Hölgyeim és Uraim, jó estét kívánok. A Bibó István Közéleti Társaság eddigi két és fél éves története során most harmadszor tartunk gazdaságpolitikai kérdésekről eszmecserét. Amikor ilyet teszünk, annak mindig különös jelentősége és időszerűsége van.

Engedjék meg, hogy megköszönjem meghívottainknak, hogy elfogadták a meghívást, és be is mutassam őket. Csillag István gazdasági és közlekedési miniszter úr, Dr. Surányi György magántanár, egyetemi tanár, az MNB volt elnöke, Bartha Ferenc úr, a Trigránit elnök-vezérigazgatója, az MNB volt elnöke és Szapáry György úr, az MNB jelenlegi alelnöke. Jómagam Boros István vagyok, a Bibó Társaság egyik alapító tagja, civilben egy tanácsadó tréningcégnek a vezetője.

A mai téma a magyar gazdaság versenyképessége. Ha jól emlékszünk, ezt a versenyképességet az elmúlt egy–két hónapban alaposan próbára tették. Emlékszünk arra, hogy a forintra rendkívül erős spekulációs nyomás nehezedett, és az országba bekerült több milliárd eurónyi összeg kereste a helyét. Nem tudjuk, nem mindenki tudja, hogy mi és mikor, miért történt, mindenesetre az átpolitizálódott közélet újabb érveket kapott, és újra megosztottá váltak egy ilyen rendkívül szakmai témában is a közélet szereplői.

Az első kérdésünk tehát az lesz, hogy mi okozta ezt a krízishelyzetet.

A második kérdés azzal kapcsolatos, hogy – miután ez a krízishelyzet, úgy néz ki, hogy szépen lassan elcsendesült – az európai csatlakozással új dimenziót és új erőt kaptak a pénzügyi és gazdasági folyamatok kérdései. Nevezetesen az egyik ilyen fontos kérdés az euro-zónával kapcsolatos. A kérdés az, hogy mi is az az euro-zóna? Kell-e nekünk ebbe belépni, és ha kell, akkor miért? Ami ma megosztja a szakmai közvéleményt, az az, hogyha be kell lépnünk, akkor mikor kell belépnünk? Mit jelent az, hogy lehet korán belépni, és mit jelent az, hogy lehet későn belépni? Mihez képest van ez a belépés?

A harmadik kérdés az előző kettőből magára a gazdasági versenyképességre vonatkozik. Hogyan tarthatják fenn a gazdasági élet szereplői a gazdasági versenyképességet? Mit tehet a kormány? Mit kell tennie a kormánynak? A gazdaság szereplőinek mit kell tenni?

Ezek azok a kérdések, amelyeket ma kínálok meghívottainknak megbeszélésre. Kérek kedves vendégeinket, hogy tetszés szerint kezdjük meg. Tehát az első kérdés: mi történt tulajdonképpen január-február hónapban és mi miatt történt?

Én avval kezdeném, hogy a „múltat be kell vallani”. Úgyhogy én egy kicsit visszamennék, egészen 1995-ig, márciusig, hogy megértsük azt, ami most történt. Megpróbálok rövid lenni.

1995 márciusában a monetáris politikának a fő jellemzője volt, hogy volt egy csúszó leértékelési rendszerünk, ami azt jelentette, hogy minden hónapban, egy előre bejelentett mértékig leértékeltük a forintot. Miért tettük ezt? Azért, mert egészen addig, amíg az infláció magasabb Magyarországon, mint a többi országon, a partnerországainkban, nem akartuk elveszteni a versenyképességet, ezért a forintot leértékeltük egy bizonyos mértékig. Amely mérték mindig kisebb volt, mint a várt infláció, ezáltal is hozzájárulva a dezinflációhoz és ugyanakkor a versenyképességnek a fenntartásához, mert nálunk a termelékenységnek a növekedése gyorsabb volt, mint a partnerországainkban.

Azért gondoltuk, hogy ez egy jó rendszer lehet, mert nálunk még voltak olyan strukturális átalakulások, amelyek az inflációt gerjesztették. Tehát volt egy reform- indukált inflációt. Úgy gondoltuk, hogy míg ez a reformindukált infláció fennáll, addig ahhoz, hogy a versenyképességet is fönn lehessen tartani, és egyben az inflációt is le lehessen szorítani, ez a típusú rendszer jó volt. Az eredmény az volt, hogy az infláció körülbelül 28 százalékra lecsökkent, 2000 végére olyan 10 százalék körülire, és a versenyképesség is javult, vagy illetőleg az utolsó két évben nem változott. Ami annak köszönhető lényegében, hogy nálunk a termelékenységi növekedés meghaladta a partnerországainkban a termelékenység növekedését, és a bérek sem szaladtak el.

Mi történt 2001 májusában, mikor „rezsimváltás” volt? Az árfolyamot az euróhoz kötve tartottuk továbbra is, de a sávot kiszélesítettük plusz-mínusz 15 százalékra. Miért tettük ezt? Ez a lépés azért történt, mert egyfelől azt láttuk, hogy az infláció beragadt körülbelül 10 százalékon, ez a tíz százalék már körülbelül két éve volt tartós, ennek voltak speciális okai, mint az olajár emelkedés vagy az élelmiszeráraknak a növekedése, de a várakozások is beépültek az inflációba. A másik az volt, hogy kvázi kifutottunk a leértékelési lehetőségből, mert már 0,2 százalék volt havonta a leértékelések üteme – 1995 márciusában kezdtük 2,9 százalékos leértékeléssel havonta!

A sávszélesítést már korábban is javasolta a Magyar Nemzeti Bank, – ezt közösen kell a kormánnyal kialakítani – akkor azt fogadta el a kormány, most 2001 májusában elfogadta.

Ebben az időpontban, a sávszélesítés után, az árfolyam a nominális árfolyam rögtön felértékelődött körülbelül 10 százalékponttal, utána az argentin válság után leértékelődött, utána megint vissza fölértékelődött, és körülbelül ezen a 10 százalékos felértékeltebb nominális árfolyamon maradt körülbelül másfél évig, az ír népszavazásig. Az ír népszavazás után felértékelődött, és elment egészen a sáv széléig.

Milyen dilemmákkal néz szembe a monetáris politika? A cél az – és erről majd később lehet beszélni –, hogy a Magyar Nemzeti Bank az árstabilitást elérje és fenntartsa. A kérdés természetesen az, hogy ezt milyen ütemben lehet elérni. Én úgy gondolom, hogy az az ütem, ami 1995 óta napjainkig tartott, nem volt túl gyors, megfelelő ütemnek tartom. Viszont ez avval is járt, hogy az utolsó évben – vagy másfél évben – történt egy reálfelértékelődés, ami az exportőröknek a versenyképességét rontotta.

Két tényező játszott ebben nagy szerepet. Az egyik a nominális felértékelődés, ami körülbelül 10 százalék volt, egészen az év végéig, körülbelül novemberig, az ír népszavazásig. Másrészt az, hogy a bérek nagyon nagymértékben növekedtek. Nagyon elszaladtak a bérek, 2001-ben a bérek a versenyszférában 15,7 százalékkal növekedtek, 2002-ben 12,2 százalékkal. Több oka volt ennek a béremelkedésnek. Részben az, hogy az inflációnak a csökkenése meglepetésszerű volt, erre nem számítottak a munkaadók és a munkavállalók. De természetesen kormányzati lépések is hozzájárultak, mint a minimálbér emelése, vagy a közszférában történt béremelések. Ez – ahogy említettem – nagymértékben hozzájárult a reálárfolyam felértékelődéséhez. Ez az egyik dilemma, a bérek alakulása.

A másik nagy dilemma, amivel a monetáris politikának szembe kellett néznie, és szembe kell egyelőre néznie, az a fiskális politikának a nagyon keresletbővítő hatása. 2003-ban a költségvetési hiány úgynevezett SA alapon, ami alapján a maastrichti kritériumok teljesítését majd vizsgálni fogják, 3 százalék volt. Ez 2001-ben 4,1 százalékra növekedett, 2002-ben ugyan az a szám, amiről mindenki hall, az 9,2 százalék lett, a GDP-nek 9,7 százaléka, de ebben benne vannak azok a hatások, amelyek nem voltak 2002-ben keresletbővítők. Ilyenek az adósságátvállalások, a MÁV például, vagy az útépítések, autópálya építések. Tehát ha ezeket kivesszük, akkor körülbelül olyan 7 százalék. Ez azt jelenti, hogy ilyen formában definiálva két év alatt 3 százalékról 7 százalékra növekedett a költségvetési hiány. Ami természetesen növeli az inflációs hatást vagy nyomást a monetáris politikára, és evvel a dilemmával kellett szembenézni.

