláspontja jelent meg, hogy az ötvenes évek valójában nagyon hosszúak voltak, hiszen 48-tól mondjuk 62-ig eltartottak. Tehát a kádári restauráció az még masszívan benne van, e szerint a megközelítés szerint a totalitárius diktatúra alaptípusában. Én magam inkább efelé hajlok, de nem vagyok történész, nem foglalkoztam részletesen az 56 utáni megtorlás korszakával. Lehet, hogy a megtorlás az egy ilyen dél-amerikai típusú kemény katonai vagy párt által vezérelt megtorlás volt, de már nyíltak esetleg olyan lehetőségek, amelyek a Rákosi-rendszertől való deviációt vagy eltérést sugallták.

Számomra azért a fő korszakhatár ebben a diktatúrában 62-63. Tehát innentől kezdve szabadul föl a mindennapi élet. A politika nem. A politika egészen 85-87-ig nem szabadul föl szerintem, de a mindennapi élet relatív szabadságával, viszonylagos depolitizált, tudjuk ezeket a történeteket, onnantól egy más szakasz kezdődik. A reformmozgalmak, reformkezdeményezések, új gazdasági mechanizmus. Tehát ilyen értelemben számomra 62-től úgy 85-ig. És 85-től már a bomlás időszaka, a dezintegráció időszaka. Vagy mondhatjuk 87-et is. Itt van, aki a pártkongresszushoz, van, aki a monori találkozóhoz, van, aki Lakitelekhez, van, aki a 88. májusi pártkonferenciához köti az átmenet elindulását. De az átmenet valóban nem 89-ben indult, hanem legalább 87-re kell visszamenni.

Ebben az értelemben a Kádár-korszak az maga két típusa a diktatúrának. Volt egy korai totalitárius, és egy hosszan tartó hanyatló, először virágzó, aztán hanyatló autoritárius szakasza, ami beletorkollott egy ilyen hosszú dezintegrációba, hosszú szétesési folyamatba. Én ezt így látom.

56 természetesen kiemelkedik, mint ilyen fénylő csillag, de szerintem 56 előtt is és utána is totális diktatúra volt. Tehát az csak egy pici sziget egy diktatúra tengerében. És ilyen értelemben nem korszakhatár. Inkább egy előremutató, ilyen világítótorony, amit később, a rendszerváltás idején föl lehetett használni. Gondoljunk a 89. június 16-i beszédekre, amikor a szónokok és a tömegek megidézték 56 szellemét, utaltak rá, mi történt 56-ban, és mintegy metaforikusan, szimbolikusan megjelenítettek annak a lehetőségét, hogy esetleg – ha a hatalom ellenáll –, akkor 56-ot meg lehet ismételni. De senki sem akart már akkor forradalmat csinálni. Senki sem akarta megismételni 56-ot.

Volt tehát egy tanulási folyamat, amit 89-ben lehetett éppen hasznosítani azáltal, hogy a forradalom eredményeit akarta mindenki elérni, a forradalom eszközei vagy módszereinek az igénybevétele nélkül. Tehát az új evolucionizmusból az erőszakmentesség fontossága is következik. Tehát mire elérkeztünk 89-re, már sem a hatalom, sem a társadalom nem akart erőszakot használni. Tehát a szabadság domináns értéke mellett majdnem egyenrangú értékként jelent meg az erőszakmentesség, amely szerintem szintén egy figyelemreméltó mozzanat a magyar történelemben.

Még egy dolog: itt szóba került 68 úgy, hogy „68-asok”. És valóban a Kádár-rendszert lehet egy ilyen reform szempontból tagolni: hogy reform-ellenes szakasz 56-tól 63-ig, reformszakasz 63-tól 71-ig, antireform szakasz 72-től 78-ig, megint egy reformszakasz 78-tól vagy 79-től 85-ig, és aztán a széthullás vagy a transzformáció. Ezek azonban egy partikuláris szempont szerinti tagolás. Tehát ez nem jelent rendszertípus változást önmagában, hanem a Kádár-rendszeren belüli policy változásokat, politikák változását – aminek persze hatalmas, messzire mutató következményei voltak, de azért én ezt történeti távlatból nem tekinteném annyira fontos mérföldkőnek.

68 viszont, amely Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban kulturális forradalom volt, az első kulturális forradalom és az utolsó olyan forradalom, amelyik még megpróbálta a régi munkásmozgalmi nyelvet beszélni, de már egy posztmateriális jellegű értékrend felé mutatott. Ez, szerintem – bár valóban begyűrűzött a farmernadrág, a miniszoknya és a hosszú haj – ez Magyarországon sajnos kimaradt, és a keleti blokkban sajnos kimaradt. Voltak kulturális hatásai, a rock zenekarok, a Beatles, a Rolling Stones, meg ilyesmi, de az a mindennapi életet, a mindennapi reflexeket formáló kulturális hatása, ami ahhoz vezetett, hogy Amerikában megjelenhetett a Clinton-nemzedék – ez szerintem Magyarországon kimaradt.

Sajnos, ezekben a kommunista blokkba tartozó országokban talán ez a legnagyobb hátrány. A rendszerváltást politikai, gazdasági értelemben meg lehet csinálni viszonylag rövid idő alatt. Politikai értelemben néhány hónap alatt, gazdasági értelemben talán egy évtized alatt. De a kulturális átalakuláshoz kellene az a frissesség, az az emancipatórikus tudat, az az egyenlőségtudat, ami valahogy a 68-ból táplálkozik. Hogy nem mesélünk társaságban olyan macsó vicceket, amely, mondjuk, a nőket sértheti. Hogy nem cigányozunk, hogy nem zsidózunk, hogy nem történnek olyan dolgok, mint tegnap a Fradi pályán. Ami mondjuk Angliában a nyolcvanas évekig elképzelhető volt, de utána ez ellen kőkeményen felléptek.

Tehát én azt gondolom, hogy nemcsak a másság, a sokféleség tisztelete, tehát hogy sokféle ember van a társadalomban, és hogy ez a normális, és hogy nemcsak fehérek vannak, hanem feketék meg sárgák, ez alól mi kivontuk magunkat, mert mi a keleti blokkban, zárt társadalomban voltunk. Miközben a politikai rendszer relatíve nyitott volt, a társadalom továbbra is nagyon zárt volt. Ne tessék Budapestre gondolni, hanem inkább vidéki városokra, falvakra: iszonyúan zártak voltak ezek, és a 68-as szellem oda nem ért el. És talán ez a legnagyobb deficit, ami az utóbbi 30-40 évben Magyarországon mindazoknak, akik nem csak a politikai és a gazdasági rendszerváltásban, hanem az Európához való kulturális felzárkózásban is gondolkodnak, egyfajta új emancipatórikus liberális, vagy akár baloldali szemléletben. Ezzel kell leginkább szerintem szembenézni.

Magam részéről arra korlátoztam tervezett hozzászólásomat, hogy beszéljek a tudományos történetírás előtt álló néhány feladatról és problémáról a huszadik század jobb megértését illetően. Tudom, hogy annál, amit mi firkálunk, sokkal nagyobb hatással bírnak a közvéleményre a különböző sumér elméletek, kémtörténetek és egyéb izgalmas történetek, de hát ezen én segíteni nem tudok, ezen mi segíteni nem tudunk.

Tehát kezdeném azzal, hogy hol kezdődik a tudományos történetírás. Eddig ugyanis a huszadik század története, amennyiben műveltük, és sok minden többé vagy kevésbé értékes feldolgozás jelent meg róla, mégis csak a politika rabságában senyvedett. Egyrészt a politikai korlátozások miatt, másrészt a közvélemény különböző irányú nyomása miatt, és ezen túl azért is, mert a legtöbben – ki meddig – nem tudtunk kiszabadulni eléggé a kortársi gondolkodás, már az egyidejű kortársi gondolkodás nyomása alól. Tehát hogy azzal a szemmel vizsgáljuk a világháborúkat vagy a szocialista pártokat, vagy a Horthy-rendszert, hogy kinek volt igaza. Egyik félnek volt az igaza, vagy másik félnek volt igaza. Ugye, hogy a már elhangzott példára hivatkozzam, hogy Deáknak vagy Kossuthnak volt igaza?

Tehát hogy ezekből az ellentétpárokból kilépjünk, mert hiszen azért még mondjuk tegnap is volt 48-nak kossuthista és deákista felfogása, ha talán a tudományos történetírásban már nem, de a tankönyvekben igen. Tehát kilépjünk ebből, és elfogultságok, előítéletek nélkül és a kortársi szemlélettől megszabadulva nézzük a huszadik század történetét – itt kezdődik szerintem a tudományos történetírás. Ha felülemelkedtünk már a történetírásban a szocialista illúziókon éppúgy, mint a szocialistaellenes előítéleteken, a naiv, parttalan liberalizmuson éppúgy, mint a korlátolt nacionalizmuson. Vagyis – hogy megint egy XIX. századi példára utaljak vissza – együtt vállaljuk Reviczky Gyula és Arany János hazafiság felfogását.

Nagy segítség számunkra, hogy tudjuk már a végeredményt, ami persze nem indokolja azt, hogy mint számos kollégánk teszi, hülyének vagy naivnak nézzük a száz vagy ötven évvel ezelőtti politikusokat, csak azért, mert nem tudták a végeredményt, nem tudták azt, amit mi tudunk. Gyakori az ilyen nagyképűség, pedig egy fizikatanár sem képzeli magát többnek, mondjuk Newtonnál, noha rengeteg olyat tud, amit Newton még nem tudhatott.

Hogy egy konkrét példára utaljak, hogy mit jelent az: túllépni a kortársi vitákon. A huszadik század magyar történelmén, annak vitáin és feldolgozásain végighúzódik az agrárkérdés megoldatlansága. Politikusok és agrárközgazdászok vitáinak középpontjában a kisbirtok-nagybirtok viszony állt, melyik a jobb, vagy lehet-e mégis rentábilis a kisbirtok, satöbbi. Ma már tudjuk, hogy az agrárkérdés távlati megoldása csak a mezőgazdaságban dolgozók számának drasztikus csökkentése lehetett, függetlenül attól, hogy mekkora birtokon dolgoznak, emellett ez a dilemma másodrangú. Ezt kimondani azonban csak utólag van merszünk. Ilyen programmal bajosan lehetett volna annak idején paraszti szavazatokat szerezni.

Következő kérdés a tudományos látásmódot ma is zavaró sötét foltok. Ezek közül kiemelnék röviden hármat. Az egyik – amire már utaltak különben előttem – a középkorban, szerencsés esetekben akár egy kisebb állam is, mint mondjuk Svájc vagy Velence, maga alakíthatta a maga történelmét, a maga által kívánt irányban – természetesen harcban külső agresszív erőkkel. A huszadik században azonban ilyesmiről már szó sem lehet, egy kisebb államnál semmiképpen, nagyobb államoknál se nagyon. A szuverenitás fogalma – bár hangoztatják, világháború vagy hidegháború idején – már elvesztette hagyományos értelmét. Tehát tulajdonképpen kár azon búslakodni, hogy az EU-ba való belépéssel elveszítjük szuverenitásunk nagy részét, mert szuverenitásunknak „azt a részét, mely túlnyomónak mondható”, Mohácsnál veszítettük el.

Itt utalnék csak – bár ez ugye a délutáni programhoz tartozik, mint hallottuk – egyik legfontosabb tisztázandó problémánkra: Trianonra. És itt nem az a tisztázandó probléma, hogy hogyan értékeljük Trianont. Én még nem találkoztam épeszű magyar történésszel vagy egyéb állampolgárral, aki azt mondta volna, hogy Trianon nem is volt olyan rossz. Itt a probléma az, hogy Trianont egy eseti szerencsétlenségnek tekintjük, amely azért következett be, mert elvesztettük a világháborút, mert Linder Béla 1918. november 2-án részeg volt, vagy egyéb hasonló okokra. És ha ez nem lett volna, akkor Trianon se lett volna, tehát Nagy-Magyarország fönnmaradhatott volna. Vagy pedig úgy látjuk, hogy tulajdonképpen 1848-ban kiderült, hogy a hagyományos történelmi Magyarország nem maradhat fent azok között a határok között. Az 1867-es nagy nemzedéknek tulajdonképpen az lett volna a feladata, az lett volna az öröksége, hogy valamiféle ésszerű kompromisszumot találjon, hogy a magyarság – ha rosszul jár is, mert az elkerülhetetlen volt, hogy rosszul járjon –, de ne járjon a lehető legrosszabbul, hanem annál valamivel jobban. Tehát ez a másik szemlélet. És tulajdonképpen a szemlélet, e kétféle szemlélet között van az igazi különbség Trianon kérdésében.

A másik probléma: a középkor és a régebbi korok történetének ismerete bizonyos tekintetben nyomasztóan hat a huszadik századdal foglalkozó történetírásra. Gondolok itt arra, hogy régi időkben egy kiváló vagy agresszív személyiségnek nagyobb hatása, egyéni mozgástere lehetett, mint amilyen a tömeghadseregek, a tér-koncentrációja, a világ kisebbé válása, a nagyhatalmi politika, a fejlett gazdaság és a tömegkultúra korában lehet. Talán Napóleont tekinthetjük egy olyan határesetnek, aki bizonyára volt olyan kiváló személyiség, mint mondjuk Dzsingisz kán, de amikor túllépte az ép ész határait, akkor el kellett buknia.

A huszadik században véleményem szerint – nyilván ez egy vitatható vélemény – az úgynevezett nagy emberek, vagy kiváló politikusok, vagy pedig a rossz politikusok hatásköre, lehetősége nagyon összeszűkül a korábbi korokhoz képest. Általában itt is úgy van, hogy valami nagyon rosszat csinálni azért könnyebb, mint valami nagyon jót csinálni, de még erre a negatív oldalra is vonatkozik ez.

Tehát vitázhatunk, és vitáznunk kell továbbra is arról, hogy milyennek látjuk Tisza Istvánt vagy Apponyi Albertet, Károlyi Mihályt vagy Horthy Miklóst, de értelmetlen olyan személyes hatalmat tulajdonítani nekik, hogy jó vagy rossz döntéssel vagy politikával megváltoztathatták volna az ország sorsát, pláne hosszú távon.

Mi lett volna például, ha Tisza, aki 1914-ben, mint tudjuk, erős kétkedéssel fogadta a hadüzenet gondolatát, kitart a háborút elutasító álláspontja mellett? Lemondhatott volna, mint Károlyi, öngyilkos lehetett volna, mint Teleki, de mint azok – ő sem állíthatta volna meg a végzetet. Tehát nem a háború maradt volna el, hanem Tisza István bukott volna meg, annak ellenére, hogy parlamenti többsége volt.

Végül röviden ennek a személyiség szerepét eltúlzó szemléletnek az ellenpárjáról szeretnék szólni, amelyben sajátos módon összeölelkezett a konzervatív, a népies és a marxista, vagy mondjuk inkább dogmatikus sztálinista történelemszemlélet, és ez a nép és az értelmiség szerepének, felelősségének negligálása, történelemformáló szerepének elbagatellizálása. És ebből a szempontból egyre megy, hogy ez a lebecsülés formájában történt konzervatív részről, vagy az idealizálás formájában történt marxista vagy népies oldalról.

További problémája a huszadik század helyes megismerésének az, hogy sokkal jobban figyelembe kell venni, nemcsak általában a gazdasági tényezőt vagy a technikai fejlődés tényezőjét, hanem azt a tényt, hogy a korábbi századoktól eltérően a technikai-tudományos fejlődés a XIX. és XX. században elképesztően felgyorsult. A fejlődés eredményei, mint már Ormos Mária utalt rá, azt hiszem, előbb-utóbb begyűrűznek a fejlődésben lemaradt országokba is. A XIX. század folyamán a vasútépítés javítja meg a nép életét forradalmi módon, mindenhol, ahol erre sok került. Ha például a Horthy-korszak mérlegét vonjuk meg, akármilyen rossz véleményünk van politikai oldaláról esetleg, nem feledhetjük az olyan tényezőket, például, hogy az addig ismeretlen rádió a korszak végére félmillió háztartásba vitte el a kultúrát, sok munkás- és parasztcsaládban megjelent a bicikli, és még tovább sorolhatnánk. Sőt, még az ötvenes évek bírálatánál is a pozitív oldalra kell írni, hogy akkor indul a metróépítés – nagy szünetekkel ugye –, vagy akkor indul a televízió, ami az óta is csak rosszabb lett. Vagy a Kádár-korszakban – amelyről azért már jobb a véleményünk, mint a Rákosi-korszakról – tömegcikk lesz az autó, a háztartási gép, sok kis házikó épül.

A sokak által sötétnek vagy rémesnek mondott huszadik század bírálatánál legyünk tekintettel arra, hogy politikai szempontból vagy a háborúk szempontjából lehetett sötét vagy rémes, de közben az orvostudomány eredményeinek felhasználása nagyjából megduplázta az emberi életkort, és ez sem egy lényegtelen szempont. Tehát a huszadik század egyszerre szörnyű és nagyszerű. A szörnyűségek legalább Európában az első világháborúval kezdődtek, én ezt az európai történelem szempontjából nagyon is lényegesnek tartom. Tulajdonképpen minden bajnak az oka az első világháború volt, amelynek tudtommal haszonélvezői nemigen voltak, csak kárvallottjai.

És itt szeretném megemlíteni – nem akartam beszélni a Tanácsköztársaságról, igazáén nem a fő probléma, de Romsics Ignác késztetett erre – szóval az egy mellékes kérdés, hogy a Tanácsköztársaságot egészen borzasztónak tekintjük, vagy lényegtelennek tekintjük, vagy esetleg más a véleménye valakinek. De az nem megkerülhető, hogy a Tanácsköztársaság és egyáltalán, az első világháború utáni forradalmak, Trianonnal együtt persze az első világháború termékei, tehát az első világháború megítéléséhez hozzátartozik ezeknek a számbavétele is. Ha negatív szempontból, akkor olyan szempontból. Mellesleg: jó lenne a magyar történetírásban többet foglalkozni az első világháború történetével, mert arról egyszer valaki írt egy rossz könyvet, és ez alkalmat adott arra, hogy többet aztán ne foglalkozzunk vele.

Hogy ez a korszak elmúlt, hogy a huszadik század elmúlt, tulajdonképpen bizonyos tekintetben visszatérhetünk a XIX. század, vagyis az ép ész birodalmába. Az Európai Egyesült Államok eszméjéhez például, ami nagyon is virulens volt, amíg az első világháború vihara el nem fújta.

Hadd reagáljak csak egészen röviden valamire, egy példára, amit Bozóki András barátom felhozott: a kubai válságra, hogy azért ne feledjük el, hogy ebben a háborúk nélküli 45 utáni fél évszázadban azért ott volt egy kubai válság is. Hát éppen erről van szó, hogy 1914-ben világháború lehetett abból, megfelelő biztonsági rendszer nélkül, hogy egy főherceget, akit szinte mindenki utált, agyonlőttek. 1962-ben viszont egy olyan példátlan őrültségből, amit Hruscsov véghezvitt Kubában, mint kiderül, még csak nem is a kubaiak kérésére, hanem az ő vállvonogatásuk közepette, abból mégsem lett világháború, pedig már nagyon közel jártunk hozzá. Más kérdés az, hogy a bölcs emberiség azt a két embert, tehát Hruscsovot és Kennedyt, akik aztán valahogy elhárították a válságot, rövid úton kirúgta. Végül még – sajátos módon – a Szovjetunióban humánusabb módon, mint az egyébként humánusabb Egyesült Államokban.

Végül csupán egy aktualizáló példát arra, hogy miért nem képes a politika tanulni a történelemből – mint ahogy sajnos nem képes. Többek között azért nem, mert a kormányok nem szeretik tudomásul venni azt, hogy a könnyen formálható politikai felszín alatt a hosszú társadalmi és gazdasági folyamatok, tudati folyamatok hegyláncai és szakadékai húzódnak, melyeket nem lehet egy négyéves ciklusban felszámolni. Példa erre az, hogy a jobbágyfelszabadításnak, ami nagyszerű dolog volt, volt egy olyan negatív oldala, hogy megkezdődött vele a magyar falu szörnyű leszakadása, az urbanizáció fejlődésének árnyoldalaként. És beszélhetnek ma is esélyegyenlőségről, ami ugyan nem létezik, de beszélni lehet róla, ha egyik vagy másik intézmény vezetése rövidlátóan becsukja a nem rentábilis kis falusi postát, vagy vasútállomást, vagy átmenetileg kis létszámú iskolát. Amik éppen azért vannak a világon, vagy azért van az állam, hogy ezeket fenntartva a falu leszakadását mérsékelni tudja.

Természetesen továbbra is a huszadik század, a magyar huszadik század a témánk, és az, hogy ezzel hogyan lehet szembenézni. De ezen belül korszakonként haladunk előre. Meghallgatunk egy-egy, vagy esetleg két-két rövid expozét ugyanarról a témáról.

