Média és demokrácia

Kossuth Klub, 2001. február 27.

Vitavezető:
Győrffy Miklós

Előadók:

Lendvai Ildikó	Haraszti Miklós	Elek István	Wisinger István
képviselő (MSZP)	SZDSZ politikus	miniszterelnöki főtanácsadó	a MÚOSZ elnöke

(A vitavezető arra kéri a résztvevőket, fejtsék ki 2 percben média és demokrácia összefüggéseit, „ahogy ők látják”)

Evidencia volt számunkra gondolom tíz évvel ezelőtt is, hogy demokrácia és szabad média szorosan összefüggnek, egyik nem létezik a másik nélkül. Az elmúlt tíz évben sok tapasztalatot szerezhettünk arról, mit jelent ez konkrétan. Ma is azt gondolom, hogy nem létezhet normális demokrácia anélkül, hogy ne lenne szabad média. Olyan, amelyben minden politikai és világnézeti áramlatnak lehetősége van arra, hogy a maga világlátását kifejezze, amelyből a választópolgárnak, nézőnek van módja sokoldalúan informálódni a valóság tényeiről és a valósággal, eszmékkel kapcsolatos különféle elméletekről is. Ennyi talán.

Ha ennél az általánosságnál maradunk, akkor én az utóbbi tíz évnek néhány tanulságát mondanám el, mert azon, gondolom, mindnyájan túl vagyunk, teljes egyetértésben, hogy szabadság és demokrácia összetartozik. Amit kevésbé tudtunk 10 évvel ezelőtt, az az, hogy nincs médiaszabadság - legfeljebb a médiaszabadság maradéka, visszavonulása, harca önmagáért, de nem nevezhetjük tiszta szívvel, nyugodtan médiaszabadságnak ezt az állapotot - amikor a kormány nem akarja. Ez az első számú tanulság. Kell, hogy a kormány akarja.

Kettesszámú új általánosság, új közhely: miben áll az, hogy a kormány akarja ? Hiszen talán még ebben is egyetértünk, és akkor mindenki csak azt vitatja, hogy akarja-e a kormány vagy sem. Véleményem szerint lehet definiálni: a kormány önmegtartóztatása. Ebben nyilvánul meg az, hogy akarja-e a médiaszabadságot. A legdemokratikusabb, a legmegosztottabb hatalommal rendelkező liberális demokráciában is olyan túlnyomó hatalom van a kezében a kormánynak a jogszabályok által, amellyel vissza lehet élni, nemcsak ha akarja, de akkor is, ha nem tanúsít aktív önmegtartóztatást, ahogy ezt egy 92-es magyar alkotmánybírósági határozat előírta.

Hármasszámú tanulság – azt hittük, hogy a rendszerváltással vége ennek a tanulságnak, de nincs vége – a sajtó önmagáért folytatott harca nélkül nincs médiaszabadság. Ezen nem a létért való küzdelmet értjük egyedül, nem is a sokszínűségért való küzdelmet, nem is az újfajta cenzúrák – egyébként összekapcsolódó cenzúrák – elleni küzdelmet. Hiszen az állapotleírás szintjén oda jutottunk, hogy most két világ legrosszabbikában vagyunk, illetve mindkét rossz világban benne vagyunk. Nem szűnt az államnak a médiaszabadságot elfojtó, leszűkítő, befolyásolni igyekvő, önmegtartóztatást nélkülöző magatartása, tehát a klasszikus, hagyományos, állami jellegű cenzurális – habár bonyolultabban megnyilvánuló – viszonyok közt vagyunk továbbra is az egyik oldalon ; és a másik oldalon a kapitalista cenzúra korlátozatlan az egyes kis egységeiben a sajtónak. Ráadásul e kettő szükségszerűen összekapcsolódik, egymás kezére játszanak. Mindezek ellen a sajtó szabadságharca nélkül nem lehetséges előrelépni. Tehát olyan korszakra várunk, túl a törvényeken (ez az egyetlen, aminek a bírálata megfogalmazódott az utóbbi tíz évben és ezzel nehéz nem egyetérteni), olyan világra, ahol a kormány önmegtartóztatást tanúsít, ezzel aktívan lehetővé teszi, hogy a sajtó megfeleljen a feladatának, a sajtó viszont nem tud megfelelni, amíg nem tudatosabb a demokráciában betöltött szerepét illetően. Az az önző – annak látszó – szerep az első számú feladata, hogy a médiaszabadságért harcoljon. Elek Pistának talán ezzel lesz a legnagyobb vitája, ha egy kicsit is egyetért azokkal a legutóbbi megnyilvánulásokkal, hogy a sajtószabadság legnagyobb veszélye maga a túlságosan szabad sajtó.

Négy vitaindító tétel, vagy tézis. Kizárólag a nagyon kis falvak közéleti embereinek van olyan hihetetlen pechje, hogy a választó személyesen ismeri őket. A közélet egyéb szereplői nem a közvetlen demokrácia kis köreiben folytatják a vitákat – ott is, hiszen ez is az -, de nagy tömegek előtt nem ott, hanem a médiában. A modern kor új jelensége tehát, hogy a szabad sajtó ma nemcsak záloga, vagy őrzője a demokráciának, hanem a terepe: ott zajlik, ami a demokráciában és a közéletben történhet.

Második tétel: hogy ez így van, szükségszerű, de nem tett jót sem a médiának, sem a politikának. A politikában természetes módon felébresztette a vágyat, hogy a médiát elfoglalja. Megszenvedett ezért egyébként, mert cserébe azt az árat fizette meg, hogy a politikának is hasonulnia kellett a média természetéhez, és hajlania arra, hogy már rég ne tartalomról, hanem média-megjelenésről szóljon. Ez eddig még szükségszerű, sőt még az is, hogy a politikának természete, hogy meghódítsa a médiát, akármennyire is kritizáljuk, olykor joggal, most például szerintem joggal, a másik politikai erőt ennek túlhajtásáért. Egy nőtlen, de nőbarát angol színészt egyszer megkérdeztek, miért nem nősül meg és azt mondta: én úgy vagyok a nőkkel, mint az elefánttal, szívesen elnézegetem, de otthonra nem kéne. Egy kicsit minden politika szívesen beszél a sajtószabadságról és demokráciáról, de otthonra már kevésbé kéne.

Harmadik tétel: ha ezt normális állapotnak nevezem, egybemosható-e különböző politikai irányzatok és kormányok sajtóhoz való viszonya ? Nagyon nem. Mert óriási különbség van aközött, hogy valaki ácsingózik a média birtoklására, stikliket követ el, odatelefonál, disznóságai vannak, de nem emeli ezt hivatalos ideológiává és kormányzati filozófiává; és a között a sajtópolitika között, amely, megengedem, nem feltétlenül rossz szándékkal, csak rossz következményekkel járóan, úgy gondolja, hogy a politikának a dolga a média szerkezetébe való beavatkozás, valamilyen egyensúly képzése. Ez óriási különbség, és konzekvenciáiban is óriási, mert ami az elsőnél disznóság és szégyellt kivétel, az a másodiknál tudatosan és büszkén vállalt cél.

Negyedik és utolsó tétel. A harmadikból már nyilván kiderült, hogy minden médiaügyi disznósága ellenére az előző kormány az első kategóriába tartozik, míg a mostani kormány tudatosan vállalja fel, hogy neki bele kell nyúlnia a sajtó szerkezetébe, és ebből mindenfajta bajok vannak. Akkor van-e Magyarországon sajtószabadság vagy sem ? Teljesítheti-e a sajtó azt a feladatát, melyet a demokráciában be kell töltenie ? Röviden úgy mondanám, hogy sajtószabadság van, de nem az védi, és nem az fenyegeti, mint más országokban. Másutt a sajtószabadságot leginkább a tulajdon, a gazdaság, a tőke fenyegeti, hiszen saját érdekeit érvényesíti benne, a politika, a jogrend, a közjog viszont védi különböző garanciákkal. Nálunk megfordult a helyzet, nálunk ma a sajtószabadságot a politika, az úgymond hivatalossá emelt rend fenyegeti, és sajátos módon, a piac védi, azáltal, hogy van választék, hogy át tudok kapcsolni egy elfoglalt közszolgálati televízióról egy másikra, amely ugyan nem tetszik, de mégis van választékom.

Hogyha nálunk van, ami megvédi a sajtószabadságot ennyiben, akkor van-e baj vagy nincs ? Van. Óriási baj van, tudniillik ilyen módon a sajtószabadság csak a választék szabadságát jelenti, a választás szabadsága pedig csak pénz és képzettség esetén adatik meg. Aki csak a legolcsóbb csomagra fizet elő, és a közszolgálati televíziót tudja fogni, annak nincs választék-szabadsága. Azaz aki ma a sajtószabadságot élvezni akarja, mint közönség, meg kell, hogy vásárolja, és ez nem normális állapot.

