Sok érdekes estét megéltünk itt az elmúlt másfél évben. Sokan ugyanarra a helyre ülnek, Konrád Lorenz örülne maguknak...

Amikor a bevezető mondatokra a felkérést megkaptam, a felkérők nem tisztázták, hogy melyik kampányról kell beszélni: amelyik eddig tartott, vagy amelyik most elkezdődött a következő választásra. Az elmúlt kampány kezdetén a Pénzügykutató Klubba ellátogatott Szájer József, és hosszan biztosított bennünket, hogy a Fidesz-kormány négy évének legfőbb eredménye, hogy jókedvűvé tették az országot. ... ahogy a reagálásból érződik, kb. ez az eredmény.

Három pontról szeretnék beszélni. Az egyik - úgy tűnik, hogy monomániás saját véleményem -: tekintettel arra, hogy külföldi fórumok, minden párt vezetője hosszan gratulált a választóknak, kiváló és tömeges részvételükért. Szerénytelen véleményem az, hogy egy ország demokráciájának jó jele, ha nagy a politikai részvétel és a választáson sokan vesznek részt. Ami problematikusnak ítélhető, az, ha a szokásostól eltérően egyszer csak jóval többen jelennek meg. Magyarországon a megelőző három választáson nagyjából 40 százalék volt a tartózkodók száma, amivel semmi probléma nincs. Annak önmagában nincs jelentősége, mennyien vesznek részt a választásokon, a demokrácia nem csorbul. A távolmaradók általában három nagy csoportra oszlanak: a legnagyobb csoport a kisemmizettek, akik illetéktelennek érzik magukat, azért nem mennek el választani. De a notórius távolmaradók között van két csoport: az egyik a függetlenül gondolkodók csoportja, akik úgy gondolják, hogy semmilyen párthoz, blokkhoz, tömegmozgalomhoz nem tartoznak, és egy harmadik, akik hallatlanul kritikusak. Itt is voltak már olyan vélemények, amelyek a túlpártosodást nem kedvelték. Ezt az általános tapasztalatot csak azért említem meg, mert nem egyszerűen apátiáról, vagy iskolázatlanságról és butaságról van szó azok körében, akik nem szoktak elmenni választani. Ezek számossága az ország szokásaitól, választási törvényeitől, stb. függ. De ha ez a viszonylagos stabilitás váratlanul megváltozik, akkor az valamit jelent. Nálunk látványosan megváltozott, hiszen az előző három alkalomhoz képest 10 %-kal többen mentek el szavazni, nem utolsó sorban az elmúlt négy év hatására, de a kampány hatására is. Ez abban az értelemben figyelemre méltó, hogy nem biztos, hogy pozitív. Itt az emberek izgatottabbak lettek, félelmi reakció, kölcsönös félelmi reakciók alakultak ki. Pl. Kulin Ferenc, irodalomtörténész és az utóbbi időben a Köztársasági elnök hivatalában dolgozik, amikor úgy fogalmazza meg véleményét, hogy az érzelmi polgárháború szükséges dolog a nemzet megújhodásához, akkor sejthetjük, hogy mi az, ami a szavazói részvétel megugrását okozta. Elemzők arra figyelmeztetnek bennünket, hogy milyen butaság nem gondolni arra, hogy politikai érzelmek is vannak, nemcsak racionális döntések. Természetesen a politikában is vannak hangulatok, indulatok, szenvedélyek. Időnként nagyon erősek, de a politikai hiszterizálás nem tartozik a normális dolgok közé.

Gombár Csaba, Kéri László és Kende Péter

Rengeteget írtak az utóbbi hetekben és én is - sajnálatosan - sok időt szenteltem a lapok olvasásának. Valójában két cikk fogott meg. Az egyik Hankiss Elemér, a másik Nádas Péter véleménye. Mindketten megállapították azt, hogy a kampány során a választói öntudat, tudatosság növekedése észlelhetőm, és bizonyos politikusi alázattal is találkozni lehetett. Hankiss Elemérnél fontos volt, amikor a Bolondok Ünnepéhez hasonlította a választásokat, a régi középkori ünnepek, pünkösdi királyságok emlékére, amikor egy fordított pillanatot élünk át ünnepszerűen, az urakból szolgák lesznek, stb. Kiderült nálunk, hogy négyévenként ünnepjelleget ölt ez a választás, az esetleges idegesség és rosszkedv ellenére is. Van egy bizonyos készülődés, a választás, mint ünnep, strukturálja az időt, és ennek a furcsa ünnepnek kezd kialakulni az emlékezete is. Nádas Péter szerint két nagy lehetőség merült most fel a kampány során. Az egyik, hogy Magyarország megtér egy tekintélyuralmi berendezkedéshez, és erős antikapitalizmussal és egy magyar szupremáciával ezt az elgondolást beviszi az Európai Unióba. Tehát nem EU-ellenes a jelenleg még hivatalban levő kormány, hanem egy ilyen törekvés észlelhető. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, egy senki által még sehol meg nem tapasztalt jobboldali forradalomra lenne szükség, és nagyon erős magyar hadseregre, amitől a szomszédos országokban mindenki nadrágja reszketni fog. Ez a feltétel sem létezik. Majd a másik lehetőséget úgy határozza meg, hogy az egyéni szabadság növekszik, a szabad gazdálkodás, áttekinthető kormányzat, minden olyan kívánatos pozitívum, amelyet demokrácia címén szoktunk felsorolni. Ehhez azonban szükség lenne egy magabízó, tőkeerős, hathatós középrétegre, aztán egy egységes fogalmi nyelvre - Nádas nyilvánvalóan úgy véli, hogy a tőlünk nyugatabbra levő országokhoz képest mi összevissza beszélünk egy csomó dologról... Jogi, gazdasági, politikai problémák felmerülésekor nem az a baj, hogy az emberek nem értenek egyet egymással, hanem nincs olyan fogalmi nyelv, amelyhez viszonyítva értelmesen tudnánk megfogalmazni a különbségeinket. Sorol még néhány más nagyon kemény feltételt. Végül pedig azt állapítja meg, hogy a választási öntudat emelkedése, a polarizáció, önmagában nem jelent problémát, lehet hogy ez a politikai felvilágosodás egy lépcsőfoka, amelyről tovább léphetünk. Nádas Péter hozzám képest tehát igen optimistán ítéli meg ezt a dolgot. Szerinte nem kell attól kétségbe esni, hogy kettéfűrészelték az országot, mert talán a szembeállásunk legalábbis ennek következtében tudatosodik.