Az első téma, amelyről szó lesz, az Trianon, illetőleg ami utána következik. Majd a pontos meghatározást Pók Attila maga adja meg. Ezt követően a Horthy-korszakról beszélünk, majd 1956-ról, és végül a Kádár-korszakról. Összesen hat előadónk van, ezek közül az első Pók Attila, akit máris megkérek arra, hogy kezdje meg rövid expozéját.

Bűnbakkeresés és antiszemitizmus az első világháború utáni Magyarországon.

Volt-e, van-e Magyarországon történészvita? Furcsának tűnő kérdés egy olyan országban, ahol a történelem igen gyakran vált ki politikai indulatokat, történelmi személyiségek, események megítélése nemegyszer sokkal jobban foglalkoztatja a közvéleményt, mint húsbavágó gazdaság-, vagy társadalompolitikai kérdések tisztázása. Tagadhatatlan, sok szenvedélyes és alkalmanként higgadt eszmecsere folyik történelmi kérdésekről, de ezek nem rendeződtek, rendeződnek össze olyan, a társadalom egészére szinte katarktikusan ható polémiává, mint a németországi "Historikerstreit". Nálunk és régiónkban a történeti kérdésekről folyó viták inkább eszközök a pártpolitikai csatározásokban és nem a társadalmi kohéziót erősítő szembesülések a múlttal. Ha azonban egy ilyen vitára sor kerül, véleményem szerint ennek egyik központi, ha nem a legfontosabb témája megkerülhetetlenül a 19. század második felében kibontakozó magyarországi antiszemita ideológia és politika valamint a magyarországi holokauszt közötti viszony lesz. A problémát még határozottabban fogalmazva: jól vetjük-e fel a kérdést, amikor azt vizsgáljuk, hogy miként torkollott a holokausztba a most százhúsz évvel ezelőtt kezdődött tiszaeszlári per kapcsán erőre kapott antiszemitizmus vagy pedig a magyar Soa eszme- és politikatörténeti gyökerei (a 19.századi antiszemita előzményektől persze nem függetlenül) sokkal inkább a magyar társadalom Trianon utáni válságához vezethetők vissza? Megítélésem szerint a bűnbakkeresés szociálpszichológiai kutatása során felgyűlt tapasztalatok segíthetik a történészt a magyar történelem e kulcskérdésével kapcsolatos állásfoglalásában.

Bűnbakok a Bibliában és a modern szociálpszichológiában

A fogalom eredeti, bibliai értelmében szimbolikus tettről van szó: a köztudottan ártatlan állatra tudatosan ruházzák át a közösség bűnét és így megszabadítják bűneik nyomasztó terhétől a valóban vétkeseket. Mózes harmadik könyve mutatja be, ahogy Áron a közössége megtisztulását célzó rituálé során két kezét a bak fejére helyezi " és vallja meg felette Izrael fiainak minden hamisságát és minden vétkét" majd a bűnökkel megterhelt bakot a pusztába űzik. A bűnbak tehát eredendően ártatlan, kiválasztása céltudatos döntés eredménye. Keresésének, kijelölésének előfeltétele a bűntudat: nyilvánvalóan és egyértelműen jelképes aktusról van szó. A törvények megszegését jelentő bűn ugyanis mind az egyéni mind a közösségi élet megkerülhetetlen része - akárcsak a vezeklés és az azt követő megtisztulás is. A társadalmi élet egyensúlyának megőrzése érdekében célszerű e folyamatokat átlátható, ellenőrizhető keretek között tartani. A modern társadalmakban zajló bűnbakkeresés már abból indul ki, hogy a megtalált bűnbak valóban bűnös és a bűnbak kijelölése, megbüntetése jogos. A "modern" bűnbak is igen fontos funkciókat lát el a kisebb és nagyobb közösségek életében. Az egyik ilyen funkció a válságok, nehézségek okainak értelmezésére a közvélemény által mindig igényelt ún. leegyszerűsített vagy "kényszerű" okmagyarázat: a különböző bonyolult, soktényezős politikai-történelmi helyzetekben, elsősorban, válságok, tragédiák idején a társadalomnak magára találásához, az újrakezdéshez, továbblépéshez magyarázatra van szüksége: ki a felelős a történtekért? Alapos elemzésre nincs lehetőség, de a gyors válasz elengedhetetlen s itt tesz jó szolgálatot a bűnbak. Humuszos táptalaj a bűnbakkereséshez az olyan helyzet, amikor a büntetőjogi, politikai és morális felelősség nem esik egybe, itt a jól kiválasztott bűnbak leegyszerűsíti a válaszadást. A modern bűnbak másik fontos funkciója az, hogy a kisebb vagy nagyobb közösségek kohézióját erősítheti. A közös gyűlölet ugyanis - amint azt szociálpszichológiai vizsgálódások bizonyítják - a közös szeretetnél is szorosabban tud összetartani kis és nagy csoportokat, a bűnbak segítheti a közösségek akcióképességének, mobilizálhatóságának fokozását. Melyek az ideális bűnbak jellemzői? A vonatkozó vizsgálódások következtetése egyértelmű: idegenség, kisebbségi helyzet, szignifikáns eltérés a csoport elfogadott normáitól. Ez gyakran párosul a potenciális bűnbak átlagon felüli gyengeségével vagy erejével. A bűnbak ugyanis általában gyenge és kiszolgáltatott, vannak azonban olyan esetek, amikor a bűnbak rangja, pozíciója emelheti a csoport önbecsülését és evvel szoros összefüggésben belső kohézióját. Nemegyszer pedig a bűnbakkeresők megítélése szerint a bűnbak hiteltelennek tűnő, túlzott ragaszkodást mutat a csoport meghatározó értékeihez. Így például az antiszemita agitáció gyakrabban választja célpontjául az asszimilációt sugallata szerint csak tettető zsidókat, mint identitásukat határozottan vállaló felekezettársaikat. Végül pedig témánk szempontjából igen fontos az a pszichológiai megfigyelés, hogy a bűnbakkereső csoport tagjai saját belső feszültségeiket, mindazt, amit saját magukban a leginkább gyűlölnek, vagy amitől félnek, rávetítik a bűnbakra. Érett, határozott nemiségű serdülők például gyakran válnak kiscsoportjaik bűnbakjává - olyanok, amilyenné a többiek titokban lenni szeretnének, de ez ellentmond az elfogadott normáknak. Így mintegy megszabadulnak kínzó vágyaiktól, de ez persze csak időlegesen hoz megkönnyebbülést, problémáikkal előbb-utóbb szembe kell nézniük.

A Trianon szindróma

Hogyan tudja hasznosítani ezeket a gondolatokat a magyar holokauszt gyökereit kereső történész? Hatalmas irodalom áll rendelkezésére, amely a magyar zsidóság sikeres asszimilációját mutatja be, az antiszemitizmus különböző eszme-és politikatörténeti jelentkezései ellenére a 19. század a befogadás évszázada az Osztrák- Magyar Monarchia magyar felében. Karsai László sarkító, de szolid tényekre alapozott megfogalmazása szerint "relatíve még a magyar zsidóknak volt talán a legjobb dolguk a világon" s nemcsak akkor ha helyzetüket teljes jogfosztottságban élő oroszországi hitsorsosaikéhoz hasonlítjuk, hanem " amikor az Amerikai Egyesült Államokban zsidó egy jobb egyetemen nem lehetett sem tanár, sem diák, nem lehetett tábornok, diplomata stb. amikor zsidó nem vehetett "jobb" keresztény környéken lakást, nem nyaralhatott együtt nem-zsidókkal…ugyanebben az időben Magyarországon ilyesfajta társadalmi diszkrimináció már évtizedek óta nem létezett." Egyetértenek a témakör kutatói abban, hogy a Monarchia nemzetek fölötti állameszméje, liberális intézményrendszere elősegítette a zsidóság modernizációját.Miért irányult akkor a Magyarország számára katasztrofális következményekkel járó háborúvesztés után oly sok gyűlölet erre a zsidóságra?

A nemzeti tragédia oly jól ismert dimenziói minden lehetséges pesszimista elképzelést felülmúltak. Úgy látszott, hogy ilyen nagyságrendű fordulatot csak valamilyen rendkívüli, racionálisan aligha felfogható erő okozhatott, netán valamely súlyos bűn elkövetésének következménye. Egy fiatal amerikai kutató, Jeffrey S.Murer hívta fel a figyelmet arra, hogy a Trianon szindróma lényeges eleme a pszichológusok által, "gyászmunkának " nevezett társadalomlélektani mozzanat elmaradása az első világháború utáni Magyarországon. Jól tudjuk, hogy a gyászolás, a temetés rituáléja a megnyugvást, a megbékélést, a visszafordíthatatlanba való beletörődést szolgálja, így ad erőt a tragédia utáni újrakezdéshez. Ez elképzelhetetlen volt az első világháború utáni magyar társadalom számára - nincs olyan nép a világon, amely tudomásul vette volna országa kétharmadának elvesztését. A túléléshez, a továbblépéshez azonban értelmezni kellett a helyzetet, megjelent a leegyszerűsített okmagyarázat igénye. Kire, mire ruházható át a nemzeti tragédiát okozott bűn hihetően, meggyőzően, a felelősségteljes önvizsgálat benyomását keltve? A bűnbakkereső, mint említettem, gyakran láttatja a bűnbakban azt, amit saját magában a legkevésbé szeret. Erről volt szó társadalomlélektani szinten az első világháború utáni Magyarországon. Igen leegyszerűsítve, de a folyamat lényegét megragadni próbálván azt mondhatjuk, hogy az antiszemita bűnbakkeresők a nemzet egy eltávolítható, bűnös részét találják meg a zsidóságban. A zsidóságot, az "ismerős idegent" tehát éppen előrehaladott, de nem teljes asszimilációja és nem annak hiánya vagy tökéletlensége tette alkalmassá a bűnbak szerep betöltésére. Az "amputáció" azonban nem maradt meg a retorika szintjén, a fehérterrornak sok száz zsidó áldozata volt. Tagadhatatlan, hogy a Tanácsköztársaság vörös terrorjának is voltak zsidó áldozatai és a különítményesek elsősorban a kommunistákat üldözték. "1920-tól kezdődően azonban a kommunisták elleni fellépések csökkenésével párhuzamosan fokozódott a zsidóüldözés, s tartalmi összetevőit már nem a Tanácsköztársaság emléke adta elsősorban, hanem az "őrségváltásból" fakadó igények. "Ez pedig teljesen új, minőségi változást mutató jelenség a magyar antiszemitizmus történetében, politikailag motivált, sok halálos áldozatot követelő pogromokra korábban nem került sor. Ugyanakkor a zsidóság egyetemi tanulmányait szigorú korlátok közé szorítani kívánó 1920/XXV. törvénycikk is döntő mérföldkő, Karády Viktor szavaival "az intézményes antiszemitizmus első törvényes aktusa Magyarországon a modern korban" .Karády Viktor álláspontja szerint innen egyenes út vezet 1944-hez: " az 1944-es deportálások, majd a nyilas uralom alatti tömeggyilkosságok útján sikerrel végrehajtott "őrségváltás" tervének megvalósítása a numerus clausussal kezdődött. Az utat én kanyargósabbnak látom és mind az 1938-41 közötti zsidótörvények, mind a deportálások okait nagyobb mértében kapcsolnám a konkrét körülményekhez, témám szempontjából azonban az a lényeg, hogy - igen leegyszerűsítve és keményen fogalmazva - az 1944. végi Duna-parti öldöklésekhez és Auschwitzhoz nem a Monarchia Magyarországának Tiszaeszlárától, hanem a trianoni Magyarország katasztrófájától vezet az út. A téma a sokkal inkább a magyar nacionalizmus deformálódásának mint az anti-judeista intellektuális hagyománynak a része. Nem szabad ugyanis elfeledkeznünk arról, hogy 1919-20 fordulóján, miközben több száz zsidó esik a fehér terror áldozatául, a párizsi béketárgyalásokra anyagokat fogalmazó Békeelőkészítő Irodában (gróf Teleki Pál irányítása alatt) a következő mondatokat formálják: "A magyar zsidók…csak vallási különbséget mutatnak föl….Legnagyobb részük teljesen asszimilálódott a magyarokhoz….A magyar nemzeti lélekhez való asszimilációjuk következtében el kell ismerni, hogy faji szempontból a magyar zsidók már nem is zsidók, hanem magyarok .. A Pesti Izraelita Hitközség pedig számos nyelven közzétett felhívásában érvel: " Mi magyar zsidók magyarok akarunk maradni és nem hagyjuk el magyar hazánkat legnagyobb nyomorában…E célra azonban szükségünk van a törhetetlen, sértetlen, integer Magyarországra, szabad fejlődési lehetőségekkel. Angol, amerikai, francia, svájci hittestvéreink, támogassátok befolyástokkal, kérelmeitekkel a ti kormányaitoknál a magyar békedelegáció kérelmét… A békeküldöttség munkáját vezető Apponyi figyelmeztető levelét " bizonyos törvénytelen jelenségek" kedvezőtlen hatásáról a sikeres magyar érdekérvényesítésre, 1920. március 17.-én ismertette a parlamentben Simonyi - Semadam Sándor miniszterelnök, majd hozzáfűzte: "… a zsidógyűlölet, a zsidók elleni antipátia nem ér annyit, mint Magyarország épsége….az igazi keresztény kurzus nem lehet valamely felekezetet gyűlölő kurzus. Az 1920 tavaszán félhivatalos formában zsidó üzletemberek közvetítésével zajló magyar francia tárgyalások francia cégeknek nyújtandó gazdasági kedvezmények fejében a magyar területi igények francia politikai támogatásával kecsegtette a magyar politikai elitet. Ez azonban meghiúsult és a külügyminiszter- miniszterelnök Teleki Pál retorikájának alakulásában jól nyomon követhető fordulathoz vezetett a magyar külpolitikai orientációban és ehhez kapcsolódóan közvetve a zsidóság megítélésében. Míg április végén újdonsült külügyminiszterként arról beszél, hogy "…találjuk meg azt a megértést, amely nekünk lehetővé teszi, hogy beilleszkedjünk Európának jövő állapotába…" és "ami a nagyhatalmakat illeti…kezdik átérteni azt, hogy…Kelet-Európának a jövőjét a magyarság nélkül megoldani nem lehet", néhány héttel a trianoni békeszerződés aláírása után, miniszterelnöki programnyilatkozata szerint " Nem az európai jóakarat megszerzése lesz a fő célunk, hanem a nemzet fennmaradása és a nemzet felvirágzásának biztosítása…a jóakarat meg fog jönni, mihelyt azt látják, hogy itt erély és akarat van." A törvényességhez nem fér kétség, a fehérterrort a külföld tévesen ítélte meg. Szó nélkül hagyja azt a képviselői bekiabálást, amely szerint ez a " nemzetközi zsidó söpredék bűne volt! Ma is azok dolgoznak a nemzet ellen!" s kifejti, hogy az adott körülmények között "Magyarországon az internacionalizmus bűn". Jogosnak látszik a témakör jeles kutatója, Walter Pietsch következtetése: ' a Tanácsköztársaság utáni "fehérterrortól a numerus clausus - törvény 1920. szeptemberi elfogadásáig, a zsidók törvényesen garantált egyenlőségének a felmondásához nem egyenes irányú s nem szükségszerű fejlődés vezetett. Beleékelődött a nyitottság, az együttműködésre törekvés és az egymáshoz való kölcsönös közeledés periódusa….a…közös magyar-zsidó fáradozások nem a belső ellentéteken buktak meg, hanem…a külső és mindent meghatározó érdekkonstellációkon, a Franciaország és Anglia közötti gazdaságpolitikai ellentéteken, Franciaország viszonylagos tőkeszegénységén és mindenekelőtt tehetetlenségén, amely megakadályozta abban, hogy a helyes felismeréseit kis szövetségeseivel szemben is érvényre juttassa. "

Zsidóság - bolsevizmus - szabadkőművesség

A Horthy- rendszer születése idején kibontakozott vehemens zsidóellenes gyűlölködés legközkeletűbb magyarázata a Tanácsköztársaság vezető garnitúrájában és természetesen leginkább a kommunista vezetők közötti aránytalanul sok zsidó személyiség jelenléte. A gondolatmenet rövidre zárt: az antant-hatalmak magyarságot sújtó döntéseinek fő oka a bolsevizmus terjedésétől való félelem, a bolsevizmust Magyarországra kényszeríteni próbáló Tanácsköztársaság vezetői túlnyomórészt zsidók, a zsidóságot tehát - miután a háború idején is nem az ország védelmére, hanem csak a hadikonjunktúra kihasználására törekedtek - közvetlen felelősség terheli a területveszteségekért. Hiába tény az, hogy a magyarországi zsidóság (akárcsak máshol élő felekezettársaik) gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan igencsak rétegezett, és legnagyobb része soha semmi közösséget liberális, szocialista, kommunista mozgalmakkal nem vállalt, a bűnbakkereső leegyszerűsítő okmagyarázat nem ismer árnyalatokat. A zsidóság szerepének kiemelése liberális és radikális destruktív forradalmi mozgalmakban korántsem magyar jellegzetesség és igen gyakran egy világméretű összeesküvés víziójának része. E nézetek egyik legkoherensebb kifejtése Friedrich Wichtl osztrák politikus először 1919-ben Bécsben publikált (a két világháború között számos alkalommal újra kiadott) Világszabadkőművesség, világforradalom, világköztársaság c. műve, amely szerint a világháború utáni "bolsevista káosz" a zsidó világuralmat előkészítő folyamat része. E törekvés szervezeti keretét adja érvelése szerint a szabadkőművesség. A szabadkőműves- zsidó-kommunista démon a központi hivatalos propaganda fő eszközévé vált a nemzetiszocialista Németországban: a "békeszerető" Németország elleni széleskörű kampány fő mozgatóit a "nemzetközi zsidóságban, a nemzetközi szabadkőművességben és a nemzetközi marxizmusban jelölik meg. A gondolat egyik magyarországi kifejtője, Somogyi István szerint a trianoni döntést az 1917 tavaszi párizsi szabadkőműves világkonferencián készítették elő és egyetértőn idézi Prohászka Ottokárt, aki szerint "Sok embernek be volt kötve a szeme, s nem látta a szabadkőművesség igazi ábrázatát. Azt mondták nekik, hogy ártatlan, jótékonykodó gyülekezet. Most már reméljük,…látják, hogy internacionális, defetista banda, mely gyűlöli az Egyházat és… tárt kaput nyit a zsidó inváziónak és tapossa a keresztény nemzeti tradíciókat…Számos idézetet hozhatnánk fel a hitleri propaganda és magyarországi állásfoglalások hasonlóságainak bizonyítására, Magyarországon azonban ez az argumentáció inkább a szélsőjobboldali radikális ellenzék szellemi fegyvertáráéhoz tartozott. Szociálpszichológiai aspektusból nézve azonban e mechanizmusok a politikai hatókör nagyságától függetlenül egyformán működnek. A "kényszerű oktulajdonítás" a háborús vereségért, a nemzet megalázatásáért minden felelősséget a bűnbakra terhel. A nemzeti erő újraélesztéséhez kitűnő eszköznek kínálkozik a zsidó - szabadkőműves - kommunista összeesküvés ellenségkép. Ez egy csekély számú, de jól felismerhető kisebbség ("törpe minoritás") a társadalmon belül- és ha a társadalmat nyomasztó felelősséget sikerül neki tulajdonítani, a nemzet többsége felmentődik a tényleges vagy vélt bűn alól.

Nehezen tagadható - bár nem kevés próbálkozás történt erre -, hogy az antiszemitizmus különböző formákban és intenzitással a Horthy - korszak politikai és társadalmi életének integráns része volt. Töretlen és egyenes-e az út azonban a numerus clausus törvénytől a haláltáborokig? A korszakkal foglalkozó tudós szintézisek, tanulmányok és monográfiák árnyaltan fogalmaznak. Kimutatják, hogy " a magyar antiszemitizmusra a nemzetközi környezet az 1920-as években mérséklőleg hatott. Az 1930-as évek közepétől legfontosabb külpolitikai partnernek számító Németország részéről viszont hathatós támogatásban részesült. E két tényező együttesen vezetett oda, hogy 1938-39-ben a magyar törvényhozás két súlyosan diszkriminatív törvényt alkotott zsidó állampolgáraival szemben…A zsidó származású magyar állampolgárok túlnyomó többségének kiközösítése a magyar társadalomból…kegyetlen valósággá vált." Ugyanakkor tudjuk, hogy 1944. március 19.-ig, a német megszállásig a magyar zsidóság túlnyomó részének élete nem volt közvetlen veszélyben, eltekintve a munkaszolgálat áldozataitól. Hajdú Tibor szerint "A honi vezetőréteg, közigazgatás együttműködési kézsége vagy annak hiánya, mint a nemzetközi adatokból kitűnik, legfeljebb plusz - mínusz 10%-ot változtathatott az áldozatok számán, bár az sem kevés. "S tudjuk azt is, hogy az angliai vagy Egyesült Államok-beli zsidóellenesség konkrét politikában, a zsidók bevándorlási lehetőségeinek drasztikus korlátozásában jutott kifejezésre a második világháború idején. A holokausztért felelős hitlerizmust azonban az Egyesült Államok áldozatvállalása nélkül aligha lehetett volna legyőzni Mindezekről a dilemmákról sokkal többet kellene beszélnünk, ha nemzeti sorskérdéseket tisztázó történészvita zajlana Magyarországon.