Én több kalapot is hordok most. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége – már az is érdekes és tünetes dolog, hogy amióta a rendszerváltásnak köszönhetően több újságíró szervezet van, a MÚOSZ nevét elfelejtették pontosan megtanulni még a baráti kollégák is, s az « országos » kimarad belőle. Tehát egyrészt a saját véleményemet szeretném elmondani, másrészt tolmácsolni annak a delegációnak a véleményét, amely két héttel ezelőtt a Nemzetközi Újságíró Szövetség képviseletében Magyarországon járt, és nagyon drámai helyzetet talált.

Mindaz, amit most látunk, a demokrácia hordaléka, én így próbálom megfogalmazni. Ha azt keressük, hogy van-e média és ezen belül demokrácia, akkor mi, magyarok képesek vagyunk olyan világcsúcs teljesítményekre, hogy társadalmilag létezhet a demokrácia, de a médiában nem valósítjuk meg. Ez az első tétel, amit hozzátennék. Tehát az az ára a társadalmi demokráciának, hogy a média fogja be a száját. Ennek az egyik oldala, hogy tulajdonosi formában, tehát van egy korporatív cenzúra, és ez elnyomorítja az újságírót. Sajtórabszolgák lesznek, nem sajtómunkások. Ezt az én íróasztalomnál úgy érezni, hogy tehetséges, a szakmára alkalmas emberek nem tudják a villanyszámlájukat kifizetni - és ezért ezt nem lehet Európának nevezni. Kaptam olyan telefont, ha a MÚOSZ nem fizeti ki a villanyszámlámat, akkor kikapcsolják, és ezt olyan nevű újságíró mondta, hogy én azt mondtam: a MÚOSz nem tudja kifizetni, de én kifizetem, ha ezen múlik. Ez Európában egyszerűen szégyen, és ebben a szégyenben az egész demokráciának osztoznia kell – ha ez demokrácia.

A másik része az ügynek a szólásszabadság és a sajtószabadság megkülönböztetése. Ma Magyarországon az én megítélésem szerint azért nincs sajtószabadság, és azért csak szólásszabadság van, mert a törvények, amelyek ún. politikai és közjogi értelemben biztosítják a sajtószabadságot, egész egyszerűen elavultak és nem érvényesek. Az 1986-os sajtótörvénynek semmiféle működőképes hatása nincs arra a piacra - erről szeretnék külön beszélni - amelyet mi médiapiacnak nevezünk. Én ezt kvázi-piacnak nevezem. Ha mondjuk a kereskedelmi csatornákban egy olyan lépcsőfokot, tudunk kialakítani, hogy van egy eredeti amerikai minta, ennek egy német változata, akkor Magyarországon nem a budapesti, hanem balmazújvárosi variációját csinálták meg. Ha a piac Európában úgy alakul, hogy egy adott cég tizenhét helyen tud megjelenni, akkor Magyarországon úgy jelenik meg, hogy csak a tőke az érdekes, és hogy milyen formában szerzik meg ezt a tőkét, az nem érdekes. Ezt kitűnően mutatják azok a tévés személyiségek, akik elsajátították a szakmát, vagy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, vagy korábban éppen abban a közszolgálati tévében vagy a rádióban, amelyek nagyszerű újságírókat képeztek ki, és ma nem széket készítenek, hanem széklábat faragnak. Az egész ország szeme láttára. Tehát itt van egy szakmai nívótlanság, melyet olyan mértékben fizetnek meg cserébe, hogy egyszerűen szükség szerint az emberek lemondanak a tehetségükről, ami megint csak elképesztő állapot.

Még hozzátenném a Nemzetközi Újságíró Szövetség véleményét, amelyben két dolgot emelnék ki. Nem azt mondom el, amit nekem mondtak, mert a jelentést, ha elkészül, majd nyilvánosságra hozzák, hanem a Magyar Hírlap tudósítását használnám fel, nehogy bármilyen elfogultság vádja érjen. Siegfried Weischenberg professzor, amikor az egyik tárgyaláson meghallotta ezt a fogalmat: « kiegyensúlyozás », azonnal közbevágott és azt mondta – ő a hamburgi egyetem professzora és közszolgálati ügyekkel foglalkozik –: « tessék ezt a kifejezést sutba vágni, nem vagyok hajlandó róla vitatkozni, aki ezt a szót használja, az a hatalomról beszél, csak el akarja leplezni ». Nem foglalkozott a magyarországi szituációval, egy percet sem töltött itt, de világosan átlátja, hogy abban az európai helyzetben, ahol az ún. pozitív diszkriminációt arra akarják felhasználni, hogy piaci viszonyokat kiegyenlítsenek hatalommal és erőszakkal, ez, a magyar példa nagyon jól bizonyítja, nem lehetséges. És valójában el akarják leplezni azt, hogy politikai célokra a média hatalmát akarják felhasználni, sikeresen vagy sikertelenül. Magyarországon sikertelenül, ettől lesz ez a demokrácia hordaléka.

Végül felolvasnám az Aiden White sajtókonferenciájáról készített újságírói tudósítást, amelynek két igen figyelemre méltó eleme van. « A közszolgálati médiumokban kialakult helyzetért minden párt egyformán felelős.» Tehát a megosztottság, melyet a pártok különféleképpen próbálnak előadni, pl. hogy az egyik koalíció elfogadott egy médiatörvényt és a másik csak annak végrehajtásával foglalkozik, azért is elfogadhatatlan, mert nem emlékszem, hogy bármelyik párt is azt mondta volna akkor, hogy nem ér a nevünk. A mostani koalíció nagyobbik fele, nevén nevezve a Fidesz is megszavazta ezt a törvényt, amellyel most a féloldalas kuratóriumokban visszaél. Aiden White azt mondta: « A politikának ugyanis nem lehet szerepe a médiumok igazgatásában, ezt inkább társadalmilag elfogadott és szakmailag elismert szakembereknek kellene megtenni ». Aiden White szerint – ő a Nemzetközi Újságíró Szövetség főtitkára – ez komolyan megkérdőjelezi Magyarország képességét arra, hogy megfeleljen az EU csatlakozási tárgyalásokon vállalt kötelezettségeinek. Ez az egyik súlyos tétel. A másik, hogy « egyetlen konzultációs partnerünknél sem tapasztaltunk egyértelmű jövőképet a közszolgálati médiumokkal kapcsolatban ». Ezt ők úgy minősítették, hogy Magyarországon rosszabb a helyzet, mint Csehországban.

Néhány megjegyzést hadd tegyek az előttem szólók szavaival kapcsolatban. Haraszti Miklós beszélt a kormány önmegtartóztatásáról. Van ebben igazság, de nem ez a lényege a dolognak. A lényeg, hogy van-e olyan garanciarendszer, amely akkor is garantálja az ideális viszonyokat, hogyha a kormány nem hajlandó olyan nagyon az önmegtartóztatásra. Azt mondom, hogy az elmúlt tíz év is ezt bizonyítja elég egyértelműen. Másfelől az is evidencia, hogy minden politikai párt, következésképp minden kormánykoalíció igyekszik a törvények adta lehetőségeket kihasználni arra, hogy minél vonzóbban, hatásosabban közvetítse a saját értékeit, érdekeit, satöbbi, satöbbi. Ebben nem volt vita az elmúlt tíz évben a kulturális bizottságban sem, én csak erről beszélek most is. Ezt tekintsük evidenciának. A lényeg az, hogy a törvények szabta keretek között marad-e ez az igyekezet, vagy nem. Azt gondolom, a vitákat megelőlegezve, hogy ma is ez a jellemző, ez volt az előző kormánykoalíció idején is, sok más tekintetben lehet különbségekről beszélni, de ebben nem lehet.

Lendvai Ildikó megjegyzése, hogy nálunk ugyan sajtószabadság van, de ezt nyugati demokráciákkal ellentétben a kormány fenyegeti. Amíg nem részletezi, miről van szó, nehéz ezt az állítást elfogadnom. Mert tegyük fel, hogy fenyegeti, de mi ez a fenyegetés ? Azt mondja, hogy ejnye, sajtószabadság ? És ettől nem lesz nálunk sajtószabadság ? Vagy pedig van egy garanciarendszer, vagy van egy privatizált sajtó, igaz-e az, hogy több mint 90 százaléka magánkézben van az elektronikus és írott sajtónak ? Ha igaz, mit számít az, hogy a kormány azt mondja: ejnye-bejnye ? Nyilván sokat számít, pl. abban a 10 százalékban, ha tegyük fel ebben a 10 százalékban érvényesül ez az ejnye-bejnye tettleg is. De egész más a jelentősége ennek, az akarat-érvényesítésnek, egy olyan helyzetben, amikor 10 százalékra vonatkozhat, mint ha 90-re vonatkozhat. A legrosszabb esetben is azt állítom, ejnye-bejnyéket mond, és igyekszik befolyásolni a viszonyokat, de mindeközben ott van a gazdag, magánkézben lévő elektronikus rádió, tévé, sajtó.

