Bevezető helyett négy olyan jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, ami alakította a magyar irodalom helyzetét, életét, működését és természetét is az úgynevezett rendszerváltozás óta. Az egyik az irodalom nagymértékű státusváltozása. A magyar irodalomnak mindig vállalnia kellett egyfajta közéleti, sőt politikai szerepet. Előfordult a történelmünkben, hogy nem volt magyar államiság, de amióta irodalom van, nem fordult elő, hogy ne lett volna magyar vers és irodalom egyáltalán. Ez a szerep különösen eminens volt a kommunista korszakban, hiszen az irodalom jelentette a meg nem hatalmazott parlamentet, az Írószövetség közgyűlésein hangzottak el azok a felszólalások, amelyek az Országházban nem hangozhattak volna el. 90 után ez a szerepkényszer megszűnt, az írók visszamehettek - vagy mehettek volna - a zártabb műhelyekbe, alkotómunkára, és ez bizonyos mértékig megtörtént. Az az irodalmi értelmiség, amely hozzászokott egy közéleti szerep viseléséhez, egyfajta identitásválságba vagy -zavarba került, és ennek olyan elemei is voltak, mint a politika kényszere, amelyre visszatérek. Ehhez hozzájárult, hogy a posztmodern kultúra a világban mindenütt leértékelte az alkotó értelmiség és ezen belül az irodalom szerepét, ez Magyarországon is egyre inkább tapasztalható az elmúlt évtizedben.

Pomogáts Béla és Lengyel Balázs

A második megfigyelésem az író és a hatalom viszonyára vonatkozik. Az irodalom identitászavarának volt egy olyan háttere is, hogy a politika nem szerette azt, ha az irodalom továbbra is beleszól – „belepofázik” – a közügyekbe. Hat évig voltam az Írószövetség elnöke, 95-től 2001 végéig, és érzékeltem mind a két kormányzati ciklus idején, az utóbbiban erősebben, hogy a hatalom nem szereti, ha az irodalom hallatja a szavát. Nagyon hamar „kusst” kiáltottak a politikusok, ha az író megszólalt, és ez tovább növelte ezt a szerepválságot,

Harmadikként : milyen lett az irodalom presztizse és anyagi ellátottsága az utóbbi tíz évben? Korábban, a kommunista korszakban az irodalomnak bizonyos határok között lehetett csak mozognia, voltak politikai tabuk, amiket nem volt szabad megsérteni, bár meg kell mondani, hogy ezek száma csökkent az idők folyamán. A 80-as évekre már csak néhány maradt : az 56-os forradalom nagyrészt politikai tabu alá esett, a szovjet megszállás, Trianon és a határon túli magyarok ügye is, de más nemigen, az egypártrendszeren kívül, ami politikai tabut jelentett. Csökkent a cenzurális rendszer keménysége, főként a környező országokhoz képest. Az irodalom visszanyerte szinte a teljes szabadságát 90 után, viszont mindegyik hatalom elég sokat tett annak érdekében, hogy az irodalom elveszítse a presztizsét, és ennek kézzel fogható jelei is voltak : az irodalmi szervezetek, az írói munka leértékelésében csak egy adatot említek meg. Az államkasszának van bizonyos adóbevétele az eladott könyvek piacán, és ebből valamennyit visszaforgat a folyóiratok, az irodalom, a könyvkiadás, írószervezetek támogatására. Számításaim azt mutatták, hogy a forgalmi adóbevételnek kb. egytizedét forgatja vissza, 90 százalékát egyszerűen lenyeli, a saját céljaira használja föl. Ez elég sokatmondó szám, ha arra gondolok, hogy Lengyelországban vagy más közép-európai országokban ennél jóval többet forgat vissza a kormányzat a kultúra fenntartásába. Az irodalom leértékelődött, és amikor az ember ilyen összegekről olvas, meg hall, hogy mibe kerül a Nemzeti Színház, mit kap az Állami Operaház, mibe kerül egy politikailag erőteljesen megtámogatott film, holott a magyar irodalom volt mindig a nemzetfenntartó és közösségformáló tényező ebben a kultúrában, akkor ezen kénytelen elgondolkodni. Az irodalom anyagi és erkölcsi elismerése erősen csökkent, illetve bizonyos mértékig a politikától függ. Magyarországon az utóbbi években ismét megjelent az állami író szerepe, ami már a 80-as évek második felében is ismeretlen volt. Nem tudom, hogy a most hivatalba lépő kormány fenn akarja-e tartani ezt a státust, nagyon remélem, hogy nem. Ez megmutatkozik az irodalmi díjak világában is, erről nem szeretnék hosszabban beszélni, véleményemet elmondtam az ÉS-ben, és kiegészítettem a múlt héten, névsorokkal is szolgáltam. Az utóbbi évek gyakorlata tekintetében elég elképesztő tapasztalataim voltak. Olyanok kaptak irodalmi díjakat, akiket senki nem javasolt, és olyanok maradnak folyamatosan díjak nélkül, akiket a Szövetség vagy az akadémia folyamatosan javasol.