Végül nagyon egyszerűen és röviden: még az utolsó pillanatban is szemmel látható volt, hogy Orbán Viktor tud játszani a tömegekkel. Olyan politikus, akinek kiváló képességei lehetővé teszik, hogy játsszon a tömegekkel, és ezt szereti is. Ez pedig ugyancsak szerénytelen megítélésem szerint elég veszélyes dolog, aminek következtében én őt veszélyes embernek gondolom. Akinek nemcsak nagypolitikai képessége van, hanem egyszerűen a tömegekkel való játékot élvezi is, az a maga kiszámíthatatlanságában sajátos veszélyeket hordozhat. Reméljük, hogy erre nem fog sor kerülni, de a választás eldőlte után is képes az országot izgalmi állapotban tartani: fogalmam sincs, mit döntött a Választási Bizottság és milyen értelemben érvényesek azok a választások, melyek számomra egyértelműen eldőltek, de az erre hivatott szervek ezt még nem nyilvánították ki.

Orbán metamorfózisainak logikáját keresve én is azt találtam írni egy zárójeles mondatban, hogy „álmomban hatalom és ellenzék voltam, és játszottam népemmel”, de a feleségem kihúzta és most már nagyon megbántam.

Magától értetődő, hogy itt csak széljegyzeteket tudunk fűzni a választáshoz, amelyről annyi mondanivaló gyűlt már össze, hogy hosszabb estét is ki tudna tölteni. Meglehetősen önkényesek lesznek a témaválasztásaim, ezek közül egy valóban a kampányt érinti. Ez a kampány nagyon nagy jelentőségű volt, ezt én még alá is húznám. Van egy ideális, naiv elképzelés arról, hogy mire való egy választás egy működő demokráciában. Egy kormány kormányoz 4 vagy 5 évig, akkor összehívják a választókat, és azok szép nyugodtan véleményt mondanak, nekem tetszett, nekem nem tetszett - és az eredménynek megfelelően marad vagy megy a kormány. Ha ezt az ideális modellt vesszük, akkor ezen az alapon nem dőlt volna el semmi sem, mert minden jel szerint már hónapokkal a választás előtt világos volt, hogy a kormány támogatói és ellenzői nagyjából hasonló létszámban vannak. Karikatúra formájában: ha semmilyen befolyás nem érte volna őket, akkor könnyen lehet, hogy 50 - 50 százalék szavazat lett volna.

A közönség

A valóságban a kampány óriási szerepet játszik. Szemmel látható, hogy ez a választás a kampány során dőlt el. Nem mondom, hogy annak, ami előtte volt, semmi jelentősége nincsen, de a kampány óriási jelentőségű volt. És ezen belül óriási jelentősége volt a negatív kampánynak. A választók érdeklődnek persze jövőkép iránt is, és általánosabb eszmék iránt, és vannak érték-preferenciáik, de a leginkább arra a negatív kampányra érzékenyek, amely megmutatja, hogy a másik miért velejéig gonosz, miért nem lehet a világért sem rábízni a dolgokat. Itt jutunk a 2002-es választások egy nagyon fontos tanulságához, amely az elmúlt három választáson nem mutatkozott meg ilyen erősen, noha valószínűleg korábban is megvolt. A választás fő szociológiai jelentősége az, hogy felhozza és mozgósítja a társadalomban élő rejtett indulatokat. Nem kell azt gondolni, hogy ezek most keletkeztek, de a választás alkalmat nyújtott arra, és az a párt esélyes a választás megnyerésére, amely jobban felméri, hogy melyek a fontosabb indulatok, a többségben levő indulatok a társadalomban, másrészt képes ezeknek a „megszólítására”, tulajdonképpen felkorbácsolására és a szavazótábor mozgósítására. Ezt láttuk ebben az évben, és valószínűleg ez részben megvolt előbb is, de a 2002-es magyar választásokat iskolában lehetne tanítani ebből a szempontból.