Wisinger István szerint minden párt felelős a médiatörvényért, persze, csak én úgy emlékszem, hogy amikor valamilyen különbséget igyekeznek kifejezni a mostani kormánykoalíció pártjai, akkor arra gondolnak, hogy végső soron tagadhatatlan, hogy az előző kormánykoalíciónak megvolt a kétharmados többsége. Tehát nem hivatkozhat arra, hogy nem volt politikai, jogi lehetősége arra, hogy csináljon egy ideális médiaszabályozást. Az Antall-kormány idején sem volt meg ez a lehetősége a kormánykoalíciónak, és a mostaninak sincs meg. Ezek között a keretek között próbálhatja meg érvényesíteni a szándékait, amely kereteket ez a rendezés alakított ki. Valóban elfogadták persze más pártok politikusai is.

Örülök annak, hogy ilyen pontosan fogalmazta meg a dilemmát Pista. Sikerült olyan kérdést találnia, melyre apodiktikus, kizáró választ tudok adni. Igen, tényleg ez a kérdés, hogy van-e olyan garanciarendszer? Éppen ezért jelentős a kormány önmegtartóztatása, sőt, éppen ezért kardinális. Éppen ezért ezt nevezem döntő pontnak. Mert nincs olyan garanciarendszer. Nincs olyan garanciarendszer demokráciában, mely biztosítja a sajtó szabadságát akkor, ha a kormány nem tanúsít aktív önmegtartóztatást. Nagyon kiterjedt tanulmányokra alapozva merem állítani, hogy abban az Egyesült Államokban, ahol állítólag ilyen garanciarendszer létezik, - mert az Alkotmány I . Kiegészítése egészen egyszerűen megtiltja a kormánynak, és a Legfelsőbb Bíróság igen önálló hatalmát szegezi szembe ezzel ; és a Legfelsőbb Bíróság konzisztensen kétszáz éve úgy értelmezte az Alkotmány I . Kiegészítését, hogy ne is hozzon semmilyen törvényt a kormány a médiával kapcsolatban, mert csak úgy lehet biztosítani az I . Kiegészítés előírását, hogy ne korlátozza semmiben a törvényhozás a sajtószabadságot – ebben az Egyesült Államokban is a kormány valójában meg tudná találni azokat a kiskapukat, amelyek rendelkezésére állnak, hiszen a First Amendment életszerűtlen, ezt lássuk tisztán. A kormány önmegtartóztatása tartja életben. Az I . Kiegészítést megszegték az FCC, a Magyar ORTT-nek megfelelő dolog létrehozásával: az frekvenciát oszt. Valójában nem lenne neki szabad, ha szigorúan vennék az I . Kiegészítés előírását és a törvényhozási tilalmat minden médiakérdésben. Millió új ügy, új technológiák, aztán a kampányfinanszírozási vita, amely semmi másból nem áll, mint az I . Kiegészítés megkerüléséből, mindegyik oldalon. Mindezek valójában azért működnek, azért lehet nagyjából elismerni, hogy az Egyesült Államokban úgymond garancia… Nem a garanciarendszer tartja - a kormány, a politikai pártok és a politikum önmegtartóztatása. Természetesen egy közérzület is, mely ennek nyomán kialakult, és amely szalonképtelenné teszi ezt a beavatkozást, és természetesen a kopószerű, bulldogszerű harapása a sajtó munkásainak minden olyan kísérleten, mely ezt a közérzületet át akarja hágni.

A második, amit mondani szeretnék, bizonyos értelemben Lendvai Ildikóval is vitatkozva, mert itt egy ilyen realizmus bontakozik ki itt a két oldalamon, hogy « hát minden párt csinálja ezt, minden kormány csinálja ezt, és csak ebben vagy abban van a különbség », és akkor lehet topikális vitát folytatni arról, hogy ki ludasabb, és ki megy túl egy bizonyos határon … Én azt gondolom, hogy egy ilyen mátrixban, ilyen hálószerűségben, amilyet pl. az USA-val kapcsolatban az előbb leírtam – tehát a közérzületnek, a sajtónak, a törvénynek, a kormánynak, a független bíróságnak, az alkotmánybíróságnak hálószerű, interdeterminált együttműködésében – igenis ki kell alakulnia egy olyan korszaknak, ahol egyáltalán nincs ilyen realizmus, hogy a kormány ezzel kísérletezik, és majd a garanciarendszer gondoskodik.

Nem fog létrejönni a sajtószabadság Magyarországon úgy, hogy állampolgári büszkeséggel elmondhatjuk, hogy az van… Ez a posztkommunista átok, hogy sajtószabadság van-e nálunk, ez a tipikusan posztkommunista kérdésfeltevés nem fog megszűnni, ha ilyen korszak kormányilag, mint első előfeltétel, de csak első, nem jön létre. Én nem értek egyet ezzel, hamis realizmusnak tartom.

Azt mondja Elek István, hogy a mindenkori kormányok hepciáskodása a sajtóval legföljebb a 10 százalékra vonatkozik, mert a 90 % azt tesz, amit akar.

Az előző ponthoz csak annyit, hogy persze elismerem, hogy egyik eddigi kormány sem tett eleget ennek, ebben nehogy vita legyen.

A harmadik pontban azt mondanám, próbáljuk meghatározni, igaza van-e azoknak, akik azzal a nyavalyás 10 százalékkal veszkődnek, és azt gondolják, hogy az olyan súlyos. Igaza van Pistának, valamilyen számítás szerint biztos 90 % magánkézben van, igaza van abban, hogy az a közszolgálat, ami a mai napon hivatalosan is tönkrement ugye, Szabó László Zsolt lemondásával… Megtörtént az, hogy bement oda valaki a város szívébe, eladta, és utána elment a magánszektorba, és ezzel vége a köztelevíziónak a mai napon hivatalosan.

Nem a magánszektorba, Ausztráliába állítólag.

Ausztráliába, bocsánat. Kormányzatilag. Én komolyan szeretném venni ezt a kérdést, és megpróbálom definiálni, mi a baj ezzel; miért a sajtószabadság igen súlyos, annak fogalmát tulajdonképpen szinte megszüntető sérelme ez. Azért, mert Európában vagyunk, nem Amerikában, és itt egy végtelenül nagy, az átkozott XX . századon alapuló bölcsesség alakította ki azt, hogy duális rendszer van. A duális rendszer lényege, hogy nemcsak egyféle demokratikus alapelv alapján védjük a sajtószabadságot, mint Amerikában, ahol a piac nevű demokratikus elv védi egyedül: egy ember, egy szavazat, nézettségben vagy hallgatottságban mérik, ennek megfelelően élnek meg a piacon - elég nagy ország ahhoz, hogy a sokszínűség is biztosítva legyen. Ilyen módon ez az egy demokratikus elv, plusz az előző felsorolt mentalitások védik a sajtószabadságot. Nálunk letettek emellé egy másik demokratikus elvet is, a közszolgálat elvét, tanulva abból, hogy kétszer is a múlt évszázadban a szabad szóval, a szabad sajtóval és a politikai szabadságjogokkal élve fel tudták számolni, meg tudták semmisíteni a szabadságot. A közszolgálat elve egy olyan infrastruktúra, amely a jogi parlament aktuális többségétől függetlenül biztosítja azt, hogy minden oldal egyenlően meghallgattassék. Tehát erősebb infrastruktúrát tesz le, mint a politikai establishment, nem az aktuálisan létező pártok, azok létező többsége, választott hatalma, hanem ezektől független. Mind a két elvnek a lényege, hogy független a jogi parlamenttől, mind a két elvnek a lényege, hogy a közvélemény parlamentje valamilyen módon, két különböző elven fedi le, hogy biztosabb legyen a játék, hogy biztosabb legyen a szabadság. A magyar helyzetben ma – nem akarok "fideszezni" –, de a mai magyar kormány gyakorlatilag a másodikat felszámolta, s a hírvilág fogalmaiban beszélve nem kevesebbet tett ezzel, mint a komoly, hírkövető, elemző, deliberatív részét szüntette meg a demokráciának. A demokráciának van egy hírérzékeny része, legyen ez a kereskedelminek a terrénuma, és van egy hírkövető, elemző, deliberatív része, amelyben az unalomhoz, a kevésbé fontoshoz is jog van, ahol a szerkesztő dönti el, hogy mik a közélet témái, és nem a „newsworthyness”, nem a tiszta hírérték, mert akkor soha más nem lesz, mint a gyilkosság, a szenzáció, és amit a kormány mond. Ez a kétfajta hírérték kell millió dologban. Ezt az ágát a tájékoztatásnak felszámolták Magyarországon. Hölgyeim és Uraim, nincs Magyarországon hírkövető, elemző, gondos, a demokrácia tulajdonképpeni hírszolgálatát jelentő tájékoztatás.