Végül a negyedik dolog, és ezt örömmel mondom : a határon túli magyar irodalom alkotói és intézményei betagozódtak az egyetemes nemzeti irodalomnak a világába. Ma már nincs az a helyzet, ami 10-15 évvel ezelőtt volt, hogy a határon túli írók külön korpuszt jelentenek. Ezelőtt 30 évvel az Európa kiadó modern novella antológia sorozatában a „román írók” kötetben jelent meg Sütő András és Asztalos István, mint magyarul író román írók : akkor Budapesten igazodtak ebben a tekintetben a bukaresti feltételekhez. Ma már erről szó sem lehet, és az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági, a kárpátaljai és a nyugati írók többé kevésbé otthonosan vannak jelen a magyar irodalomban. Vannak persze deficitek, a nyugati magyar irodalom nem integrálódott igazán a maga rangja szerint az egyetemes magyar irodalomba, de ezt Czigány Lóránt jobban tudja, mint én. Akik mellettem ülnek, bővebben is fognak beszélni az intézményrendszer helyzetéről, a könyvek, folyóiratok kiadásának alakulásáról és finanszírozásáról.

Ha megengedik, kicsit messzebbről, és Bibó Istvánnal kezdem a beszélgetést. Annak idején kezembe került, és az Újhold évkönyvben meg is jelentettük egy szépirodalmi művét. És ha meggondolom azt, hogy rendszerváltás van ma Magyarországon, akkor azt mondhatnám, hogy különböző rendszerváltások voltak a magyar társadalomban. Volt egy, amikor Bibó kezdte az életét, vagy amikor én fiatal voltam és Bibóval találkoztam, és a Márciusi Frontban együtt voltunk Veress Pétertől kezdve Illyés Gyuláig és Donáth Ferencig, akkor ez más világ volt, és más volt az irodalom lehetősége. Amikor Bibó 45-ben elkezdte a tanulmányait írni, az megint egy eleven helyzet volt, az egész szellemi és irodalmi élet valahogy felvirágzott. Bibó egy ideig a Belügyminisztériumban volt, én is ott voltam, kidobtak minket, majd a Teleki Intézetbe került, amely megszűnt. A Rákosi korban nem lehetett írni. Most egy harmadik helyzet van, amikor a hatalom szintén intenzíven akar valamit, de az a probléma számomra, hogy részben múltnélküli az irodalom, másfelől pedig klikkesedett az irodalom, különböző csoportok vannak, amelyek egymást nem olvassák el. Hiába van egy pár jó író, azokat nem olvassák el, vagy nem kerülnek ki, öt vagy tíz író van, aki számít, a többiekkel meg nem törődik senki. És nem olvasnak, ez az, amit borzalmas dolognak tartok.