Távolabbról nézve.

Gyakran emlegetjük, legutóbb Kertész Imre Nobel-díja kapcsán, hogy Auschwitz iszonyata nem írható le a társadalomtudományok, sőt a művészetek eszköztárával sem, mégis magyarázatot kíván. A rendszerváltás utáni években antiszemita hangoskodások nyomán hasznosnak tűnik, hogy a bűnbakkeresés szociálpszichológiai fogalomrendszerét is segítségül hívjuk a jelenség értelmezéséhez. 1989-90-et követően a társadalomtudományok egyszerre szembesültek a szovjet rendszer összeomlásának okai és a rendszerváltás utáni gazdasági, társadalmi, politikai problémák gyökerei iráni felfokozott társadalmi érdeklődéssel. A tudomány persze saját üteme szerint, lassan dolgozik, a társadalom pedig mielőbbi válaszokat vár. Ebben a légkörben könnyen érvényesül a bűnbakkeresés "kényszerű okkeresése", amely az összetett jelenségek "értelmezése" során szívesen eleveníti fel a zsidó - kommunista - szabadkőműves összeesküvés kipróbáltan mozgósító erejű tételét. Ilyen helyzetben a történész írástudói kötelessége, hogy az írás bevezetőjében feltett kérdésre utalva figyelmeztessen: az antiszemitizmus különböző formái, intézményesülései (mozgalom, párt, törvények) és a Holokauszt között nincs sokpillérű széles híd, csak ideiglenesen lefektetett pallók. Ugyanakkor (Leszek Kolakowszki szavaival) "az antiszemitizmus szétszórt és látszólag veszélytelen, önmagában gyenge atomjai villámgyorsan egyesíthetők olyan eleggyé, amely bűncselekményként robban." A gondolatot tovább víve: a bűnbakkeresés kritikus válsághelyzetekben elkerülhetetlen társadalomlélektani folyamat. Éppen ezért kell tudománynak és politikának közösen őrködnie azon, hogy egyetlen emberre vagy embercsoportra irányuló bűnbakkeresés se váljon végzetes tragédia forrásává.

Köszönöm szépen ezt az érdekes előadást, amely természetesen sok kérdést vet föl, és kár, hogy nincsen időnk megvitatni. Hadd mondjam meg, hogy személy szerint én látok egy nehézséget ebben a teóriában, éspedig azt, hogy az ellenforradalmi korszak ideológiája az legalább annyira levezethető a Kommünből, tehát a Tanácsköztársaságból, amelyre volt reakció elsősorban a különítményeseknek az akciója, és a Horthy-féle hatalomátvétel. Tehát itt két dolog kapcsolódik össze, és ez mondjuk az interpretációs sémának az alkalmazását valamennyire megnehezíti. De valóban nincs mód arra, hogy ezt itt most megvitassuk.

Úgyhogy itt most minden további átmenet nélkül áttérünk a Horthy-korszak elemzésére, és felkérem Litván György barátomat, hogy tartsa meg előadását, alapjában véve a Horthy-korszak értékeléséről, de ha jól tudom, ő is egy csöppet módosította a témát, majd ezt el fogja magyarázni.

Köszönöm, Elnök úr!

Valóban a Horthy-korszakhoz való viszonyról vállaltam rövid előadást, de kiindulni mégis a rendszerváltás éveiből szeretnék. 1989-90-ben, amikor az ország és a nemzet két diktatúra hosszú korszaka után egyszer csak saját sorsának birtokában érezhette magát, nemcsak a jövőről kellett dönteni, hanem bizonyos értelemben a múltról is. El kellett dönteni, hogy mit vállalunk az előző évtizedekből, mit vállalunk nevezetesen a huszadik századból. Mert hiszen 1848 hagyományát természetesen a nemzet vállalta, és a rendszerváltás előtti utolsó évek márciusi tüntetése, éppen a 88-as első – lényegében – szabadon megünnepelt március 15-e is jelezte ezt.

Nyilvánvalónak látszott, hogy 1956 az a közös tradíció, amelyet a rendszerváltás politikai erői vállalhatnak, és vállalni is akarnak. Erről mások fognak ma beszélni, én itt csak oda szeretnék kilyukadni, hogy nagyon hamar kiderült, szinte az első hetekben kiderült, hogy 56 mégsem közös tradíció. Nem egészen az, hiszen több 56 van, és többféleképpen értelmezik, és 56 mögött megnyílt a korábbi magyar múlt. Hiszen 56-ot, hogy csak leegyszerűsítve a két nagyon karakterisztikus álláspontot, nézetet említsem, lehetett úgy fölfogni, ahogy Nagy Imre és Bibó fogták föl, hogy ez visszatérés az 1945-ös demokratikus újrakezdéshez. És aztán tovább haladva, a 45 utáni diktatórikus torzulásokat kell természetesen elkerülni. Viszont igen sokan fogták fel 56-ot úgy, mint visszatérést a 45 előtti korszakhoz, hiszen az ő számukra 56 az egész 45 utáni felszabadulási korszak elutasítását jelentette.

És valóban: már 91-92-től kezdve kirajzolódik az, hogy az akkori magyar baloldal illetve jobboldal merőben másképp nyúl nemcsak 56-hoz, hanem lényegében az egész huszadik századi magyar történelemhez. Itt az ellentétes tendenciák már világosak. Átgondolva az elmúlt napokban ezt a folyamatot, azt kell mondanom, hogy itt a baloldal igen gyengének, fantáziátlannak bizonyult. Amit az MSZP esetében tulajdonképpen természetesnek vehetünk, hiszen az MSZP viszonya 56-hoz egyáltalán nem volt problémátlan, és akkor még a maga igénye egy szociáldemokrata párttá való átalakulásra sem kristályosodott ki úgy, mint a későbbi években. Tehát az MSZP nem tudta határozottan eldönteni és kinyilvánítani, hogy voltaképpen mi az, amit a magáénak, vagy elsősorban a magának vall a huszadik századi magyar történelemből. Legalábbis nem hangoztatta ezt.

De ugyanez mondható el a liberális táborról, és nevezetesen az SZDSZ-ről. Én nagyon jól emlékszem, hogy amikor még az SZDSZ elődjét, a Hálózatot alakítottuk, és ott elkezdtünk beszélni arról, hogy voltaképpen milyen történeti ideológia alapján állunk, ott a legkülönbözőbb irányzatok és nevek merültek föl: Rassay, Vázsonyi és természetesen a polgári radikálisok. De egyáltalán nemcsak hogy konszenzus nem alakult ki, de hangsúlyt sem kapott az egész. Leszámítva egy rövid elvi nyilatkozatot, amit annak idején Göncz Árpáddal és egy-két barátunkkal megfogalmaztunk. Lényegében a liberális tábor nem tartotta fontosnak, hogy véleményt nyilvánítson, vagy karakteresen kialakítsa a maga viszonyát az 56, illetve a 45 előtti magyar múlthoz.

A jobboldal, az akkori politikai jobboldal ennél sokkal határozottabban és energikusabban járt el, hiszen 1991 után ennek különböző árnyalatai már teljes erővel elkezdték a maguk történelemképének a kialakítását. Itt az élenjáró ideológus természetesen Csurka István volt, aki nagyon hamar eljutott odáig, hogy megpróbálja visszagöngyölíteni nemcsak a magyar, hanem az európai és világtörténelmet a második világháború előtti időbe, és tulajdonképpen a háborús vereséget kiiktatni ebből a nemzeti és európai történelemből. De hát nem elsősorban Csurkával kell itt foglalkoznunk, mint szélsőséggel, sokkal inkább Antall Józsefnek, – aki maga is történész volt, és akiről tudjuk, hogy a történetpolitikai szempontoknak igen nagy jelentőséget tulajdonított – az ő felfogásával. Hiszen ő elsősorban egy antibolsevista és olyan konzervatív liberális múltképnek a kialakításán dolgozott és fáradozott, amiről úgy gondolta, hogy az ő kormányzatának a leginkább felel meg, mint történelmi előkép.

Igen érdekes, hogy az akkori Demokrata Fórumban működő egykori népiek is tulajdonképpen ezt a múltképet fogadták el. Voltaképpen Csoóri Sándor és társai látszólag megfeledkeztek arról, hogy elődeik, a népi írók a háború előtt a rendszer, a Horthy-rendszer nagyon határozott, esküdt ellenségei voltak, akik a rendszernek az úri voltát, a feudális, félfeudális vonásait ostorozták, és leleplezték az akkori tömegnyomort, és azokat a viszonyokat, amelyben a népnek élnie kell.

Tehát itt Antall határozottan látta, hogy ebben az irányban kell elindulnia, és ennek a tüneteit hamarosan észleltük. 1942-43 fordulóján, emlékszem rá, amikor a doni katasztrófa kerek évfordulójához érkeztünk, akkor ellentétben a korábbi beállítással, amely a Pergőtűz című remek Sára Sándor filmben megjelenik, ahol a II. magyar hadsereget, annak legénységét, katonáit és általában a Horthy-hadsereg katonáit áldozatokként, a nácizmus oltárán föláldozott szerencsétlen páriákként mutatták be, most visszaállt az ő hősi antibolsevista harcuk, küzdelmüknek a legendája, és maga Antall is tartott ilyen beszédet, ennek az évfordulónak az alkalmából. Ilyen volt persze a Horthy-temetés, Kenderesen, és különösen az, amit ekörül maga a kormány, illetve a kormány tagjai vittek véghez. Ilyen volt, ne feledkezzünk meg róla, hiszen még ma is tanúi lehetünk, a Magyar Nemzeti Múzeumban, azokban az években fölállított állandó kiállítás, amelynek a huszadik századi része – hogy úgy mondjam – határozottan ezt a konzervatív, differenciálatlan, antikommunista felfogást illeti. Ahol ott van a vörös terror, de hiányzik a fehérterror, ahol van gettósítás, de nincs deportálás és Holocaust, és így tovább, ahol Horthy, Bethlen, Klebelsberg hatalmas olajfestményei fogadják az oda látogató diákságot és külföldi érdeklődőket. És hát ilyen volt aztán később – mert hiszen megvolt ennek a folytatása is – a Terror Háza, amely a maga antikommunista, antibolsevista erőteljes üzenetén kívül elsősorban a Horthy-korszak tisztára mosásával foglalkozott és foglalkozik. Hiszen lényegében tagadja a Horthy-korszakban megvalósult állami terrort, és ezt az egészet a néhány hónapos nyilas uralom nyakába igyekszik varrni.

Tehát így alakul ki a rendszerváltás után az új hatalomnak, illetve a hatalom egyes jobboldali pártjainak, kormányzatainak ez a történelem-átalakító tevékenysége. És itt, amikor a Horthy-korszak mibenlétéről és jellegéről beszélek, akkor hadd emlékezzem meg kollégánkról és a nagyon hiányzó Szabó Miklósról – akinek egyébként most jelent meg egykor félbehagyott, de most szerencsésen rekonstruált disszertációja, kandidátusi disszertációja az új konzervativizmusról – és akinek a Horthy-rendszerrel kapcsolatos cikkeit most különös érdeklődéssel néztem át.

Antall Józsefnek tulajdonképpen két tétele volt a Horthy-rendszerrel kapcsolatban. Az egyik az, hogy ez valójában egy alkotmányos monarchia struktúrájának felel meg, másrészt pedig hogy szükségszerűen alakult ki, és nem volt alternatívája. Nem akarom most az alkotmányos monarchiával szembeni érveket itt részletezni, teljesen egyetértek azzal, amit Romsics Ignác mondott, aki egyszerűen, mint nevetséges két szélsőséget említette, egyrészt a kommunisták által annak idején hangoztatott „Horthy-fasizmus” felfogást, másrészt pedig a polgári demokráciát. De a polgári demokráciával, a polgári demokrácia-felfogással vagy állítással valóban nem érdemes komolyan vitatkozni, ezt ma inkább csak az utóbbi években olyanok képviselték, ha jól emlékszem, mint Schmidt Mária.

De Antall József fölfogásával érdemes. Hiszen Antall mindenekelőtt eltekint ebben az alkotmányos monarchia-fölfogásban a rendszer eredetétől és kifutásától. Nem tekinthető el attól, hogy miből született meg ez a rendszer. Ha az előbb éppen Pók Attila előadása erre sokban rávilágított: a Kommün és a Trianon utáni kétségbeesés szinte szükségszerűen hozott létre valami ilyesmit.

Bár, Szabó Miklós joggal mutat rá arra, hogy lett volna alternatíva. Az egyik a 18-as demokratikus köztársaság, ami esetleg fönntartható lett volna. Maga Károlyi Mihály vagy Jászi később egyre nagyobb hibának tekintették azt, hogy a Vix-jegyzék okozta fölindulásban odavetették a hatalmat, holott még egy meggyengült polgári demokrácia is sokkal jobb lett volna annál, mint ami utána következett. A másik pedig egy Nagyatádi-féle paraszti demokrácia lehetősége, amire Szabó Miklós rámutat. Természetesen ennek a realitásáról nem érdemes ma komolyan gondolkozni, vagy különösen vitatkozni.

Ellenben, még hogyha a Horthy-korszaknak ettől a korai és végső stádiumától eltekintünk is, és ha mondjuk, azt vesszük belőle, ami kétségtelenül a legjobb: a Bethlen-korszakot és a harmincas évek első felét, akkor az autoriter vonásai itt is megvannak. És hogy megint Szabó Miklóst idézzem: „a szegedi gondolatban megfogalmazott ellenforradalmiság azért volt legmélyebb lényegében antidemokratikus, mert nem csupán a Tanácsköztársaságot utasította el, hanem a demokratikus köztársaságot is”. Valóban, kiírtam, de most nem akarom részletesen idézni Bethlen Istvánnak azt az 1925-ös beszédét a választásokról és a liberalizmusról, illetve konzervativizmusról, amelyben nagyon elegánsan kifejti azt, hogy a liberalizmus szép eszméket hozott és tisztelnünk, becsülnünk kell, azonban a liberalizmusnak súlyos baja, hogy fölfalatja magát a radikalizmussal. Bethlen István szükségszerűnek tartja azt, hogy a liberalizmust, amely jellegénél fogva erőtlen és gyenge, fölfalja előbb-utóbb a radikalizmus, amely már nem egyenlő jogokat ad, hanem megfosztja jogaiktól az uralkodó, vezető osztályokat és jogfosztottá teszi őket, és ezzel diktatórikus rendet vezet be.

Ugyanitt beszél a választójogról, a titkos választójog bevezetéséről – és ezt tudjuk, hogy az akkori korlátozott parlamentarizmus nemcsak szűk körű választójogon alapult, hanem azon is, hogy a városokon kívül, tehát a falvakban fönntartotta a nyílt választások rendszerét –, Bethlen ezt 25-ben is abszolút mértékben fenntartandónak tekinti, és azt mondja, hogy mérhetetlen károk és veszedelmek zúdulnának Magyarországra, hogyha ezen változtatnának.

A Horthy-rendszer kétségtelenül Trianon szülötte és következménye volt. Mivel Károlyi és Kun Béla nem tudták kivédeni az ország feldarabolását, a közvélemény ellenük fordult, és – bár Horthy sem tudta kivédeni! De az ellenforradalmi rendszer legalább ezt tette fő programpontjává, és éppen ez – hogy folytassam bizonyos értelemben Attilának a gondolatait – a Trianonnal való szüntelen foglalkozás volt tulajdonképpen a Horthy-rendszer viszonylagos stabilitásának az alapja. Kétségtelen, hogy ez a rendszer meg tudott gyökeresedni, népszerűvé is vált. A kérdés az, hogy volt-e kiút belőle. Azt hiszem, Lengyel László beszélt arról, hogy ezt is egy ilyen sötét lyuknak tekintették és tanították annak idején az ő iskolás korában a fiataloknak, minthogyha ez egy zsákutca lett volna. Bibó szerint az volt, mint ahogy a Ferenc József-i, a dualista rendszer is úgy volt megkonstruálva Bibó szerint, hogy ne lehessen reformálni.

Na, most ami a Horthy-rendszert illeti, kétségtelen, hogy a harmincas években bizonyos modernizáció megindult, nemcsak technikai-ipari, építkezési tekintetben, hanem a gondolkodásban is, és jól tudjuk, hogy nemcsak Bajcsy-Zsilinszky, de Szekfű Gyula és mások hogyan kerestek immár kapcsolatot a fiatal falukutató szociográfus ellenzékkel, és hogyan kezdtek bizonyos hidak épülni. Emlékszem, jó tíz évvel ezelőtt Győrffy György professzor, a remek, nagyszerű középkor-kutatóval volt egy vitánk a Magyar Nemzetben. Ő azt állította, hogy ha nem lett volna háború, és lett volna még néhány éve a Horthy-rendszernek, akkor jött volna a földosztás és a falukutató generációval együtt egy politikai modernizációra is sor került volna. Nagyon figyelemreméltó volt, amire akkor rámutattunk, hogy ebből a megújulásból teljesen kimaradt a Szociáldemokrata Párt, és a liberális ellenzék. Ezekről a Horthy-rendser belső ellenzéke sem akart tudni. Ezek ki voltak tulajdonképpen rekesztve a nemzetből, hogyha a parlamentben mondjuk a külföld számára szolgáló kirakatként, megőrizhették is 44-ig a helyüket.

Én azt hiszem, hogy a Horthy-rendszer egyik legmaradandóbb sikere abban fogalmazható meg, hogy a nemzeti közvélemény előtt nemcsak be tudta mocskolni, de teljesen le tudta járatni, máig hatóan le tudta járatni az 1918-as demokratikus köztársaságot és az ahhoz kapcsolódó, tehát demokratikus és liberális ellenzéket. Máig élnek és máig visszhangra találnak azok az érvek, amelyeket annak idején, még a fehérterror idején szórtak még csak az élenjáró bűnbakokra, akiket akkor nem annyira, nem egyszerűen faji alapon választottak ki, hanem akik az oktobristák voltak, és akiket – ismét Szabó Miklós gondolata ez – hogy jobban gyaláztak, mint a kommunistákat. Mert a Horthy-rendszer, kivéve az utolsó második világháborús időszakot, amikor már a Vörös Hadseregtől is kellett tartani, nem egy új kommüntől félt, hanem a demokrácia volt a fő ellensége. És valóban, ezt úgy bele tudták itatni generációknak a tudatába, hogy ma is tapasztalhatjuk. Én nagyon sokszor vidéki egyetemi előadásaimon kaptam olyan kérdéseket és érveket, amelyek pontosan arra, az akkori, az 1920-as évek jobboldali sajtójának az érvelésére utaltak vissza. De hallgassuk meg Boross Pétert, a nem szélsőséges jobboldali Boross Pétert, aki nem mulasztja el szinte egyetlen komoly beszédében sem, mint ahogy most, a tavalyi választások előtt is megtette, hogy a Károlyi-korszak és a polgári radikálisok nemzetellenes bűneire és aknamunkájára emlékeztesse hallgatóságát vagy olvasóit.

Én azt hiszem, hogy ezen a téren nagyon súlyos mulasztások terhelnek bennünket, én szégyenletesnek érzem, hogy még ma is defenzívában vagyunk abban a tekintetben, hogy a huszadik századi magyar történelem időben nem nagyon jelentős, de súlyban igenis számottevő demokratikus hagyományait számon tartsuk és fölmutassuk. Itt valami diszkrepanciát is érzek, mert miközben a huszadik századi magyar irodalomban az érvényes, ami annak idején a Nyugat körül történt, az első világháború előtt és után is, és egészen tulajdonképpen mindmáig ennek az irodalmi főáramnak a termékeit tekintjük-tekinti ma – legalábbis a komoly irodalmi közvélemény – elsősorban nemzetinek és maradandónak. Eközben a történelem felfogása terén ki vannak a margóra, a peremre szorítva azok az emberek, akik a Szociáldemokrata Pártban, a Radikális Pártban, a liberális mozgalmakban szerepet játszottak.

Tegnap, vagy a napokban Vázsonyi Vilmosnak, mint ahogy ezt néhány évenként megteszik, a nemrég fölállított szobrára, úgy tudom, koszorút helyeztek el, de hát ilyen szegényes megnyilvánulásokra szorítkozik az, amit – mondom – nekünk, akik a republikánus eszméket képviseljük, ami nekünk kötelességünk lett volna, és a jövőben is kötelességünk lenne.