Lendvai Ildikót kérem, részletezze, hol fenyeget a kormány

Részletezem, de előbb egy gondolatnyi kommentárom Miklóshoz is van. Valószínűleg félreérthetően fogalmaztam. Attól, hogy minden politikai párt követett el stikliket a médiával szemben, és mindegyik hajlamos erre, különben nem kellene jogrend, távol áll tőlem, hogy egybemossam és apró mennyiségi különbségnek lássam a médiapolitikai gyakorlatokat. Illusztrálásul hadd idézzem a « Bárányok hallgatása » c. ismert filmet, amelyben a főszereplő emberi gyengéje az, hogy az áldozatai máját elfogyasztja. Ettől még az Egyesült Államokban nem uralkodó norma a kannibalizmus. Itt nem fokozati különbségek vannak. Egyes pártok és kormányok normaszegésként követtek el disznóságokat, és vannak, akiknél ez normává válik. Az előző korszakban sajnálatosan olykor megették az áldozatok máját, de nem vált uralkodó normává a kannibalizmus, nem kapott menlevelet. Ezt lényeges, és nemcsak fokozati különbségnek érzem.

Hogyan fenyegeti a kormány a sajtószabadságot? Fel szeretném sorolni a csak ejnye-bejnyéket - a « csak »-ot azért idézőjelbe tenném, mert ezekkel is rendesen demoralizálni lehet egy szakmát -, majd az ezeken túlmutató gazdasági és politikai lépéseket. Kicsit sok nekem ez az ejnye-bejnye, egy miliőt teremt a sajtó a média körül, amikor egyszerre jön vissza a Lex Pokol nem tudom, hányadik álnéven, tényleg mint a bumeráng, most éppen Lex Répássy néven - hadd ne menjek bele, hogy ez mitől sajtófenyegetés. Amikor a Fidesz pártelnöke a páros napokon elküldi a sajtót, a főszerkesztőket, a kereskedelmi médiumokat a csudába, páratlan napokon viszont Csurka István akarja betiltani a kereskedelmi tévéket. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy ők egy csőszkunyhóban egyeztetnek. Elég baj, hogy még csak egyeztetniük sem kell róla. Az ejnye-bejnyék közé sorolom, bár nem biztos, hogy egyetértés van róla, az újságírók átvilágítását is. Nem, mert azt gondolom, hogy ebben az országban nem lehet bárkit is átvilágítani, engem is átvilágítottak, túlélhető a dolog; hanem mert azt hiszem, abban, hogy a törvény kezdeményezői éppen melyik társadalmi csoportra mutatnak rá, hogy gyanús - abban politikai prekoncepció rejlik. Most az újságírókra mutatnak rá. Kéretik elképzelni, hogy én megőrülnék – nem teszem, bár… - és holnap beadnék a parlamentben egy törvénykezdeményezést, hogy világítsák át az összes egyházi méltóságot. Teljes joggal mondaná mindenki, hogy egy rettenetes, újkommunista, egyházellenes, az egyházat gyanúba keverő ideológia alapján gondolkodom. Miért nem gondoljuk ugyanezt, amikor kizárólag az újságírókra esik az átvilágítás gyanúja, nem a házmesterekre, nem a hasonlóan közvélemény-formáló popsztárokra …

Majd túlélik, mint a politikusok.

Túl fogják élni, ez az „ejnye-bejnye kategória”, ahol olyan miliő van a sajtó körül, hogy aki benne van, az kijelölt bűnbak. Ez lehet olyan romboló, vagy hosszabb távon még rombolóbb, minthogy elfoglaljuk a köztévét vagy –rádiót. Ennél több is van, hadd soroljam.

Ha az állami vállalatok, minisztériumok és intézmények közpénzekből föladott hirdetéseit nem a megtérülés és a hasznosság elve vezeti, hanem hogy melyik újság szorul támogatásra. Ez igenis mesterséges beavatkozás, fenyegeti a sajtószabadságot. Kettő: ha közpénzekből gondolják úgy, hogy valamilyen vélt egyensúlytalanság orvoslására médiaegyensúlyt kell teremteni. Eleve hibás gondolkodás, mert az dönti el, hogy a mérleg két serpenyője egyensúlyban van-e, aki maga is az egyik serpenyőben ül. Én mindig úgy fogom érezni, hogy a baloldali gondolkodás háttérben van a médiában. Természetes, hogy a jobboldali kormány az ellenkezőjét gondolja. De ha ő dönthet, hogy pár milliárddal ezért megdob egy jobboldali újságot, hogy az alapíttassék meg, vagy ami kicsiben ugyanaz, a Kis Újságnak szivárogtat át minisztériumi pénzeket, az igenis a sajtószabadságot fenyegeti, és mesterséges, a szabadságot korlátozó beavatkozás. Nem Elek Istvánt akarom bántani a (nagybetűs) Válasszal… igen, most már Heti Válasz. Bárki lenne itt, és bármilyen nem vitatott néven történne az, hogy közpénzből akarnak egyensúlyt előidéző kormányközeli lapot generálni, miközben hadd ne mondjam el a demagóg dumát, hogy ki mindenkinek van baja, ez bizony szerintem a szabadságot súlyosan fenyegető kormányzati beavatkozás. Végezetül a harmadik illusztráció: ami a közszolgálati médiumokkal történt - és ezt nem akarom tovább mondani, csak egyetlen aspektusát emelném ki. Én azt hittem, hogy a közszolgálati médiumok lerohanását, elfoglalását legalább politikai ráció vezeti. Ennek se örültem volna, de érteném. Azt hittem, hogy el akarják foglalni a tévét, és majd ügyes, jó propagandisztikus műsorokat csinálnak a kormány kedvéért. Azt, hogy csak kirabolni akarják – ezt álmomban nem gondoltam volna. (taps) És ezzel csak az egyik bajom az, hogy antidemokratikus, a másik bajom, hogy amorális, a harmadik bajom, hogy végtelenül stupid magatartás, és lehet, hogy az utóbbi a legnagyobb baj. Ennyit a példákról.

Magyarországon közszolgálati és kereskedelmi televízióról beszélnek. Én egy olyan fogalmat szeretnék bevezetni, ami tisztázza egyszer és mindenkorra a helyzetet: van köztulajdon és magántulajdon. A probléma, hogy a köztulajdonnal bizonyos politikai körök úgy bánnak, mintha a magántulajdonuk lenne. Erre konkrét példákat is tudok mondani, és rögtön ezeket a százalékokat egyszerűen kikérem magamnak. Ha a 90-et a 10 százalékhoz hasonlítjuk, akkor mi az, hogy 10 százalék a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a Duna TV és az MTI ? Nem 10 százalék ! Ezt az egész számmisztikát abba kéne hagyni. Egész egyszerűen nem fedi le a valóságot, a számokat arra használják, hogy hazudjanak. Egy.

Kettő: a fosztogatásra olyan példákat látunk, ami egész egyszerűen elképesztő. Tessék nekem egy tegnap esti példát megengedni. Ülök és bámulom véletlenül a Magyar Televízió egyes csatornáján a „Milléniumi Mese” című műsort, amely Neumann Jánosra emlékezik, olyan archív anyagokkal, melyekkel nem lehet igazán rá emlékezni, és a végén nézem, ki kapta ezt a pénzt, aki ezt a húsz percet vagy nyolcat megcsinálta: az Ezüsthajó Kft - miközben a Magyar Televízió archívumában ott fekszik az az egyórás dokumentumfilm, amit én csináltam, 1983-ban, eredeti helyszínen, eredeti szereplőkkel, Neumann Jánosról. Magyarán mondva, valakinek fizetni kellett azon a címen, hogy Milléniumi Meséket mondjon. Tessék ? Mért nem nyúlnak be abba az archívumba, amelyet el akarnak most adni…

Vagy te egy Ezüst Hajó ?