Az irodalom státusáról : a pártállamban, amikor a hatalom azt gondolta részben, hogy a nagyobb erő a népi írók mögött van, egymás között azt mondtuk, megvették a Veress Péter bajuszát, a Juhász Ferenc bajuszát. Tudni lehetett, hogy az a hatalom, amely az orosz megszállás alatt bábkormány volt, de mégis szerette volna a maga identitását bizonyítani, azért támogatta az irodalmat, arra volt jó neki az irodalom, azért adott annyi pénzt az irodalomnak, és vezette be sajnos azokat a korlátozásokat is, amelyeket kénytelen volt bevezetni, de módjában állt enyhíteni. Tehát igen komplex dolog volt, de semmiképpen sem beszélhetünk arról, hogy az irodalom akkor valamilyen szabadságot birtokolt volna. Ennek ellenére az irodalom természete más. Az író a nyomorult nem a mindenkori hatalomnak akar írni, az valamitől meg akar szabadulni, egy kíntól. A számára az írás orvosság, a nem írás székrekedés, szörnyű dolog egy író számára, egy költő számára. És óriási művek születtek, mint tudjuk, a Horthy korszakban is, és mint tudjuk, a Rákosi illetve a Kádár korszakban is. Amire utalt a Lengyel Balázs, nagyon egyetértek, amikor azt mondja, hogy van valami múlttalanság. Teljes egészében nem hiszek abban, hogy van múlttalanság, az igaziak, akik tudják, hogy mi volt az érték annak idején, atól az értéktől nem szakadnak el, de mivel ez a jelenség valóban egy jelenség, és reméljük, csak átmeneti jelenség, amikor a csecsemő számára még minden annyira új, hogy nem is tudja, hova nyúljon, erre találtam ki Nagy Lacinak egy szép versének az idézetét, mindenki ismeri, szinte közhelyszerű már, hogy „Ki viszi át a szerelmet”? Tehát amíg meg nem történt a rendszerváltás, a politikában, a gazdaságban, és az irodalomban, addig arról volt szó, hogy ki viszi át a szerelmet, hová, valahová, de kérem szépen, ha már egyszer felszabadultunk attól a politikai nyomástól és állítólag szabadok is lehetünk, akkor már az a kérdés, hogy ki hozza át onnan a szerelmet, kinek van igazi értékérzete, ki az, aki tudja, hogy mi értékek születtek, és ki hozza át, ami értéket szült Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, sajnos én is olyan vagyok, hogy mindig ugyanazokat a neveket mondom, holott mérhetetlen sok nevet mondhatnék, aki ismeri egy kicsit Zelk Zoltánt, az belegyönyörödik, hogy mennyi gyönyorű verse van. És ki hozza át onnan? Van a felejtésnek egy ilyen csúszdája, ami újból felemelkedik, és biztos vagyok benne, hogy azt a hatalmas kincset, ami negyven év alatt született, azt átrántjuk, ide rántjuk át ebbe a zónában.

Lengyel Balázs

A mi markáns arculatunkat egy alapvető dolog adhatja meg, az anyanyelv. A magyar anyanyelv. Amiről érdemes beszélni, mint egy óriási szoftverről, amelyben mi liftezhetünk sokezer évet, és mivel az édesanyánk ezt adta nekünk, magyar csecsemőnek, amit ugyanazt ad a német, ad a francia, ad bármilyen nyelv, de nekünk a magyart adta, hogy azokra a hangocskákra rakódtak rá az információk, és a kreatívitás nyelve számunkra a magyar nyelv. Márpedig az a nép, amely elveszíti az anyanyelvben való beágyazottságát, amely elveszíti az anyanyelvének ízeit, tartalmait, annak kultuszát, az a nép arcnélküli nép lesz, az a nép be fog olvadni a népek tengerében, az a nép elveszíti az önállóságát. Nem tudom, mennyire törnek át a szavaimon azok a valóságos tartalmak, hogy drámai módon vetődik fel a magyar anyanyelvben való megkötöttség és fejlődés szükségszerűsége. Márpedig ezt semmi más nem biztosíthatja, mint többek közt az irodalom, amely képes a nyelvet változtatni, amely alkotó módon bánik a nyelvvel, és ha az irodalom státusáról beszélünk a rendszerváltozás után, bizony hozzátartozik a világ technikai fejlődése is, hogy mindazok a tegnap még irodalminak számító tartalmak, amelyekről sejtettük, hogy nem a leglényege az irodalomnak, azt már lefényképezi a tévében naponta, talán nem érdemes a regényekben leírást eszközölni, hiszen ránézésre a tévé minden zúdítja ránk ezeket az azonnal átlátható tartalmakat. Kérdés, hogy érdemes-e ma már információt adni regényekben, hiszen zúdulnak ránk az információk, mindenhonnan, ha máshonnan nem, az internetből. És kiderül lassan az irodalom számára is és mindannyiunk számára is, hogy ami fényképezhetetlen a festészetben, a szobrászatban, és nem utolsó sorban az irodalomban, hiszen arról beszélünk, az válik maradandóvá. Még akkor is, ha ez a politikai rendszer semmibe veszi a mai lírát, akkor is mindannyian tudjuk, hogy az igazi líra, amely fényképezhetetlen, amely olyan tartalmakat sűrít, hadd utaljak megint csak Pilinszkyre, Nemes Nagy Ágnesre, Weöresre és József Attilára, Radnótira, Arany Jánosra, Vörösmartyra, a drága magyar irodalomra...