Rátérek arra, hogy mi történt 2003 januárjában. Az történt, hogy mikor a forint nominális értéke elérte a sáv tetejét, akkor beindult egy spekulációt támadás, nem a forint ellen, hanem a forint mellett. A piacok arra számítottak, hogy a sávot el fogjuk tolni. Miért számítottak a piacok erre, annak ellenére, hogy több alkalommal mind a kormányzat, mind az MNB mondta, hogy nem lesz sáveltolás? Ráadásul még a törvényt is módosították júliusban, avval a szándékkal, hogy egy sáveltolást közösen a kormányzattal és az MNB-vel együtt kell eldönteni. Ez valahogy nem lett jól kommunikálva, és a rövid távú spekulánsok arra számítottak, hogy lesz sáveltolás. Akkor bejönnek 235 forintért, és ki tudnak menni egy erősebb árfolyamon, és nyereséget realizálhatnak. A paradoxon a dologban az, hogy azért hitték el a piaci szereplők, mert azt hitték, hogy mind a jegybank, mind a kormányzat nagyon hiteles. Mert annyira kiálltunk mind mi, mind a kormányzat az inflációs célunknak az elérésében, hogy azt mondták: egész biztos, hogy fel fogják hagyni a forintot értékelni az inflációs cél elérése érdekében. Tehát el fogják tolni a sávot.

Az is hozzájárult, hogy mind a kormányzat, mind mi azt mondtuk – mert ez volt a megállapodás –, hogy valószínűleg 2007-ben szeretnénk az euro-zónába belépni. Nagyon érdekesen, annak ellenére, hogy a költségvetési hiány ilyen nagy mértékben növekedett, hogy ugyanakkor a folyó fizetési mérleg is ilyen nagy mértékben növekedett, egy olyan hitelminősítő, mint például a Moody’s, felértékelt, nem egy, hanem két lépcsővel is. Mert azt mondták, hogy a magyarok – nemcsak Magyarország, hanem a többi ország is – ugyan most a fizetési mérleg, meg a költségvetési hiányok növekednek, mert ez az eset Csehországban is, meg Lengyelországban, de ezek majd úgyis rendbe rakják a gazdaságukat, tudják, hogy mit csinálnak. Tehát érdemes arra spekulálni, hogy majd belépünk az euro-zónába, a kamatok alacsonyabbak lesznek, esetleg még tovább felértékelődnek a valuták.

Tehát ez volt a mozgatója. Természetesen az is szerepet játszott ebben – de ez valamivel már előtte, nem az utolsó pillanatokban, úgy gondolom –, hogy van, meg volt is egy kamatkülönbség az euro-zóna kamatai és a magyar, a hazai kamatok között, ami már hosszú távú tőkebeáramlást eredményezett az országba. Ez volt az, ami elvitte nagyon közel, a sáv közeléig. És amikor már a sáv közelében voltunk, akkor jött ez a támadás.

Röviden: mi ebből a tanulság? A legfőbb tanulság az, hogy igazában jó monetáris politikát nem lehet csinálni, hogyha ezt nem támogatja a költségvetési politika, és valamilyen formában nem alakul ki konszenzus a bérpolitikában is, amely támogatja az inflációs törekvéseit a Magyar Nemzeti Banknak. Vagy általában ez így van minden más országban is. Tehát nagyon-nagyon fontos, hogy – mi úgy hívjuk, hogy Policy Mix – mi az a keveréke a költségvetésnek, a monetáris politikának és a bérpolitikának, amelynek a kivitelezésével el lehet érni az inflációs célokat.

Köszönöm szépen. Megkérdezhetem-e miniszter urat, hogy ez a Policy Mix mit jelent tulajdonképpen a kormány oldalán?

Amit Szapáry György kollegám mondott, az nagyjából a történetnek a hiteles leírása. De nyilván arról beszélünk, hogy hogyan illeszkedik egymáshoz a kormány által képviselt gazdaságpolitika, amiben sokféle rész-politikából tevődik össze végső soron a vektor, tehát az irány, amit követ. Kettőt szokás hangsúlyozni: a jövedelempolitikát, tehát hogy milyen jövedelemkiáramlást támogat, vagy éppen mennyire szerényre fogja a jövedelmek növekedését a kormány, amit nyilván elsősorban a költségvetési szektorban dolgozók bérére gondolva, de hát más tényezőkre figyelemmel is nyilván a költségvetési politika támogat, vagy éppen adott esetben akadályoz.

Amiről beszélünk, az az, hogy ezeknek a politikáknak hogyan alakul az egymáshoz való viszonya. Kialakul-e közöttük egy olyan kapcsolat, ami a gazdasági növekedést segíti? Vagy éppen ellenkezőleg, éppen a harmónia hiánya, nem a megfelelő összekapcsolása, nem megfelelő összetétel miatt a gazdasági növekedés megtorpan, veszélybe kerül? Azok a szerencsés összetételű Policy Mix-ek, amelyben biztosan lehet számítani arra, hogy a költségvetés az adófizetők pénzét hatásosan, ellenőrzötten használja föl, tehát mérni lehet, hogy miért is szedték be az adókat, pont akkora mértékű adóztatás valósult meg, és a beszedett adóból milyen célokat támogatnak, és ezeknek a céloknak a támogatása érdekében felhasznált összegek hatásossága is mérhető.

Azaz úgy is mondhatnánk, hogy egy takarékos és áttekinthető, kiszámítható költségvetési politikában bízhatnak az üzleti szektor szereplői. Mert hiszen egy biztos alap, ez egy fundamentum bizonyos értelemben a jövőre nézve, és ehhez képest a növekedésüket, a terjeszkedésüket – ami alapvetően nem mást, mint beruházást, vagy elsősorban beruházást jelent – tudják a jövedelmeikből finanszírozni, illetőleg ehhez tudnak a megtakarítóktól viszonylag jó áron pénzt szerezni. Nyilván ez abban ölt testet, hogy a jövedelmeiket, amelyeket mondjuk exportból szereznek, amikor beváltják a külföldön, külföldi valutában szerzett jövedelmet hazai valutára, nem csapolja meg az a lehetőség, hogy túlságosan keveset kapnak érte otthon. Tehát az árfolyam-politika sem ellenséges a terjeszkedési törekvésekkel szemben, amikor pedig beruházni akarnak, tehát a pénzpiacon pénzt szereznek, akkor a kamatok a reálkamatok szintjén nem szöknek túlságosan magasra.

Tehát a kétféle politika egymással való összhangja támogatja a növekedést, a növekedési törekvéseket. Kiszámítható, mert nyilván nem következik be az adók emelése akkor, hogyha a költségvetés egyensúlyban van, és kiszámítható abban az értelemben, hogy kellően támogató jellegű a pénzpiaci terjeszkedés szempontjából. Vagy legalábbis semleges a monetáris hatóság által követett pénzpolitika.

Ami ennek a krízisperiódusnak a tanulsága, az tényleg az, hogy hogyan lehet helyreállítani az összhangot a monetáris hatóság által képviselt jegybanki politika célrendszere, eszközrendszere, illetőleg a kormány költségvetési politikája között. Nyilván sok más ok mellett, ha például a világ nyitottságára és a globális pénzpiacokra tekintettel bármilyen helyzetet is vázolunk magunk előtt, nem zárható ki, hogy egy-egy valutát adott esetben kiszemeljenek maguknak a spekulánsok. Nyilván erre akkor kerül sor, ha biztosan érzik, hogy nincs kézben tartva az adott valutára vonatkozó politika, vagy politikák. Következésképpen az, ami januárban történt, arra int, hogy hosszú idő telt el addig, amíg a költségvetésnek az elhatározottságáról meg tudott győződni a külföldi és magyarországi befektetők sora, de a hazai jegybank is. Elég hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a jegybanki politika meggyőződjön arról, hogy azzal, ha nem időben gondoljuk meg az országkockázat csökkenésének a következményeit – a reálkamatok megnőnek amiatt, mert hazánk uniós csatlakozása meglehetős közelségbe került. Ez a kockázat, ami korábban abból fakadt, hogy mi még nem világos irányzatot tudtunk a következő évekre – bár a kormány elhatározottsága világos volt – a befektető közönség szemében magunkról alkotni, az ezzel megszűnt. Ez nyilván kamatcsökkentést tett volna már akkor szükségessé.

Lehetőség volt arra is, figyelemmel arra a tényre, hogy az üzleti beruházások lényegében az elmúlt két év során szinte negyedévről negyedévre csökkentek, tehát a beruházók érdeklődése – nemcsak a külföldieké, a magyarországiaké is – megcsappant, ebből is arra lehetett volna következtetni, hogy esetleg ezt az érdektelenséget nem erősíti tovább az a hivatkozás, hogy a hivatalba lépett kormány előtti kormány fiskális politikája költekező. És az új kormány sem fogott bele azonnal a megszorító intézkedésekbe, hanem az ésszerűséghez vezető utat választotta, ez néhány hónapos időszakot jelentett. Kiigazításokra volt szükség a bérrendszerben.