Nem, tehát magyarán mondva kilóg a lóláb. Itt ki kell lopni az egészből azt a pénzt, ami még benne van, ahogy Ildikó mondta, és ezt nem lehet semmiféle médiatörvény mögé bújva megcsinálni. A három koalíció között az a különbség, hogy az első kettő nem élt a lehetőséggel, a harmadik azonban visszaélt vele, és visszafordíthatatlanná tett olyan folyamatokat, amelyek miatt bizonyos szempontból Magyarország kiiratkozhat Európából.

Elek István. Kis listád gyűlt össze.

Végig kellene mennem ezeken a tételeken röviden.

Fölsorolt különféle tényeket, amelyek igazolják azt, hogy veszélyben a sajtó szabadsága, illetve, ahogy árnyaltabban fogalmaztunk, egy „ejnye-bejnye” fogalmaztatik meg a kormány oldaláról, amit én elismerek, hogy lehet ejnye-bejnyének tekinteni tényleg, ha Kövér megbírálja a sajtó szereplőit, vagy ha előterjesztenek egy törvénytervezetet, amit még meg se tárgyalt a parlament, és az valamilyen módon szabályozni fogja, ugye, a válaszadás lehetőségét vagy a nem tudom micsodát. De nem tudom komolyan venni, hogy ezek a tények a sajtószabadság veszélyeztetését jelentik. Ezek nem változtatnak azon a helyzeten, amiről beszéltem. Arról pedig számtalanszor elmondtam a véleményemet, hogy nem gondolom, hogy mert kormányon van valaki, nem egyenjogú szereplője a nyilvánosságnak, tehát nem mondhatja el a véleményét történetesen a sajtó szereplőiről. Ezeknek semmi baja nem lesz attól, ilyen tulajdonjogi helyzetben, ahol, - legyen 80 %, én nem akarok vitatkozni arról, hogy 90 vagy 80 -, de a nagy többsége magánkézben van az elektronikus és az írott sajtónak. Maradjunk akkor ennél a meghatározásnál. Semmi tekintetben nem befolyásolja a sajtóban dolgozó munkatársak egzisztenciális körülményeit, hogy Kövér Lászlónak ez vagy az a véleménye. Remélem, nem gondolja Ildikó komolyan, hogy ettől félelmükben másképpen kezdenek írni.

De miért ?

Bocsáss meg István, én másik oldalról… Nem hallottam soha, hogy Kövér László mondjuk a reumatológiáról kifejtette volna a véleményét, vagy a mozikról.

Hát ezen én nem csodálkozom…

Miért ?

Hát azért, mert a politikai nyilvánosság terében fogalmazódik meg minden politikai párt arculata, szándékai, tervei, stb., stb., hát itt kell meggyőzni az ellenfelekre szavazókat, hogy ezután ránk szavazzanak és fordítva. Szerintem ez evidencia, hogy érzékenyebben viseltetik a politikus azzal kapcsolatban, ami a nyilvánosság szférájában történik, mint azzal kapcsolatban, hogy a reumatológus vagy az orvos mit gondol egyébként…

Visszavonom. Volt-e olyan eset, amikor magyar vezető politikus, ne beszéljünk a Fideszről, a többiekről is lehet, Horn Gyuláról, akárkiről… volt-e eset, hogy ezeket a nézeteiket a sajtóról olyan körülmények között fejtették ki, hogy ott ültek újságírók, és azt mondták, „hát hogy képzeli ezt, vagy mire alapozza ezt”? Ezt kinyilvánítja és elmegy; megmondja, hogy maga bejöhet, maga nem… Ez igenis fenyegetés, ez konkrétan, effektíve fenyegetés. Kifejezetten az.

Jó, hát ezt mondtam az előbb is, nevezzük fenyegetésnek, csúnya, udvariatlan magatartásnak, stb., stb., oktalannak ráadásul, a Fidesz vagy a kormány szempontjából, még azt is elismerem, na de hát ettől megváltozik a valósághoz való viszonya a magánkézben lévő sajtó újságírójának ?

Attól azonban igen, hogy a magyar köztelevízióban, ami egyértelműen definiálható: az összes magyar állampolgár saját pénzéből tartja fönt; s ezek legalább háromfélék: konzervatív, a másik szocialista-féle, a harmadik…

Belga…

… tojik erre az egészre. Az általuk finanszírozott televízió hírszerkesztőségének élére egy olyan alakot ültetnek, aki azt mondja, hogy túl nagy itt a sajtószabadság. István, ez perverz dolog.

Jó, hát biztosan te is tudod, hogy milyen szövegösszefüggésben hangzott el, utóbb magyarázták. Arról van szó, amiről ma írt pl. Buda Béla a Népszavában, hogy bulvárosodott a magyar sajtó. Ez részben egybehangzik azzal, amit valamelyikőtök itt mondott, talán éppen Haraszti Miklós, a viszonyok elfogadhatatlanságát jellemezve, hogy az értelmező, magyarázó sajtó tűnt el. Ebben sok igazság van. A szórakoztatás, a bulvárosodás jellemzi az egész magyar nyilvánosságot. A kuratóriumi jelentés a 99-ik évről azt írja, hogy ilyen finanszírozási viszonyok között a magyar tv úgy próbál segíteni a helyzetén, hogy elindul, versenyezni próbál a kereskedelmi televíziókkal és a könnyű szórakoztatás irányába megy el a főműsorai tekintetében. Elviszi az igazi közszolgálati adásokat a TV 2-re, amelyet sokkal kevesebben tudnak nézni. Természetesen nem bírja a versenyt, és még kevesebben fogják nézni, még nagyobb káosz lesz, még nagyobb hiányt fog termelni, és így létrejön az ötmilliárdos hiány a múlt évben. Annak is része van abban, hol tart a TV, hogy pl. milyen apanázzsal indította el az előző koalíció, nem szabadította meg a korábban felhalmozott hiányától, nem volt a finanszírozásáról világos döntés, rá van kényszerítve, hogy versenyezzen a piacon, reklámidő okán.

De azt nem állítod ugye, hogy az MTV híradója és a Hét c. műsor átcsúszott az infotainment veszedelmes, szórakoztató, mulatságos világába ?

Akkor lehetne erről tisztességesen vitatkozni, ha itt lennének az ORTT-nek vagy egy műsorfigyelő független szolgáltatásnak a jelentései arról, hogy valóban hogy néz ki ez az elfogulatlanság. A 99-es jelentésben azt mondják, hogy a MTV1 hír- és tájékoztató műsoraiban nagyjából ugyanolyan arányok vannak, mint a kereskedelmi TV2-n pártpolitikai elfogultságokat tekintve, és ez a tendencia nem különbözik lényegesen a 96-97-ben tapasztalttól. Vagyis az ideálisnak tekintett egyharmad kormánypárti, egyharmad kormány, egyharmad ellenzéki aránytól eltért egy kicsit, a kormány többet szerepel mindkét másik tényezővel szemben. Akkor is, most is. A következtetés: nem politikai beavatkozás, hanem szerkesztői magatartás, a kormányhoz vagy a problémákhoz való mindenkori viszony eredménye, hogy ugyanazt produkálják mindkét koalíció alatt. Ha más tények vannak, akkor azokat föl kell mutatni, be kell mutatni a közönségnek, és akkor lehet vitatkozni. De ilyen vélelmezések alapján ? Úgy tűnik a szavaitokból, mintha evidencia lenne, hogy tényekkel igazolhatóan uralja a kormány a rádiót és a tv-t. Az adatok nem ezt igazolják.

Elek Pista nagyon egyedül van itt, szeretném egy kicsit megtámogatni őt. Mi van, ha Elek csak azt akarta mondani, hogy a TV meg akar maradni a műfajánál, de nem tudja ezt a versenyt felvenni, s akkor lecsúszik a nézettségben? Ez még elképzelhető volna, ha csak ez volna a gond. Ugyanígy egy még súlyosabb dolog, amiben bizonyos fokig egyetértek vele, ez nagyon kényes ügy: gradálni kellene a kormány különböző jellegű cselekményei között aszerint, hogy mi az, ami tényleg elnyomásnak, félelemkeltésnek, egy szabad országban szabad újságírók fennforgása esetén is félelemkeltésnek minősülne, és ami nem minősül annak. Az itt felsorolt példák némelyike kicsi ahhoz, ahogy Elek István gondolja; nagyon ügyesen kiszedte ezeket a példákat, valóban némely ejnye-bejnyék oktalan csínynek számítanának - kiegyensúlyozott viszonyok között, ahol a sajtó vívja a maga szabadságharcát, ahol az alkotmánybíróság vívja a maga alkotmányos csendes forradalmát, és ahol tényleg csak egy oktalankodó, az önkorlátozás parancsával szembeszegülő kormány volna a gond. Ilyenek a bumerángként visszatérő Lexek, hiszen egyszerűen nem gondoltak bele, ahogy nálunk mondják a Gizella utcában, nem gondoltak bele a fiúk abba, hogy ezzel tönkretesznek – minden saját ún. lapot, és nem beszélve a rádiós és televíziós műfajról, a Hétről, a Vasárnapi Újságról, amik mind tönkremennek, ahogy a válaszadás joga megszületik. Ez technikailag nem volt végiggondolva.