„Az ember fáj a földnek”, hát hogy lehet ezt képben, hogy lehet ezt filozófiában vagy másképp kifejezni? De azt is tudjuk, hogy a fejlődő és a csodálatos magyar tudomány mennyire az irodalom emlőin nevelkedett. Gondoljunk csak a nagy fizikusokra, akik a XX században értek el óriási világsikert és szereztek nevet a magyarságnak, de a magyar irodalomnak is. Tehát az irodalom státusa gyökeresen változott meg, drámai módon változott meg és igenis azon múlik, és itt van a jelenlegi politikának, a kormányzatnak, vagy ha úgy tetszik, az államnak óriási szerepe : felismeri-e az irodalom, a művészet megtartó erejét? Szándékosan nem mondom, bár semmi kifogásom nincs az ellen, hogy a nemzetmegtartó erejét, de ezt a szót, különösen az utóbbi időben is, annyira elkoptatták, egy kicsit megnyesték, mást jelent sokak szájából. De aki igazi patrióta, ahogy Illyés is azt mondja, hogy „a patrióta érdeket véd, a nacionalista érdeket sért” az tudja, hogy drámai módon megnőtt az irodalom státusának jelentősége. Nekünk íróknak, akik nemcsak arra figyelünk, hogy amit létrehozunk, azt megismerjék, de közösségben is gondolkodunk, nagy együttesben is, tehát mindazokban, akik a politikai és gazdasági határainkon belül magyarul beszélnek, magyarul gondolkodnak, és jól érzik magukat ebben a státusukban, ha gondolunk rájuk, akkor meg kell teremtenünk azt a jó értelemben vett tartalmat, hangoztatnunk kell, hogy a politika felfigyeljen, és ne becsülje le mindazt, amit az irodalom létrehozhat. Természetesen úgy, hogy van ezer író a magyar Írószövetségbe, és lehet, hogy csak tíz igazi van, de ez nem újság, ez mindig is így volt. Az az újság, hogy drámai módon változott meg az egész világ, és egyenlőre a legmagasabb rendű gondolkodó is nyelvben gondolkodik, márpedig, hogy a nyelv képes legyen a tudatunkból kitakart dolgok felé is és a metafizikus tartalmak felé is valamiféle utakat építeni, ahhoz bizony az kell, hogy az irodalomnak, a művészetnek még nagyobb jelentősége legyen, mint amilyen a pártállamban volt.

Részben vitatkoznom kell azzal, amit Mezei András mondott, és ha rosszul értettem, akkor tovább gondolnám. Olyasmi hangzott el, hogy jó lenne, ha a jelenlegi politika számára drámai módon felértékelődne az irodalomnak, a kultúrának a szerepe és jelentősége. Erre én azt mondom, hogy isten ments. Mert akkor a következő lépés az lenne, hogy a politika meg is akarná határozni, mit csináljon az irodalom, mert számára rettentően fontos az irodalom szerepe. Ha a politika számára drámai módon fontos az irodalom szerepe, annak csak politikai oka lehet, ha meg politikai oka van, akkor a politika bele akar szólni az irodalomba. Erre történnek kísérletek nyilván, és az elmúlt négy évben is történtek, szerencsére nem volt sikeres. Isten ments, hogy a politika beledumáljon az irodalomba! A politika számára az irodalom annyira legyen fontos, amennyire minden országnak fontos, hogy a kultúrája fennmaradjon, továbbfejlődjön, illetve a hagyományait megtartsa, ehhez a mindenkori kormányzat biztosítsa az anyagi és egyéb szervezeti kereteket – slussz passz. Egyébként ne foglalkozzon irodalommal.

A fenti címmel két különböző dologról lehet beszélgetni. Az egyik irodalomszociológiai vagy –politikai probléma, hogy a rendszerváltás, vagy bármilyen politikai kurzus vagy hatalom milyen viszonyban áll a mindenkori irodalmi élettel, annak szerkezetével és jellegével : hogy működik a könyvkiadás, a folyóiratkultúra vagy az irodalmi szervezetek helyzete stb. A másik kérdéskör egy esztétikai jellegű kérdés : a mindenkori szépirodalmi termésre milyen befolyással van az éppen létező politikai rendszer? Van-e egyáltalán közvetlen összefüggés az irodalmi művek esztétikuma és a politikai rendszer között. Ha jól értettem, Pomogáts Béla az elsőről beszélt, Balázs inkább a másodikról, Mezei András pedig a kettő keverékéről, ha tetszik szintéziséről.