Ez a két tényező, tehát hogy a várakozások egy ideig arra vonatkoztak, hogy figyelemmel a beruházások és a beruházók érdekeltségének a megcsappanására, figyelemmel a reálkamatoknak a bennünket körülvevő országokhoz képest magasra szökkenésére, bekövetkezik egy kamatcsökkenés – ami nem következett be. Ennek volt hivatkozási alapja: a költekező költségvetés. Csak hát az volt a baj, hogy ez a magasan tartott kamatszint akkor volt, amikor már jó néhány hónapja, vagy majdhogy nem egy éve az előző kormány költségvetés politikája legalább annyira költekező volt, mint amikor ez a hivatkozás elhangzott. Ez nyilvánvalóan nem győzte meg a befektetőket, vagy nem kellően győzte meg őket, és ezzel alakult ki az a helyzet, amit később – nyilván nagyszerű technikával – a kormány, illetőleg a jegybank közötti napi szintű együttműködéssel lehetett kezelni.

De ettől egy dolog nem szűnt meg – és ez egy új tényező – az a fajta bizonytalanság, hogy a makrogazdasági fundamentumok helyreállítása, megszilárdítása iránti elkötelezettség, ami most egyre inkább kölcsönös, hogy a növekedést, az inflációt és ennek fényében a munkahelyek megtartását a monetáris hatóság legalább annyira fontosnak érezze, mint amennyire a kormány. Hogy ezt hogyan lehet elérni, kommunikálni és végrehajtani olyan körülmények között, amikor az elbizonytalanodás a piacokon éppen az elmúlt hónapok, és az elmúlt két hónap magatartása után nem feltétlenül csökkent, sőt, nőtt.

Tehát ez azt is jelenti, hogy a hitelesség helyreállításának egy új periódusa kezdődik, a politikák összehangolásának egy új, remélhetőleg a korábbiakhoz képest pozitívabb periódusa kezdődik. De nem lett volna szükség egy ilyen hosszú összehangolódásra, ha időben érkeznek azok a jelzések – akár a kormány részéről is, ezt mondhatom, de leginkább most a monetáris hatóság részéről –, amelyek elejét veszik annak a várakozásnak, hogy a kormány akár kockáztatja a munkahelyek további elvesztését, a növekedés további lefékeződését, a beruházók érdekeltségének további megcsappanását annak érdekében, hogy egyetlen egy dologhoz: az árstabilitáshoz közösen ragaszkodjon.

Nyilván ez a várakozás indokolatlan volt. Hiszen a kormánynak is, a monetáris hatóságnak is kötelessége, hogy ezekre mind figyelemmel legyen akkor is, hogyha az árstabilitás a monetáris hatóságnak az elsődleges, de nem kizárólagos célja.

A jelenséget nemcsak Magyarországon éltük meg, hanem Szlovákiában és Lengyelországban is hasonló események zajlottak. A tárgyban rendkívül sok cikk született. Számomra rendkívül emlékezetes volt Surányi György egyoldalas cikke a Népszabadságban, illetve Bokros Lajosnak az Élet és Irodalomban írt cikke, Ne bántsátok az MNB-t címmel, ha jól emlékszem. Kérdezem Surányi Györgyöt: ilyen távlatban lehet-e már valamilyen következtetést levonni az eseményekről, főleg a nemzetközi kitekintésben?

Azt hiszem, hogy tényleg nagyon fontosak a nemzetközi tendenciák, a nemzetközi tapasztalatok. Kár az, hogy ezeket a nemzetközi tapasztalatokat mintha Magyarországon figyelmen kívül hagytuk volna. Elég éles, elég szélsőséges nemzetközi példákat lehetett volna és kellett volna tanulmányozni, és akkor azt hiszem, hogy a ma a magyar gazdaság lényegesen jobb állapotban lenne, lényegesen versenyképesebb lehetne. El lehet menni a közelmúltig, Argentínába, ami a legszélsőségesebb, de lehetett volna áttekinteni a lengyel fejlődést, a cseheknek a problémáit a 90-es évek közepén, 95 és 98 között. Lehetett volna tanulmányozni a szlovákoknak a helyzetét, ahol a szlovák jegybank egyébként a kormánnyal együttesen lényegesen összehangoltabban, lényegesen bölcsebben reagált ezekre a folyamatokra. És mondjuk a szlovák jegybank elnöke képes volt egy olyan nyilatkozatot tenni, amiben azzal indokolt jelentős kamatcsökkentést, hogy úgy ítéli meg, hogy a gazdaság fundamentumai nem támasztják alá az egyoldalú, gyors dezinflációt a szlovák gazdaságban.

Egy nagyon picit szélesebb horizonton szeretnék utalni arra, hogy mi is történt Magyarországon. 2000 közepéig nagyjából organikusan évi 4 és fél százalékkal csökkent az infláció. Semmiféle átváltás ellentmondás, növekedés és dezinfláció, foglalkoztatás és dezinfláció, külső egyensúly és dezinfláció között nem volt. Ennek az volt az alapvető oka, hogy a növekedés motorja, hajtóereje a külső kereslet, a beruházások voltak. Ehhez képest emelkedett 96 utolsó negyedétől elég dinamikusan, de józan mértékben a belföldi fogyasztás. A bérek növekedési üteme, a reálkeresetek, reáljövedelmek növekedési üteme nagyjából organikusan alkalmazkodott a gazdaság teljesítőképességéhez. A magyar gazdaság minden versenyképességi mutatója évről évre javult ebben a periódusban.

2000-ben megtorpant az infláció csökkenése, alapvetően exogén külső tényezők hatására, Gyuri emlékeztetett ezekre. Ott lehetőség lett volna egy olyan váltásra, amely nagyobb lehetőséget ad a külső kedvezőtlen tényezőknek a mérséklésére, némi forint-árfolyam felértékelődés megengedésével. Nagyon fontos, hogy némi felértékelődéssel. Mert ami bekövetkezett két év alatt, az egyértelműen és súlyosan ássa alá a magyar gazdaság versenyképességét. Gyuri nominális felértékelődésről beszélt, de hát ő is tisztában van azzal, hogy nem ez a lényeg, hanem a reálfelértékelődés, ami pont kétszer annyi, mint a nominális felértékelődés ebben az időszakban. 20 százalékkal értékelődött fel a magyar forint, miközben a magyar gazdaság termelékenysége körülbelül 6-7 százalékkal javult. A kettő közötti szakadék természetesen a versenyképesség, a profitabilitás kárára megy. Ezt nyilván nem lehet egyik pillanatról a másikra ellensúlyozni. Ezen nem változtat az sem, ha azt mondjuk, hogy ezt a versenyképességet még tovább rontotta a tényleg aránytalan, tényleg egészségtelen, túlságosan gyors reálbér emelkedés is.

A dolognak a lényege abban van, hogy azt elfelejtették a felek, az előző kormány és annak a jegybankja elmondani egymásnak, hogy ha erőteljesen dezinflálni akarnak, át akarnak térni az úgynevezett inflációs célkitűzés rendszerére, az csak úgy tud működni, hogyha azt alapvetően és tevékenyen támogatja a költségvetés és a jövedelempolitika. Miről van szó? Ha dezinflálni akar egy ország, akkor a belföldi keresletet kordában kell tartani. Csak olyan ütemben nőhet a belföldi kereslet, ahogy az adott árszínvonalon a belföldi kínálat bővülése lehetővé teszi. Ha a kereslet gyorsabban nő, mint ahogy adott árszínvonalon a belföldi kínálat bővül, akkor a külső egyensúly fog romlani, és/vagy az infláció fog gyorsulni.

A kereslet bővülését főként három eszközzel lehet kézben tartani: költségvetési kiadásokon keresztül, a béreken keresztül és a monetáris kondíciókon keresztül. Abban az esetben, hogyha a költségvetés expanzív, abban az esetben, hogyha a bérek növekedése expanzív, akkor a kereslet növekedési ütemének korlátozására egyetlen eszköz marad a monetáris hatóság kezében: a monetáris feltételek, a monetáris kondíciók szigorítása. A Nemzeti Bank ezt tette, de elfelejtette elmondani a kormánynak, hogyha összezsugorítja a monetáris kondíciókat, jelesül a kamatkondíciókat, emeli folyamatosan a reálkamat szintet, emeli a hazai és a külföldi valuta kamatai közötti különbséget példátlanul magas szintre – ilyen hitelminősítésű ország esetében példátlan kamatkülönbözetet hozott létre a Magyar Nemzeti Bank, a 2001 elején fennálló 2 százalékról 6-7 százalékra növelte a kamatkülönbözetet, ami egy bonanza a külföldi spekulánsoknak, a külföldi devizából induló spekulánsoknak, nem feltétlenül csak külföldieknek –, ez tulajdonképpen oda vezet, hogy a nagy kamatkülönbözet hatására, és nem a versenyképesség javulása okán, pont ellenkezőleg, elkezd felértékelődni a forint.

