Elkezdjük, némi késéssel, de elkezdjük a ma reggeli konferenciát. Én a Bibó István Közéleti Társaság nevében üdvözlöm tisztelt hallgatóinkat. Egész röviden a mai nap lefolyása: először Göncz Árpád örökös köztársasági elnökünk és a Bibó István Társaság elnöke fog beszélni, utána Vitányi Iván, a Respublika Kör nevében beszél, az ülést pedig Litván György fogja levezetni, és Kende Péter tartja a megnyitó előadást. Köszönöm szépen, átadom a szót Göncz Árpád elnök úrnak, sőt a mikrofont is!

Minden jelenlévőt szeretettel üdvözlök mai konferenciánk alkalmából, amelynek a témája egyszer meghatározhatatlanul széles, ha akarom azt mondani, akkor kimondhatatlanul szűk.

Kezdjük a szűk értelmezéssel: hogy mi a köztársaság, mit jelent maga az intézmény, és mi volt a köztársaság múltja és jogi meghatározása. Azt hiszem, teljesen fölösleges elmondanom, valamennyien tudjuk. De ugyanakkor ennek a fogalomnak aurája van, és ez az aurája két részből áll. Önmaga mondanivalójából és az ezt a mondanivalót körülvevő szellemi, társadalmi közegből, amelyik a mondanivaló súlyát, aktualitását határozza meg. Én azt hiszem, köztársaságról beszélni Magyarországon lehetetlen úgy, hogy ne gondoljunk a második világháború végére és vége után bekövetkezett eseményekre, ne gondoljunk azt első világháború végén bekövetkezett eseményekre és Magyarország óriási sorsfordulójára, hogy ne gondoljunk Debrecenre és Kossuthra, ne gondoljunk – továbbmegyek – ne gondoljunk Dózsára, és ne gondoljunk Werbőczyre.

Történelmi összefüggéseket megtalálni a köztársaság és eközött elég nehéz. A szellemi és lelki összetevőket, amelyek a köztársaság eszméjét súlyossá, és a szónál, jogi fogalomnál súlyosabbá teszi Magyarországon, nagyon könnyű. Nagyon könnyű, mert mindegyikhez érzelmi és politikai mondandó is fűződik. A szigorú tematikus részletezés, tematikus meghatározás kevés. Azt hiszem, két nap nem volna elegendő ahhoz, hogy ennek a vonzáskörét felvázoljuk, és tökéletesen körülrajzoljuk, sőt, még azt is meg tudjuk mondani, hogy mely társadalmi rétegek milyen gondolkozású emberek azok, akik a köztársaság hívei, és kik azok, akik számára minduntalan, újra meg újra feldereng a Szent Korona eszme, amit ebben a formájában, ahogy ma használják, a XIX. században határoztak meg, de ami mögött ott áll Dózsa, ott áll Werbőczy – ott áll Mohács is.

Én azt hiszem, nagyon sok mindent fog érinteni a mai kongresszus, és tartok tőle, hogy határtalan lesz a beszélgetés és határtalan lesz a vita. Őszintén szólva, ez az egyetlen aggodalmam, hogy határtalanná válik, és valahol éppen a kicövekelt mondanivalónak a közepe, a köztársaság gondolata és a köztársaság mai mondanivalója és jelentősége vész el.

Bár ezt is körülfolyja az eszméknek a sokasága, és a vita, sokszor az erőltetett vita. Mert hiszen éppen az utóbbi napok eseménye, Magyarország Európai Uniós tagsága a mondanivalónknak a jó részéből rövid idő alatt idejétmúlt mondanivalót tehet, és egy jó részét nagyon-nagyon aktuálissá teheti, amit éppen ebben a pillanatban megmondani pontosan nem tudunk, inkább csak érzünk, de mindenképpen nagyon keményen és nagyon mélyen érezzük magunkban.

Izgalmas lesz a vita. Én, ha kérhetek valamit, akkor szellemi fegyelmet kérnék a vitában, mert különben teljesen szét fog folyni – és ez az egyetlen aggodalmam.