Még kényesebb dolog: az átvilágításról is ezt gondolom. Azt kell mondani, hogy bebizonyosodott, pontosan a politikusok esetében, hogy jobboldaltól baloldalig a III./III. ügyben érintett emberek a nép döntése alapján tovább csinálhatják, és a sajtónál is, ha jól tudom. Teljesen egyetértek Ildikóval abban, hogy politikai szándékosság, önkény, válogatósdi, az alkotmányosság szellemével való szembemenés nyilvánul meg abban, hogy kipécéznek egyes társadalmi körzeteket, de ott is csak bevallásra vannak kényszerítve az újságírók, és ha úgy dönt a sajtótársadalom meg a közönség, hogy viszi tovább a lapot, akkor viszi. Ott sincsenek leváltva attól, hogy átvilágítódnak. Nem értek egyet azzal, hogy ennek önmagában félelemkeltőnek kellene lennie. Több ilyen ejnye-bejnyéről azt gondolom, hogy az önkorlátozás hiányáról tanúskodik a kormány oldalán, és a sajtó szabadságharcának, az élő, eleven erejének a hiányáról. Arról, hogy valahogy megmaradt a sajtó munkatársaiban a törvényekre és az államra való ráhagyatkozásnak a szelleme, és ahelyett, hogy vidám harcba bocsátkoznának bele az ilyen oktalanságok ellen, azt gondolják, hogy ennek feltétlenül fenyegetőnek kellene lennie. Természetesen jelezve azt a kétfajta diktatúrát, amelyről beszéltünk, ezeknek az összekapcsolódásával, és a munkanélküliség ostorával, amely mindkét szektorban, köz és magán, nagyon ügyesen tud összekapcsolódni, azzal a fura érdekkel párosulva, amely már megjelent: bizonyos értelemben a sajtószabadság már nem feltétlenül áll minden újságírónak érdekében. Megszülettek azok a piaci hívások, promóciós lehetőségek, mellékállások, megkínáltságok, amelyek szétszabdalják itt ezt a tiszta elvi szolidaritást, amely valószínűleg ilyen tisztán csak olyan országokban létezik, ahol ezt hagyománnyá tették. A British Press Council érdekek ellenében tudja együtt tartani a sajtó értékítéletét önmagáról és a kormányról, nem érdekek tartják egybe. Talán jól felfogott, vagy hosszú távú érdekek, de nem közvetlen érdekek.

Ennyiben mondjuk « megvédtem » Elek Pistát, de hadd definiáljam azt, amiben ő súlyosan téved, és ahol igenis a sajtószabadságba mar bele, és ilyen értelemben félelemkeltő, ha ehhez ragaszkodunk, a kormány. Mindegyik ágazatban ez ott történik meg, ahol a függetlenségét veszi el a sajtónak. Még a Lex Pokolnak is van ilyen dimenziója, elveszi a szerkesztő értékítéleti függetlenségét azzal kapcsolatban, hogy mit közölhet és mit nem a vélemény területén. Nevetséges apró bántás, de a függetlenségbe mar bele ilyen értelemben. Ennél jóval súlyosabb, és ez a közszolgálatban a gond: visszatérek rá, mert nem sikerült megértetnem, István. Két ága van a tömegsajtónak, az elektronikus sajtónak, két különböző elven szervezi meg a kormánytól, a hatalomtól való függetlenséget. Ami történt Magyarországon, az nem az, hogy – mellesleg igaza van Ildikónak, anyagilag is megszűnt a köztévé, és ez nagyon súlyos – ami történt, az, hogy megszüntették a függetlenségét ennek a teljes ágazatnak. Ennek a fajta garanciarendszernek, a függetlenség egyik elvű megszervezésének véget vetettek. Wisinger Istvánnak teljesen igaza van, a Magyar Rádió még gyakorlatilag mindig hírmonopóliumot élvez, tehát egyáltalán nem 10 százalékról van itt szó, ha a hírvilág egészét nézzük.

Végül egy szót a Válasz ügyéről, mert ugyanezzel definiálnám. Miért gond ez ? Ha tisztán anyagi értelemben vennék ezt a beavatkozósdit, és azt gondolnák, hogy egyszerű méréssel kideríthető, hogy az újságírók nagy része kritikus a kormánnyal szemben, nosza, csináljunk egy lapot, amely – ahogy István szereti kifejezni – más értékrendszert, más kultúrát képvisel. Amikor 91-ben Kulin Ferenc felvetette azt, ami 96-ban lett valóság - én még akkor ennek ellenálltam – hogy osszuk fel a két tv csatornát, ő is így fejezte ki: „két kulturális rendszer mentén”. 95 végén a médiatörvényben sajnos valami ilyesmi valósult meg mégiscsak.

Az igazi gond ezzel a beavatkozással nem az, amit anyagilag mozdít a rendszeren, nem az kelt félelmet. Igazad van, nem az hat a sajtószabadság megszűnése felé, hogy másfél nagyon súlyos milliárd forint adópénzzel megtámogatnak egy lapot. Az a nagy gond, hogy a kormány nevezte meg, hogy mi az a bizonyos „másik oldal”. Hogy Katona kolléga egy klasszikus mondását idézzem, „nem osztottak lapot a kormánynak” ebben a tekintetben. Esélykiegyenlítő módon, nagyon sokféleképp lehet hozzájárulni ahhoz, hogy szabad legyen a szó minden vonalon, de nem lehet kinevezni oldalakat. Annak alakulnia kell egy demokráciában, és keményen meg kell torolni, ha monopolizálódni akar egy demokrácia bármely területen. A kormány kötelessége ezt tenni, törvényi eszközökkel: ez az önkorlátozás része. Hogy a kormány nevezze meg, mi a közéletben egy másik oldal, az teljesen tilos, és a függetlenség megszüntetése.

Még egy mondat, mert teljesen egyetértek Ildikóval, hogy hiába beszélünk, ha egyszer anyagilag megszűnik… Ennyiben maradjunk marxisták, hogy ha egy forint sincs, akkor egy fillérnyi szabadság sincs… Az MTI-ben már közöltük, hogy a SZDSZ büntetőjogi vizsgálatot kér az ügyészségtől a köztévé gyakorlati megszüntetése ügyében, a menedzsment és a vagyonkezelést végző elnökség felelősségi körét tekintve. Megfizették az épületvagyont, ennek ellenére 15 milliárdot veszített az üzleti terv ellenében a köztévé. Külső gyártásra 3 milliárddal többet költöttek tavaly, nem fizették be a köztartozásokat, annak ellenére, hogy beszedték.

Nem fizettek munkadíjat, és nem is fizetnek.

Tény, hogy a másfélmilliárdnyi összeg, amit a közalapítvány megkapott, nem a Heti Válasz céljait szolgálja csupán, hanem kutatóintézet létrehozását, különféle társadalmi akciók, konferenciák szervezését, könyvkiadó létrehozását stb. stb. Mindezek mellett a hetilapot is, természetesen. Soha nem állítottam, hogy ez az akció, a közalapítvány létrehozása, valamilyen sajtókiegyensúlyozás megnyilvánulása. Ezt most sem állítom. Analógiát állítva inkább azt mondom, hogy a kormány részéről ezt úgy lehet tekinteni, mint az Antall kormány részéről a Duna-TV létrehozását. Az sem élvezett konszenzust. Önmagában ez a tény nem jelenti azt, hogy lenyúlja a kormány. A Duna TV nem lett kérem szépen jobboldali vagy antallista kormánytévé, pedig az ellenzék nem tudta befolyásolni a műsorokat. Ugyanígy nem lesz reményeim szerint a közalapítvány szellemi karaktere valamilyen pártvállakozás megjelenítője, hanem a tágan értett környezettudatosságnak a képviselője lesz, amely piaci alapon ma nem tud megélni Magyarországon. Olyan értékeket közvetít, olyan témákról beszél, olyan közönségnek szól, amitől nem lehet várni rövid távon, hogy piacilag hasznos. Ugyanakkor nagyon jó lenne, ha ennek az értékrendnek nagyobb lenne a szerepe a nyilvánosságban, ha formálni tudná a köztudatot, hogy a közönség fogékonyabb legyen, például a következő választáson egy környezetbarát politikára. Keresletet teremt eziránt ezzel az akcióval a kormány. Lehet bírálni, bírálják is a kormányt hogy keveset foglalkozott a környezetvédelem problémáival, az egészségfejlesztés problémáival. A kormánynak nincsenek százmilliárdjai az ellátó rendszerben szükséges beruházásokra, de van másfélmilliárdja, hogy a megelőzés fontosságát hangsúlyozza, hogy erősítse, hogy mindenkinek személyes felelőssége a saját testi, lelki, szellemi állapotáért, közösségi viszonyaiért, és természeti környezetével kapcsolatban hogyan gondolkodik, hogyan cselekszik. Ez egy racionális politikai megfontolás. Egy bizonyos értékrendet szeretnénk megerősíteni, amely távlatos gondolkodást fejez ki szerintem.