Két indulat ütközött meg egymással: az egyik gyakorlati jelentőségű. A magyar társadalom egyik része annak megfelelően szavazott, hogy mennyire volt elégedetlen az elmúlt négy évvel, és bizonyos fokig mind a tizenkettővel, ami mögöttünk van. Ez képezte a húzóerejét a kormányváltó pártok szavazatainak. A másik oldalon pedig a Fidesznek és személyesen Orbán Viktornak sikerült olyan szunnyadó érzéseket - a történelemmel, a nemzeti múlttal kapcsolatban, a nemzeti sorssal kapcsolatban - felszítania, amelyek ilyen formában vagy erővel biztosan nem jutottak kifejezésre az ezt megelőző választásokon. Ez magyarázza, hogy az Orbán-kormány már-már választási pozícióba jutott, amely esetleges fennmaradását is lehetővé tette volna. Mert ha arra szavaztunk volna, hogy mit tett ez a kormány, mit tud felmutatni, hogyan tud elszámolni a dolgokkal, akkor bizonyosan elsöprő többség szavazott volna ellene. De végül is nem erről szavaztunk. A szavazók jelentős része erre egyáltalán oda sem figyelt, fel se merült benne, hogy a választás arról is szólhat, hogy jól vagy rosszul intézte-e a kormány a dolgokat. A választás arról szólt, hogy bizonyos nemzeti sérelmeknek végre lehetősége lesz-e arra, hogy orvosoltassanak, hogy véget érjen egy olyan korszak, amely egyesek szerint a kommunizmussal kezdődött, mások szerint még régebben, amelyben nem igazán érvényesülhetett a magyar közakarat. Most végre termett egy olyan nemzeti erő, amely ráadásul össze is tudta fogni ezt a jobboldalt, az élén egy újfajta Csaba királyfival, aki yuppie álöltözetben jelenik meg és jön megszabadítani Magyarországot mindazon veszedelmektől, amelyek leselkednek rá. Tény, hogy ezzel a retorikával sikerült a szavazóknak egy felét - nagyon tekintélyes szám - mozgósítani, azzal, hogy itt dől el most, hogy egyáltalában lesz-e élet vagy sem ezen a Magyarországon. Ez nagyon érdekes dolog, arra mutat, hogy egyrészt komoly, bonyolult és nehéz indulatok szunnyadnak az országban, minden bizonnyal mindkét felében. De azok az indulatok, melyek az egyik félben szunnyadtak, igen jó kifejezésre találtak a Fidesz választási propagandájában, és ennek köszönhetően a bizonyítványt, amelyet megérdemelt volna a kormányzása révén, sikerült 2/3 helyett 4/5-re felemelni, és ezzel tökéletesen megváltoztatni a választási eredményt.

Öt napja gondolkodhatunk azon, mi történt velünk április 21-én meg 7-én. Összegyűjtöttem 8 olyan kérdéskört, amely alapkérdésként fogalmazható meg, noha a válaszokat ma még nem lehet rájuk megadni.

Mindannyiunkat foglalkoztat, hogy a korábbi viszonylag nem magas részvételi adatokhoz képest mivel magyarázható, hogy közép-európai összehasonlításban is példátlanul magas részvételi mutatókat produkált a 2002-es áprilisi választás? Az én elméletem röviden az, hogy részben a polarizáció, részben az egyenlő nagyságrendűnek mutatkozott táboroknak hisztérizáló és mozgósító ereje bevont a perifériáról sok százezer olyan embert, akik semmiféle kapcsolatot nem tartanak a politikai élettel, és főleg az utolsó 2-3 hétben, abban a tudatban, hogy minden szavazat fontos. Ezt eddig is mondták, csak nem hitte el a többség. De most tényleg el lehetett hinni, hogy ha ennyire élet- halálkérdés, hogy mi lesz az országgal, akkor megmozdult sok százezer ember politikai fantáziája.

Második kérdés: A 49: 51 eltakarja szerintem a lényeget: hihetetlen területi megosztottságok vannak az országban az átlag szorossága mögött. A Balatontól nyugatra a négy megyében 20: 4-re verték el a jobboldaliak a baloldalt. Az ország közepén viszont a baloldal mért katasztrofális vereséget a Fideszre, 28: 4 arányban Budapesten. Dél fele haladva Fejér és Baranya megye igen kiegyensúlyozott arányokat láthatunk, 4: 3 a Fidesz illetve a baloldal javára. A keleti részen még zavarba ejtőbb a kép, mert ez többszörösen megosztott. Egyrészt úgy, hogy a déli - Bács-Kiskun, Csongrád, Békés megint 19: 5 arányban elverték a baloldalt, a Tiszántúli részen még katasztrofálisabb a helyzet, viszont az ország Észak-közepén meg a baloldal verte el rettenetesen a jobboldalt 22: 5 arányban az egyéni mandátumokat tekintve. Kicsit sarkítom, de látható, hogy milyen hihetetlen regionális különbségek vannak. Nagy feladat lesz elemezni, mi a tradíciók szerepe, mi a politikai táborok aktuális szervezettségének a hatása... 10: 0-ra elverték Bács-Kiskun megyében a baloldalt! De Heves megyében pedig 6: 0-ra a baloldal győzött. Komáromban 5: 0-ra a baloldal, Veszprémben meg Győr-Sopronban mégis a jobboldal erősebb volt. Igaz, a kis településeknek itt nagyobb szerepe volt. A városiak másképp szavaztak, mint a falusiak. Nem volt bolondság Pokornitól, aki a legaljasabb volt ebben a kampányban, és a magyar XX századi tradíciók legmocskosabb érveit vette elő az utolsó két hétben - egyáltalán nem hiányzott Kövér, az utolsó 10 napban Pokorni 10 Kövérrel is felért - hogy „a falu bekeríti a várost”, ezt a Szabó Dezső - Mao érdekes Micsurini keveréket előadni. A vad ideológiáknak a mozgósító képessége jóval nagyobb, mint azt az értelmiség gondolja. Ne nagyon ájuljanak el a szoros eredménytől, mögötte hihetetlen különbségek vannak. Hogy lehet, hogy ennyire különbözött az egyes területek politikai affiliációja?