Ha az irodalmi életet nézem, a rendszerváltás a magyar irodalomban minden probléma ellenére abszolút pozitív dolog volt, amennyiben a magyar irodalom szereplői a rendszerváltás előtt azt szerették volna, ha a politika nem szól bele közvetlenül az irodalomba, ha mindenki nyugodtan írhatna és jelentethetné meg a műveit, ha nem volna cenzúra és direkt politikai nyomás az irodalmon. Ez tulajdonképpen megszűnt, ezzel együtt jár természetesen, amiről Béla beszélt, hogy az irodalom szerepe leértékelődik. Hiszen ha működik az ország parlamentje, az irodalom parlamentje nem érdekes annyira, mert az ország dolgait a politikai parlamentben intézik. Az írónak megszűnik a politikai szerepe. Ebből következik, hogy a közéletben az irodalom nem annyira érdekes, mint korábban. Van, aki hajlamos áltatni magát, hogy az irodalom mint esztétikai produktum volt érdekes nagyobb tömegek számára. Ez valószínűleg nem így van : a politikum miatt volt érdekes az irodalom, kevesek számára volt érdekes tisztán irodalmi szempontból. Akik számára csak politikai szempontból volt érdekes, azoknak ma nem érdekes, hiszen nem is az irodalom feladata az, hogy olyan értelemben politizáljon, vagy közéletet irányítson, mint 1989 előtt. Az, hogy 20-30 000 példányban jelentek meg verseskötetek a régi világban, nem azért volt, mert annyira kapkodták a népek a versesköteteket, mert imádták a verseket, hanem kerestek a versekben valami direkt közéleti, politikai töltetet. Ma ott tartunk, hogy egy verseskötet talán 1000 ember számára érdekes, de inkább 500 példányban jelenik meg. Ebből lehet azt a következtetést levonni, hogy az irodalom szerepe leértékelődött, másrészt azt is, hogy az irodalom nagyjából a helyére került, és azok olvassák, akik irodalom iránt érdeklődnek. Lehet, hogy a példányszámok magasak voltak, de nem biztos, hogy több olvasó volt.

…500 000 példányban jelent meg egyik ifjúsági könyvem, a másik szintén 550 000 példányban, de nem hiszem, hogy csak arról van szó, hogy a politikai nyomás következtében az irodalom felértékelődött, hanem arról is, hogy objektíve többet adott a magyar irodalom. (...)

Én úgy értelmezem, hogy a Bibó István társaságban az irodalomról valóban, mint közéleti tényezőről van szó, nem a mai irodalom esztétikai értékéről beszélünk, hanem arról, mi a magyar társadalomban elfoglalt státusa, az írók identitása, az irodalmi élet feltételei, a produktum megszületésének és nyilvánosságra hozatalának feltételei, az író és a közönség kapcsolata. Úgy értelmezem a mai összejövetelt, hogy kifejezetten nem esztétikai értékekről van szó.

A példányszám nem csak arra utal, hogy az olvasó milyen politikai üzenetet keresett, vagy hogy egyáltalán keresett-e politikai üzenetet a szövegben. Egyrészt valóban keresett : ismereteim szerint a 70-80-as éveknek két legnagyobb példányszámban megjelenő élő irodalmi műve közül az egyik Berkesi Andrásnak egy regénye volt, a címére már nem emlékszem, ez 102 000 példányban jelent meg, ami elég tekintélyes. E példányszám mögött természetesen politikai akarat volt, a Berkesi iránti érdeklődést a politika pumpálta föl, és e példányszám egy politikai manőver eredménye volt. A második helyen az én ismereteim szerint Galgóczi Erzsébet „Vidravas” c. regénye állt, amely 1984-ben jelent meg és egymás után két kiadásban 82 000 példány fogyott el. Ez nem erőszakolt példányszámemelés volt, az olvasók ebben a regényben olyan politikai, történelmi információkat és ennek révén olyan üenetet találtak, ami az általában ellenzéki szellemű magyar olvasóközönség számára fontos volt. Ha csak a Galgóczi regény példányszámára hivatkoznék, akkor lehetne azt mondani, hogy a politikai üzenet meghatározó volt, de gondoljunk arra, hogy óriási példányszámot kaptak Weöres Sándornak, későbbi idókben Pilinszkynek, Nemes Nagy Ágnesnek, Kormos Istvánnak a kötetei. Volt egy olyan érdeklődés az irodalom iránt, ami nem kizárólag a politikai üzenetek terében helyezkedett el, amely a személyiség, az esztétikum iránti érdeklődés volt.