A forintnak ez a felértékelődése lesz az, ami az importköltségek csökkenése révén és a belföldi jövedelmek megcsapolása révén az exportszektorban a keresletet végül is valamelyest beszűkítené. De csak beszűkítené, valójában nálunk ez nem következett be, mert a költségvetés költekezése ezt túlkompenzálta, a bérek gyors növekedése túlkompenzálta, a hitelkeresletet nem tudta a jegybank korlátozni, hiszen a hitelkeresletnek egy jelentős része külföldi devizában denominál, egy másik jelentős része pedig a lakásfinanszírozási rendszer megváltoztatása révén totálisan elszakítja a lakáskamatokat a piaci kamatoktól. Tehát ennek következtében erre érzéketlen az azt igénybe vevő háztartás.

Következésképpen a keresletet nem tudta igazában korlátozni. Egy dolgot tudott elérni a jegybank: az árfolyam felértékelődését, illetve a kamatkülönbözet megnövelésével a spekuláció zsebeit tömte degeszre – természetesen a magyar adófizető terhére. Az árfolyam felértékelődött, az inflációnak ezzel valóban adott egy kedvező nyomást. De miközben minden fundamentum – a költségvetési hiány növekedése, a költségvetés terjedelmének a növekedése, tehát a kiadások is növekedtek jelentősen a nemzeti össztermékhez, a bérek aránytalan növekedése – mindegyike külön-külön és együttesen az inflációs nyomás erősödése irányába vitt.

Ilyen körülmények között nem létezik tartósan dezinflálni. Ilyen körülmények között csak a versenyképességet lehet aláásni, illetve súlyos recesszióba nyomni egy gazdaságot!

Természetesen ez a kamatkülönbözet, ez a kockázati prémium, ami sokáig fönnállt, és amiről a jegybank elfelejtette a kormányt tájékoztatni, a kormány meg elfelejtette önmagát felvilágosítani, hogy tudniillik nem lehet dezinflálni úgy, hogy az egyik lábammal a gázt nyomom, ömlik ki a pénz a költségvetésen, ömlik ki a pénz a béreken, jövedelmeken keresztül, a másik oldalon pedig úgy csinálok, mintha lehetne inflációt csökkenteni. Holott egy laza költségvetés és laza jövedelempolitika a dezinflációhoz képest olyan, mint a tűz és a víz egymáshoz képest.

Ilyen körülmények között is azt sugallta a jegybanki politika is és a kormányzati politika is, hogy van ingyen ebéd, lehet korlátlanul költekezni, lehet a béreket növelni, és még legyen mindenki boldog, mert az inflációt is le lehet vinni. Ilyen a mesében sincs! Nemhogy a valóságban. Azt gondolom, hogy ennek egy teljesen természetes következménye az, hogy a forint folyamatosan értékelődött föl, a kamatkülönbözet korlátlanul lökte a forintot egyre fölértékeltebb pozícióba, és ehhez képeset következett be január elején a forint melletti spekuláció.

Hozzá kell tennem, hogy ebben azért főszerepet játszott az is, hogy nem kevesen sugallták azt, hogy adott esetben esetleg szükség lehet vagy indokolt lehet a forint árfolyamsávjának eltörlése, a paritás megváltoztatása. Azt is hozzá kell tenni, hogy önmagában az inflációs célkitűzés-rendszer és a sáv, még a széles sáv is együttesen – nincs arra idő, hogy erről beszéljek – egymással teljesen ellentétesek, tehát inkonzisztensek. Nem lehet inflációs célkitűzést, inflációs célkövető rendszert működtetni ilyen sávos rendszerben, amit a mi gyakorlatunk is mutat.

Mi az eredmény? Az eredmény az, hogy január 16. után a jegybanknak föl kellett adni de facto az inflációs célkitűzés-rendszerét. Egyébként előtte is gyakorlatilag egy elég egyoldalú árfolyam-célkövetési rendszert működtetett. Az úgynevezett szigorú kamatpolitikáját föl kellett adnia, mert a piac kikényszerítette ennek a feladását. Körülbelül olyan szintre kerültek a kamatok, ahova előzetesen is menni kellett volna – ebben az esetben nem következik be egy ilyen egyoldalú és erőteljes felértékelődési nyomás. Az árfolyam egy picit legyengült, de még mindig túlságosan erős, még mindig teljesen ellentétben van a gazdaság versenyképességével. Ennek következtében az infláció is egy olyan szintre került, ami meggyőződésem szerint nem fenntartható.

Ráadásul a dolog hitelesség szempontjából nagyon sokba került a gazdaságpolitikának, ezen belül a monetáris politikának. Azt hiszem, hogy az infláció szempontjából elég komoly veszély az, hogy még mindig jelentős likviditási többlet van bent a rendszerben, ami a kamatoknak egy irreális alacsony szintre való lehozatalával jár a hosszabb oldalon, és ami ténylegesen a pénzkeresetet csökkenti. A pénzkereset csökkentése a másik oldalon a pénzköltést ösztönzi. Ez egyértelműen az inflációs feszültség erősödésével jár.

Összességében tehát lényegében infláció szempontjából rosszabb helyzetbe kerültünk, mintha látszólag a korábbi hónapokban kicsit megengedőbb lett volna, kevésbé szigorú a jegybanki politika. Hogy próbáljam csökkenteni a félreértéseket – ha vannak – nem azt hiszem, és nem azt gondolom, hogy csak a jegybank politikája az, ami nem volt megfelelő. Azt hiszem, hogy az, amiről István is beszélt, Gyuri is beszélt, az a gazdaságpolitikai keverék, ami kialakult az elmúlt két évben, egyszerűen nem alkalmas arra, hogy ilyen keverék mellett hitelesen, tartósan, organikusan inflációt lehessen mérsékelni.

Ha egy társadalom elhatározza és eldönti, hogy tartósan stabil, alacsony inflációt akar – ami egy nagy érték, hogyha organikus módon történik –, akkor ehhez nagyon szigorú költségvetési és jövedelempolitikára van szükség. Akkor nem kényszerül rá a jegybank arra, hogy voluntarista módon, egyoldalúan a kamat-kondíciók és az árfolyam-kondíciók szigorításával próbálja meg lehozni az árszínvonalat egy alacsony szinte.

Befejezésül azt szeretném mondani, hogy ha ez lehetséges volna, vagy tartósan lehetséges volna, akkor nem alakult volna ki, nem jött volna létre modern pénzrendszer, ma is még az arany-standard rendszerben működne minden gazdaság. Hiszen az arany automatikus stabilizátor volta lehetővé tenné azt, hogy folyamatosan, mindig stabil árszint legyen. De ez nem így van. Nem azt mondom, hogy sajnos nem így van! Hála Isten, nem így van. A modern gazdaság, modern társadalom nem tűri meg a külső és művi korlátoknak a működtetését. Ha a társadalom legfontosabb erői, a legfontosabb érdekcsoportok nem képesek konszenzusra jutni, akkor ennek természetesen az árak alakulásában, az infláció hullámzásában is valamilyen módon kifejezésre kell jutni.

Köszönöm szépen. Bartha Ferencet kérdezném arról, hogy a vállalkozói réteg mit látott ebből a helyzetből, ha végignézzük az elmúlt két évet?

Itt abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy most nem hivatalból kell védenem egy kialakult policyt, hanem az a szerepem, hogy egy kicsit a reálgazdaság oldaláról kommentáljak.

Én nagyon leegyszerűsíteném a problémát, hogy világos legyen. Itt kaptunk három elég hosszú és technikai magyarázatot. Látni kell azt, hogy a spekulációnak akkor van tere, ha egy gazdaság váltási szakaszban van, amikor a liberalizáció irányába teljesen nyit, amikor a politikacsinálók között nincs meg az összhang a célokban és az eszközökben. Magyarországon ilyen helyzet alakult ki.

Az is nyilvánvaló, hogy ami jó a spekulánsoknak, mint általános környezet, az nem jó a reálgazdaságnak, nem jó a magyar vállalkozóknak, vállalatoknak. Tehát hogy úgy mondjam, a magánszférának a véleménye rendkívül negatív. Nem a januári spekulációról, hanem arról az egész helyzetről, ami ezt előidézte.

Surányi Gyuri nagyon világosan elmondta, hogy Magyarország keresztülment egy nagyon sikeres stabilizációs korszakon, három-négy év alatt egy extenzív, nagyon erős policy volt, leértékeléssel, szigorú pénzpolitikával, egy viszonylag magas kamattal, költségvetési fegyelemmel. A magyar gazdaság nagyon komoly mértékben megerősödött. Igazából eljött az a váltási időszak, két és fél évvel ezelőtt, amikor át kellett térni egy másik politikára. Magyarul: megpróbálni, hogy a magyar termelés, exportprodukció egy nagyobb hozzáadott értékkel is versenyképes legyen. Tudjunk fokozatosan azt a leszakadást, ami a gazdaság reál teljesítőképessége és az egyes gazdasági szereplők jövedelme közötti eltérésben tudjuk, hogy megvan. Ez most 50 százalék vagy 80, ezt le kell építeni.