Harmadik pont. Szintén magyarázatra szorul és következik a magyar választási rendszer kettős jellegéből: mi az, hogy az első fordulót megnyeri az MSZP, a másodikat pedig a Fidesz? Arányos listáson a kormány ellen szavaznak, az egyszerű többségibe azonban belép az, amit nem nagyon vettünk komolyan, hogy baloldal és jobboldal között választanak. Másképp viselkedik ugyanaz az ötmillió választó, ha úgy teszik fel neki a kérdést, hogy a kormány ellen vagy illetve mellette, és másképp, ha a baloldal illetve a jobboldal között kell választaniuk.

A közönség

Negyedik kérdéskör a kampány hatása. Igen, ez volt az a választás, ahol a kampánynak sokkal nagyobb hatása volt, mint eddig bármikor.

Ötödik: mi volt a tét? Sok értelmezés volt, én azok közé tartoztam ősz óta, akik azt mondták, hogy a tét a hosszú távú konszolidáció. Nem csak egy választásról van szó, hanem hogy az ország évtizedes távlatokban balközép vagy jobbközép formációra bízza a konszolidáció berendezését. Most megtudtuk: ebben a társadalomban nagyjából akkora bázisa van a bal, mint a jobbközép konszolidációnak. Osztom Dessewfy Tibor mai ÉS-beli esszéjének bevezetőjét, hogy legyenek szerények a politológusok. Olyan kicsi különbségekkel nem került be a MIÉP, és olyan kicsivel az SZDSZ, hogy módjával kell ehhez elméleteket faragni. Pillanatnyi hangulatok által befolyásolt különbségekre fogunk építeni hosszú távú elméleteket.

Hatodik kérdés: mi lesz utána, mit lehet kezdeni egy ilyen törékeny többséggel? Hogyan lesz képes a politikai elit újfajta kooperációra, mikor 12 éve csak a gyűlölködést és a konfrontációt tanulja, ki lesz az új kiegyezés kezdeményezője, hogy fog viselkedni az ellenzék? Úgy, ahogy Bayer Zsolt beígérte, hogy „vért fogtok izzadni” - olvassák el, nagyon tanulságos - vagy amit ajánlgatnak igen szelíden a balközép oldalról? Tényleg visszavonul-e a politika a parlamentbe? Akkor ez nagyon érdekes lesz.

Hetedik. A pártstruktúra jövője. Most látható, hogy kialakult a 2 + 2 pártrendszer Magyarországon, az egy plusz fél mindkét oldalon. Az MDF megkönnyítette az elméletfaragók dolgát, mert világos, hogy ott is van egy szatellit párt, amelynek a jövőjét nem írnám le, mert még le sem csukták a halott szemét vasárnap este, amikor érdekeseket nyilatkoztak. De a maguk szempontjából érthető, és talán a pártstruktúra szempontjából jól is tette.

Az utolsó kérdést magamnak úgy teszem fel: nem az a kérdés, hogy vesztett a Fidesz, hanem miért nem nyert legalább kétharmaddal? Iszonyúan győzelmet kellett volna aratnia. Évtizedek óta kormány nem vette át olyan szerencsés körülmények között a hatalmat, mint ők 98-ban. Stabil, négy évig kitartó gazdasági növekedés, kormánynak ennyi diszkrecionális jövedelemhányada különböző ötleteinek finanszírozására még nem volt, nem kellett válságkezelő csomagokkal előjönniük, maximum a maguk keltette válságokat kellett kezelgetniük. Ennyi PR háttérszakembere egyetlen kormánynak sem volt, ilyen egyházi és média támogatása, mert azt azonnal elintézte az első félévben, hogy a közszolgálati média kormányzativá avanzsált. Ezért nem az szorul magyarázatra, hogy elveszítették a hatalmat, hanem hogy oldották meg azt, hogy összehozták az utolsó pillanatban 98 május 24-én a 40%-os jobboldali integrációt, és ezzel a pénzzel, ezzel az országfelfordítással és -megosztással elő tudták állítani négy év után ugyanezt a 40 %-ot. Ilyen feltételekből minimum elsöprő kétharmados győzelmet kellett volna aratni. Szerintem az ország permanens megosztásával elvesztették folyamatosan azt a tőkét, a szükségtelen a többség által nem igényelt örökös polarizációval sikerült újra visszanyomni magukat oda, ahonnan kezdték.