Pomogáts Béla és Mezei András

Ez most nekem egy kicsit hiányzik. Van egy nagyon vékony olvasói réteg, amelyre a csekély elérhető példányszám épül. Én úgy tudom, hogy egy első osztályú magyar költő kötete olyan 6-7-800 példányban jelenik meg. A régi nagy példányszámokhoz egyedül Kányádi Sándor válogatott verseskötetei hasonlítanak a Könyvklub kiadásában, amelyek 16 000 példányt érnek el. Lehet, hogy az európai országok nagy részében ilyen a helyzet – Somlyó György mesélte még a hatvanas években, hogy francia költők meg voltak döbbenve azon, hogy Magyarországon a nagy költők versei 4-5000 példányban fogynak el, míg egy francia örült annak, ha 1000-1500 példányt elért. Nálunk van egy sajátos kulturális hagyomány : az emberek olvastak verset, és ez a hagyomány sérült az elmúlt 10 évben. Azt is mindenki tudja, hogy van egy tömegkultúra, ami elárasztotta az aluljárókat, a könyvesboltokat, a tv képernyőjét, hogy a magyar közönség nagy része el is felejtett olvasni. A kultúrszociológusok arról beszélnek, hogy a magyar nép kezd az analfabetizmus felé haladni. Magyar középiskolások egy része érettségi előtt nem tud folyamatosan elolvasni egy könyvet. A hatvanas évek közepén Újpesten voltam megtűrt technikumi tanár, miután kiengedtek a tököli internálótáborból. Villamoson jártam ki, és ott mindenki olvasta az Olcsó Könyvtár kis sárga köteteit, Homérosztól Németh Lászlóig minden megjelent, és még álló emberek is voltak, akik könyvet olvastak.

Az hogy mennyire tudnak olvasni a diákok, és hogy olvasnak-e irodalmat, nemigen függ össze. Lehet, hogy valaki remekül tud olvasni, de nem olvas szépirodalmat. Nehéz igazából szembesülni ezzel a problémával, hogy kevesen olvasnak irodalmat Magyarországon. Nagyon nehéz lenne megállapítani, hogy harminc éve mennyien olvastak irodalmat, mert szerintem nem voltak normális felmérések erről, és említettem, hogy az eladott példányszám nem egyenlő azzal, hogy hányan és mennyit olvastak...

Én nem arra gondoltam, hogy a politika szóljon bele az irodalomba. Nem, ez így nagyon jó. De megvannak a lehetőségei annak, hogy a közvélemény, az ország, az értelmiség, akik most nem olvasnak... akik olvasnak, azok a legszegényebbek, azok vesznek könyveket, amikor már lemegy az ára. Nincs meg az a régi magas sznob réteg sem, amely lebegtette a még ki sem alakuló polgári irodalmat, és azok a sznobok sem, akik a pártállamban szinte kötelezőnek érezték, hogy foglalkozzanak az irodalommal. Diffundálódottak az emberek, gondoljuk meg, még ma is mennyien emlékeznek József Attila szlogenszerű kifejezéseire. Az emberek tudatát, érzelmeit betöltötte a magyar irodalom számtalan idézettel.