Nagyon köszönöm Litván György előadását, amely végül is két témáról szólt. Nemcsak arról, hogy hogy él a mai magyar köztudatban a Horthy-rendszer, hanem arról is, hogy hogy él az a demokratikus hagyomány, amely az 1918-as forradalomban csúcsosodott ki. Ezen nem csodálkozunk, miután tudjuk, hogy Litván György elsősorban ennek a korszaknak a legismertebb és legelsőrendűbb magyar történetírója.

Én megmondom, az előadását hallgatva bennem két gondolat merült föl. Az egyik kapcsolódik Pók Attila előadásához. Úgy érzem, hogy az ő bűnbak-teóriája jobban ráhúzható a Jászi-Károlyi párosra, Trianonnal kapcsolatban, mint a magyar zsidóságra úgy en bloc a maga egészében. De ezt most nem kritikának mondom, mert voltaképpen nem hiszem, hogy a legcsekélyebb mértékben is eltér a véleményünk ebben a vonatkozásban. Ez a bűnbak-elméletnek egy nagyon szemléltető és szembetűnő esete a magyar történelemben. És ehhez kapcsolódik voltaképpen Litván György előadásának a legutolsó része.

A második gondolat, amely bennem fölmerült, az a következő: én már hosszú évek óta gondolom – elnézést, hogy itt most visszaélek az elnöki helyemmel, és magam is megszólalok! – hosszú idő óta gondolom, hogy az elmúlt tíz-tizenöt év politikai fejleményeire az egyik legfontosabb kulcsot az adja meg, ahogyan a magyar társadalom, illetőleg a mai magyar politikai erők az 1945 előtti évtizedekre, elsősorban a Horthy-korszakra visszagondolnak. A kommunista rendszer azt hagyta örökül, hogy semmi sem érvényes a magyar történelemben abból, ami 1919 és 1945 között történt.

A különös helyzet itt az, hogy ennek a korszaknak a teljes elutasításában nagyjából a magyar liberális tábor is osztozik, amely szintén úgy látja, hogy ez egy olyan hagyomány, amire nincsen szükségünk. Ebből következően van voltaképpen egy nagyon mély ideológiai összekapcsolódás a szocialisták és a liberálisok között Magyarországon, mert mind a ketten elutasítják az 1945 előtti korszakot. Szemben a magyar jobboldal legkülönfélébb irányzataival, amelyek egyre inkább magukénak érzik, fölkarolják, hiszen már Antall József is ezt tette, ahogyan Litván György előadásában megmutatta, és akiknek a történelmi fölfogását úgy lehetne ugyanilyen röviden összefoglalni, hogy semmi sem érvényes abból, ami 1945 után történt. Ez a magyar jobboldal ideológiája, nagyon röviden összefoglalva. Tudom, hogy ez karikaturisztikus, és ennél a dolgok bonyolultabbak.

Itt van tehát egy nagyon éles törésvonal. Amire én szeretném fölhívni a liberális barátaim figyelmét, az a következő: nekem úgy tűnik, hogy a Magyar Szocialista Párt, vagy legalábbis a Medgyessy-kormány és a Medgyessy-kormány mögött lévő brain-trust most éppen azon van, hogy előzze – hogy úgy mondjam – „jobbról” a liberálisokat ebben a vonatkozásban, mert a nemzeti közép programjának az is része, hogy igen, mi is nagyon sok mindent elfogadunk abból, ami 1945 előtt volt. De hát a mai politikai felállás úgy néz ki, hogy szélsőbaloldalon állnak a liberálisok, az SZDSZ, amely semmit nem fogad el abból, ami 45 előtt volt. Azután jönnek a szocialisták, akik a mai politikai vonal szerint ebből egy csomó dolgot elfogadnak, és valószínűleg egyre több dolgot. És azután jön a többi.

Ezt meditációra ajánlom a jelen lévő közönségnek. Ezután pedig fölkérem Szakolczai Attilát, az 1956-os Intézet munkatársát, hogy tartsa meg expozéját arról, hogy 56-ot ma hogy látjuk, illetőleg a magyar társadalom hogy látja. A cím kifejtését rád bízom. Egyszersmind megkérem Ripp Zoltánt, hogy jöjjön ki szintén, mert hiszen az ő fölszólalása közvetlenül ehhez fog kapcsolódni.

Köszönöm a szót. Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim! Értem én a feladatot, mégsem tudtam címet adni hozzászólásomnak, tekintve, hogy a mai magyar társadalom viszonya 56-hoz, ennek a megosztott társadalomnak a viszonya 56-hoz talán még nehezebben előadható egy ilyen húszperces expozé keretében, mint ha magáról 56-ról szeretnék beszélni. Én mintegy egy héten keresztül gondolkoztam azon, hogy mi mindent lehetne ilyen szűk időben mondani erről a kérdésről, mígnem a véletlen sietett a segítségemre.

Az Interneten aziránt kutakodtam, hogy a forradalom nevesebb személyiségei egy-egy kereső rovatban hány megszólalással kerülnek elő, vagyis: hogy kiket lehet a forradalom leginkább ismert, leginkább közbeszéd tárgyaként szereplő személyiként megnevezni. Mansfeld Péterre keresve megtaláltam a saját nevemet is, és ilyenkor a hiú ember rögtön megnézi, hogy vajon mit írnak róla ezzel kapcsolatban. Én jobboldali történészként szerepeltem ezen a fórumon, aki jobboldaliként írtam Mansfeld Péterről. Tovább olvasva ezen a fórumon, egy számomra nagyon érdekes, és úgy érzem, hogy egy mintaértékű hozzászólást is találtam. Ezt ki is másoltam magamnak. Eköré szeretném, mindazt szervezni, amit elmondandó vagyok. Úgyhogy engedjék meg, hogy – itt idézték már Bibó Istvánt, Illyés Gyulát – én most egy névtelen szerzőt fogok idézni a XXI. század elejéről.

Molly – ez a megszólítás az előző álneves hozzászóló neve – hogyha kisgyermek kezébe adnak lőfegyvert, hogy lőjön orosz katonákra, mert azok parancsot teljesítenek, és nőkre, gyerekekre nem lőhetnek, akkor az már nem egy demokratikus forradalom. A Rubikon amúgy is kommunista forradalomnak definiálta. Mindegy. Az is mindegy, hogy Nagy Imre is szovjet találmány volt. Tökmindegy. Amíg az állítólagos forradalmárok már az utánpótlást is képesek feláldozni a pillanatnyi örömeikért, hogy oroszt lássanak hullni, addig én sem tudok hinni abban, hogy ami akkor és ott történt, az szent és helyénvaló. Amúgy: 56-ból az maradt meg a szüleimnek, nagyszüleimnek, hogy anyám koraszülött lett, apám majdnem árván maradt, mindez azért mert „A Forradalmárok” minden még civil házba is betörtek, s akinek valami kommunista meggyőződése volt, hiába volt feddhetetlen ember, kivégezték. Bocs. Rosszul fogalmaztam. A kivégzés legitim, tehát legyilkolták. Ez forradalom? Ahogy így eldurvult, már nem lehet szép megmozdulásnak nevezni, mert csak a gyilkolás élvezete játszott szerepet. Ennyi a szöveg. Ha túl hosszú volt, akkor időnként visszatérek, hogy fölidézzem önökben ismét.

Mint cseppben a tenger mutatja ez a hozzászólás – a fórum egyébként Tóth Ilona, és Tóth Ilonán keresztül Mansfeld Péterről szólt – azokat a zavarokat, amik a józan elmét fenyegetik, ha valamilyen okból 56 felé fordul. Rögtön a felütés rávilágít az egyik sarokproblémára, nevezetesen az 56-tal kapcsolatos túlzásokra, amelyek a valós tényekkel szembesülve hiteltelenítik – noha teljesen érdemtelenül – magát a tárgyat is. Tény, hogy a felkelők, pontosabban a szabadságharcosok, a pesti srácok többsége fiatal volt, akadt köztük fiatalkorú is. De a kisgyermekeket a parancsnokok hazaküldték, és csak az ugyancsak túlzó pesti folklór történetei, viccei őrizték meg a szovjetekkel szembeszálló iskolások, sőt óvodások képét. Aki nem ismeri az 56-os viccet: – Miért nem tudták elfoglalni az Áldás utcát? – Mert az egyik végében egy iskola volt, a másikban pedig egy óvoda. Viccként sem túl jó, a valóságalapja pedig természetesen nagyon nagy túlzás.

Ugyanezt, meglehetősen szerencsétlenül próbálta a „Pöttöm” szimbólummal életre kelteni 1998-ban Sasvári Szilárd is. Vagyis: gyermekek kezébe 56-ban nem adtak fegyvert, ebben különbözött 56 néhány olyan mai harctól, háborútól, ahol fegyver van a gyerekek kezében, és amely háborúkkal párhuzamba próbálják 56-ot állítani. Sőt, ha a gyerekek szereztek, akkor a fegyvert tőlük elvették, és ezért senkit nem lehet az ellenforradalom elárulásával vádolni.

Máig sajátos számháború folyik – mint erre Murányi Gábor tavaly ősszel fölhívta egy HVG-beli cikkében a figyelmet – a sortüzek, a harcok, illetve a megtorlás áldozatainak összességéről. A sortüzekkel kapcsolatban máig élnek azok a számok, amelyek egyidejűleg terjedtek el, amikor a történtek sokkja természetesen felnagyította az áldozatok számát, és azok, amelyeket a kádári megtorló hatalom talált ki saját büntetőjogi használatra, sajátos logikával, éppen abból a célból, hogy a sortüzekkel kapcsolatos perekben felelősségre vontakat minél szigorúbban lehessen elítélni.

De feltalálható egy másfajta túlzás is a sortüzekkel kapcsolatban, elsősorban Kahler Frigyes munkáiban, aki olyan nagy számú sortüzet, köztük megfélemlítőt, fenyegetőt, elrettentőt és a többit gyűjtött össze, hogy mára az egy sortűzre jutó halálos áldozatok száma egy alá süllyedt. Nem mintha kevesellném ezeknek a brutális és semmivel nem menthető, sok esetben fegyvertelen tüntetőkre leadott sortüzek halálos áldozatainak a számát, de valljuk be: különösen a túldimenzionált, gyakran máig izzón gyűlölködő, grandiózus deskripció és a számszerű eredmény között súlyos diszkrepancia feszül. Vannak, akik máig négyszázra teszik a forradalom után bírói úton kivégzettek számát, tekintet nélkül arra, hogy 1963-ig összesen, vagyis a köztörvényeseket és a nem 56-tal kapcsolatos politikai, nevezetesen a háborús bűnösöket is beleszámítva mindegy 350 embert végeztek ki. Cinikusan azt is mondhatnám, hogy az 56 után kivégzett 350 ember közül 400-at az 56-os forradalomban való részvételéért ítéltek halálra.

Az 56-os Intézetben hosszú évek szisztematikus munkájával összegyűjtöttük a kivégzettek számát, és 230-ban határoztuk meg. Soha senki még nem jelentkezett, nem írt nekünk, hogy olyan kivégzett is van, aki nálunk nem szerepel. Ez a lista sok-sok könyvben megjelent, tehát bárki érdeklődő olvasó szembesítheti az egyik álláspontot a másikkal.

Lehetne folytatni a sort számos személyes háryjánoskodással, könyv szól arról, hogy az Astoriában valaki hogyan robbantotta ki a forradalmat, és hogy lett a Forradalmi Kormány belügyminisztere – soha senki nem is hallott róla az ötvenhatosok közül. Lehetne beszélni azt emlékezetes emléktábláról, hogy hol győzték le először a világverő szovjet hadsereget, de legyen elég most ennyi.

A túlzás pedig nem az igazság, ezzel éppen a hazugság árnya borul 56-ra, miközben a forradalom egyik alapvető célja az össztársadalmi hazugság megcáfolása, az igazság kimondása volt. Mindezeken túl a túlzások azzal a veszéllyel járnak, hogy a valóságot, a valós számokat kimondva kimondatik a „csak” szócska, miközben 56-tal kapcsolatban ennek semmilyen létjogosultsága nem lehetne.

Talán önkényesen túldimenzionálom a szöveget, amikor úgy látom, hogy az mintha szebb képet rajzolna a szovjet katonákról, mint amilyen a forradalmat vagy még inkább a világháborút megélt generációkban róluk él. A délelőtti fölszólalással ellentétben, ahol Lengyel László hivatkozott arra, hogy máig él a fiatalokban, vagy újra támadt egy fiatal generációban egy vehemens szovjet- vagy kommunistaellenesség, én éppen az ellenkezőjét látom, vagy az ellenkezőjét is bizonyítottnak látom. A döglött oroszlán bajszát megkésve tépdeső, hősieskedő magatartás természetesen vált ki a fiatalabb generációkból egy lázadást, egy ellenérzést, és válik hirtelen sokkal rózsaszínűbbé a kép a Szovjetunióról vagy Oroszországról, mint az a teremben lévőkben él.

Hozzá kell ehhez tenni, hogy 1990 óta a Szovjetunió megszűnt, nincs. Helyette Oroszország van. Ezt ugyanúgy el kell magyarázni a mai fiataloknak, mint ahogy Lengyel László beszélt, azt hiszem, erről: meg kell mondani, hogy mi az a KISZ és hogyan működött a KISZ. Az egykor rettegett, az egykor legyőzhetetlen Szovjetunió helyett most egy olyan Oroszország létezik, amelyről sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy állami szinten, állami létében különösebben súlyos fenyegetést jelentene a környező államok számára. Más téren ez esetleg elképzelhető.

Vagyis: 56 szovjetellenes harca magyarázatra szorul, az ifjabb generációknak, nálam fiatalabb generációknak nincsenek élményeik. Bárki mondhatná azt, hogy a török birodalom sem létezik már, és a mai Törökország is sokkal kisebb, mint volt a török birodalom. Viszont azt vetném ez ellen, hogy a török birodalomról, annak a súlyáról valamennyiünknek vannak igazi, átélt emlékei, az Egri csillagokból, akár filmen, akár könyvben olvasva. 56-ról ilyen szekundér élményük sincsen a mai fiataloknak.

A szovjet részt követi a szövegben a forradalomnak a két fő meghatározása. Egyszerűsítenék: kommunista forradalom vagy polgári forradalom. Úgy vélem, hogy tévedés lenne pusztán a Fidesz, elsősorban a Fidesz kiváló propagandájának tulajdonítani azt, hogy ez a fajta leegyszerűsített jobboldali történet, hogy itt egy nemzet fölkelt a szovjet iga ellen, egy nemzet egységesen fölkelt, és egy-két szovjet bérencet, vagy muszkabérencet leszámítva mindenki harcolt a Szovjetunió ellen, annyira sikeres, amennyire sikeres, annyira el tudott terjedni, amennyire elterjedt.

Véleményem szerint nemcsak a Fidesz propagandája eredményezi ezt, hanem több különböző dolog. Része van ebben annak a szerepnek, amit 56, az 56-ra való hivatkozás a rendszerváltozás idején játszott, amikor talán nem kapott elég hangsúlyt, hogy 56 nem a jövőt mutatja, nem azt a célállomást mutatja, ami felé a rendszerváltozás irányult. Hiszen 89-ben, egészen más nemzetközi konstellációban, nem az 56-os célok, az 56-os irány, az 56-os lényeg szerepel csak. 56 nem a jövőt tűzte ki, hanem a múltat igyekezett fölszámolni, megrendítve, még jobban megrendítve, aláásva azt a késő kádári rendszert. Vagyis elsikkadt a különbség 56-nak a többé-kevésbé baloldali jellemzője, és az építendő polgári világ között. A cél átsugárzott 56-ra is, ha 56-on keresztül ezt a 89-90-es rendszerváltás után létrejött országot értük el, akkor ezzel bizonyítottnak látjuk 56 jobboldaliságát.

Ez már egészen más kérdés, és azt hiszem, inkább Ripp Zoltán előadásába való, hogy sajnos 56 azóta is a politika eszköze maradt. Vannak, akik bunkónak használják, vannak, akik báli smink gyanánt veszik föl időről időre – egyik jobb, mint a másik. Márpedig Magyarországon, lévén, hogy a politika maga is egy meglehetősen negatívan elítélt valami, minden, ami a politika eszközévé válik, maga is veszít súlyából, értékéből.

Nagyon fontosnak tartom azt, hogy 56 jobboldali verziója sokkal könnyebben elfogadható, megérthető, hogy csúnyán mondjam, könnyebben emészthető, mint a valóságos kép. Tessék arra gondolni, hogy milyen nehéz elmondani, megértetni egy olyan eseményt, hogy egy kommunista politikus élére áll annak a mozgalomnak, ami a kommunista szovjet rendszer, a kommunista hatalom ellen irányul. Ebbe a mozgalomba kezdetben bekapcsolódik a Párt új első titkára, aki utána november elsején ezért, azért, amazért áthelyezi a súlypontot máshova. Tehát a valóság hallatlan bonyolult, a frontok hallatlanul kuszák, ezzel szemben van, vagy föl lehet tételezni, vagy el lehet mondani egy hallatlan egyszerű narrációt, ami könnyen érthető, könnyen előadható, könnyen megjegyezhető.

Erősíti a jobboldali verziót, hogy a történészek, akik nem eszerint gondolkoznak, azok is elismerik, hogy 56-ban léteztek polgári törekvések, tehát rámutathat az ellentábor arra, hogy lám-lám, az ellenfeleink elismerik a mi igazunkat, mi bezzeg soha nem állítottuk, hogy 56-nak baloldali jellemzői vagy fontos baloldali jellemző jegyei lennének. Vagyis nekünk van igazunk.

56 kapcsán névtelen szerzőnk sem tudja megkerülni Nagy Imrét, akit meglehetősen dodonaian szovjet találmánynak nevez, leginkább úgy tudnám érteni, hogy ő is kommunista volt, ne nagyon foglalkozzunk vele. Nagy Imre szerepe egy vulgarizált, leegyszerűsített és – ahogy ez mostanában dívik – egy démonizált bipoláris történetben, amelyben jó magyar hazafiak állnak szemben a rossz nemzetietlen kommunistákkal, nem írható le hitelesen, szerves történetként. A konzervatív jobboldali történetek szerint 1945-ben kettészakadt az ország. A középiskolák számára 56-os tankönyvet író jobboldali szerzőpáros – ez nem a reklám helye, úgyhogy nevet nem is mondanék – „terrorisztikus kommunistákra (idézetekből állnak össze, a szavaim), akiket a társadalom ellen elkövetett közös bűnök kötnek össze, és hallgatag, de a kommunista diktatúra ellen azonnal harcot kezdő többségre” osztotta a magyar társadalmat. Nagy Imrét ez a narratíva név szerint is az előző, tehát a gyilkos, cinkos kommunista geng táborába sorolja. Nagy Imre 53-as szerepét ugyanúgy eliminálja, mint a késő Kádár-kori párttörténetet, valamit próbálgatott, de az igazából nem sikerült, az egésznek a lényege amúgy is csak a kommunista rendszer megerősítése, fönntartása volt. Vagyis az új szakasz, minden pozitívuma ellenére, súlyosan negatív célokat szolgált.

Nagy Imre október 23-án tehetetlenül és értetlenül hezitált, majd – ha fenntartásokkal is – de a gonosz oldalára állt, és ily módon csak egyfajta, közelebbről egyébként ki nem fejtett deus ex machina mentette meg a pokolra süllyedéstől, amikor október 28-án, de még inkább november 4-én csatlakozott a forradalomhoz, a jó oldalára vált. Vagyis: a kommunista gengből, bandából csak a csoda lendített át valakit az igazak közé, a magyar történelem azonban nem a csodák terrénuma. Tegyük ehhez hozzá, hogy Nagy Imre, a személy, a karakter valóban vajmi kevéssé alkalmas arra, hogy az 56-os forradalom emblematikus figurájává váljon. Hozzá kell azonban tennem, hogyha nem ő, akkor kicsoda?

Mást nem nagyon találok magam sem. A professzor 56-ban jóval túl van a hatvanadik évén, jóval túl van azon a koron, amikor valaki még hajlamos forradalmat csinálni, túl azon, hogy Nagy Imre nem is akart forradalmat. Életkorát tekintve idős apja lehetne akár az 1848-as, akár a francia vagy az orosz bolsevik forradalom vezéreinek. Személyéből – egy-két megnyilatkozását, például november elsejei beszédét leszámítva – hiányzik a forradalmi pátosz, ami a magyar köztudatban a forradalmárt megszemélyesítő Kossuthban szinte túl sok is volt.