A tulajdonképpeni mondandóm a negyedik a kampány - média. Rögtön előrebocsátom, hogy a magyar média messze jobban teljesített, mint a korábbi kampányok idején. A sajtóban sokkal professzionálisabb munka folyt, sokkal több összehasonlítás volt a napi sajtóban, a két tábort szépen rendszeresen be tudták mutatni, ellátták az olvasókat bőséggel, információkkal ahhoz, hogy megítélhessék, melyik fél mit akar. A Magyar Hírlapban bevezették a nap témáját a második oldalon, számomra a magyar sajtófejlődés utóbbi hónapjainak legérdekesebb megoldás volt. A nap témája tízből nyolcszor a kampányhoz tapadt, és nagyon jó összeállítások voltak. Kifejezetten nagy és kitűnő választási blokkok voltak a hetilapokban, például a HVG-ben. December 13-tól könyvelem, kb. 150 olyan elemzést raktam el, amely megért valamilyen dokumentálást. Kitett a sajtó magáért. A médiában kifejezett munkamegosztás volt, a sajtó ellátta az informálás, összehasonlítás, elemzés funkcióját, méghozzá nagyon színvonalasan. Az írott magyar sajtó belpolitikai garnitúrája felnőtt a feladathoz, és korrekt módon megoldotta annak a 15 - 20 % magyar felnőtt lakosságnak információját, amely rendszeres sajtófogyasztónak tekinthető. A televízió 2002-ben más funkciót töltött be, mint korábban, részben, azért mert ez volt az első kampány, amelyben már jelentősége volt a kereskedelmi tévék és a kistévék ottlétének is. Most sokféle tévé egyszerre hihetetlen módon ontotta a vitákat. Sajnos Dessewfy Tibor már lelőtte a poént előlem, de a 2002-es magyar kampány legfelemelőbb pillanata az volt, amikor a négy pártelnök vitájában Csurka István a 23-ik percben kért egy száraz vörös nagyfröccsöt, mert belátta, hogy ez az egyetlen értelmes tevékenység, amelyet azon a vitán tenni lehet. A szakosított viták a tv2-n kifejezetten érdekesek voltak, és volt még néhány nagy újdonság. A tv1-en a pártelnökök külön szóló vitái színvonalasak voltak, meg lehetett ismerni a pártok kínálatát. Elég nagy nézettsége volt ezeknek a pártelnök fórumoknak, jó időben is volt. A Nap TV és a Duna TV egyéni választókörzetek párosait engedték össze, végre kilépve Budapestről. Sokféle elképzelés párhuzamos léte jellemezte a televíziós kampányt. Miután radikálisan átalakult a rádiózás szerkezete is a kampány alatt, amit azelőtt csak Bolgár György képviselt, ma már az Info Rádió, a Pannon Rádió, a Klub rádió, a Budapest Ráció betöltötte: reggeltől estig állandóan betelefonáltak és mondták a magukét. A rádiók váltak a nép hangja szerepkörévé. A tévében a professzionális elitek és elemzők vitája zajlott, addig néha a rádióban 5-6 órán keresztül a legkülönfélébb dialógusok tanúi lehettünk. Gyakorlatilag élő rádiós kampány, végeláthatatlanul hallhatta, akinek volt türelme. Strukturálisan is finomabb szerkezetekben, és mennyiségileg is sokkal szélesebb mezőben volt képes a kampány kapcsán minden elképzelhető hír, vélemény, gesztus tálalására a média.

Ki hogy vélekedik azoknak a fiataloknak a szerepéről, szociális és kulturális összetételéről, akiket volt alkalmunk látni részben a Kossuth téren, részben a két forduló éjszakáján a Fidesznél. Akármilyenek is, az ifjúságuk jogán is több gondolkodást érdemelnek, főleg azért, mert nekem még ismerős is ez. Volt egy fiatal generáció a háború után, amely minden politikai tapasztalat és tudás nélkül vetette bele magát valamilyen új politizálásba, lelkesen, magabiztosan, abból kiindulva, hogy az új csak nagyon jó lehet, és mindenhez volt joguk. Egy elemzés is írta, hogy e lelkes fiatalok láttán arra kell gondolni, hogy ez az utolsó választás, amelyen a szocialista párt győzni tudott, mert ez a nemzedék jön felfelé, az MSZP szavazók pedig mennek a temető felé. A másik ennek ellenkezője volt, hogy szomorú kiábrándulás lesz a része ezeknek a fiataloknak rövid időn belül.

Mennyiben volt érvényes a média és a sajtó szerepe a falusi közönség körében?

- Medgyessy egyetemi szereplése mit eredményezett önök szerint?

- Mit kellene, tesz, hogy legyen a lakosságnak politikai immunitása a hangolás ellen? A tények eligazítják az embert, az alapvető emberi szükségletek hierarchiájában olyan károsodások következtek be a termelő szférában, hogy nem is merték a grafikonokat a képernyőre engedni, ezért is maradt el a vita. Vannak népek, amelyek a valóságos problémákat oldják meg, nem kokárda, koronaszállítás, rezidenciatelepítés meg ilyenek.