Mi következett be? Volt egy erős forint, egy nagyon jó külső pozíció, a költségvetésben felhalmozódott egy potenciális jövedelem, aminek az elköltéséről gondoskodni kellett, és váltani kellett, a csúszó leértékelés helyett egy lassú olyan felértékelődési policy irányába, amihez a gazdaság alkalmazkodni tud.

Evvel szemben bekövetkezett az, hogy nagyon drasztikusan történt a felértékelődés. A legnagyobb gondot a vállalati szférának az okozta, hogy ehhez nem tud senki se alkalmazkodni. Egyszerűen nincs olyan rugalmasság – nem a magyar, talán egyetlen gazdaságban sem –, amelyik ilyen kvázi 20 százalékos leértékelés és 40 százalékos nominálbér emelést megcsinálna egy évben, mert az eléggé szokatlan, és igazából nem lehet hozzá alkalmazkodni.

Nagyobb költségvetési fegyelem mellett be kellett volna indítani ezt, és nemcsak a közösségi fogyasztási meg személyi fogyasztási irányokban létrehozni ezt a hatalmas deficitet. Ahelyett, hogy 2000-ben elkezdtünk volna nagyon egészséges gazdasági alapokon alkalmazkodást, hogy úgy mondjam, fejlett státuszú gazdaság és a fejlett Európába való belépéshez, újra belehoztuk magunkat olyan helyzetbe, hogy megint a konszolidációval kell foglalkozni. Ez pont az Európai Unióba való belépés előtt egy nagyon nehéz helyzetet teremt a következő két-három évre.

Én be is fejezném, talán avval, hogy nyilvánvalóan külföldi példákat lehet nézni, és vannak, amiből tanulni is lehet. Énszerintem itt nem a nem-tudás miatt követtünk el ilyen hibákat, hanem a konszenzus hiánya miatt. Volt egy választás, pont egy választási ciklusnak az időszakára esett ez a kialakult gazdaságpolitikai lépéssorozat, és ténylegesen meg kell hogy legyen az összhang a politikacsinálók között. Az összhang, nemcsak rövid távra, hanem középtávra, koncepció alapján és egyeztetetten.

Tehát a vállalatoknak a véleménye magyarul az, hogy jó politikát kell csinálni, és kiszámítható politikát. Itt sajnos egyik sem igazán valósult meg.

Csak röviden szeretnék még egy-két dolgot említeni. Sokan fölvetik azt a kérdést, hogy az inflációs cél túl ambiciózus volt-e. Mik voltak a kitűzött inflációs célok? 2000 decemberében az infláció 10 százalék volt. Kitűzött cél 2001 decemberére 7,5 százalék volt, az eredmény 6,8 – valamivel kisebb. 2002 végére kitűzött cél 4,5 volt, az eredmény 4,8 lett. A kérdés az, hogy 10 százalékról lejönni 4,8-ra két év alatt, túlzott-e.

Nekem az az érzésem, hogy ez nem túlzott. El lehet érni, ha más gazdaságpolitika is alátámasztja ezt. Amikor ezt a célt az MNB kitűzte, nem számítottunk arra, hogy ilyen nagy lesz a költségvetési hiány, szerintem senki nem számított rá ebben a teremben, és arra se számítottunk, hogy ilyen nagy lesz a bérnövekedés, hogy ilyen nagy lesz a bérek oldaláról az inflációs nyomás.

A kérdés ilyenkor az, hogy mit tehet a monetáris politika? Föladni az inflációs célt, mikor föladni, milyen körülmények között föladni, mert ezzel hitelességet veszít, azáltal, hogy hitelességet veszít, befolyásolja az inflációs várakozásokat. És melyik az a pont, ameddig úgy gondolja, hogy talán elérheti azt azáltal, hogy kiáll a nyilvánosságra, elmondja, hogy mi a véleménye, hátha megváltozik a gazdaságpolitika-csinálóknak a másik „lába”, hogy így mondjam, a gazdaságban.

Ez nemcsak Magyarországon dilemma, ez minden országban dilemma. Főleg, hogyha a monetáris politika és a költségvetési fiskális politika ütközési pályán vannak, abból nem lehet jól kijönni. És ilyenkor a kérdés az, hogy mit csinál az ember? Melyik az a pont, ahol azt mondja, hogy kérem, én most beadom a derekamat, és legyen nagyobb az infláció. Vagy megvárja azt, hogy azt a piacok kikényszerítik? Előbb-utóbb a piacok ezt kikényszerítik. Tulajdonképpen ez történt itt, Magyarországon is. A piacok kényszerítették ki, ezzel a forint melletti támadással. Mert az eredmény az lett, hogy alacsonyabbak a kamatok, leértékeltebb a forint, és magasabb lesz az infláció – ezt be is jelentettük.

Tehát ez valós kérdés, és szerintem, nem lehet efölött csak úgy elsimulni, és azt mondani, hogy akkor a fő felelősség a monetáris politikán van. Mert valóban az árfolyamért, hogy így mondjam, indrekte, a monetáris politika felelős, vagy úgy látják, hogy a monetáris politika felelős. De az igazság az, hogy ez az egész modern gazdaságpolitikai keveréknek az eredménye.

Felmerült még az a kérdés, hogy kellett volna előbb kamatokat csökkenteni vagy nem? Természetesen ez volt a dilemma, hogy hol van az a pont, ahol azt mondja a Magyar Nemzeti Bank, hogy – annak ellenére, hogy az inflációs nyomás megnövekedett, mert nagy a költségvetési hiány, nagy a bérkiáramlás –, ennek ellenére csökkentjük a kamatot. Ilyenkor normálisan növelni kellene a kamatokat – ennek ellenére csökkentjük a kamatot. Ez volt a dilemma.

Egyébként, ami a kamatcsökkentéseket illeti, hadd mondjam, érdemes „a múltat bevallani”, hogy visszatérjek erre. 1995 óta 66 alkalommal változott a kamat, ebből csak négy alkalommal volt kamatemelés, két alkalommal csúszó leértékelés idején, és két alkalommal pedig most. Tehát azt sem lehet mondani, hogy a monetáris politika állandó jelleggel törekedett a magas kamatokra. Ráadásul való igaz, hogy a reálkamatok aránylag magasak voltak, de nem kiugróan magasak. Voltak periódusok, mikor ugyanilyen magas volt az utóbbi hét-nyolc évben a reálkamat.

Ami a nominális kamatkülönbséget illeti, valóban van ösztönző a tőkebeáramlásra, mert nálunk a nominális kamatok magasabbak, mint az euro-zónában vagy a dollár-zónában. Természetesen van egy árfolyam-kockázat is ebben, de ez a kockázat azoknak a spekulánsoknak vagy befektetőknek, akik arra számítanak, hogy majd belépünk az euro-zónába, és akkor nálunk a kamatok az euro-zóna szintre lecsökkennek, azoknak megéri, hogy bejöjjenek egy ilyen nominális kamatkülönbség mellett.

Ugyanez ez eset Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, az úgynevezett csatlakozó országokban. Ezt nevezzük mi úgy, hogy a konvergencia-országokban, vagy a konvergencia játék: arra konvergálnak, hogy majd a kamatok lejönnek.

Ebben nem csak rossz van, mert ennek következtében a hosszú távú kamatok nagyon nagymértékben lecsökkentek. Ami azt jelenti, hogy a költségvetés nagyon nagymértékben hozzájárult olcsó finanszírozáshoz. A tízéves kamatokban – és ez egy maastrichti kritérium – mi teljesítettük a maastrichti kritériumokat, azért, mert a hosszú távú tőke, főleg – nem is mondanám spekuláns tőkének, inkább befektetési, mert hosszú távra fektetnek be – főleg három, öt és tíz éves állampapírokban jött. Tehát ennek van egy jó oldala is ebből a szempontból.

Ami természetesen egy probléma, és ezt, azt hiszem, mindenki elismeri, hogy ez a nagymértékű reálfelértékelődés ilyen rövid idő alatt problémákat okoz az export szektornak. A cél az lenne, hogy a reálfelértékelődés, ami valóban két év alatt kb. 20 százalék volt, az egy egyensúlyi pályán történjen meg, hogy ehhez alkalmazkodni tudjanak a vállalatok. De itt megint nem teljesen szabad a monetáris politikának a keze. Mert egyfelől – amit elmondtam – van fiskális- és bérpolitika, de másfelől ebben a nyitott gazdaságban, amiben élünk, és evvel a konvergencia-várakozással megváltoztak a játékszabályok. Mint az előbb is említettem, annak ellenére, hogy nálunk a különböző mutatók, amelyeket a külföldi befektetők figyelnek – a folyó fizetési mérleg, a fiskális helyzet – romlottak, ennek ellenére felértékeltek minket, legalábbis egy hitelminősítő. A többi nem rontott, és a tőke ennek ellenére jön be.