Nagy Imre október 23-án nem érzett rá, valóban nem érzett rá a nap lelkületére, ahogy Kossuth ráérzett március 15-ére és használni tudta, nem állt a megmozdulás élére, nem kívánta a saját politikájának szolgálatába állítani, még csak nem is használta fenyegető eszközként. Mint ahogy később sem állt sohasem a seregek élére. Soha nem harcra buzdított, hanem megnyugvásra, a munka felvételére, a forradalom befejezésére. Sajátos, hogy egyetlen egy beszéde volt – „Seregeink harcban állnak” –, amelyben mintha a harc oldalán lett volna, de hát ez a leginkább vitatott és a legtöbb problémát fölvető beszéde talán.

Igaz, hogy Kossuth sem vett részt a szabadságharcban, nem hullajtotta vérét a magyar szabadságért, de mégis azonossá vált a dicsőséges győzelmeket arató honvédhadsereggel, amelyet részint ő teremtett meg a semmiből, mint a Batthyány-kormány pénzügyminisztere, toborzó körútjaival, majd az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként lényegében a sereg fővezére is lett.

Nagy Imre, ha találkozott fegyveresekkel, fegyveresek küldötteivel, képviselőivel, atyaian, vagy még inkább azt lehetne mondani: nagyatyaian, nagypapásan próbálta őket a további harcról lebeszélni, megbékíteni. Vonuljanak ki a politikából, majd ők, az erre hivatottak megpróbálják eredményre váltani az általuk kiküzdötteket, vagy azt, amiért addig ők küzdöttek.

A halál mártíriumát nem vállaló Kossuth sem lehetne névadója megannyi magyar főutcának olyan előtörténettel, amellyel Nagy Imre rendelkezik. A még annyira is érdeklődő nagyközönség szükségszerűen leegyszerűsített képében Nagy Imre – helyenként Nagy Imrov vagy Vologya – a moszkovita kommunista, a volt belügy- és begyűjtési miniszter, a KGB titkos informátora, nem személyesítheti meg 56 szabadságeszményét.

Nagyon fontosnak tartom, hiszen a történelmet általában személyeken keresztül éljük meg, személyeken keresztül éljük át. Beszélhetünk Hunyadiak koráról, beszélhetünk Horthy-korról, Rákosi-korról. 56-ot kivel tudnánk személyesíteni? Nagy Imrén kívül két kísérlet történt – én úgy találtam –, hogy valahogy megszemélyesítsük, emblematikus személlyel ragadjuk meg 56-ot. Az egyik ilyen kísérlet Mindszenty József bíborost próbálta a forradalom vezérévé vagy emblematikus figurájává tenni. Mindszentyvel a probléma az, hogy legfőbb tette az volt 56-ban, hogy kiszabadították – ez passzív, passzívumban szerepel. Ezen kívül mondott egy beszédet, rádióbeszédet november 3-án, amivel – hiába vannak azóta textológiai elemzések, hogy nem is mondta azt, amit mondott vagy nem úgy kellett volna érteni – tény és való, hogy még a kor katolikus értelmiségi garnitúrája vagy társadalma is visszaütközéssel, meghökkenéssel fogadta a beszédet. Túl azon, hogy ezt a két aktust, és azt, hogy utána Mindszenty az amerikai követségre menekült, ami napjaink magát nemzetinek mondó oldala számára nem a legnemzetibb és hősibb hely, Mindszenty nem tud a magyar forradalom hősévé válni.

A másik kísérlet Mansfeld Pétert próbálta a piramis csúcsára helyezni. Mansfeld Péterrel szintén az a gond, mint Mindszentyvel, hogy igazából a forradalomban annyira keveset csinált, hogy a róla szóló narráció is – kiemelve a nevet –, utána a többi pesti srác részint folklorisztikus, részint valóságos történetét mesélik el, amihez szegény Mansfeld Péternek, aki valóban szimbóluma lehet a megtorlás aljasságának, embertelenségének, mocsokságának, minden rosszat el lehet itt mondani, az összes rossz jelzőt fel tudnám itt sorolni. Ennek lehet szimbóluma Mansfeld Péter, magának a forradalomnak nem. Túl azon, hogy hiteltelenítenénk is a forradalmat egy tizenöt éves kisfiúnak az élvonalba helyezésével, vagy az élre helyezésével, Dávid és Góliát is mitikus történet, kevéssé a valóság.

Visszatérve szövegünkre, azt mondja, hogy 56-ban, ami történt, nem volt szent. Az egyik legszörnyűbb dolog, és az 56-tal foglalkozó történészek kezét is megköti, hogy 90 előtt, még inkább a rendszerváltozás, tehát 87 előtt kígyót-békát kiabáltak 56-ra, 56 résztvevői gyilkosok voltak, fasiszták voltak, csőcselék, börtöntöltelékek, geng, és a többi, és a többi. 90-ben, ahogy átfordult a megnevezés – nem ellenforradalom, hanem forradalom – 90 után a forradalom résztvevői mindenfajta emberi hibától mentes földön járó angyalok, égi tünemények, szentek, csodatevő emberek lettek. Vagyis: egy hazug képet, egy hazug beállítást – hiszen olyan bűnözők, elvetemült gonosz emberek, mint amik 90 előtt a szövegekben szerepeltek, nem lehetnek – ugyanúgy a másik oldalon a mai törekvés, a mai nyomás megint csak afelé hatja a történészeket vagy kényszeríti a történészeket, hogy egy kevésbé igaz képet tárjanak az olvasók elé.

Amikor megjelentettük a kivégzettek életrajzát, sok-sok álmatlan éjszakámba került, amíg az előtörténeteket annyira tudtam finomítani, hogy sértés vagy bántás nélkül meg lehessen jelentetni. Azt hiszem, mindenki számára egyértelmű, hogy akik egy ilyen esetben fegyvert fognak, kimennek az utcára harcolni, azok nem okvetlenül feddhetetlen és korábban este nadrágjukat az ágy melletti székre összehajtogató és reggel kakaóit ivó, eminens gyerekek. El kellene fogadni őket olyan emberként, amilyenek voltak. Így is állandóan azt vetik a szemünkre, hogy könyveinkből, előadásainkból hiányzik 56-tal kapcsolatban a pátosz, hiányzik a hősök érdemeinek igazi elismerése.

Hasonlóan csomót köt az ember a nyelvére, vagy gúzsba köti a tollát, az 56-os nemzeti egység, amelynek a mítoszát Litván György is próbálta már feszegetni. 56-ban valóban volt egység a tekintetben, hogy az oroszok menjenek ki. De ezen túlmenően mind az eszközöket, mind a célokat, mind az időhatárokat tekintve, a módot tekintve, hihetetlen különbségek voltak. És ugyanúgy, mint 48-49-ben, 56 különböző táborai is harcoltak egymás ellen, hol ilyen eszközökkel, hol olyan eszközökkel. Amíg a nemzeti egység, mint mítosz létezik, addig valaki, aki a forradalom ellen vagy valamelyik forradalmi szereplő ellen tesz valamit, vagy föllép ellene, az abban a pillanatban a forradalom árulójává válik, ellenforradalmárrá, és nagyon-nagyon kevés pozitív példát tudnék mondani, amikor ez nem történik meg. Talán leginkább Győrben Szigethy Attila szerepe, aki Somogyvári Lajos ámokfutását megakadályozta.

Szigethy Attila, illetve Somogyvári kapcsán el kell mondani, hogy tovább rontja 56 megítélését napjaink, én úgy nevezném, hogy „egzisztenciális ötvenhatossága”. Egyre többen élnek abból vagy próbálnak abból élni, hogy ők ötvenhatosok. Amikor ősszel a Miniszterelnöki Hivatal megkért minket, hogy állítsuk össze, hogy milyen 56-os szervezetek léteznek és kik ezeknek a vezérei, több napon át gondolkoztunk, szedtük össze az általunk ismerteket, telefonkönyvből, hivatalos könyvekből. Végül egy egészen biztosan lemaradt: az 56-os Intézetet nem terjesztettük föl a Miniszterelnöki Hivatalba, hogy ez is létezik, mint 56-os csoport. A győri 56-nak éppen ez a sajátos érdekessége, hogy ott egy alapítvány súlyos pénzeket osztott ki évről évre, ennek fejében viszont rendet és fegyelmet követelt a helyi 56-osok között, tehát ott szigorú vezetés van.

Végül két dologról szeretnék nagyon-nagyon röviden beszélni. Az egyik, hogy 1990-ben, egy olyan pillanatban vált hivatalos állami ünneppé október 23, amikor a társadalom még sem tudatilag, sem emocionálisan nem volt fölkészülve arra, vagy fölkészítve arra, hogy valójában, valóságosan ünnepnek tekintse. Ez a társadalom mintegy negyven éven át hallotta, hallgatta a fasiszta ellenforradalmárokról szóló szöveget, és ugyan 88-89-90-ben rengeteg könyv jelent meg 56-ról, előadásokat lehetett hallani, ez még csak elindított egy folyamatot a változás felé, de abban a pillanatban már meg is történt a jogi kodifikáció. Valahogy olyannak tekinteném, mint hogyha egy szerelmespár a megismerkedés éjszakáján azon nyomban meg is tartaná az esküvőt. Lehet azt mondani, hogy történelmi szükségszerűség volt, kényszer volt, mindenesetre koraszülésnek érzem – a hasonlatnál maradva – 56 ünneppé emelését, ráadásul egy olyan közegben, amikor a magyar társadalom túlnyomó többsége nem is kettősen viszonyul a hivatalos ünnepekhez, hanem nagyon egyértelműen, nagyon közönyösen. Elegünk volt az április negyedikékből, május egyekből, még idősebbeknek december 21-ikéből, és a többi, és a többi.

Végül, utolsó gondolatként, mert ma is szó volt már erről, többeknél: a forradalom győzelme vagy a forradalom jelentősége. Amit föl szoktunk vetni, hogy mi mindent ért el a magyar társadalom 56 révén, az általában igaz is – de igaz az ellenkezője is. Tény és való, hogy a Kádár-rendszer más volt, mint a Rákosi-rendszer. De nemcsak a magyar történelem volt más 56 után, hanem más volt a csehszlovák, a lengyel, a keletnémet, a bolgár, a román – inkább azt mondanám, hogy az számít kivételnek, ahol a diktatorikus tendenciák jellemzők, virulensek, elevenek maradtak 56 után is. Tehát lehet azt mondani, hogy Magyarország tanult 56-ból, vagy a magyar kommunisták tanultak, de akkor ezt nem vitathatjuk el a tábor többi országának vezetőitől sem.

Másfelől azt is lehetne mondani, hogy 56-tal hozzávetőleg erre az időre véget ért a kommunizmus, vagy ennek a rendszer kiépítésének a gründoló, megalapozó, a fájdalommal teli időszaka, a működtetés ehhez képest sokkal egyszerűbb volt.

És legvégére: a forradalom győzelme, lehet győzelemről beszélni, erkölcsi győzelemről, különböző hatásokban, különböző szinteken. Ezt a győzelmet esetleg az itt jelenlévő, Shakespeare-en és az antik görög tragédiákon iskolázott agyunk el is tudja fogadni, hogy jóllehet, a forradalom elbukott, ámde emberségében, magatartásában mégis csak győzött. Nagyon-nagyon kérdőjelesnek tartom, hogy ez a mai újabb fiatal generáció Magyarországon, amelyik már hosszú ú-val írja le a „looser” (lúzer = vesztes) szót, ami azt hiszem, hogy a legpejoratívabb, ez nagyon-nagyon bizonyítva érzi azt, hogy – különösen kisétálva a 301-es parcellába –, hogy ez az 56-os forradalom, ez nem a győzelem, ez nem a győztesek forradalma, nem a győztesek eseménye, hanem a „lúzereknek”, a veszteseknek az eseménye volt. Ők a győztesek, akik 89-90-ben kivívták a magyar függetlenséget, és kivívtak egy olyan polgári demokratikus társadalmat, amiben mindenképpen jobb élni, mint 90 előtt.

Tisztelt konferencia, hölgyeim és uraim! Az én előadásomnak a címe: 56 és a politika – vagyis a megközelítésmódomra leginkább az hasonlít, amit Litván Györgytől hallhattunk nemrégiben.

Három tételben szeretnék szólni a témáról. Először a történettudomány hiábavalóságáról, amiről nagyon sok szó hangzott már el itt ma, a második tétel a legitimáció és a delegitimáció problémáját veti fel, a harmadik pedig az 56 birtoklásáért vívott harc és a sokféle 56-os hagyomány kérdését, beleértve azt a problémát is, hogy értelmes dolog-e egyáltalán megbékélési politikát hirdetni 56-tal kapcsolatban.

Kezdeném tehát röviden a történettudomány hiábavalóságáról szóló tétellel. Azt gondolom, ki lehet jelenteni ma, hogy a tudomány eljutott arra a szinte 56-tal kapcsolatban, hogy határozott és megalapozott ítéletet lehet alkotni a történtekről. Vagyis az értelmezési problémáknak nem a feltáratlanság az eredete, inkább az, hogy a tudományos ismeretekre a politikai szándékú ítéletalkotók egyre kevésbé tartanak igényt. Hát persze ez nem jelenti azt, hogy ne lennének fehér foltok 56 történetének kutatásában, és ne lenne nagyon sok munka még ezzel összefüggésben. Most nem fogom felsorolni, hogy mi mindent kellene még kikutatni. Ráadásul a már úgy látszólag lefedett témákkal kapcsolatban is vannak súlyos gondok, hiszen nem egy kérdést eléggé amatőr színvonalon dolgoztak föl. De mindezek ellenére állítom, hogy a további feltárások árnyalhatják, módosíthatják a tudásunkat, de nem ezen múlik az ítéletalkotás, amennyiben a társadalom történelmi tudatát 56-ról meghatározza.

A nyolcvanas-kilencvenes évektől cikkek, tanulmányok, egyebek, műsorok a televízióban, rádióban, szerencsére rendelkezésre álltak korábban készült emigrációs kiadványok és frissiben készült memoárok, amelyek kielégítették ezt az igényt.

Amikor azonban a primer források feldolgozásán alapuló első igazán tudományos munkák elkészültek, addigra azt lehet mondani, hogy nagy mértékben csökkent ez a közérdeklődés, hanyatlott, a konjunktúra véget ért, és ez még csak a kisebbik baj, de a politikusok áldásos tevékenysége következtében kifejezetten ellenérzések is támadtak 56-os témával szemben. Mára ez a baj, azt hiszem, kiteljesedett, alig van érzékelhető hatása a tudományos eredményeknek az 56-ról szóló tudásban, és egy sajátos helyzet alakult ki, hogy a politikai vélemény sokkal erősebb legitimáló tényezővé vált a tudománynál 56 kapcsán.

Ez azért nagyon súlyos probléma, mert az oktatást és a kulturális szféra jórészét is a politikától kapott impulzusok orientálják a tudomány helyett. A baj – ha lehet mondani – még ennél is nagyobb, hiszen nem titok, hogy a historizáló politika igényeinek kielégítése érdekében megjelent egy kurzus-történetírás, nagyvonalúan mellőzve a sine ira et studio elvét. Nem akarom említeni annak a hölgynek a nevét, aki ennek az ideológiáját is kifejtette. Ijesztő méreteket öltött a tudományos teljesítmény minősége és a köztudat alakítására gyakorolt befolyás diszkrepanciája.

Tehát újra egy politikai elit által kialakított kollektív emlékezeti kánon kezd kialakulni, meglehetősen széles körben, és ami megfejeli: egy egész intézmény rendszer kiépítését is megkezdték ennek megtámogatására. Vagyis én azt látom, hogy a közvetítő szféra eltorzítása a tudomány oldaláról jelen pillanatban alig gátolható. És itt persze nem arról van szó, hogy itt egymás mellett élő tudományos irányzatoknak a vitájába kellene beavatkozni természetes módon. Én nagy tévedésnek látnám, ha ennek ellensúlyozására a történészek megpróbálnának kilépni a szakmájuk keretei közül, és politikai harcot kezdenének el folytatni a köztudat alakításáért. Tehetetlenkednek azonban azok a jobboldali historizálást egyébként elutasító baloldali és liberális politikusok, akik nem képesek közérthetően, de történettudományos megalapozottsággal megnyilvánulni, és ilyen módon ellensúlyt képezni ezzel a törekvéssel szemben.

Hát, hogy ez miért nehéz, azon túl, hogy horribile dictu olvasni, meg tájékozódni kellene hozzá az irodalomban – erről szeretnék szólni a második tételben, amelyik a legitimáció és delegitimáció problémájából indít. Kiindulópontom itt is egy egyszerű ténymegállapítás: a rendszerváltás idején az 56-os tematika az maradéktalanul betöltötte a delegitimáló funkcióját. Ezzel szemben 56 nem vált az új rendszer, sem pedig valamelyik jelentős pártja legitimációs sarokpontjává. A 90-es években rögzült ennek a helyzetnek a struktúrája. A helyzet annyiban változott, hogy a delegitimációs funkcióból diszkreditáló lett, és a jobboldal törésvonal-mélyítő politikájának egyre erőteljesebb tényezőjeként funkcionált.

Nehéz lenne valami újat mondani arról a szerepről, amelyet a 88-90-es átmenet során az 56-os forradalom átértékelése, a megtorlás áldozatainak rehabilitálása betöltött. Meg sem próbálkozom ezzel, csak egy jelentős momentumra utalnék: az 56-os tematika a pártállami rendszer kritikájában, mintegy összekötő szerepet játszott a forradalmat kiváltó terrorista-rákosista korszak, illetve a megtorló, az ellenforradalmazást a maga legitimációjává avató Kádár-korszak között. Így nem csak a rendszer legitimációs sarokpontjának kikezdésére volt alkalmas, hanem – ami ennél is jelentősebb – a homogenizálás, az úgynevezett „negyvenévezés” indirekt igazolása révén megteremtette a differenciálatlan morális ítélkezés alapját.

Ezek után, más tényezőkkel együtt persze, lehetetlenné vált szinte, hogy az MSZMP reformszárnya, illetve az MSZP a rendszer reformista vonásaiból vezesse le legitim részvételét az átmenetbe, illetve arra hivatkozva követelje helyét a rendszerváltó erők között. Úgy hiszem, hogy csak a D-209-es ügy mutatta meg, hogy ez a mechanizmus kontraproduktívvá vált. A szocialistáknak tehát szakítaniuk kellett a kádárista 56-értelmezés örökségével, ugyanakkor megkapták a teljes körű elmarasztalást a múlt bűneiért. Ez a kettősség azzal járt, hogy jó időre esélyt sem kaptak arra, hogy érdemi politikai értékelést adjanak a közelmúltról, noha mindenki ezt követelte tőlük. Tehát semmit sem fogadtak el tőlük hiteles ítéletként.

Tulajdonképpen erre adekvát válasz volt a kimenekülés, az értékelés feladatát a tudomány kizárólagos fennhatósága alá helyezték. Egyúttal azonban kivonultak a szimbolikus politizálás historikus terepéről, ahol egy idő után vetélytárs nélkül maradtak azok a jobboldaliak, akik a kommunista-antikommunista, a nemzeti hazaáruló törésvonalat elmélyítő politikával kívánták pozíciójukat megerősíteni. Az ideológiai vitát vállaló liberálisok kezdetben megpróbáltak tenni a reális kép kialakításáért, de nem értek el sikert a jobboldal rohamaival szemben, akik a radikalizmust tették az igazi ötvenhatosság mércéjévé.

A delegitimáló szerepnek, az 1948 utáni rendszer differenciálatlan kezelésének – tehát a „negyvenévezésnek” – nagyon is megvolt a rendszerváltó funkciója, ezen belül 56 a leggyengébb ponton kezdte ki a rendszer alapjait. Mindez azonban egy differenciálatlan 56-képet is igényelt, aminek későbbi következményeivel akkor senki nem vetett számot. Tényként állapítható meg, hogy az 56-os forradalom nem vált az új rendszer meghatározó legitimációs tényezőjévé. Ezzel kapcsolatosan sok okot lehet fölidézni Attila is beszélt róla, én kettőt szeretnék csak megemlíteni.

Az egyik az, hogy – jóllehet, mindenki hivatkozott rá –, 56 öröksége nem vált egyesítő tényezőjévé, sem nemzetközi, sem politikai koncepcionális alapon, még a rendszerváltó erők körében sem, nemhogy a társadalom egészében. A másik tényező, hogy az 56-os célok csak nagyon általános értelemben voltak ráhúzhatók a 89-es viszonyokra, valójában más volt a tartalma a formálisan azonos nemzeti és demokratikus törekvéseknek – Attila ezt is megemlítette. Úgyhogy én nem is fejteném ki részletesebben.