Tudod-e, hogy mi most szomszédok leszünk? Azt olvasom az újságban, hogy a Kincstári Vagyonkezelő Intézet, ami elveszi a mi üdülőnket, és azt mondja, hogy a te és az én pénzemből az újságírók a továbbiakban nem használhatják a Balatonszéplaki és tihanyi üdülőt, ott fekszik a levél, ugyanakkor a rendelkezésetekre bocsát, a te és az én pénzemből, egy ingatlant a szomszédságunkban. Mi ez? Törvénytelenség. Létrehoznak egy állami Vagyonkezelő RT-t, melynek az a dolga, hogy az állam vagyonát értékesítse. Ugyanez a részvénytársaság egy közalapítvány, nem állami tulajdonban lévő Magyar Televízió teljes ingatlanját értékesíti. Törvénytelenség. Azt kérdezem én, hol, milyen formában hatalmazza fel a médiatörvény a Magyar Televíziót, amelynek szóvivője azt mondja, hogy a regionális televíziózás problémáját úgy kell megoldani, hogy magánosítjuk a stúdiókat? A törvényben ilyen nincs. Eközben azt hírdeti, hogy Miskolcon és Sopronban mér befejeztük ezt a folyamatot, és a jövő az, hogy az összes többit is magántulajdonba adjuk. Ki hatalmazta fel ezeket az urakat és hölgyeket, hogy ezeket az ingatlanokat eladják?

Nem tudom, de korábban is eszembe jutott már, miért nem beszélünk arról, hogy mit csinál a felügyelőbizottság? Mit csinál az ORTT? A panaszbizottság? A törvény létrehozott egy bonyolult garanciarendszert, ebben egy csomó szereplő van, voltak kinevezett RTV elnökök, miért nem orvosolták azokat a problémákat, amelyeket tapasztaltatok? Én is szeretném tudni, hogy mi történt a magyar televízióban az elmúlt években!

Az az elnök, aki első fordulóban tönkretette a Magyar Televíziót, ma havi 300 000 forint fizetést kap azért, hogy ne kelljen semmit csinálnia. P.I.-nek hívják. És a regionális főszerkesztőség tanácsadója, havi 300 000 forintért. Törvénytelen.

A Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítványról. Sok minden más mellett, és örülök, hogy István elmondta, hogy mit csinál, szerintem ezt mind nem kéne állami pénzen, kiadja a Heti Választ. Abban biztos vagyok, ismerve Elek István írásait, hogy jobb izléssel és erkölccsel fogja mentorkodni ezt a kiadványt, mint más tenné. De ez nem változtat azon, hogy ha közpénzből a kormány a természet- és társadalombarát fejlődésért dolgozó lapokat – nota bene ki az, aki a természetellenes és társadalomellenes fejlődésért dolgozik, de ez most nem érdekes - támogatni kívánja, ám tegye: hírdessen pályázatot! És akkor a gaz természet- és társadalomellenesek nem pályázhatnak, úgy kell nekik, de az összes többi igen, és egy szakmai testület majd eldönti, ki kapja a pénzt. Ilyen szerepe lehet a kormánynak, hogy értékek támogatására - de nem a saját döntése alapján - biztosít pénzt. Még a főszerkesztő is belső döntés, ő sem pályázott. Lehet, hogy kitűnő embert bántok, de hogy éppen a Kismama és a Kisbaba c. lapok volt főszerkesztője legyen az egyetlen az országban, aki a természet- és a társadalombarát fejlődést védi, hát az eszem megáll. De lehet, hogy méltatlanul vádolom, a baj az, hogy vádolhatom és poénkodhatom ezen, mert nem normális szakmai kiválasztás alapján történik a támogatás elosztása.

Ki tette tönkre a televíziót és ki nem ? Most már van üzleti terv, legalábbis beadva. Tanulságos adatok vannak benne. Az elmúlt évek fő adatait is összehasonlítja az elmúlt évvel és a tervezettel. Igen, nagy hiba volt, hogy amikor közalapítványként és RT-ként megalakult az MTV, nem kapta meg azt az akkor három milliárdot, ami nullára kistafírozta volna. Sok okát és magyarázatát tudom, de hiba volt. És a sokat emlegetett P.I. nem sokat tett az MTV helyzetének rendbehozásáért. De 97 végén, ez volt az utolsó olyan év, amely akár az elmúlt kormány, akár a teljes kuratórium tevékenysége alá esik – bár olyan volt, amilyen – a Magyar Televízió vagyona, adóssággal együtt 16 milliárd forint, vesztesége 900 millió forint – ez se öröm. Mi áll 2000 végén ugyanitt? A Magyar Televízió vagyona mínusz 5,6 milliárd forint, ha van itt közgazdász, jobban tudja, mi az, ha negatív vagyonba fordul át egy társaság és mit ír elő ilyenkor a társasági törvény. Az finoman szólva gáz, igen. A veszteség a közpénzből elengedett köztartozás levonása nélkül 20 milliárd. 900 millió kontra 20 milliárd, 16 milliárd kontra mínusz 5,6 milliárd. Ennyit arról, hogy ezek olyan folyamatos hibák, és történt, ami történt.

Arról nem is beszélve, hogy hasonlóan kistafírozatlan állapotban a közszolgálatiság és zsákmányszerzés szempontjából talán kevésbé veszélyeztetett rádió, a jó menedzsmentnek köszönhetően is, azért hatalmas veszteségeket okozva persze a szerkesztőségeknek, műsoridőnek, valahogy ezt meg tudta oldani. Valóban bűn volt ezt nem kistafírozni, és érdekelne, miért nem történt meg. De hihetetlen különbség, ami most történt. Megkapta azt a lehetőséget, s ez szerintem önmagában bűnügyi vizsgálatot ér meg, mindig minden új menedzsment, hogy a nulláról induljon. Minden korábbi veszteséget mindig leírtak nullára. Ez teljesen hihetetlen dolog. Tehát nem összességében számoljuk ezt, István, hanem ezt a mostanit egy nullszaldós üzleti tervvel, amely már az akkor kialakult piaci és vagyoni helyzetet vette számításba, és az volt az utolsó garanciális elem a folyamatban. Azt látta a felügyelőbizottság, a független könyvvizsgáló. Bizonyos területeken a veszteségek csökkentését, máshol azoknak nyereségbe való átfordítását, egészében nullszaldós fejlődést írt elő – és ehhez az üzleti tervhez képest történt mindaz, ami történt. Ráadásul a tisztán kormánypárti elnökség ezt hagyta, áldását adta rá, tudott erről. Hiszen megkísérelte, hogy a nagykuratóriummal visszamenőleg megváltoztassa az üzleti tervet, amivel megtörtént a károkozás tudomásul vétele. Az egyik garanciarendszer a next best elvének alapján – jöjjön akkor a kisebbik rossz – az volt, hogy ha már a pártokat nem lehet kitakarítani onnan, ez csak majd 10-20 éves demokráciában lesz lehetséges … Nem talált archimedesi pontot a demokrácia az első tíz évben, nem talált münchauseni technikákat, hogyan lehet a pártokat rávenni arra, hogy ne a pártokkal töltsék meg ezeket a kuratóriumokat - akkor legalább egyenlően legyenek ott. Ez a kormány hihetetlen aktív jogi munkával, teljes joghézagkereső részlegek bevetésével megtalálta azt a módot, ahogyan tisztán kormánypártivá változtatja … hihetetlenül impertinens menet volt. Először azzal próbálkoztak, hogy felnövelik tizenhatra a kuratóriumok számát, most 11:5 arányú kétharmados túlnyomást hoztak létre. Ezt elkaszálta az alkotmánybíróság, ennek ellenére zeng az ének megállás nélkül, mert nem vették tudomásul, amit az alkotmánybíróság mondott, amíg le nem járt annak a mandátuma, ott hagyták a 11:5-ös túlnyomást. Akkor pedig bevetették mindenütt, az EU figyelmeztetése ellenére, ugyanazt, amit a rádióban. Elek István még nem mondta azt az érvet, hogy az EU-ban, és az Aiden White szövegben is az van, hogy ezért minden párt felelős. Ez talán így van, csak szeretném a gyanúmat elárulni, ami több, mint gyanú, hogy a külföldön az ország image-ét rontók listájának ötlete úgy keletkezett, hogy két nagyon mókás kedvű stratéga ült és azt mondta: elég jól sikerült meglobbiznunk az országjelentést ebben a médiaügyben, ne vádoljuk meg ezzel az ellenzéket ? És nagyon jót nevettek egymás térdét csapkodva, mert ismerem a fiúkat. Itt ez történt.