Még egy dologra visszatérnék. A kérdés az, hogy volt egy sikeres stabilizáció, és ennek az eredményei bizonyos fokig elromlottak. Ez való igaz, de azért ezt nem lehet az MNB nyakába varrni, mert az MNB-nek van egy inflációs törekvése, hogy fenntartsa az árstabilitást. Azzal mindenki egyetért, hogy alacsony infláció jobb, mint egy magas infláció, egy-két százalék különbségről nem érdemes beszélni. De itt van a költségvetés, a bérek – és a recesszió. Azért nagyon nagymértékben – úgy gondolom én – ez befolyásolta az export szektornak a gyengébb teljesítését.

Ugyanakkor meg kell mondanom, hogy én optimista vagyok, ha már lehet a jövőről beszélni. Egyfelől a recessziók nem tartanak örökké, ez még nem is olyan szigorú recesszió, mint ami volt a háború után több alkalommal. Amerika növekszik, nem is olyan gyorsan, mint azelőtt, Európa stagnál vagy egy nagyon picit növekszik. Tehát lesz egy fellendülés. Kettő: Magyarország jó helyzetben van ahhoz, hogy ebből a fellendülésből jól jöjjön ki és megragadja az alkalmat. Úgy látom, hogy a költségvetés is szigorodni fog, nagyon remélem, hogy az, amit bejelentett a kormány, a 4,5 százalék teljesíthető, ez komoly szigorítást fog jelenteni, ami meg fogja könnyíteni a monetáris politikát. És hát jön az EU-csatlakozás, és utána fogunk beszélni a monetáris unióhoz való csatlakozásról is.

Köszönöm szépen, azt hiszem, hogy erről már nem fogunk beszélni, az idő előrehaladt. Viszont szeretnék Bartha Ferenchez csatlakozni, aki azt mondta, hogy egy koherens gazdaságpolitikára van szükség. Én a gazdasági mikrovilágban azt látom, hogy a magyar vállalkozók általában rugalmatlanok a kamatszintre, és nem azért nem vesznek föl pénzt, mert túl magasak a kamatok, hanem mert egyáltalán hitelképtelenek. Ez elég sok mindent elmagyaráz.

Azt szeretném kérdezni miniszter úrtól, hogy mit tud, mit tehet a kormány a gazdasági versenyképesség helyreállításáért?

Alapvetően két dolgot tehet, hogy nem mossa össze azokat a folyamatokat, amelyek 2000 és 2002 között zajlottak le, és amelyek előttünk állnak, és ebből torz következtetéseket nem vonunk le.

Hogy világosan beszéljek: a versenyképesség romlása abban mérhető, hogyha összehasonlítjuk Szlovákiával, Csehországgal vagy Lengyelországgal Magyarországot, a bér versenyképesség, tehát termelékenységünk növekménye és a bérnövekmény tekintetében – ennek van egy műszava, amit most nem szeretnék használni – jelentős hátrányt könyvelhetünk el az elmúlt két év alapján. Nyilván nem várható, hogy ez a hátrány úgy szűnjön meg, hogy nálunk csökkenjenek a reálbérek, vagy a bérek, hanem feltehetően ezt csak azzal lehet csökkenteni, hogy a bérköltség, következésképpen az alkalmazásra, a munkáltatásra rakódó közterhek mértéke és aránya csökkenhet a versenytársainkhoz képest. Ami adócsökkentési irányzatot és politikát feltétlenül szükségessé.

A másik dolog, ami nyilván ezzel együtt kell, hogy járjon, ami még mindig egy makrogazdasági kitekintés, hogy a bérpolitikában egy, azt kell mondanom, hogy takarékos bérpolitika iránt kötelezik el magukat a munkáltatók és a munkavállalók, illetőleg a kormány annak érdekében, hogy ne egyre kevesebbek kereshessenek, hanem minél többeknek juthasson munka és foglalkoztatás. Egy kormánynak a legfontosabb célja az kell, hogy legyen, hogy minél több munkahely jöjjön létre, azaz növekedés legyen a gazdaságban – hogyha ilyen leegyszerűsítve és demagóg módon tudom ezt megfogalmazni. Ez pedig, ugye, teljesen nyilvánvalóan úgy érhető el, hogy érdemes legyen legálisan foglalkoztatni alkalmazottakat, ez az adócsökkentés kérdése, ez a kiszámítható, jövőre kiszámítható bérpolitika kérdése, és annak a kérdése, hogy beruháznak-e a vállalkozók. Van-e piac, ahol termékeikkel meg tudnak jelenni? Van-e jövedelmük, hogy beruházhassanak? És hozzájutnak-e a megtakarítók forrásaihoz, amiből ezekre a beruházásokra pénzt szerezhetnek? Most nyilván ennek felelnek meg olyan hosszú lejáratú hitelprogramok, mint amilyen az Európa Hitelprogram, vagy más ilyen eszközök, de ennek felelnek meg azok az infrastrukturális fejlesztések is, amelyeknek révén olyan munkaerőpiacok nyílnak meg a beruházók előtt, mint Kelet-Magyarország.

Erről nem is beszélnék túlságosan sokat, de szeretnék három-négy gondolat erejéig azért visszatérni az előzőekben elhangzottakra. Nyilván a jegybankot nem érte meglepetésként a 2001-2002-es úgynevezett „évelő”, vagy kétéves költségvetés, és az abban foglalt gazdaságpolitikai irány, amelyiket ráadásul a jegybank mai elnöke, mint pénzügyminiszter terjesztett elő, és ami teljesen világosan költségvetési expanziót helyezett kilátásba. Következésképpen az az ellentmondás, amire most úgy egybemosva az időszakokat és az éveket rámutatunk, ez kezdettől fogva ott volt, a fiskális politika és a 2001-ben bevezetett monetáris politika között. Ebből az is következik – számomra –, hogy nyilván nem arról lehetett szó, hogy egy más székből követett, nem alkalmas gazdaságpolitikát egy más székből próbáltak meg orvosolni. Ezt nem feltételezem. Ha ezt nem feltételezem, akkor pedig valami mást kell keresnünk magyarázat gyanánt.

Milyen magyarázatok adódhatnak? Nyilván az , hogy a Nemzeti Bank számára minden pénzt megér az árstabilitás elérése, tehát az infláció fékezése, olyan körülmények között is, ha az az eszköztár, a rendelkezésre álló információk fényében, nem feltétlenül bizonyul hatásosnak és hatékonynak. Hiszen: ha nem feledkeznénk meg arról, hogy ebben a két évben olyan áraknak az emelésére nem került sor, vállalatok hatékonyságának lerontása árán, mint amilyen az áram, a gáz és még nagyon sok minden más. Hogy nem részesítették a magyar állampolgárokat kettős védelemben. Hogy egyfelől védjék őket a monopolizált piacokon az árak túlhajtásával szemben, mint fogyasztókat, másfelől védjék őket, mint adófizetőket, hogy az adófizetők pénzéből kelljen egyébként veszteségbe futó vállalatokat támogatni.

Tehát hogyha bekötjük a szemünket, és azt mondjuk, hogy ezt az árstabilitást úgy lehetett elérni, hogy ez mintegy szerves módon következett abból a gazdaságpolitikai irányzatból, amelyben együttműködött egymással a költségvetési politika és a jegybanki politika, akkor mondhatjuk ezt. De hát nyilván nem erről van szó. Hiszen tudjuk, hogy milyen tényezők segítették az infláció letörését, amelyek messze kívül esnek a jegybank saját hatáskörén és hatókörén. Ha pedig ezt tekintetbe vesszük, akkor nyilván nem lehet megfeledkezni azokról a hatásokról sem, hogy az a reálfelértékelődése a forintnak, ami ebben az időszakban bekövetkezett, a rendkívül magasan tartott kamatszint miatt. Ami lényegében azt jelenti, hogy infláció helyett árfolyamot, árfolyam politikát, inflációs célkövetés helyett árfolyam politikát vitt a jegybank. Aminek az a következménye, hogy az exportőrök jövedelmeit megcsapolták fölülről, azzal, hogy kevesebb forintot lehet érte kapni. Azzal a bérpolitikával, amit – nyilván ugyanarról a személyről beszélünk – megcsapolták alulról, hiszen olyan érzékeny iparágakban, mint amiről Bartha Ferenc beszélt, amelyek élőmunka-érzékenyek, a könnyűipari ágazatok, hogyha ott nagyon magasra nőnek egyik napról a másikra a bérek, akkor nyilván ezeknek az ágazatoknak a termékei – most gondoljunk csak a vietnámi, de akárcsak az olasz piac termékeire – sokkal nehezebben válnak eladhatóvá. Hiszen a költségek megnőnek, ez elfogyasztja az ezekben a termékekben elérhető hasznot. Alulról a bérköltség növekedése, fölülről pedig az árfolyam politika, illetőleg a magasan tartott kamatok által vonzóvá tett forint ette meg ezeket a jövedelmeket.