Akadályozta a legitimációs funkciók kialakulását a forradalmi helyzet hiánya, az egyetértés a békés átmenet szükségességével. Az emberek nem akartak felfordulást, kifejezetten büntették a radikális igényekkel fellépő erőket, amelyek 56-ra hivatkoztak. Szimptomatikus ebből a szempontból Krassó György Magyar Október Pártjának a sorsa. Minden párt igyekezett felmutatni a saját 56-osait, de ennek egyre csökkenő volt a hatása. Legitimációs tényezőként 56 hagyományának ellenzéki ápolása is szóba jöhetett, a demokratikus ellenzékből kinövő SZDSZ-től ez nem is volt idegen. Csakhogy 56-nak nem az aktuális liberális, hanem a baloldali demokratikus hagyománya volt erős, ezért legfeljebb az antikommunista attitűdre lehetett alapozni, amelyről azonban kiderült, hogy hatása torzító, érvényessége pedig ideiglenes.

Áttérnék a harmadik témára: az 56-ért folyó harcra és az 56-os hagyományokra. A 80-as évek vége előtt az ellenforradalom cáfolataként megjelenő történelmi érvek főleg a forradalom antisztálinista, ugyanakkor kimondottam baloldali vonásait emelték ki. Az antikommunista és határozottan jobboldali jellegű vonások pertraktálásával csínján kellet bánni, ha valaki nem akarta a kádárista interpretáció utóvédharcait erősíteni.

E megközelítés tarthatatlansága, akkor vált igazán nyilvánvalóvá, amikor a jobboldal 56 kisajátítását szinte az ellentétébe fordított kádárizmus jegyében kísérelte meg végrehajtani. Utalnék itt Mink András kollégánknak egy nem különösebben etikus, de igen hasznos csínytevésére, néhány évvel ezelőtt épp ezt tette komikussá ezt a törekvést.

Az 56 örökségéért megindult harc igen gyorsan belefulladt az események redukcionista értelmezésébe, egyes preferált hagyományok eltorzított abszolutizálásába. Politikai dokumentumokban ez kifejezetten mítoszgyártásként, szánalmas színvonalú historizálásként jelent meg, szélsőséges példáját láthattuk a Fidesz két évvel ezelőtt megjelent vitairatában. A rendszerváltást követő igazságtételi, sérelmi politika felgerjesztésével sikerült elérni, hogy az 56-osok egy része, és még többen ál-56-osok radikális jobboldaliságukkal is intranzigens magatartásukkal szinte felélesszék a kádárista ellenforradalmi csőcselék-vádat. Nem 56 októberének a törekvéseire és eszméire, hanem a megtorlással elszenvedett sérelmekre vezetik vissza mai állásfoglalásaikat 56-ról, ezzel önkéntelenül is segítik a torz kép kialakítását. Kérlelhetetlen erkölcsi ítélet alapján állnak, amelynek személyes jogosságát kétségbe vonni kilátástalan, de racionális vitát sem lehet folytatni ilyen alapon.

56 szimbolikus alakjának, személyi megtestesítőjének kiléte körül is áldatlan harc indult. Már az első jobboldali kormány megkezdte a rendszerváltás végrehajtásával idézőjelben „elhasználtnak” tekintett Nagy Imre háttérbe szorítását. Antall Józsefnek volt egy hamvába holt kísérlete, hogy Tildy Zoltán szerepét fölértékelje, és számomra feltűnő, hogy Bibó István alakja milyen gyorsan elhalványult, de ennek most okait nem firtatnám.

A jobboldalnak nem kellett tehát a kommunista Nagy Imre közösen vállalható nemzeti politikusként, de azt sem akarják engedni, hogy a baloldal magáénak tudja. A mai MSZP erősen jobbra áll Nagy Imre hajdani nézeteitől, de az örökséghez való jogát itt sem politikai, hanem csakis morális alapon tagadják meg. A már korábban említett „pesti srác” mítoszának kibontakoztatása arra jó, hogy 56 valódi történelmi jelentősége helyett a hősiesség romantikus képe legyen a domináns. Azt a tendenciát szolgálja, hogy a megtorlás áldozatai a funkciótlanná vált antikommunista attitűdbe merevedjenek, és tárgyat találjanak a gyűlölködéshez. Néha tragikomikus a helyzet, amit sajnos magam is tapasztaltam, hogy huszonéves fiatalok gyilkosozzák kortársaikat, mintha újra akarnák vívni nagyapáik harcát.

Jellemző, hogy a tragikus sorsú Tóth Ilonát és a már említett Mansfeld Pétert választották ki jelképes alakokká, nekik pedig elsősorban nem a forradalom igazi tartalmához, hanem a megtorlás kegyetlenségéhez van közük – ahogy Szakolczai Attila említette. Ráadásul mind a kettő elég kétbalkezes választás volt, de ez más kérdés.

A „Kié 56?” kérdés történetileg a legegyszerűbb, a „Ki csinálta 56-ot?” problémára visszavezetni, de ebből vitát provokálni csak úgy lehet, hogy morális megközelítés a kiút belőle, megint csak a nagyobb személyes áldozatvállalás kerekedhet felül. Amikor az 56-ról szóló könyvemet írtam, akkor éppen arra a gondolatra próbáltam – nem tudom, milyen sikerrel – fölfűzni a történetet, hogy a forradalom meghatározó gondolatai csak együtt hozhattak eredményt, jóllehet, ez az eredmény mindössze egy futó történelmi pillanatra valósult meg. A felkelők harca, a munkástanácsok és a forradalmi bizottságok, a forradalmat előkészítő baloldali értelmiség nyomása nélkül a hatalom berkeiben sohasem mehetett volna végbe a fordulat a nemzeti demokratikus mozgalom törekvésének elfogadása, enélkül viszont egy pillanatra sem születhetett volna meg a remény, hogy a forradalom intézményesül, és céljai valóra válnak.

Ezért minden egyoldalúság, amely a kisajátító szándéktól óhatatlanul ered, történelemhamisításhoz vezet. Nem véletlen, hogy 56-ból nem a pozitív energiák származnak az új generációkra, hanem a vereség és a megtorlás keltette frusztráció és gyűlölködés. A hagyományokból tehát nem lehet kinek-kinek kedvére szemezgetni, ha valóban szembe akarunk nézni a történelemmel. Aki csak a saját hagyományait akarja tudomásul venni, az tévúton jár. Nemzeti megbékélés alatt megbocsátást érteni, szerintem súlyos tévedés. A bocsánatkérés a delegitimációs diszkreditáló szándék mellett semmire sem vezet, a kollektív politikai öngyilkosságon kívül nincs elfogadható engesztelő gesztus. Aki a megbékélést hirdeti, annak pontosan meg kell mondania, hogy mit ért alatta. Ha lehetséges ma egyáltalán ilyesmi, akkor annak legelső jelentése a történelmi igazsággal való megbékélés – igazságon persze nem valami abszolútumot értve, hanem a hamisság és a hazugság ellentétét

Az igazság tehát, amennyi abból belátható, azonban komplex és nagyon sok összetevője van. Ma a jobboldal elszántan historizál és hamisít, a szocialista vezetés kegyeletet ró le, a hatalomban anyagi kompenzálással, kitüntetésekkel és egyéb pótcselekvésekkel kísérletezik. A liberálisok reménytelenül próbálnak kitörni a hamis megosztásból szőtt hálóból. A történész pedig hasztalan vonyít, mindezt látva, ha szabad itt József Attilát parafrazeálni.

Jó másfél évvel ezelőtt, május 21-én az emlékezetes temetői incidens másnapján egy igen-igen jól konspirált MSZP-s konferenciát tartottak, ahol megpróbáltam számba venni, hogy milyen releváns 56-os hagyományok élnek egymás mellett. Akkor legalább hat értelmezésre méltó ilyen hagyományt találtam, fel is soroltam őket, ezek kifejtésére nincs lehetőség, de azért most is elmondanám. Ezek tehát a nemzeti szabadságharc hagyománya, a szabadságharc és a forradalom szembeállításának hagyománya, az antikommunista hagyomány több variánsa, a demokratikus köztársasági hagyomány, az önkormányzati önigazgató hagyomány, és a demokratikus szocialista hagyomány.

Most mindegyik tradíció, amelyik egy kívánatos jövőbeli rendszerre vonatkozott, eszményként és kezdeményként volt jelen 56-ban. Mindazonáltal van közülük egy integráló jellegű, amely magába fogadhatja a forradalom progresszív tendenciáit. Én ugyanis úgy gondolom, hogy a mítoszgyártás rendkívül veszélyes, arra azonban múlhatatlanul szükség van, hogy a politikában a hagyományok ápolása nagyobb szerepet kapjon, mint amit eddig tapasztalni lehetett. Természetesen, amire gondolok, az a demokratikus köztársaság hagyománya. Az 56-os forradalom meghatározó tradíciója a szabadságjogok teljességén alapuló többpárt-rendszerű demokrácia, a parlamentarizmus igenlése. Ez a hagyomány a népképviseleti demokrácián kívül evidens módon magába foglalta a szuverenitást, az önkormányzatiságot, a közvetlen demokrácia formáit, az emberi szabadságjogokat, a diktatúra minden formájának tagadását, és a demokrácia gazdasági és szociális tartalmának komolyan vételét is.

Úgy gondolom, 56-ban a nép ugyan spontán módon, de nem véletlenül választotta a legszebb republikánus szimbólumot: a Kossuth-címert a forradalom jelképévé. Ma, ha a harmadik köztársaság polgárai szembe akarnak nézni a múlt századi történelmünknek ezzel a kivételes eseményével, e széles értelmű köztársasági gondolatkörnél aligha találhatnak megfelelőbb szempontot az ítéletalkotáshoz.

A következőkről beszélnék a következő néhány percben: a Kádár-korszak emlékezeteiről, a Kádár-korszakról szóló történeti leírásokról, egy lehetséges, a Kádár-korszakról szóló történeti vita kérdéseiről, javaslatokról, végül egynéhány záró megjegyzést tennék.

Abból szeretnék kiindulni, tehát, hogy a mondandóm kereteit meghatározzam, ez az emlékezet. A Kádár-korszaknak ma nagyon sokféle emlékezete van, éppen ezért sokféle nyelven sokféle beszéd folyik az 1956 és 1989 közötti időszakról. A Kádár-korszakot sokféle emlékezet önmagában is sokféleképpen konstruálja, valamennyi nyelv sokféleképpen szól róla.

Az teljesen nyilvánvaló, hogy nem lehetséges – és talán nem is kell – valamiféle rendet teremteni a különféle emlékezetek között, az a jó, hogyha ezek egymás mellett létezhetnek. Amennyiben ilyenfajta rendet próbálunk csinálni, ez pusztán szellemi kaland, játék, a legmagasabb rendű emberi tevékenység. Ami lehetséges, ha ezt a játszmát lejátsszuk, hogy a különféle emlékekről különféle módon beszélők, a diskurálók között beszélgetések jöjjenek létre, valamiféle értés egymás nyelvén.

Melyek ezek az emlékezetek? Mindenekelőtt a személyes emlékezetek, és ennek megfelelően a személyes beszédmódok sokasága. Ezek személyes történetekből, személyes történeteket építenek föl. Van ezen felül, vagy legalábbis kialakulóban van, akkor, amikor ma a ma élő magyar társadalomnak a többsége rendelkezik ilyen személyes történetekkel, valamiféle kollektív emlékezet, kollektív emlékezet valamiféle paneljei kialakulni látszanak a korszakról. Erről azonban meglehetősen keveset tudunk. Annál többet tudunk, mert halljuk, olvassuk az újságban, a személyes és kollektív emlékek ama különös kombinációját, amelyet most itt nevezzünk politikai emlékezetnek. Ennek a történetei leginkább a politikai közbeszéd, a nyilvánosság különféle fórumain szólalnak meg.

Ahogyan talán Kende Péter mondotta, hogy a különféle politikai áramlatok, pártok, erők között az egyik legfontosabb választóvonal az, hogy hogyan konstituálják viszonyukat, emlékezetüket, hogyha tetszik, a két világháború közötti korszakról, úgy vélem, hogy ugyanez érvényes az 1945 utáni korszakra, és bizonyos értelemben a Kádár-korszakra is.

A történelem egyáltalán, de hát leginkább a huszadik század története, amellyel itt most szembe kellene néznünk, sokkal inkább politikai identitásképző tényező manapság, mint valamiféle koherens ideológia például, mert ez is volna egy lehetőség. Ez a politikai beszéd, vagy legalábbis az egyik típusa sokszor normatív igénnyel lép fel, kánon rangjára tart igényt, a másik típusa nem tart semmiféle igényt, meg sem akar szólalni, inkább a hallgatás jellemzi, valamiféle negatív kommunikáció, de legalább ugyanennyire jelen való és létező jelenség a Kádár-korszakkal kapcsolatban.

Az előbbire, kiváltképpen 1998 és 2002 között, de már persze korábban is, a nemzeti konzervatív politikai erők törekedtek, amelyek egy nagyon sajátos – és itt már szó esett erről – történetet konstruáltak a Kádár-korszakról. Ez a korszakot beolvasztotta az 1945-től 1990-ig tartó vas-korszakba, a keveset módosult terror rendszerváltásig tartó időszakába.

A másik, más jellegű, de ugyanennyire politikai jellegű emlékezet egyrészt hallgat, másrészt a Kádár-korszakot, most már kiemelve ebből az ellentáborban megfogalmazott folyamatosságból, megpróbálja az inkább kevésbé hangsúlyozandó, s még az előző korszakhoz tartozó kezdetek után, egy olyanfajta történetté stilizálni, amely mintegy logikusan, kérlelhetetlen szükségszerűségként tart önmaga megszüntetése, vagyis a demokratikus átalakulás felé.

Ezzel a fajta beszédmóddal, ezzel a fajta emlékezettel én nem kívánok itt foglalkozni, mert 1956 kapcsán ennek egy része már itt előlegeződött, másrészt valószínűleg később erről fognak mások beszélni, hanem a negyedik típusú emlékezettel szeretnék foglalkozni, ez a történeti emlékezet, az a fajta emlékezet, amely a múltról történeteit történészi eszköztárral, történeti leírás, esetleg elemzés igényével hozza létre. Megkülönbözteti, legalábbis ideál-tipikus esetben ezt a fajta törekvést az előbb említettől az a jellemvonása, hogy nem motiválja létrejöttét, legalábbis közvetlenül nem motiválja, közvetlenül a jelenre vonatkozó politikai cél. Nem kíván legitimálni semmiféle aktuális mozgalmat, törekvést, erőt, és így tovább. A történeti leírások tehát nem elsősorban abban különböznek a más típusú emlékezetektől, legalábbis az én felfogásom szerint, hogy feltétlenül történészi eszköztárral dolgoznak, hanem talán abban, hogy a megismerés és bizonyos fajta megértés a fő motivációjuk.

Ezzel kapcsolatban, az ilyenfajta történeti leírásokkal kapcsolatban két jelenségre szeretném ráirányítani a figyelmet. Az első a jelenkori szépirodalomnak vagy irodalomnak ama képviselői és szövegeik, akik éppenséggel evvel a fajta megismerési, megértési célzattal alkotják meg a történeteiket, és abban közvetett módon valamiféle morális kérdésfeltevést is társítanak. Ez a morális kérdésfeltevés, a részvétel a Kádár-korszakban élő, létező, mozgó egyén, csoport, család, mit tudom én, társadalom kérdése, a tűrés, a felelősség problematikája. A példák, azt hiszem, hogy közismertek, egyáltalán nem akarom felsorolni sem képviselőit, sem szövegeit. Kettőre, mint friss élményre vagy viszonylag friss élményre utalok az elmúlt évekből, illetve hetekből Esterházy Péter Javított kiadására, illetve Kukorelly Endre Tündérvölgy című regényére, amely nem más, mint személyes folytatása egy három évvel ezelőtti esszé-regényének, melynek címe: Rom, a Szovjetunió története.

A másik jelenség a Kádár-korszakról szóló történetírás. Ezt a Kádár-korszakról szóló történetírást, amely természetesen létezik, benyomásom szerint elsősorban az akkori, tehát az 1957 és 89 közötti magyar történelem különössége foglalkoztatja. Nem a Kádár-korszak, hanem a Kádár-rendszer. És ennek a kérdésfeltevésnek különféle folyományai vannak, a végén el szeretnék gondolkozni azon, hogy vajon ez a legfontosabb kérdés, vajon? Ez az amit tisztázni kell, hogy volt e Kádár-rendszer. Mert ugye, hogy Kádár-korszak volt, az némiképpen kevésbé vitatható.

Ez a kérdés – és ily módon a Kádár-korszak történetírása – nem 1989 után kezdődött, hanem már sokkal korábban, a 80-as évek társadalomtudománya pedig mind többet foglalkozott a magyar modellel. De foglalkozott ezzel a kérdéssel a hazai második nyilvánosság, a demokratikus ellenzék, már sokkal korábban foglalkoztatta ez a kérdés a magyar demokratikus emigrációt Nyugaton, tulajdonképpen szinte attól a pillanattól kezdve, hogy valamiféle különbséget érzékelt saját emigráció előtti tapasztalata és a hazából érkező hírek kialakította kép között, és természetesen folyt ilyen diskurzus 1989 után is.

Ebben a pillanatban persze az erről szóló történetírás egy új dimenzióval gazdagodott, tudniillik a lezárt vég egészen más jelentésekkel telítette ezt a beszélgetést. Mindezek ellenére, hogy tehát sok szó esett róla, a Kádár-korszakról, mint Kádár-rendszerről nem bontakozott ki igazi történeti vita, történész vita – amelyet Pók Attila is emlegetett – noha akadtak rá kezdeményezések. Az világos, hogy a 80-as években Hankiss Elemér, Bihari Mihály, Kornai János nagy modellalkotási kísérletei felett ilyenfajta vita igazán szabadon nem bontakozhatott ki. Ugyanez történt az első nagy és a korszakot is magába foglaló összefoglaló művel, Pető Iván és Szakács Sándor – bár torzóban maradt – gazdaságtörténeti monográfiájával.

Valaki felidézte itt 1985-öt, 1985. júniusát, amikor a monori találkozón Csurka István és Szabó Miklós tartottak bevezetőt, általános bevezetőt egy olyan vitához, ami az akkori magyar társadalom és az akkori magyar helyzet fő kérdéseit tűzte ki célul. Nos, ez a két bevezető előadás nem szólt másról, mint hogy mi a Kádár-rendszer, és a vita, amely azonban már ebben a pillanatban is, mint később oly sokszor, látens, lappangó maradt, nem a kuruc és labanc történetírás vagy történeti paradigma szerkezetében maradt, érzésem szerint. Mert Csurka István kurucos kérdésfeltevése, kurucos helyzetleírása az 1956 utáni kiegyezés teremtette helyzetről – ő nevezte akkor kiegyezésnek – után egy olyan megoldással zárult az egyéni, családi, kiscsoportos autonómiába zárkózó önépítésről, ami éppenséggel egy totális, a végsőkig vitt és a végsőkig elfogadott Kádár-korszakkal egyenlő.

Ezzel szemben Szabó Miklós, aki a modern társadalomtudomány nyelvén próbálta megfogalmazni válaszát arra a kérdésre: mi történt a magyar társadalommal 1956 után, az emberjogi, a polgári a szó citoyen értelmében vett polgári magatartást állította a másik oldalon, mint modellt fel. Azonban vita, érdemi vita itt sem bontakozott ki, ahogyan egy évvel később Kis János tanulmánya fölött sem, aki elsőként próbálta meg történészi eszközökkel ábrázolni az 1956-57-es kádári restaurációt.

Nem bontakozott ki vita a 90-es években sem, bár voltak rá kezdemények a Múltunk című folyóiratban, éppen Ripp Zoltán részvéttelével, a Kádár-korszak geneziséről kezdődött egy ilyen vita. De nem követte, nem követték további hozzászólások, mint ahogy Mink András 1999-ben, a Beszélőben Történelempolitika címen közzétett felhívását sem. Sporadikus viták az ezredforduló körül, jellemző módon, elsősorban 1956-nak a Kádár-korszakban élő emlékezetéről folytak, György Péter könyve kapcsán, igazi vitára azonban nem került sor.

A kérdés, hogy mi ennek a jelenségnek az oka? Nem tudom. De talán elgondolkozhatunk rajta együtt, hogy miért. Az egyik lehetséges – vagy legalábbis logikailag lehetséges – válasz az lehet, azért nincs róla vita, mert ennek a vitának a potenciális résztvevői, azok tehát, akik ilyenfajta történeti leírásokon keresztül szeretnék megismerni s megérteni ezt a korszakot, a legtöbb kérdésben egyetértenek. Ebben lehet valami. Ha átnézzük – mert ahogy mondottam, felsorolásoktól eltekintek – összefoglaló középszintű monográfiák, egyes kérdésekről szóló tudós-tanulmányok, rövid és hosszabb áttekintések sokasága áll rendelkezésünkre a Kádár-korszakról, a lexikonok, enciklopédiák iránti könyvkiadói igény például rengeteg ilyen összefoglalót termeltetett – hogy úgy mondjam – a szakmával, akkor azt látjuk, hogy egy néhány kérdésben valóban figyelemreméltó nézetazonosság uralkodik a különböző szerzők között.