Mezei András

A magyar tudomány és művészet az irodalomnak köszönhetően is tudott behatolni olyan tartalmakba, amelyből világtalálmányok lettek. Ebben a szoftverben élünk. De gondoljuk meg, hogy az internet és a fejlett hírközlés mennyire rontja a nyelvet : elmaradnak az ékezetek, az elválasztások már nem úgy történnek. Hihetetlen nyelvrontó hatása van az óriási információs fejlődésnek, amelynek nem akar az ember ellene mondani, de valamiképpen ki kell védeni. Én nem az államra gondoltam, hogy szóljon bele. Nem akartam elmondani, de én is botcsinálta kiadó lettem, a pártállamban el nem tudtam képzelni, hogy kiadjak egy könyvet. A rendszerváltás után egy „Itt a vadnyugat” c. kis kötetemet – még nem ismertem a „vadkelet” kifejezést – összegyűjtöttem, és mentem a minisztériumba, hogy én szeretném kiadni a saját kötetemet, mert van egy ötletem, hogy farmerből csinálnék kötést... azt kérdezték, hogy mit akar, mit keres itt? Mondtam, aki engedélyezi. De miért kell engedélyezni? Néztem, hát kiadhatom csak úgy? Persze, Mezei úr, adja ki, egy ISBN számot kell szerezni, meg egy nyomdát, és adja ki... megdöbbentem, de aztán úgy éltem meg, hogy át lehet lépni a falon. Azzal a kis kötettel átléptem a falon, a saját félelmeim és csököttségeim falán, és azt vettem észre, hogy miután másoknak is tudtam támogatást szerezni, rendre adtam ki a köteteket. Nem jelenik meg kevesebb könyv véleményem szerint, mint a pártállamban, de drasztikusan kevesebb a vásárlóerő, és az emberek minden mással el vannak foglalva. És bekövetkezett az, ami minden más árucikkel is bekövetkezett, hogy nem termelni, hanem eladni nehéz, és az értéket felmutatni nehéz. Itt volna különös feladata sokaknak, nekünk, az iirodalom résztvevőinek, és a kormányzatnak is, akik a kultúrával foglalkoznak, hogy a mecénás ne csak pénzt adjon, hanem tudja is, mi az érték, és azt fel tudja mutatni. Létfontosságú, hogy megálljon a nyelv romlása, hogy az irodalom, amely a nyelvet állandóan készenlétben tartja és felfrissíti, igenis virágozzon Magyarországon.

A rendszerváltás után kiderült, hogy az előző rendszerben nem voltak rejtett remekművek. 1990-től kezdve nem jelent meg olyan remekmű, amelyet az előző rendszer ne kívánt volna kiadni. Talán voltak elnyomott írók, de nem voltak elnyomott művek. És ugyanez vonatkozik a nyugati emigráns irodalomra is. Megismerték Határ Győző műveit, újra felfedezték Márait, de onnét se hoztunk vissza semmi olyan hatalmas dolgot. Nem tudom, hogy ez csak magyar jelenség, vagy máshol is így van-e, úgy tudom, hogy Oroszországban azért jelentek meg addig rejtett remekművek. Az első kérdésem, hogy így van-e, és a második, hogy mi a magyarázat.

Nekem van egy magyarázatom, nem tudom, hogy a mellettem ülők mennyire fogják elfogadni, a magyarázatom kettős. Magyarországon viszonylag kevés olyan tabu volt, ami nagyon erősen korlátozta volna az alkotói munkát. Az előbb már felsoroltam ezeket. Tehát viszonylag szabadon lehetett megnyilvánulni, ha valaki ezeket a tabukat többé kevésbé tiszteletben tartotta, ami szintén relatív volt, költészetben jobban lehetett tabukat sérteni, és elbeszélő prózában is. Úgy emlékszem, Nádas Péter Emlékiratok könyve volt az első, 1985-ben, ami 56-ról azt a kifejezést használta, hogy forradalom. Ott is már tulajdonképpen a tabukat meg lehetett sérteni. A másik ok pedig az, hogy egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy a rendszer meg fog változni. Senki nem számított rá. Ez bennünket egy világtörténelmi csodaként ért. Ahogy visszaemlékszem, 87 szeptemberében voltam Lakiteleken az MDF megalakulásánál, és 87 tavasza-nyaráig az embernek eszébe se jutott, hogy itt bármi megváltozhat. Még az MDF megalakulásánál is az volt a helyzet, hogy addig tudunk elmenni, ameddig Pozsgay megengedi. Az oroszoknál valóban kerültek elő, méghozzá szép számmal, de ott mindig kerültek elő, az orosz kultúra mindig kettős volt, egy hivatalos és egy cenzúra ellenes, és mindig kerültek elő a fiókokból könyvek. És ugyancsak kerültek elő a cseheknél és a lengyeleknél. A románoknál nem, mert azok a román írók, akik szabadon próbáltak fogalmazni, emigráltak.

Az egész idő alatt azon gondolkodtam, hogy miben is különbözöm én a hazai kérdésfelvetéstől. Ahogy ezt az előadást végighallgattam, egyedül az Élet és Irodalom rovatvezetője volt, akivel nagyjából egyetértettem. A magyarországi kommunizmusban a párt sznobhatalmat képviselt, ismerték a polgári kultúra értékeit, és jóhiszeműen át akarták adni az egyszerű dolgozó népnek. Ebből adódott a költők túltermelése, a „József Attila szindróma” – a költők minden oldalú állami támogatása. Az derült ki, hogy zseniket nem lehet kitenyészteni.