Nyilván nem tud hatásos lenni egyetlen jegybanki politika sem úgy, hogyha a gazdasági növekedés megáll, ha a munkahelyek veszélybe kerülnek, ha a beruházók érdekeltsége lefékeződik, és ugyanakkor a kiáramló jövedelmek, természetesen a viszonylag olcsóbbá váló import miatt könnyedén találnak árukat a piacon, aminek egyenes következménye a fizetési mérleg szép lassú, majd gyorsuló elfutása.

Tehát nagyon nehezen elképzelhető egy olyan helyzet, hogy minden romlik, kivéve egyet, ez pedig az árak stabilitása. Mert hiszen ez tartósan nem maradhat fönn, ennek a kiszámíthatósága – hogy így fogalmazzak – gyerekjáték. Tehát ezért nehezen tartom elképzelhetőnek azt, amit az elején mondtam, hogy itt egy olyan tolatóviccről van szó, amit valamennyien ismerünk, hogy „gyere, gyere, gyere”, integet nekünk valaki, majd széttárja a kezét, és azt mondja „Na, nézd meg, mit csináltál!” (költségvetés politikát). Nem gondolom, hogy erről van szó.

Szeretném megkérdezni önöket, hogy van-e kérdésük?

Csillag miniszter úr előadásához szeretnék csatlakozni. Ugyanis mint egyszerű újságolvasó laikus, egyszerűen nem érzékeli az ember, hogy a kormány már a racionális fiskális politikára rátért volna. Egyszerűen ennek semmi jele nincsen. Ez érthető, kimentek a választási ígéretek, rendben van. Az is beigazolódott, hogy nem lehet szeptemberben adórendszert módosítani, ez teljesen világosan kiderült, hogy milyen zűrzavar lett belőle. De ezen is túl vagyunk.

De az érthetetlen, hogy ezek után a Fidesz által a választásokra kibocsátott kedvezményes kölcsön tömeget nemhogy szűkítette volna ésszerűen, hanem bővítette, és folyamatosan bővíti még a kormány. Tegnap jelentette ki nagyon határozottan a pénzügyminisztérium képviselője, hogy nem hajlandó hozzányúlni a használt lakások forgalmához adott, államilag támogatott kölcsönhöz. Ez egy olyan cél, ami egyszerűen érthetetlen, a laikus nem érti, ezt nem is tudja miniszter úr elmondani, hogy ezt miért kell támogatni.

De mondok még ilyeneket. Hogy az új lakást támogatják, az rendben van. De hogy a gépkocsi-importot a mikrovállalkozások adó-visszatérítésével olyan mértékben támogatják, hogy 200 ezer autó csusszant be tavaly, ezt nem lehet megmagyarázni, hogy ez az ésszerű fiskális politika irányában hatna. Az agrárminiszter még nemrég azt ígérte, hogy visszavásárolják 40 milliárdért az aktív téesz tagoknak az üzletrészeit. Nem érthető, hogy 60 milliárddal miért kell beszállni a gázszámlákba az államnak, azok után, hogy két éve nem volt gázáremelés, és az egyszeri 12 százalék emelés nem tesz ki többet éves szinten, mint 5 százalékot. Hogy jön ahhoz a kormány, hogy 60 milliárdot egyszerűen kivegyen az adófizetők zsebéből, és betegye a gázfogyasztók zsebébe, szociális helyzettől függetlenül?

Egyszerűen csak ezt akartam mondani, hogy nincs jele annak, hogy a fiskális szigorításnak akár csak a megkezdése megtörténne.

Kolonits Lajos vagyok, hat éve multinacionális cégeknél dolgozom, mint vállalatvezető. Sok multinacionális cég, a menedzserek szövetsége és egyéb civil fórumok szeretnék megkérdezni, tehát az ő felkérésükre szeretném megkérdezni miniszter urat, hogy lenne olyan kedves időpontot adni nekünk, és tudjunk beszélni a gazdaság fejlesztéséről, a gazdaságfejlesztési célkitűzésekről, és egyáltalán, az MNB – erős forint – infláció – spekuláció, illetve a spekuláció letörése, valamint az inflációval kapcsolatos éremnek a másik oldalát, a gazdaságnak a fejlesztését. Szeretném megkérdezni, hogy miniszter úr tud-e minket fogadni?

Egy aktuális gyors kérdés a miniszter úrhoz, mert most sokat beszélnek róla, azért nem ártana, ha hallanánk: hogyan minősítik Demszky Gábor föllépését a metró-ügyben, és hogyan fog lépni rá a kormány?

A nevem Simon László, és Surányi Gyuritól kérdeznék. Ugyanis elhangzott többször a mondanivalójában, hogy a jegybank és a kormány „elfelejtett”. Elfelejtette a jegybank tájékoztatni a kormányt, elfelejtette a kormány tájékoztatni a jegybankot, a kormánytagok elfelejtettek áttekinteni bizonyos dolgokat. Ezen a szinten ez megengedhető? Vagy pediglen nem elfelejtésről van szó? Köszönöm.

Ez csak naiv kérdés. De honnan volt ezermilliárd forint az euró vásárlásra, és milyen áron került elő ezermilliárd?

Kiss Arnóti a nevem, tőzsdespekuláns. Kérdésem: érzékeli-e a Nemzeti Bank azt a veszélyt, ami az ittrekedt forró pénzben van? Ismereteim szerint durván ezermilliárd forint.

Nem hiszem, hogy szerencsés volna, vagy a feladatom lenne minősíteni azt, hogy kormány és jegybank miről tájékoztatják egymást, miről nem. Ez az „elfelejtették” címszó alatt, amit próbáltam mondani, az inkább arra utal, hogy én azt gondolom, hogy… elképzelni nem tudom, hogy ezt ne tudták volna. Elképzelni nem tudom, ugyanis ha valóban nem tudták azt, hogy nem lehet úgy dezinflálni, hogy közben expanzív a költségvetés, expanzív a jövedelempolitika, befagyasztják az egyébként indokolt áremeléseket és elhalasztják, akkor nagyon nagy baj lenne. Úgyhogy én ezt nem tudom elképzelni.

Gyuri említette azt, hogy két év alatt egy 4-5 százalékos dezinfláció nem tekinthető soknak. Hát, hogyha ezt organikus módon éri el egy gazdaság, akkor ez valóban nem sok. Abban az esetben, hogyha ezt úgy éri el egy gazdaság, hogy rövid időn belül vissza kell térni egy magasabb inflációra, akkor ez nagyon sok.

Itt mi elegánsan exportszektorról beszélünk. Magunkhoz kellene térni! Ez az egész gazdaság exportgazdaság! Itt az ipari termelésnek a 70 százaléka exportra megy. Itt nem marginális számokról van szó! Itt az import-oldalt is ugyanúgy érinti, és nemcsak a közvetlen exportőrökről van szó. Tíz és tízezer kis- és középvállalat szállít be az úgynevezett exportőröknek. Itt munkahelyek százezreiről van szó, nem gyerekjáték. Nem a multinacionálisokról van szó, itt a magyar gazdaság derékhadáról beszélünk. Itt a mezőgazdaságról beszélünk, parasztok százezreiről, akiket kiszorít az olcsó import ezzel az árszinttel. Itt nem arról van szó, hogy hát igen, lehetett volna másként, egy picit felértékelődtünk. Itt másfél év alatt odadobtuk azt, amit véres verítékkel az ország kiizzadt 95 és 2000 között. Itt nem ilyen pici határkérdésekről van szó.

Az ezermilliárd forint – Gyurit megkímélendő, hogy ő válaszoljon erre, hogy honnan volt – ez egyszerű dolog. Egy jegybank korlátlanul képes pénzt teremteni. Tehát hogyha neki fel kell vásárolnia az ötmilliárd eurót, akkor azt, ha beszorozzuk 236-tal, 1200 milliárd jön ki, és amikor megveszi az eurót, azzal szemben automatikusan megteremti annak az ellentételét. Ez az a többletpénz, ez az a többletlikviditás, amit ha kiszív a jegybank, akkor rohadt drága az adófizetőnek, mert a kamatkülönbözetet kell fizetnie, ha nem szív ki, akkor pedig olyan alacsonyra mennek le a kamatok, hogy azzal egy inflációs spirált tud elindítani.