Melyek ezek? Azért igyekszem valami provokatív élt becsempészni ezekbe, kicsit megkérdőjelezni, de ezek azért tényleg súlyos igazságok, ezt elismerem. Ilyen például, hogy még Kádár-korszak sem létezik, nincs magyar történelem, mert a nemzetközi feltételrendszer és itt elsősorban a poszt-sztálini Szovjetunió, aztán a tágabb értelemben vett Birodalom története, meg az egész európai és világfejlődés adja meg ennek a történetnek a kereteit, és egy csomó vonása egyszerűen ennek, meglehet sajátos, de azért nem is olyan nagyon sajátos magyar derivátuma.

Itt jegyzem meg, hogy Bozóki Andrással azért nem értek abban teljesen egyet, hogy 1968, mint fordulat és élmény, teljes mértékben kimaradt a magyar társadalom tapasztalatai közül. Lehet, hogy érvénye korlátozott volt, de a korszak, Kádár korszaka többek közt abban is különbözik a korábbiaktól, mindenekelőtt a Rákosi-korszaktól, hogy a kommunikációs forradalom hatásai alól nem tudta, és meglehet a végén már nem is akarta magát függetleníteni. Ez egy sokkal inkább nyitott, az információkra sokkal inkább nyitottabb és információkat fogyasztani képes társadalom és korszak volt, mint 1956 előtt, nem utolsósorban a tömeges emigráció és a vele való személyes kapcsolatok hálóján át. Úgyhogy ilyen módon 1968 kulturális forradalma, véleményem szerint, igenis igen jelentős hatást gyakorolt.

A másik ilyen konszenzuális elem, hogy a Kádár-korszak nem értelmezhető 1956 története nélkül, mert a korszak nem más, mint az abból levont politikai, lélektani, egyéni, társadalmi hatalomban és alul levont tanulságok és tapasztalatok rendszere. Ez is eléggé posszibilisnek tűnik.

Végül egy harmadik konszenzuális elem, hogy alapvető jelentőségűek emellett, 1956 mellett azok a tapasztalatok is, amelyeket a magyar társadalom és a forradalom leverése után visszarendezkedő politikai vezető réteg a klasszikus sztálinizmus idején, az 1940-es és 50-es években szerzett. Ebből a három konszenzuális tényezőből adódik, hogy a történeti leírások bizonyos kérdésfeltevései, nyelvi keretei is rendkívül hasonlóak. A válaszok persze lehetnek különbözőek, de azért alapvetően ezek tagolják a történeti leírásokat.

Az egyik ilyen kérdésfeltevés a folytonosság és a diszkontinuitás problémája. Az a kérdés, hogy a magyar társadalom 56 után és a szovjet mintájú szocializmus projektje meghatározta keretek között kényszerült élni, sőt, éppenséggel ekkor, hiszen a mezőgazdaság kollektivizálása nyomán az akkori magyar népesség legszámottevőbb rétege éppenséggel ekkor került bele igazán, ugyanakkor e keretek között mozgástere kinek-kinek tágasabb volt, mint korábban.

Hasonlóképpen fordítva, ez talán kevésbé lényeges, de azért elmondható, hogy a kádári vezetőréteg folyamatosan üzemeltette a klasszikus sztálinizmus lényegében teljes intézményrendszerét, ám a gyakorlatában mind több olyan jelenség bukkant fel, amely nem illett eme klasszikus rendszer üzemeltetési előírásai közé.

Egy másik ilyen konszenzuális kérdésfeltevés: az állandóság és változás, hogy az időszak többarcú vagy egységes, vannak-e belső korszakhatárai, erről nem szeretnék beszélni, már szó volt róla.

Végül a korszak dinamikája, amelyben eleinte egy megtorlás és konszolidáció totálisan és kézzelfoghatóan áthatotta az élet minden szféráját, később pedig enyhülés következett be, ez pedig egy mindinkább szelídülő hullámokban, most már nem totális áthatásként, hanem közérzületként, de végig folytatódott egészen a rendszerváltásig. Ezt nevezhetjük a csökkenő amplitúdó jelenségének. Ráadásul ezek a dinamikák, ha különb s különb történetekben vesszük szemügyre, egyáltalán nem biztos, hogy egybeesnek. Más a gazdaság, és mondjuk azon belül a mezőgazdaság, és azon belül valószínűleg más a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok stratégiája, és más a Tungsram, és más a Ganz MÁVAG, és más a Pamutnyomó Ipari Vállalat.

Ennek alapján még mindig lehetséges volna föltenni egy néhány kérdést ennek a bizonyos vitának a fóruma elé bocsátván, ha lenne ilyen vita és lenne fóruma. Az igazi kérdés, az első kérdés, hogy tényleg létezett-e egyáltalán kádárizmus, magyar modell, egyáltalán modell, vagy ahogy Huszár Tibor nevezi, a napokban megjelent Kádár-életrajz második kötetében: kádárizáció – már ilyen is van –, ami bent élve – és itt visszacsatolok kinek-kinek a személyes történetére – majdnem evidenciának látszik, sőt annak látszott.

A végkifejlet ismeretében, azonban ez a modell, ennek a különbözősége, különössége mintha kissé relativizálódott volna. Létezett-e, volt-e az úgynevezett szocializmusnak magyar projektje? Valójában sohasem volt, de folyvást kísérleteztek megvalósításával. A 40-es évektől kezdve 1953-on, 1955-56-on, a 60-as éveken keresztül egészen a végéig. Emlékezzünk vissza a 80-as évek végének, de még nem igazán a végének egyik fogalmára: a modellváltásra.

A magam részéről azon gondolkozom, arra hajlok, hogy ami annak látszik, modell, projekt és hasonlók, nem volt más, mint az előbb fentebb említett, meghatározottságokból levont gyakorlat orientált következtetésrendszer, amit aztán modellé, rendszerré, talán inkább a külső és belső elemző igyekezet formált. Ami nagyon szeretett volna keretet adni, formával felruházni valamit, aminek éppen az volt a sajátossága, hogy nem volt formája, nem volt nyelvi kerete, és ezért nagyon őszintén irtózott tőle, hogy magyar modellnek nevezzék, hogy magyar útnak nevezzék, és amit ez az elemző igyekezet úgy fordított le, hogy persze azért tagadja, hogy azért aki tudja, értse, hogy van ez, nagyon is, de akinek nem kell tudnia róla odaát, az ne akadjon fenn ezen.

Nem lehetséges-e, hogy a magyar fejlődés sajátos jelenségeit semmi más nem magyarázza, mint az összes többi helyi változattól eltérő, mélyebb, zsigeribb, félelmetesebb válságtapasztalat, és az erre következő nagyon sajátos, gyors, felülről könnyűnek tetsző konszolidációs tapasztalat. A Kádár-korszak formátlansága, informalitása, tervalkuktól a három T-ig nem más, mint a szentnek és sérthetetlennek vélt intézmények összeomlásakor érzett nyomasztó élmény, egyfajta reakció.

Végül egy záró megjegyzés. Lehet, hogy rossz a kérdés, és nem a Kádár-rendszerről kellene beszélni, hanem a korszakról inkább. A Kádár-korszaknak balszerencséje van – ezt idézőjelben mondom. Amikor a legérdekesebb volt, azért, mert egy örökké tartónak tételezett rendszer valamiféle reményteljes, élhető változatának látszott, akkor a róla szóló beszélgetést – legalábbis itthon – korlátozások, redundancia, mesterségesen táplált kommunikációs zavarok bénították. Amikor viszont az előfeltevésről kiderült, hogy téves, az érdekessége alább szállt, mint rendszernek. A létező szocializmusnak tudniillik az összes élhető és élhetetlen változata többé-kevésbé ugyanúgy múlott ki, és többé-kevésbé ugyanaz következett rá. Mindenütt. Ahogy François Furet írta az egykor csodált és retteget szovjet birodalomról, idézem: „Gyors felbomlása után, mégsem marad meg semmi. Sem elvek, sem törvénykönyvek, sem intézmények, még csak valamiféle történelem sem.” Ez azért nem biztos, hogy így van. De elvek, törvénykönyvek, intézmények alkotják, vagy valami ilyesmik a rendszert.

Ennek az érdekessége, meglehet, valóban alábbszállt. Marad azonban egy kérdés: mi történt a korszakban, mi történt az emberekkel? Ahogyan néhány évvel ezelőtt Kende Péter kérdezte a debreceni jelenkor-történeti konferencián, mi történt a magyar társadalommal 1956 után? A ma már itt felidézett rendszerváltás utáni nemzedék kérdése, az nem egészen, de nagyon hasonlóan fog hangzani: hogy lehetett itt élni? Amiben persze benne foglaltatik: lehetett itt élni. És létezik durvább változata, hogy a fenében lehetett itt élni? Élni abban, amit – ha jól tudom – Bibó István egy olyan fluidumnak nevezett, amelyben mozogni lehet, úszni nem. Ez 1956 után, meg mindazok után, ami előtte meg közvetlenül utána történt, tényleg sajátosan magyar kérdés. A történeti leírások persze általában nem így fogalmazzák ezt meg, különösen nem a legutóbbi módon. És ezt jól is teszik. De a jó leírások talán erre is válaszolnak.

Én olyan értelemben szeretnék beszélni, hogy most nem a politikának akarnék innen tanácsot adni, bár közvetlenül is megszólíttattam egyfajta értelemben az elnök úrtól az előbb, a nemzeti közép és a Medgyessy-kormány mögötti brainstormingot gyakorlók feltételezett vagy képviselőjeként. Megnyugtatom, hogy nem vagyok a nemzeti közép gondolata mögött. Hogy azt kell tennem mégiscsak, hogy én itt a szakmához, illetőleg ahhoz az értelmiségi körhöz szeretnék úgymond ebben az előadásban beszélni, aki lehetővé szeretné tenni, hogy a nemzet történelméről, mint nemzeti történelemről gondolkodjunk. És ilyen értelemben hozzám Ormos Máriának az előadása nagyon közel állt, tehát nagyon hasonló módon szeretnék gondolkodni a történettudományról és gondolkodom. Mégis föltenném a kérdést egy másik aspektusban, hogy ha azt érezzük ma ebben a nagyon gyorsan változó világban – és már elég visszagondolnunk erre a tizenhárom évre –, hogy mennyi minden történt Magyarországon is, mennyire eltávolodtunk például 1956-tól, amihez akkor, 1989-ben sokan közel hitték magukat, mennyire eltávolodtunk a Kádár-korszaktól, amihez tényleg közel voltunk. Tehát, hogy föltegyük a kérdést, mert hiszen ebben is megnyilvánul, hogy milyen magyarázat van arra, hogy egyfelől a múlt leértékelődött, azt gondolom, hogy a múlt, mint történelmi masszívum a gyors változások idején akarva-akaratlanul leértékelődik, a világfolyamatok és az ország folyamatai is ezt tanúsítják. Másfelől pedig mégiscsak megőrizték ezt a fajta jelentőségüket. Én itt egy alapvető ellentmondást érzek, és ezzel küszködünk itt is, hogy sokunk számára természetesen, akár az igazság címén, az igazság megtalálásának, megmagyarázásának a címén, az önazonosság címén, ez a múlt nagyon fontos, és ez a múlt viszont, mint történelem, egyre kevésbé fontos az új folyamatok szemszögéből, az új társadalmi tudati folyamatok szemszögéből.

Ha ezt így értelmezzük, ezt a dolgot, akkor föl kell tennünk, hogy van-e ennek politikai motívuma is ennek a dolognak vagy sem. És akkor azt kell mondanom, hogy szerintem, van ennek politikai motívuma. Az ehhez illeszkedő következő ellentmondás az tudniillik, hogy szerintem ez a rendszerváltás is a történetírást vagy inkább a történelem magyarázatot beutalta a jogcímképzés című feladat ellátásának szerepébe. Vagyis azt állítanám, hogy mindarról, amiről beszélünk, úgy kell beszélnünk, hogy Magyarországon a huszadik századi rendszerváltások során alapvetőleg folyt a bűnbakképzés folyamata, és a különböző elit csoportok a történelmi változásokért igyekeztek más csoportokat felelőssé tenni azért, hogy a tulajdonban, hatalomban, kommunikációs befolyásban kiszoríthassák őket és a saját szerepüket fölerősíthessék.

Ez egy alapvető tradíció, ez a tradíció nem szakadt meg 1989 után sem. Nagyon nehéz volt ezzel mit kezdenünk, ezzel a jogcímképzéssel, mondanám ezt az elitváltás szükségleteinek. Ebből a magyar társadalom valamilyen értelemben kimaradt és, hogy a korszakunkhoz közeledjek ebből a szempontból, még három évvel ezelőtt is rá lehetett csodálkozni arra, hogy Kádár János vajon miért a legnépszerűbb politikusa a huszadik századnak, a magyar közvélemény szemében, vagy az egyáltalán a nemzet történetének mondjuk miért a harmadik számú, esetleg második számú politikusa.

És amikor meg kellett hallgatni a magyarázatokat, akkor kétfajta magyarázat hangzott el. Egyfelől az ezzel kapcsolatos manipulációk, másfelől – és itt figyeljenek a szövegre! Elnézést, amúgy is figyelnek, tehát ez nem tudálékos felszólítás volt, és nem így akarom nyomatékosítani, de lényegében arról szóltak, hogy itt a történelmi tudat elmarad a történelmi viszonyok változásától, és a társadalom, úgymond ott ragadt egy régi képben. És senki nem mert rákérdezni, vagy szinte senki nem mert rákérdezni, hogy talán már nem a régi rendszerben magyarázandó a Kádár népszerűsége, hanem talán már az új rendszer működéséből kellene ezt valamilyen módon megérteni, egy évtized távlatából. Gondoljunk bele, hogy 1945 után mire volt jó egy évtized – és akkor még viszonylag lassabb volt a történelem! Bár akkor is már nagyon gyors volt. Hogy akkor 1989 után egy évtized mire volt elég a legitimáció szempontjából, tehát a Kádár népszerűségét nem biztos, hogy a Kádár-rendszerből lehet önmagában, vagy a Kádár-rendszer utólagos apologetikájából magyarázni. Ezt különben sokan, sok fajta módon elutasítottuk, hanem ennek a rendszernek az elemzéséből lehetne megérteni, hogy a múltnak egy ilyen emblematikus figurája miért olyan népszerű, miközben az új rendszer legitimációja alapvetőleg a Kádár-rendszer tagadására épült.

Ezt a kérdést nem vizsgáltuk meg szerintem, közösen se, és külön-külön se megfelelő részletességgel. Ha tehát így van, akkor ezen a folyamaton haladva, még egy ellentmondásra szeretném fölhívni a figyelmet. Márpedig, hogy mi az oka annak, hogy a múlt tudata a jogcímképző a magyar történelemben, a magyar rendszerváltások történetében, és a magyar politikai átalakulások folyamatában, és az elit egymással folytatott harcában. Azért feltehetőleg, mert nem igazán jövőképek mentén folynak ezek a rendszerváltások. Nem belülről kiküzdött, hosszú évtizedeken át egymással harcoló politikai társadalmi csoportok küzdelmének az eredménye lesz a magyar jövő, hanem különböző, egyrészt sokat ismételt és általam most nem részletezett világfolyamatok eredménye, másfelől ennél közvetlenebb politikai beavatkozásoké.

Tehát ezt a terhet idáig cipeltük magunkkal, és ez abban is megnyilvánul, abban az ellentmondásban is, ami a történelmi értelmezésünkben van, hiszen nem nagyon tudunk mit kezdeni azzal, hogy egyfelől hangsúlyozzuk a Kádár-rendszer diktatórikus jellegét, például, vagy a szovjet birodalomtól történő determinációját. Másfelől viszont beszélünk az egyének szerepéről Kádár Jánosig bezárólag, és attól lefelé, hogy hogy járultak a maguk tevékenységével, eszméivel, kompromisszumaival hozzá, hogy Magyarországon létrejöjjön egyfajta unikális – kérdőjel – modellszerű változata a szovjet típusú szocializmusnak.

Ezt tehát valahogy föl kellene oldani, és még mielőtt a feloldásra javaslatot tennék, a harmadik összefüggést is meg kellene próbálnom, itt a determinációban vizsgálni. Ez pedig az, hogy a politikának akkor mi a feladata ezen a területen. Ripp Zoltán, aki itt ül a teremben, és munkatársam hosszú évek óta, több fajta munkát végeztünk közösen és egymás mellett, és most már nagyon régóta vitatkozunk erről a kérdésről, mert én, mint aki azért a politikában is felelős ember voltam, és valamilyen értelemben biztos vagyok ma is, hiába szabadkozom tőle, felelős vagyok azért, hogy az MSZP soha nem tett közzé átfogó történelmi nyilatkozatot semmiről sem. Mert nem hiszek ezekben a típusú nyilatkozatokban, illetőleg mindig terhelve voltam attól a gondolattól, hogy az MSZP bármilyen ilyen típusú átfogó nyilatkozatot tenne, akkor visszaszorítaná magát éppen abba a múltba, amitől meg akar szabadulni, és defenzívába szorítaná magát, úgymond, az eszmei-politikai küzdőtéren, mind a liberális barátai, partnerei, szövetségesei és néhány ellenfele, mind pedig a jobboldal szemszögéből nézve. Ez tehát elkerülendő lenne. Az MSZP inkább a jövő építőjeként jelenjen meg, ennyit elárulhatok a másik szerepből, hogy mi a magyarázata ennek az opportunizmusnak, ami ezen a területen megnyilvánul. De amúgy különben az a véleményem, hogy a politika lehetőleg tartózkodjon a történelem átfogó minősítésétől, és eléggé öncélúnak érzem azt is, hogy állandóan kiválogassa azokat az eseményeket a történelemből, és azokat a személyeket, akikkel azonosulni tud. Ezek adott helyzetben érthető történések, de megint visszafelé tekintenek, a tradíciókat szerintem, átfogóbban kellene ebből a szempontból vállalni.

És akkor még egy ilyen értelmező megjegyzést ehhez hadd tegyek hozzá, hogy ugyanakkor viszont mindazzal ellentétben, amit mondtam, mégiscsak óriási jelentőségűnek tartom a történeti kutatást, és itt kötnék át a történeti kutatásra. Tudniillik éppen akkor, amikor az derült ki, és a rendszerváltásra is, és a rendszerváltás utáni gondolkodásra is az nyomta rá a bélyegét, hogy az elképzelttel szemben sokkal kisebb a szabadság a nemzet számára, mint ahogy ez feltételezve volt, vagyis, hogy a szovjet birodalomból való kijutás után egyáltalán nem egy szabadon választott jövőhöz jutott ez az ország, hanem ugyanannyira determinált ennek az országnak a jövője a globalizációtól, sőt egy két pólusú világrendszerhez képest egy pólusú világrendszertől, amit nem szeretnék elvitatni, hogy itt azért mégis csak egy minőségi átalakulás történt, de folyamatosan azt közlik velünk, hogy csakis az alkalmazkodás stratégiája az, ami a felzárkózást lehetővé teszi, és a modernizációnak csakis úgymond az előttünk haladók a vívmányai magunkba ötvözése, elsajátítása lehet az útja.

Ilyen körülmények között szerintem a történetírás, és egyáltalán, hogy a történetet úgy mutassuk be, mint alternatívák küzdelmét egymással, maga is alternatívaképző erő, és ezért úgy gondolom, hogy a történetírásnak és az igazság keresésének ma, éppen az új nemzedékek számára, még soha ennyire alternatívátlan világot nem láttak maguk előtt, sokkal fokozottabb a jelentősége, mint amit eddig gondoltuk. Ehhez azonban új típusú kérdéseket kéne föltenni, és itt jön az a rész, amit a történettudományról szeretnék mondani.

Tehát, ha a jelenkori történetírásunk helyzetét akarjuk megközelíteni, és azt a teljesítményt, amit az előző évtizedben produkáltunk ezen a területen, akkor okunk van az önkritikára, azt gondolom. Nekem biztos, bár elmondhatom azt, hogy valószínűleg a jelenlévők közül a Kádár-rendszerről mégis csak én írtam a legtöbbet, és a nyílt kritikák közül mégiscsak én kaptam a legkevesebbet, pedig igazán állok mindenkinek a rendelkezésére.