Pomogáts Bélának : de igen, Weöres Sándornak politikai kifutása volt, amikor kiadták, hiszen te is jól emlékszel, 64-ben volt a kalózkiadás, aztán a vita, hogy kiadjuk, ne adjuk, Szabolcsi végül is letette a garast, és megjelent. És akkor a magyar vájtfülű olvasó Weöresben is elkezdte keresni a politikai tartalmat. Igazad van: nem találta meg, de ott is politikai ráéhezettség volt, és ezért volt tényleg a magyar nép olvasó, mindenhol a politikumot kereste.

Említetted a „Vidravas”-t, és Berkesit, akit én olvastam, mert irodalomszociológiával is foglalkoztam, de Moldova Györgyöt kell említeni, ő volt az igazi nagy példányszám. A „Vidravas” a „Rozsdatemet”-vonulatba tartozik, politikai érdekessége volt, azért volt siker.

Ott sem egyezünk meg, hogy itt valójában gyászoljuk az irodalomnak a pusztulását, illetve a nem megfelelő helyre tevését. Nálunk tényleg az van, hogy a jakobinus összeesküvéstől 56-ig az irodalom politikuspótló szerepet töltött be. Most jelentek meg azok a feltételek, hogy ennek a szerepnek megszűnéséről lehet szó, és ebbe bele kell nyugodnunk, nincs vele mit csinálni. Ebből nem következik az , hogy nem tartom fontosnak a magyar verseket; az kétségtelen, hogy így könnyebben el fog hullani a férgese az 1000-1500 költőnek. Ez is a Kádár rendszer beidegződése: az ember elment költőnek, és akkor volt valaki, kiadták és költő. A polgári társadalomban ez egy különleges határesetes foglalkozás.

Nem látom értelmét az irodalom csökken szerepén való siránkozáson, mert sokkal gazdagabb a könyvválaszték, mint valaha Magyarországon. Évről évre a duplája, plusz rengeteg humántudományi munka. Csak egyetlen összehasonlítás : volt az Új magyar lexikon, amely 1959 és 62 között megjelent, és 14 kiadásban jelent meg összesen : az volt A lexikon. Most itt van a Révai lexikon, az Új magyar lexikon, az Életrajzi lexikon stb. Ez adja meg a kultúra háttérhálózatát. Bólyainak vagy Madáchnak embertelen körülmények között is lehet lenni, úgy születik meg a zseni, de a kultúra a háttérhálózat megteremtése, hogy tájékozódni lehessen, hogy megjelennek olyan könyvek, amelyek 44 óta porosodnak, pl. Gulyás megcsinálta a magyar írók életrajzi lexikonát, és az most 56 évvel később kezd megjelenni. Nem látom a helyzetet szomorúnak. Igen, az emberek kevesebb verset olvasnak (...)

Azért gondoljuk, hogy annyit olvastak, mert hány olvasó nőt láttál te fényképen, szoborban, gobelinben...? Ennek a korszaknak vége van, de csak egypártrendszerben lehet az irodalmat így felduzzasztani, és ezt nem sajnálom.

(…) Most van 120 esztendeje annak, hogy tiszaeszlári Solymosi Esztert keresték, és milyen könyveket lehet erről az eseményről olvasni? Bari József könyvét, Marsalkó Lajos nyilas újságíró könyvét, és hiába mondom kiadó barátaimnak, hogy érdemes lenne újra megjelentetni Krúdy Gyula dokumentumregényét, vagy Eötvös Károlynak korszerű jegyzetapparátussal elllátott nagy könyvét. Erre nincs kereslet, mondják sokan – én ezt nem hiszem.

Idejövet megnéztem a Kálvin téri aluljáróban, hogy a két könyvesbolt kirakatában kiemelt helyen milyen könyvek vannak. „Hová tegyük a zsidókat?” egy náci szerz műve. Közvetlenül mellette Dövényi Nagy Lajos „regénye”, „Tarnopolból indult el”. „Kik árulták el 1918-ban Magyarországot?” Bosnyák Zoltán „Szemben Judeával”. „Küzdelem a sátánnall”, na ki írta? Hatalmas könyv, Adolf Hitler összes beszédei Magyarországon először. És ilyen könyvet is találtam, hogy „A zsidók utolsó kiűzetése Bécsből és Alsó-Ausztriából”, igaz, magyarázatul ott van mellettük egy rendkívül veszedelmes írástudó sokadik könyve, Bayer Zsolt jellemző című műve, „A pofátlanság teteje”. (…)