Két kérdés volt a spekulációval kapcsolatban. Valóban az történt, az első lépés az volt, hogy tőke áramlott az országba. Nem szoktuk megmondani, hogy mennyi, de amit az újságok leírtak, az körülbelül helyes. Bejött a tőke. Azért, hogy ne értékelődjön fel a forint, a Magyar Nemzeti Bank ezt megvásárolta. Viszont ugyanakkor nagymértékben lecsökkentette a kamatokat, olyan nagy mértékben, hogy kvázi nem volt különbség a kamat között, amit a beáramlott spekulatív tőke itt meg tudott volna szerezni, vagy külföldön meg tudott volna szerezni. Ennek a lényege az volt, hogy ezáltal is ösztönözni ezt a forró tőkét, hogy menjen ki. Ennek egy nagy része már kiment. Voltak olyan befektetők, akiknek muszáj volt kimenni, mert ilyen „stop loss” limitjeik voltak vagy nagyon rövid opciós operációik voltak és ki kellett gyorsan menni. Veszteséggel mentek ki, de ezért volt az, hogy az árfolyam leértékelődött rögtön az elején. A többi, volt egy része a tőkének, amelyik itt várt, hogy hátha a jegybank vissza fogja állítani. Arra várt, hogy mikor fogja visszaállítani az eszközeiket, mert egy ilyen nagyon alacsony kamatlábbal – ami tulajdonképpen negatív kamatlábat jelent – sokáig nem tud működni egy gazdaság. Várt, de ezekből is az opciók lejártak, ezeknek is egy nagy része aztán kiment. Többféle csatornán ment ki. A jegybanki csatornán is ment ki, de volt az, hogy kezet váltott. Exportőrök eladták az eurójukat, kihasználva ezt az alkalmat, hogy a forint leértékelődött – ilyen is volt. Volt, aki bejött, hosszabb távra jött be. Vagy biztos volt újabb spekuláns, aki meg arra spekulált, hogy majd esetleg a kamatok visszamennek, emelkednek, tehát ilyen típusú spekulatív tőke mindig van minden gazdaságban.

Pontosan nem lehet tudni, azt tudjuk, hogy mennyi ment ki a jegybankon keresztül. Ez nem egy olyan szám, amit mi be szoktunk mondani, de ezt tudjuk. De a kézváltást nem tudjuk megmondani, arra csak áttételesen vannak információink. Összességében mi úgy ítéltük meg, hogy körülbelül kétharmada ennek a tőkének kiment. Ezért döntött úgy az MNB, hogy visszaállította az instrumentumokat és most már pozitív reálkamatok is vannak a gazdaságban. Ez volt a lényege ennek a támadásnak és ennek az utójátéknak.

Az első kérdés, vagy amire most egy mondattal tudok válaszolni, hogy a külföldi befektetőknek a megbeszélésére létezik egy Befektetői Tanács nevű intézmény, a következő beszélgetés március 18-án lesz, amelyen a pénzügyminiszter úrral nagyon szívesen várjuk és látjuk a külföldi befektetők képviselőit. Amelyen pontosan ilyen kérdésekről beszélgetnénk.

A másik rövid kérdés a metróépítés kérdése. Ott nyilván arról lehet majd szó, hogy a főváros pénzügyi helyzetének megismerése után, illetve a rendelkezésre álló ajánlatok birtokában – már tudniillik hogy hogyan lehet megépíteni és milyen finanszírozás elérhető a kormány és a főváros számára – kialakítani azt a javaslatot, amely egy hosszabb metróvonal megépítésében figyelembe veszi a főváros teherbíró képességét, a költségvetés teherbíró képességét is figyelembe veszi, meg az elérhető uniós forrásokat is. Ez fog bekövetkezni március hónapban. Tehát a főváros és a költségvetés teherbíró képességének átvilágítása. Utána lehet dönteni.

Amit hiányol a költségvetés-politika változásában, azt kell mondanom, hogy lehet, hogy sokkal gyorsabb meg erőteljesebb változás is elképzelhető lenne, de hát kicsit más a mai magyar gazdaság, mint akár 1994-ben volt. Azért a változások, azt kell mondanom, hogy világosak és számon is lehet őket kérni.

Mondanám az elsőt: bérpolitika. Született az Országos Érdekegyeztető Tanácsban egy megállapodás, amelyik moderált nominális béremelésben egyezett meg, és ezt tükrözi a költségvetés idén. A költségvetés-politika azt tűzte ki célul, hogy figyelemmel a tavalyi évben végrehajtott béremelésekre, ez az, amit finanszíroz, de lényegében azokra a többletbevételekre, amelyekre lehet számítani idén, nem vállal, nem indít új költekező programokat. Megfékezte és átalakította, a pénzpiacok felé terelte a vállalkozókat. Megfékezte azokat a költséges programokat, amelyekben minden vállalkozó arra számított, hogy majd a piac problémáit kizárólag az adófizetők pénzéből, a támogatásból lehet megoldani. Ezek helyére a pénzpiacok elérhetőségét léptette, és olyan új programokat indított el – gondolok most csak egyetlen egyre: a külföldi befektetők megnyerése érdekében meghirdetett Okos Magyarországra –, ahol például az adókedvezményeket nem számolatlanul mérik már, hanem az adott befektetés mértékében határozzák meg.

Figyelemmel, még egyszer mondom, arra, hogy nem bővültek a kiadások tovább, tehát az a 2002-es politika nem folytatódott, 2003. január 1-jétől nem folytatódik az a fajta expanzió, hogy gépkocsikra költsenek technológiai tökéletesítés vagy korszerűsítés helyett. De van adócsökkentés. Abban a formában, hogy a technológiai beruházás, tehát gép beruházások amortizációját két évre rövidítettük, ami megint ösztönzi azokat, akik beruházni tudnak és akarnak. Bevezettünk új intézményeket, mint amilyen a fejlesztési tartalék. A munkáltatói terheket a személyi jövedelemadó-sávoknak a felemelésével némiképpen csökkentettük, és 2004-re is meghirdettük már az elkérhető kulcsokat.

Mindaz, amit itt mond, tehát azt a hosszú ideig értelmetlen felhasználást egy energiaszegény országban, amelyik importra szorul, az energiagazdálkodás racionalizálását elindító árkiigazítások is megkezdődtek, és nyilván egy viszonylag emészthető, elnyújtott módon, de folytatni kell őket. Egyébként arra kényszerülünk, hogy nem leszünk képesek akár az ilyen hideg telekre jól felkészülni, mert nem lesz érdemes nagy mennyiségű gázt betárolni, vagy nem tudjuk a leghatékonyabb energiafelhasználást elérni, nagyobb hatékonyságú erőműveknek az építése vagy átalakítása terén.

Amit szeretnék tenni. Nincs vészhelyzet, de valóban meg kellett fékezni a 2001-2002-es költségvetési években kialakult költekezést, sokszor esztelen költekezést, és nyilván további ésszerűsítésekre is szükség lesz. Nincs szükség olyan fokú fordulatra, mint amit Bokros Lajos és Surányi György voltak kénytelenek együtt a gazdaság megmaradása, fizetőképességének megtartása érdekében 95 tavaszán megtenni. Most nem ilyen fordulatra van szükség. Egy kicsit – hogy így fogalmazzak – elnyújtottabban lehet az alkalmazkodást visszaszerezni, de egy tény, hogy ezt a kormány egyedül nem képes megtenni, ahogy a Nemzeti Bank sem vizsgázott jól abból, hogy egyedül próbálta meg föltartóztatni az árak emelkedését, nyilván mi sem leszünk képesek egyedül az ésszerűség irányába terelni a gazdaságpolitikát.

Tehát most van az a periódus, amikor az összehangolásnak, a monetáris hatóság, a jegybank és a költségvetés-politika közötti összehangolódásnak létrejöttek a feltételei. Nagy kár, hogy ez abból alakult ki, hogy mindenki a saját hibáiból tanul, és nagy kár, hogy ezeket a hibákat nem ez a kormány követte el, de nekünk kell orvosolni. De legalábbis azon a perióduson remélhetőleg túl vagyunk, ami azt jelentette, hogy a külső kedvezőtlen hatásokat a belső alkalmatlan gazdaságpolitikával erősítettük fel. Ha a külső kedvezőtlen hatások enyhülnek, és most a kiigazítás sikeresen folytatódik – márpedig miért ne folytatódna sikeresen –, akkor valóban van arra remény, hogy ne stagnálásba forduljon a gazdaság, hanem fokozatos fellendülés legyen. Ennek vannak reményre okot adó jelei, hiszen a tavalyi év utolsó negyedévében elindulóban látszik egy már nem kizárólag a felgerjesztett fogyasztás által kiváltott növekedés.

Csak egy nagyon rövid megjegyzést. Miniszter úr mondta: összemosás. Valójában nem ilyen szándék, egyszerűen, ha valaki összerakja a képet, és nem azt nézi, hogy most melyik kormány és ki és hogyan csinálta, de facto az jött ki, hogy alig másfél év után újra egy konszolidációs szakaszba kell menni. Nyilvánvalóan ez a mai kormánynak a legrosszabb – tehát én csak ezt mondtam. Nem az összemosás céljával, hanem hogy világos legyen a helyzet, hogy nem tudtunk élni egy rendkívül jó lehetőséggel. Nem a mai kormány, a magyar gazdaságpolitika.

Hölgyeim és uraim, elsősorban szeretném megköszönni meghívott vendégeinknek a részvételt és a rendkívül tartalmas hozzászólásokat. Aki nem szokott gazdaságpolitikai vitákra járni, azoknak elmondom, hogy ez a vita rendkívül magas hőfokon zajlott. Rendkívül kulturáltan, de nagyon magas hőfokon. Úgy remélem a Bibó Társaság nevében, hogy a mai nap meg nem beszélt témákra még vendégül láthatjuk önöket. Köszönöm szépen a figyelmüket.