Tehát beszéljünk először a fehér foltokról, a forrásokról, utána az új értékelés lehetőségéről, és végül a témák, vagy rész-témák kérdéséről. Azt gondolom, hogy ha itt előállítjuk a helyzetet önmagunk számára, akkor azt kell mondani, hogy fehér foltok természetesen vannak. De szerintem, és az itteni eddig elhangzottak alapján ki is merem jelenteni, hogy nem csak szerintem, a fehér foltok már nem annyira belül vannak. És főleg nincsenek gátjai, politikai gátjai, hogy a fehér foltok kutathatók legyenek. A fehér foltok alapvetően, Magyarország szemszögéből, szerintem ma kívül vannak. Egyetértek Rainer Jánossal abban, hogy nézzük már meg végre, kutassuk meg a kelet-európai országok történetét, és ne hagyjuk ebben az egyszerű modellben magunkat benne, hogy a Kádár-rendszer más volt, mint a többiek. Ezt ő maga is mondta, a saját legitimitását akkor szolgálta, és a dolog megy a maga útján. És ma is megerősítjük, mert hozzátartozik a nemzeti öntudatunkhoz, különben, szerintem, tényleg hozzátartozik és nem negatív értelemben. De mégis csak meg kéne nézni azt, hogy milyen volt az 56 utáni Lengyelország, és a többi ország a maga teljes valóságában, és itt nagyon nagy hátrányban vagyunk egyelőre. És még a Szovjetuniót is érdemes megnézni, a maga teljességében, mert nem ugyanaz Leningrád, mint Vlagyivosztok, sem térben, sem időben.

Másodsorban a legnagyobb hiányt itt látom, hogy beszéljünk már végre arról, hogy volt-e a fejlett tőkés országoknak stratégiájuk a hidegháború mögött tényleg, amit akkor emlegettünk. Tehát a rendszerváltásban mekkora szerepet játszott az az amerikai külpolitika a maga egészében, vannak-e erre forrásaink, És akkor azt mondom, hogy nincsen elég forrás. Nemcsak a szovjet archívumok vannak zárva ebből a szempontból, hanem különösen a rendszerváltás szemszögéből, vagy a Kádár-rendszer szemszögéből attól félek, hogy nincs reális esélyünk arra, hogy azokat a külpolitikai stratégiai gondolkodásokat és azoknak a szervezeteknek a működését megismerjük, hogy ezt a kérdést el tudjuk dönteni.

Az eladósodási könyvem kapcsán összetalálkoztam azzal a kérdéssel – föl is tették nekem –, hogy vajon volt a Nyugatnak tudatos politikája Kelet-Európa és Magyarország felé, vagy nem. Erre én azt a választ adtam, hogy ezt én nem tudom biztosan, de ha volt is, ez nem menti a magyar felelősséget, ebből még nem következett, hogy el kellett volna adósodni. De ettől még a kérdés mégis csak indokolt, és valaha egyszer el kell jutnunk odáig, hogy ezt a kérdést is meg tudjuk válaszolni.

Források tehát itt, abban a szellemben, ahogy Ormos Mária beszélt, szerintem Magyarországon igenis rendelkezésre állnak. Lehet, hogy egyes személyeket nem lehet még úgymond elkapni, elítélni, letartóztatni egykori tevékenységükért, de valójában a fő folyamatokkal szerintem tisztába lehet jönni.

Az újraértékelésre, mint a harmadik esetre, amiről beszéltem, találtunk példát, ezen lehetne poénkodni. Van olyan hadtörténész kollégánk, aki még 1986-ban megvédte a disszertációját. A Magyar Néphadsereg szerepe az ellenforradalom elleni harcban, majd 1993-ban A magyar honvédség a forradalomban címmel jelzős szerkezetek átalakításával ugyanazt a művet meg tudta védeni, és még sorolhatnék ilyen példákat. Talán közelebbieket is. Nem látom értelmét. Ennek úgyis tudjuk a logikáját. És a rész-témák területén – és itt látom a legnagyobb problémát – nagyon kevés kutatás született még, új kutatás. Nem nagyon értjük önmagunkat, a szakmát, hogy miért nem teszünk ezen a területen eleget.

Hadd címkézzem meg ezt a négy területet.

Történetírói szempontból milyen nagy hibákat lehet elkövetni, és ezt el is követjük valamilyen módon, ezen a területen. A fehér foltok kapcsán úgymond, voltak fehér foltok, a rendszerváltás után adta magát a fehér foltoknak az előrehozatala. Akkor én ezt úgy neveztem, hogy a „leleplező történetírás”, ahol az eredmény adott, és a bűnöket kell csak tetten érni – és ez előbb-utóbb bekövetkezik.

A forrásokhoz való ragaszkodó pozitivista történészkedés, amit sokan művelnek – időnként művelünk –, ez „a tények magukért beszélnek” című címkével látható el.

Az újrarendezés, újraértékelésnek az ideológiai részéről beszéltem, meg a nívótlanságáról. Én ezt inkább egy másik oldalról közelíteném meg, hogy ez az irányzat a „probléma nélküli történetírás”. Tehát nincsenek dilemmái, mert az eredmény adott. Mindig van egy értékelés, egy világ, amihez képest a történelmet minősíteni lehet.

És végül a rész-témák művelését én az „óvatos történészkedésnek” nevezem. Például a Politikatörténeti Intézet, hogy itten valljak, erősen hajlik erre az óvatos történészkedésre. Mi mindig kevesebb hibát látunk, hogyha ezt csináljuk, mint hogyha beleesünk az előző sémákba.

Na, hát akkor hogyan lehetne ebből kijutni, ebből a helyzetből?

Szerintem olyan módon lehetne, hogy végre elkezdeni újra kutatni ezt a korszakot. Nem hagyni senkinek, itt a teremben senkinek sem, közülünk sem, hagyni, hogy a saját személyes tapasztalatai legyenek a kiindulópontjai a korszak megítélésének, bármennyire is tiszteljük és becsüljük ezeket a tapasztalatokat. Tehát az is, akinek van tapasztalata, ha erről a korszakról beszél, próbáljon meg újra kutatni. Próbálja meg magát leellenőrizni, hogy tényleg úgy van-e – vagy valahogy másképpen van-e.

Én most éppen Kádár és Ceausescu viszonyát kutatom. Hát meglepetés meglepetésre ér! Miközben a lényeg az nem változik ettől. Hát azt tudom mondani – akkor egy anekdotát mondjak el a közönség kedvéért –, hogy Kádár János emlékezetes 77-es Ceausescu-találkozóját azt körülbelül tizenkét évig készítették elő. Ugye emlékeznek rá, hogy a román-magyar békeszerződés, illetve barátsági szerződés 1968-ban lejárt. Ehhez képest csak 72-ben írták alá, és a Kádár minden egyes alkalommal, mindenfajta módon megpróbálta meggátolni azt, hogy őneki Bukarestbe hivatalos delegációval kelljen menni. És amikor egyszer elment 72-ben, és utána újra csalódott és újra évekig nem ment, akkor 1977-ben, amikor már nem lehetett kikerülni valamilyen találkozót, és megint alá kellett írni valami szerződést, akkor azt mondta a Kádár: nem lehet aláírni a határon? Tehát hogy ne kelljen elmenni Bukarestbe. És akkor azt mondta neki a Péter János: de! Egy vonaton is alá lehet írni!

Na de száz ilyet tudnék mesélni, de ez a magyar nemzetiségen persze nem segített, és a magyarokon az erdélyi határon, de mindenesetre látjuk azt, hogy legalább ez egy probléma volt tizenöt éven, a legnagyobb gombóc volt talán a Kádár torkán ez a probléma tizenöt éven keresztül.

Tehát azt szeretném mindenkinek javasolni, aki történész és a Kádár-korszakkal foglalkozik, hogy ne csak beszéljen róla, hanem kutasson – és ezt magamnak is kiadtam feladatként, hogy nézzük már meg, hogy tényleg, hogy hogy volt. Mert igenis akkor új kérdésekhez és új szempontokhoz fogunk jutni.

Másodsorban próbáljunk már végre új kérdéseket föltenni. A Rainer Jancsi itt szerintem föltett egy új kérdést, hogy tényleg igaz-e ez a sztereotípia, hogy a Kádár-rendszer az egy unikális rendszer, modell vagy se. Szerintem ez egy jogos kérdés. Erre úgy lehet csak válaszolni, hogy ha megkutatjuk tényleg a kelet-európai történelmet.

A harmadik lehetőség az – és ezt tartom morális kötelezettségünknek is, és ezzel csatlakoznék a délelőtti ülésszakhoz is egy kicsit –, hogy szerintem nincs jogunk másképpen történészkedni, mint hogy a magyar történelmet nemzeti történetként kezeljük. A Horthy-korszakban is a nemzet történetét próbáljuk megtalálni, és a Rákosi- (zárójelben a Kádár-) korszakban mindenképpen a nemzet történetét próbáljuk megtalálni. Akkor lehetőségünk van a párbeszédre.

Ha Csurka Istvánnak a monori találkozón elmondott szövegét vesszük alapul, miszerint 1956. november 4-én megszűnt a nemzeti történelem – mert ott ezt mondta, többek között, hogy nincs magyar történelem –, akkor ugye ezen a logikán visszamenve 1526-ig biztos eljutunk, amíg nincs nemzeti történelem. Vagy pedig nem így gondoljuk, hanem megpróbáljuk ezt az önsajnáló tragikus nemzettudatot valamilyen módon, éppen a munkánkkal, átalakítani.

Tehát én azt szeretném mondani, hogy ne akarjunk történészként jogcímeket adni semmilyen politikai erőnek semmire, ragaszkodjunk ahhoz, hogy valamennyire az igazságot kutassuk, és a nemzet történetét a nagy egészben.

Felebarátaim – mondom, mert a barátaim másik fele már elment. De szeretettel üdvözlök mindenkit, aki maradt még.

Még mindig abból indulok ki, amit pár szóval próbáltam mondani az elején, mikor átvettem az elnöklést, hogy a társadalom történelmi közgondolkodása – ahogy Kosáry Domokos mondta – az nem egy egyszerű szociológiai vagy közvélemény-kutató kérdés. Hanem teljesen igaz az a felfogás – amit Foucault nevéhez vagy Bourdieu nevéhez szoktak kötni, de nyilván lehet más történelmi forrást is találni –, hogy az, hogy az emberek, az emberek milliói, a tízmillió magyar ember, és köztünk azok, akik értelmiségiek vagy közszereplők lévén többet mozognak a társadalomban, és nagyobb hatással vannak, hogy vélekednek a történelem egyes kérdéseiről.

Ez, mondom, nem egyszerűen szociológiai kérdés, hanem legszorosabban a hatalom kérdése. Mert olyanná válik a hatalom, csak olyanná tud válni, amiben van egy közgondolkodásbeli alap is hozzá. Mert az, amit ez a közgondolkodás meghatároz: az emberek viselkedését határozza meg, mindennapi viselkedését. Ha részt vesznek a közéletben, akkor ott. De ha családban vannak, akkor ott. A gyerekeikkel vannak, akkor ott. És olyanok lesznek a gyerekek – nem pont olyanok, mint amilyennek ők akarják –, de ez megszabja azt, hogy milyenek lesznek. Megszabja azt, mondjuk, hogy folyton bűnbakot keresni kell és sértődöttnek kell-e lenni, ha azt mondjuk Magyarország, vagy pedig nem. Ezt a szokást az ember elsajátítja.

És aztán ez meghatározza a történelmünket. Tehát az igazi tárgyunk most az, hogy milyen a magyar közgondolkodást a magyar múltról. Hogy milyen ez a magyar múlt, ez a magyar történelem, ez sokféleképpen lehet jellemezni, én most erre igazán nem készültem, bár kedvenc témáim közé tartozik. Miután néhányszor szóba került az, hogy ki az igazi magyar hős, például, ezen elgondolkoztam. És azt tudom mondani, hogy ez jellemzi azt a bizonyos zsákutcás magyar fejlődést – hogy egyik címadó gazdánkat, Bibó Istvánt idézzem. Mert másutt is vannak uralkodó gyilkosok. Másutt is vannak muszáj-áldozatok, akik mondjuk öreg fejjel emelt fővel mennek az akasztófa alá, noha nem erre készültek. Másutt is vannak szelídítő kancellárok, akik egy erős hatalom árnyékában megpróbálnak egy kicsit jót tenni. De hogy a magyar történelem csupa ilyenből áll, nagyobb arányban?

Hogyha csinálnák egy olyan jó amerikai stílusú vizsgálatot, hogy felírjuk a neves személyeket Amerikában meg Németországban – hát az kicsit bonyolultabb, mert ott volt egy Hitler is, de azért attól eltekintve –, vagy Angliában, akkor egy csomó minden történelmi hőst találnánk a politikában, meg persze senki sem tökéletes, de egyértelmű. De Magyarországban itt van rögtön ez a három gyilkos: Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János. Ezek gyilkosok. Történelmi gyilkosok. Aztán itt vannak az áldozatok. Itt vannak azok, akik – mondom – elvállalták. Említették: Batthyány, Bajcsy-Zsilinszky, Nagy Imre. Aztán itt vannak a kancellárok, akik odamentek és kiegyensúlyoztak, hogy legyen valami fejlődés, vagy valahogy túljussunk a dolgon: Deák Ferenc, Bethlen István, Kállai Miklós, mondjam, hogy Nyers Rezső – többen vannak, akik ezt a szerepet betöltötték.

A mi történelmünk arcképcsarnoka ilyenekből áll. Ez a mi sajátságunk. Nemigen tudunk olyan politikust mondani az utolsó százötven évben, aki nem ebbe a típusba tartozik, és valami jeles dologgal tette a nevét emlékezetessé Magyarországon. Ez egy nagyon sajátos dolog. Ha szembe kell valamivel nézni, akkor voltaképpen ezzel kell szembenézni, hogy ez miért történt így.

Hogy miért történt így, hogy ha politikai hősöket akarunk, akkor mondjuk Bartók Béla jut eszembe, mert az én politikai gondolkozásomat például 15 évesen, dzsentricsaládból Bartók Béla rúgta ki onnan, ahol voltam. Vagy Ady Endre másoknak, vagy Bibó István megint másoknak. Vagy hogy közülünk valót mondjak, de hogy ne sértsek meg senkit, olyan, aki már nincsen köztünk, de emlékeztünk rá: mondjuk Szabó Miklós. Ők valamilyen módon nem voltak egyértelmű emberek, de politikai gondolkozásuk, történelmi gondolkozásuk ilyen értelemben egyértelmű volt.

Na most itt akkor fölvetődnek nagy filozófiai kérdések, hogy a dialektikának melyik ága az igaz. Az az ága-e, mint Hegelnél, hogy tézis-antitézis után jön a megújító szintézis, vagy az a fajtája, ha nem is dialektikának nevezik, mint Heideggeré, amelyikben összeütközik egymással és nincs megoldás. Lendvai Ernő mutatta ki, hogy Bartók heideggeri filozófiát követett. Az élet és a halál egyrészről, de azt is lehet mondani, hogy az ösztönök és a közösség. És a halál, a nép, a közösség és a jövő egy oldalon van. És ez megoldhatatlan. Mindig megoldhatatlan.

Na most melyik dialektika érvényesül a történelemben? Hogy az a szép, amit úgy használhatunk, mint József Attila mondta, a polgár a házipapucsát, hogy szépen megyünk előre a magasabb fokra, vagy folyton ezekben az összeütközésekben megyünk előre. Tehát ilyen értelemben ez a kérdés. Mit tesz ebben az, amiről itt beszélünk: a társadalom közgondolkodása? Hogy akkor két fajta társadalmi közgondolkodás van a történelemről.

Az egyik az, amelyik binárisan látja feltétlen a dolgot: vannak a jók – vannak a rosszak. Ez mondjuk egy – Kosáry Domokos kimondta – ez egy mély hagyományban gyökerező rendies gondolkozás. Ebből az következik, hogy a magyarok természetük szerint jók. Nem jók: mondjuk a románok, vagy nem jók a zsidók, vagy nem jók a kommunisták, mert azok nem magyarok, és így tovább. A világ tehát kétfelé osztódik. Ennek következtében mi magyarok, akik jók vagyunk, mindig sértődötteknek kell lennünk, mert nem kapjuk meg azt, amit gondoltuk, hogy meg kell. Ez a „mi magyarok” fölcserélődhet arra, hogy mi, a munkásosztály, vagy mi, a kommunisták, vagy mi, a szocialisták, de benne ragadhat ugyanebben a bináris logikában, és akkor ugyanott vagyunk, ahol voltunk.

Ezzel szemben racionálisan kell gondolkodni. A racionalista gondolkodás azt jelenti, hogy Kádár Jánosról két dolgot kell elmondanunk: egyrészt gyilkos, aki kegyetlenül verte le a magyar forradalmat, és ha nem is négyszázat, de 240-et kivégeztetett. És ez még akkor se kellett volna – szó volt róla, hogy eléri-e az optimumot, amit lehetett volna – azért végeztette ki a 240-et, mert félt, hogy akkor őt leváltja a szovjet hatalom. Hogy mondjam: ez nem szép! De ezt tette meg.

Másik oldalról pedig azt kell mondanunk, a következőt kell mondanunk: a magyar nép fennállásának ezer éve alatt legjobban az első gyilkos, Ferenc József idejének második szakaszában élt, amikor Deák Ferenc megszelídítette a dolgot. Ennél jobban már a magyar nép csak Horthy Miklós uralmának húsz esztendeje alatt élt, amikor Bethlen István kancellár megszelídítette a dolgot. És ennél még jobban már csak Kádár János tizenöt esztendeje alatt élt, amikor Nyers Rezső és mások megszelídítették a Kádár-rendszert.

Na, most akkor mit csináljunk? Azt kell megtanulnunk, hogy ez a kettő együtt és egyszerre érvényes. Ilyen rohadék dolog ez a valóság, hogy nem lehet teljesen egyoldalúan ítélni a dolgokat. Mert azt kell mondanunk, hogy igen, az, hogy leverték és úgy verték le a forradalmat, azt, hogy Kádár visszaállította – ez a magyar történelmet valamilyen módon megakasztotta, és ennek a megakasztásnak a nyűgeit még most is szenvedjük.

Ugyanakkor megteremtett egy olyan rejtjeles polgárosodásnak a lehetőségét, amelyben lassan gazdagodtunk, amelyben szabadságjogokat is kaptunk – ha nem olyan igazit, mert nem szidhattuk a Kádárt meg a Szovjetuniót, de otthon már erről is beszélhettünk –, meg sok mindent, nem akarom végigmondani.

Most akkor hol van az igazság? Van-e olyan igazság, amelyben egy „igen” és egy „nem” együtt az igazság? Hát már hol ne volna! Ha a heideggeri filozófiát követjük, csak ilyen van, mert az életből mindig a halál következik, és ez egy borzasztó igazságtalanság, az, hogy meg kell halnunk, tehát ennek következtében ez sohasem lehet igaz. No persze vannak jobb megoldások, amikor az arányuk más. De ha a történelmet nézzük, mégis azt kell néznünk, hogy tudjuk a pluszokat és a mínuszokat, az igeneket, a nemeket, az előrehaladást és a megcsököttséget, a pozitívat és a negatívat, a sikereset és a sikertelent együtt szemlélni, hogy együtt keressünk valamiféle kiutat.

Ennek a konferenciának az volt a kérdése, ami itt föl volt téve, hogy mit csinál a társadalom? Mert igen, úgy az értelmiség krémje erről beszél, és valamilyen módon próbálja helyretenni. Mi is itt mostan, akár krémje vagyunk az értelmiségnek, akár nem, ezt próbáljuk.

A társadalom részére azonban túlzottan nagymértékben van adagolva a bináris kód: hogy vagy a kommunisták mind gazemberek, vagy olyan is van, hogy a zsidók mind gazemberek, hogy mi magyarok mind nagyon jók vagyunk, hogy a cigányok mind gazemberek, hogy a Fidesz nagyon jó, vagy hogy a Fidesz nagyon rossz – hogy csak egyirányú gondolkozás lehetséges. Na most az kellene, hogy az értelmiség szélesebb rétegei, tehát az kellene elősegítenünk, hogy legalább az értelmiség, és az egész társadalom mind szélesebb része jusson el egy olyan történelmi gondolkozáshoz, amely valóban racionális, a racionálisnak ebben a nem bináris, ha úgy tetszik, dialektikus, ha úgy tetszik, a modern pszichológia nyelvét használva divergens, azaz nem konvergens, nem mindig egy irányba húzó értelmében – ami egyszerűen a modern gondolkodásnak alapvető feltétele.

Tehát a kérdés az, hogy lehet-e ezt a történelmi gondolkodást propagálni, elterjeszteni, szélesebbé tenni? Ebben a történészek is segíthetnek, de nemcsak a történész dolga. Minden gondolkozó emberé.

Nagyon köszönöm, kedves Iván, a szavaidat. Mégis csak hoztál puskát magaddal, ez most már nyilvánvaló előttem!

És ezzel berekesztem ezt a mai összejövetelünket, amely, azt gondolom, hogy az utolsó volt ebben az évadban. Nagyon köszönöm a jelenlévőknek a türelmét, és azt gondolom, hogy nem fölöslegesen ültük végig ezt a néhány órát. Mindannyian sok érdekes gondolattal gazdagabban térünk vissza. Kívánok mindenkinek kellemes nyári szünetet, és viszontlátásra az őszi évadban!