Azért, mert az ember valahol rendszeresen előadásokat tart, még nincs áttekintése egy adott korosztályról. Csak ellentétes véleményekkel találkoztam az egyetemi oktatók körében is. Az egyik megnyugtató válasz az, hogy ez egy elenyésző kisebbség, akik szélsőjobboldali nézeteket vallanak, és mobilizálhatók, a többség nem törődik ezzel. Ugyanakkor a mobilizálható kisebbség politikailag a számosságot bármikor ellensúlyozni tudja. Az határozza meg nemcsak a napirendeket, hanem a politika irányát is, aki dinamikusan képes fellépni. Hogy mi a magyarázata annak, hogy a Köztársaság téren inkább meglett korú arcokat láttunk, a Ganz parkban pedig a rajongó, néha kicsit extázisba eső támogatók látványosan nagyon szép fiatalemberek voltak többnyire? A Fidesz kormány határozott jobboldali szóhasználatával értékeket fogalmazott meg, melyeket valójában az Isten, haza és család terminusai köré lehet építeni. Ezzel szemben a másik oldal mit hirdetett? Ideológiamentesség, pragmatizmus, a politikai türelem, hogy nem lesz bosszúállás... Itt nincs felmutatott ellensúlyozó érték. Romsics Ignác meséli, hogy folyton odamennek hozzá nyílt tekintetű fiatal emberek, hogy akkor mikor foglaljuk vissza a többi országrészt? Ha ennyit beszélnek róla, akkor... egy csomó fiatal erre fogékony. Mi áll ezzel szemben? Milyen értékes, látványos, szívmelengető, mozgósító tények, lépések? Mintha ilyen nem lenne.

Hogy a fiataloknak nincsenek kialakult érzelmeik vagy indulataik? Egy kampány fő vonala érvényes a társadalom jelentős részére, egyetértek azzal, hogy a fiataloknál felszított indulatokról van szó, míg másoknál mélyen szunnyadó indulatok felszínre hozásáról. A kettő kiegészíti egymást, nem hiszem, hogy ellentétben állnak.

Mit lehet tenni azért, hogy a választó a tényeket vegye tudomásul? Ez egy nagyon régi probléma. A felvilágosodás embereszménye a racionális magatartás, de sajnos bele kell nyugodnunk, hogy a társadalom csak részben racionális, állandóan törekedni kell rá, hogy az emberek ésszerűen próbálják a tényeket figyelembe venni, és azok alapján dönteni. De nekünk, ha racionális lények vagyunk, azt is figyelembe kell venni, hogy csak egy bizonyos határig érvényes, és ilyen az emberi társadalom, hogy nemcsak a ráció hat, és egy kampányban éppen nem a ráció hat.

Örülök, hogy Csaba ezt a megjegyzést tette, mert első megszólalásomban nem mondtam el egészen, amit gondoltam. Érzésem szerint a kormányváltó pártok oldaláról volt egy deficit. Az ellenfelük jobb volt az értékhirdető kampányban, mint ők. Túlságosan pragmatikusak voltak, és ennél messzebb menő kritikám is van: Sokkal jobban a szabadságokra kellett volna tenni a hangsúlyt, mint arra, hogy az egészségügy rosszul működik - ez csak két kiragadott példa. A választások tétje valóban az volt, hogy Magyarországon tekintélyuralmi kormányrendszer fog-e kialakulni, amely, ha újra megválasztották volna, valószínűleg be tudta volna magát betonozni úgy, hogy csak egy forradalom tudta volna kisöpörni... Ezt a gondolatot nem sikerült a kormányváltó pártoknak elfogadtatni, sőt valamilyen okból nem is nagyon akarták ezt hangoztatni. Ebből a szempontból a Medgyessy-Orbán vitát nagyon nem kielégítőnek érzem. Szemmel láthatóan Medgyessy fő célja az volt, hogy megnyugtassa a választóknak azt a részét, amelynek elsősorban beszélt akkor, és ez a vidéki választó volt. Sem pozitív üzenete nem volt, sem pedig mélyreható bírálatot nem mondott a leköszönő kormányról. Kihagyott lehetőségek voltak, de ezzel együtt minden szakértő egyetértett abban, hogy ahhoz képest, hogy milyen rossz lehetett volna ez a vita, végül nem is sikerült olyan rosszul.

Az utolsó élményem ifjúság-kutató korszakomból az volt, hogy Lettországtól Hollandiáig 8-10 országban a 90 után felnövő korosztályok bizony polarizálódnak, és sokszínű politikai értékrendek helyett bizony durván kétfelé dobódik a tizenévesek világa, egy autoriter, központi hatalmat imádó, rendpárti, erősen jobboldali, mondhatni konzervatív de főleg erőt, rendet akaró, magatartásmódnak mindenütt megvolt az erős bázisa, kb. egyharmad, és a másik oldalon kb. hasonló támogatottsággal szoclib értékrend is kirajzolódott. Ezek a 97-es adatok. Az lepett meg, hogy ez közös volt mind a 11 országban, amelyet vizsgáltunk.

Az MSZP legnagyobb baja 13 éve, hogy képtelen olyan nyelven beszélni, amely a 35 alatti korosztályok számára is beszélt magyar nyelv. Abádszalóki járási pártbizottság agitprop jelentése - ezt érti a 40 feletti magyar lakosság, ha a többit még jobban utálja, akkor eltűri. De Rejtő Jenőt parafrazálva nem lehet minden fiatal magyar állampolgár mellé egy szótárt is adni. Nagy Sándorral nehéz mobilizálni ezt a korosztályt. Most lesz 4 éve az MSZP-nek erre, kíváncsi vagyok, mit tud tenni. Aki egy kicsit ismeri az MSZP második, harmadik, negyedik vonalát, van ott egy csomó tehetséges fiatal, akiket nemigen engedtek frontvonalba most sem, pedig nagyon kellett volna, de nem tudom, hány vereség kell hozzá, hogy belássák...