Nagyon nagy a fantáziád.

Több ez, mint fantázia. A második országjelentésben kétségtelenül fel van sorolva egyetlen mondatban a FIDESZ összes tipikus mentsége, mindaz, amit István itt elmondott. „Csak tíz százalék … kevés a politikus … néhány kuratórium, csak kettőt mondanak, nem tudom, miért nem hármat, tisztán kormánypárti, de ez az egészet nem érinti”. Mindenki tudja, hogy ez pontatlanság: az van benne, hogy ez azért van, mert az ellenzék nem tudott megegyezni. Ennél súlyosabb a helyzet. Az alkotmánybíróság és a legfőbb ügyész kimondta, hogy ez törvénytelenség, és ez nem szerepel az EU-s országjelentésben, csak a Fidesz mentsége szerepel. Az ellenzék meg nem egyezését Áder János ürügyként arra használta fel, hogy fel se tegye szavazásra az ellenzéki személyeket. Ez egy önkényes törvényértelmezés.

Nem lehetséges állandóan arra hivatkozni, hogy joghézagok és a jogok ezt megengedik… Egyszer szeretném azt hallani, hogy baj van a filozófiával, és Trianon analógiáját használnám. Amikor belátják a konstruktív politikai erők, hogy a Trianon szindrómán csak előrefelé lehet túljutni, Európa felé, a határok véglegesítésén keresztül. Lényegében elküldjük a huszadik századot a kőkorszakba, és azt mondjuk, hogy az a módszer, amivel Horthy Miklós is próbálkozott: erővel visszacsinálni – az nem megy. Ilyenféle fordulat kellene a médiában.

Eszembe juttatta Miklós, hogy nagyszerű érveket nem vetettem még harcba, például a Freedom House jelentését, ami arról szól, hogy teljes Magyarországon a sajtószabadság, ellentétben a Horn korszakkal, amikor csak részleges volt. Vagy az EU-s jelentést, vagy az Alkotmánybíróságra, a Legfelsőbb Bíróságra hivatkozhatom, ahol, akárhogy értelmezzük is, az SZDSZ illetve az MSZP kísérleteit elutasították. Ebben a kényszerhelyzetben, mondják, a kisebbik rossz az volt, hogy megalakult ez az elnökség, csonkán… És tényleg ez van az EU-s jelentésben, hogy politikai megegyezés kell hozzá az ellenzéki pártok között. Tényleg ez van benne, Miklós.

Ildikó megjegyzi mellettem, és én is így summázhatnám, hogy látszik a tévén, hogy néz ki a kisebbik rossz. Ez a szokásos, a füllentéssel határos ráolvasás. Nem erre vonatkozott. A legkisebb rossz arra vonatkozott, ha egyetlen párt sem jelöl. Nem volt joga a házelnöknek nem feltenni szavazásra, punktum! Megírtam Áder Jánosnak, hogy ez törvénytelen, aki azt mondta: nem releváns. A Legfelsőbb Bíróság csak azt mondta: nem a mi dolgunk. Nem utasította el. Ez az állandó ráolvasási technika ne menjen át önmagunk meggyőződésébe, ne higgyük el, amit a külvilágnak mondunk.

Ezt a Freedom House mítoszt szeretném eloszlatni, István a te fejedben is. Ez egy hülyeség, néhány hülye jobboldali újságíró találta ki. A Freedom House minősítése arról szól, ha egy országban nincs megfelelő törvény, akkor a sajtószabadság bizonyos fokig korlátozott. Ha nincs törvény, nincs kereskedelmi médium, akkor nem olyan szabad, mint ha van.

Másrészt, mi a fenét tud a Freedom House az éhező magyar újságíróról, aki elvégezte a dolgát, és nem kapott fizetést? És ki miatt nem kapott, miközben egy cég négyszázötven milliót keresett abban az évben, mikor a külsősöket nem fizették ki? Mi köze ehhez a Freedom House-nak?

Az ORTT tagja vagyok, de itt nem azt képviselem, mert nem vagyok felhatalmazva rá, tehát a saját véleményemet fogom mondani.

Sajtószabadság van-e? A médiatörvény szerint az ORTT-nek minden évben be kell számolnia sok mindenről a média területén, többek között a sajtószabadság állapotáról. Az ORTT, amelynek ötödik éve vagyok tagja, kínlódik ezzel a dologgal, és érdemben soha nem tudott semmit mondani; ez jól jellemzi a magyar állapotokat.

Az ORTT első két éve a szoclib kormány idejére esett, az arányok, ha nem is ilyenek voltak, de a francia modellben szereplő kétharmadhoz képest egy picivel nagyobb koalíció- túlsúlyt mutattak. Amikor erről beszéltünk, az volt, hogy a szoclib sajtóból és világból szükségszerűen következik ez. Személy szerint kíváncsian vártam, mert azt gondoltam, hogy ez fog történni, ami történt, hogy kormányváltás lesz és átfordul a dolog, noha olymértékű személyi változások nem lesznek, nem fog kicserélődni az újságíró szakma. A vita ezután arról szólt, hogy mi rosszul mérjük a dolgokat, mert amit mérünk, például hogy ki szerepel, és ki mennyit beszél, nem a valódi tartalomról szól. A valódi tartalomban továbbra is szoclib uralom van. Most finomítani kell a módszereinket, hogy ki tudjuk mutatni azt, hogy milyen a helyzet.

ORTT kuratórium: megint hangsúlyozom, hogy személyes a véleményem. Az ORTT és a kuratóriumok állapota nagyon pontosan fedi le azt a helyzetet, ahogy a politika viszonyul ehhez a dologhoz. Ezek az intézmények nem tudtak eltávolodni a politikától. Nem abban az értelemben, mint az Alkotmánybíróság és az ombudsmanok, melyeknek hivatásuk szerint kiegyensúlyozottsággal és egymásra figyelve, de utána leválva erről a dologról kell működniük. Én sem gondolom, hogy a média és a politika világa egymástól nagyon eltávolítható lenne. A probléma az, hogy a pártpolitikától nem tudtak elválni ezek az intézmények, ezért nem tudják betölteni szerepüket. Fontos dolog a kuratórium körüli vita, az alkotmányos és törvényes állapotok helyreállítása elengedhetetlen a világ normalizálódásához, de már nem jelent megoldást. Azt gondolom, hogy a médiatörvény, melynek készítésében részt vettem, és sokakkal vitáztam az elmúlt időben róla, egyszerűen idejét múlta. Nem abban, hogy rosszul van megszabva, hogy az ellenzéknek hogyan kell megegyeznie. Hanem egyrészt abban az értelemben, hogy az alapvető funkcióját betöltötte: le kellett bonyolítania a duális rendszer kialakítását. Másrészt, mert olyan médiahelyzet alakult ki, amely nem adekvát, nincs köszönő viszonyban azzal, amit a törvény idején a politika megfogalmazott. Nem részletszabályok mentén van probléma a törvénnyel, hanem abban az értelemben múlta idejét, hogy az a logika valamifajta kapcsolatrendszerre, kommunikációra és a felek egymás általi tiszteletben tartására épített. Az elmúlt időszak bebizonyította azt, hogy erre a média területén nem lehet építeni. Ha a politika képes, ezért teljesen új médiatörvényt kell kialakítania, nem ezt kell módositania, mert ez nem adekvát a mai helyzettel.

A Bibó Társaság elnöksége erre a vitára meghivta Körmendi Ékes Juditot, az ORTT elnökét, aki kétheti többszörös tárgyalás és információcsere után úgy döntött, hogy nem jön el. Ezért ha ilyen szempontból a vita nem kiegyensúlyozott, ez nem a Társaságon múlott.