Hallottam az elmúlt 10 évben a fasiszta scenáriót is, a kommunista változatot is, ki mire emlékezett szívesebben. Nekem az elmúlt napokban egy harmadik változat jutott eszembe: Sokkal inkább a 63-67 közötti vörösgárdistákra emlékeztetett engem, és arra a maoista modellre, amely a nemzet felett lebegő vezér átnyúl a struktúra egészén, és elkapja a tizenéveseket, és azt üzeni nekik, hogy mindent lesöpörni, mindent elölről kezdeni. Kultúra nem számít, öregek nem számítanak, hülye professzorok fejébe nyomjál papírcsákót, menjen a francba, tiétek a jövő, én föntről üzenem ezt nektek. Szegény Viktor azt mondta nekik, vesztettünk, de ők győztest jöttek ünnepelni, és igazából ez fontos. A végső kétségbeesés fázisában, amivel a két tábor próbálkozott, az egyik az irracionális dimenzió, a másik a racionális. A balliberális tábor a racionális dimenziót meglehetősen unalmasan tudta előadni. Az irracionalitást lényegesen vonzóbban lehetett előadni gesztusaiban is, és ennek a típusú csoportmobilizációnak... rosszabb a helyzet, mint önök gondolják, mert nemcsak egyetemisták voltak ott, hanem nagyon sok tizenéves is. (...)

Vidék és média: valószínűleg azokon az alföldi területeken, ahol hihetetlenül elverte a Fidesz az MSZP-t, a közszolgálati és Kossuth sokkal erősebb, mint Budapesten már régen nem domináns. A megyei lapok is sokkal intenzívebben függetlenítették magukat a budapesti befolyástól. Már nem egyszerű transzfer funkciót töltöttek be. (...)

Vidéken dolgozván én azt tapasztaltam, hogy vidéken az emberek, főleg a tavaszi időszakban - málna, eper, miegymás megművelése közepette, a parasztemberek nem olvasnak újságot. Egyetlenegy elfoglaltságuk szent és sérthetetlen: elmennek a templomba, és ott a pap azt mondja nekik, hogy elkárhoznak, ha nem a Fideszre szavaznak.

Az MSZP pragmatizmusa: nem arról van-e szó, hogy mind a mai napig nem tisztázta viszonyát a múlthoz, és nem tud mit válaszolni? Ennek megfelelően a pragmatizmust választotta, mert az nem kínos ideológiai kérdés. Az SZDSZ brilliáns kampányt folytatott, és az miért nem hatott?

(...) Ha az MSZP ugyanolyan gátlástalansággal utcára hívja az embereket, nem gondolják, hogy polgárháború lett volna?

- Van-e ellenszer a populizmussal szemben? És mi az?

- Én a jövőről kérdezem a jelenlévőket, hogy milyen berendezkedéssel fog az az MSZP nekimenni ennek a 4 évnek, amelyről Kéri László, azt mondta, hogy nem változott?

Tekintettel arra, hogy a polgárháború fogalma, illetve réme is felmerült, én úgy gondolom, hogy nincs polgárháborús állapot Magyarországon, de persze ha az érzelmi polgárháborút valaki nagyon feszegeti, akkor lehet hiszterizálni az embereket, egy állandó nyugtalanságot kiváltani. De nem kellene ilyen borúlátóan tekinteni a dolgokra. A sok felszólamlás a nemzeti egység érdekében mindkét oldalról feltehetően jó szándékú, de többnyire illúziókeltő. Magyarországon soha nem volt ilyen értelemben nemzeti egység, még a szabadságharcok idején sem. (...) Ezek illuzórikus követelmények, a kurucok és labancok mindig is szemben álltak egymással. Nincs baj az utcai gyűlésekkel, azonban ha ez fékevesztetté kezdene válni, akkor baj van. Párizsban ki szokás menni az utcára, mi sem tüntetni, sem a tüntetéseket rendben tartani nem tudunk. (...) Se kül- se belpolitikai vonatkozásban polgárháború veszélyét nem látom. Sőt: mi volt a tétje ennek a választásnak? Semmi: kormányalakítás. Ez az, amit meg kell szoknunk, demokráciában a politikusokat legalább négyévenként bizonytalanságban lehet tartani.

A szocialista pártnak két komplexusa is van: az egyik valóban a múlttal kapcsolatos, a másik, hogy igazában szocialista program felvázolására nincsen tér és lehetőség. Ide tartozik az egész magyar baloldal komplexusa is, hogy olyasmiket nem mernek kimondani, ami evidencia. Horn Gyula merte egyedül megkockáztatni, hogy a templomokban politikai uszítás folyik. És mindenki elkezdte, hogy erről nem beszélünk...

Szerencsétlen történelmi előzmények következtében a magyar baloldal nem mer ebben a vonatkozásban baloldal lenni, megvédeni a laikus társadalom értékeit, a világnézeti semlegességet, hogy a papok ne szóljanak bele a politikába, illetve ne papi minőségükben tegyék. Nem merik, mert akkor bizonyos csontvázak bizonyos szekrényekből kiesnek és a mindenkire ijesztően hat. A magyar múlt nagyon benne van a jelenben. Engem leginkább az ijesztett meg, hogy nem a jövő kezdődött el, hanem a múlt kezdődött újra. (...) a választási kampánynak komikus módon a tétje a múlt lett, nem pedig a jelen vagy a jövő.

Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ami itt történt, az bele volt írva a választási törvénybe 1989 óta. Olyan rendszer, amely alapjában többségi rendszer némi korrekcióval az arányosság felé, és amelynek több fordulója van, óhatatlanul előbb-utóbb vagy két párt vagy két pártkoalíció kialakulásához vezet. (...) a két koalíción kívül itt labdába rúgni senki nem fog a magyar politikai életben, ezt fontos az eszünkbe vésnünk.

Van-e ellenszere a populista radikális kampánynak? Most nem volt mert nem készült fel a baloldali fél arra, hogy minden feltétele előáll annak, hogy ez sikeres legyen. Nem nagyon értem sem az MSZP, sem az SZDSZ bambaságát ez ügyben, mert ami történt a két forduló között, az koncentrált módon mutatta a Fidesz kormányzás négy évének a lényegét. Bármi áron, mindig, minden körülmények között megosztjuk a társadalmat, mert ellenség nélkül nem bírunk létezni. Önmagunktól nem tudunk működni. Mindig kell egy aktuális ellenfél. Négy évig kampánykormányzás volt. A másik: én mondom meg az ellenségről, hogy milyen. Én mondom meg az összes tulajdonságát, és nem hagyom szóhoz jutni, legyen az ellenségem olyan, amilyennek én akarom látni. Szabadkozott az MSZP éves szinten, de a szemenszedett hazugságnak ehhez a töménységéhez nem volt felkészülve. (...) a védekezéshez persze először is tudni kéne, hogy milyen vagyok, a tétel problémája, a 89 előtti időszakhoz való viszony, de többet mondok: A 94-98 koalíciós időszak kritikai elemzését is elsumákolták. (..) Elvannak az utólagos maguknak tett szemrehányásokkal, de elmaradt mind a két pártban a koalíciós időszak tárgyszerű elemzése. És tartok tőle, hogy a strukturális hibákat meg fogják ismételni.

Aki nem volt erre felkészülve, hogy mit lehet várni egy vesztésre álló Fidesztől, az nem értett meg semmit a kormányzásából. Vagy csak azt, amit a Fidesz magának Széchenyi terv formájában ajánlott meg, ezt az elképesztő hazug alternatívát: Bokros-csomag vagy Széchenyi terv, mintha Horn Gyula 95 februárban választhatott volna... (...) Munkával járna az ellenszer a radikális populista kampányra, de van.

Hogy kellett volna az ellenzéknek erre a demagóg és végsőkig hazug kampány ellen védekezni? Nem igaz, hogy nem csináltak semmit. Kuncze és Kovács is értékelték a 94-98-as időszakot.

Ha a szavazatszámokat néznénk, nem lenne ekkora aránytalanság és különbség a megyék között.

- Mennyire lehet stabilitásra számítani ilyen kicsi többséggel? Mennyire lehet megnyugvásra számítani? Komolyan lehet-e venni az ígéretet, hogy konstruktív ellenzék lesz.

Természetesen ilyen kis többséggel nehezebb kormányozni, mint nagyobbal. De legalábbis az európai országok parlamentáris gyakorlata szerint lehet. Nyilvánvalóan nagyobb lehetőségeket ad az ellenzék számára, amely mindig élére állíthat egy szavazást, de működhet. Ha valamennyire lecsillapodnak a jelenlegi indulatok, még az is elképzelhető, hogy erre megállapodást is kötnek. (...)

A józan bölcsesség azt követelné, hogy a magyar parlamentarizmus is olyan irányban induljon el, mint például az angol. Orbán Viktor is szalonképes kíván maradni az európai mezőnyben, és ennek következményei vannak. Én nem tartom reménytelennek azt, hogy egy országot kormányozni lehessen néhány fős előnnyel, ez az egyik tapasztalat, amelyen az országnak át kell esnie. És persze fogalmam sincs, melyik Orbán a valódi, az, amelyik vasárnap este beszélt, vagy az, amelyik a Testnevelési Főiskolán. Az egyik Orbán, úgy tűnik, szeretne az európai követelményeknek megfelelni.

Aki azt hiszi, hogy a magyar falut meg a magyar ifjúságot most vesztette el az SZDSZ meg az MSZP, annak fogalma sincs arról, mi mindent nem csinált az ellenzék az elmúlt négy évben. Hogy is van az, hogy szétveri a Kisgazdapártot a Fidesz és az ország bohócaként a koalíciós partner vesszőfutással kimenekül a kormányból, és ennek a győztese a Fidesz lesz, és az ellenzék képtelen egy éven keresztül ezt kihasználni? Képtelen alternatív agrárpolitikát, településfejlesztési politikát javasolni... Ezek a problémák most váltak nyilvánvalóvá, de sokkal mélyebb problémák.

Mit lehet tenni a demagógia ellen? Ha a demagógia jelenlegi dolgokra irányul, nyilvánvaló, hogy lehet mit kezdeni vele. Le Pen évek óta azt mondja, hogy a rossz közbiztonság a bevándorlásra vezethető vissza. Ezt általában rasszista és elfogadhatatlan álláspontnak tekintik, a Le Pen megoldásai valóban azok is, de a probléma is valós, amíg nem rendezik a legtöbb nyugati országban létező bevándorlási problémát, addig tér nyílik a demagógia számára. A magyar demagógia azonban a múltra irányul, és a múltat nem lehet újra kezdeni, az olyan, amilyen. Butaság ellen nincs orvosság, másrészt kétségtelen, hogy a múltban sok gazemberség történt. „Jönnek az oroszok”: erre nincsen válasz. (...)