A világ értelmisége forrong. Miközben Athénben folyt a nemcsak a magyarok (és az új belépők), de egész Európa számára lélekemelő aláírás, a város utcáin szinte csata dúlt a tüntetők és a rendfenntartók között. A két esemény jól el volt egymástól választva, az egyik nem zavarta a másikat. És különböző erővel így van ez más országokban – nálunk is.

A forrongás közvetlen kiváltó oka a háború. Két polárisan eltérő határozott nézet áll egymással szemben.

Az egyik fél eddig azt mondta: Nem lehet tűrni, hogy a világ békéjét, sőt létét terroristák és dzsihádisták fenyegessék. A World Trade Center elleni terrortámadás megmutatta, hogy a veszély az egész emberiséget érinti. Nem bánhatunk kesztyűs kézzel a terroristákkal. Ha a demokrácia és a béke szellemében csak szelíden kérlelnénk őket, hogy hagyják abba, vérszemet kapnának. Lehet, hogy Afganisztán vagy Irak nem azonos az Al Kaidával – de mindenesetre mögöttük áll. Meg kell őket állítani. Nem lehet ölbe tett kézzel várni, amíg végrehajtják a következő merényletet. Ha nincs más ország, amely fel tud lépni a már világterrorizmus ellen, az USA-nak kell megtennie. Nem azért, mert a világ ura, hanem mert csakis neki van hozzá elegendő ereje. Ha pedig így van, akkor övé a felelősség is. Ne higgyetek az úgynevezett békemozgalmaknak. Minden mozgalom, amit eddig így neveztek, voltaképpen diktátorok hatalmát készítette elő, vagy óvta meg. Sztálinét, Mao Ce-tungét, Titóét, Milosevicsét. Ezúttal Husszeinét.

Most pedig azt mondja: Lám megmondtuk. Irak összeomlott. A gyors győzelem igazol. Bebizonyosodott, hogy az iraki nép nem állt Szaddam mellett. Fel fogják számolni ezt a terrorista és háborús gócot. Nem lesz könnyű, de elérik, hogy Irakban tisztességes demokratikus rendszer jöjjön létre. Bűn lett volna, ha minden marad a régiben. Akik pedig ellenezték, nézzenek jobban bele a tükörbe. Azok is, akik Európában, s az európaiság jegyében fanyalogtak.

A másik fél pedig eddig így beszélt: A háború veszélyes eszköz, csak akkor szabad alkalmazni, ha minden más lehetőség kimerült. Ez még nem történt meg. Ez a háború ostobaság, vagy üzleti és hatalmi célokat szolgál. A kapitalizmus hatalmát. George W. Bush hatalmát, hogy ismét megnyerje a választásokat. Amerikáét, amely most a világ egyetlen igazi nagyhatalma és még nagyobb akar lenni. A világ csendőre és erkölcsbírája egyszerre. Az üzlet hatalmát, az olaj birtoklását, az Irak „újjáépítésével” megszerzendő nyereséget, az arab világ megtörését. Amerika és az amerikai központú kapitalizmus világdiktatúráját nevezik eufemisztikusan globalizációnak. Ezt nem szabad megengedni. A háborút be kell fejezni. A terrorizmus veszély, de Irak szétlövésével nem lehet legyőzni. Amerika nem a világ ura, nem tehet meg mindent kényére-kedvére. Európa pedig nem követheti ezt az utat.

Most pedig így folytatja: Jó, jó, győztek. Az nem baj, hogy Szaddamot eltávolították. De milyen áron! És azt hiszik, hogy ezzel vége? Meglehet, szétverték a – kiderült milyen nevetségesen gyenge – iraki hadsereget, de ki gondolja, hogy most magától demokrácia lesz? Tudják, hogy milyen folyamatokat indítottak el? Szolgaságban fogják tartani az iraki népet. Hogyan fogják megoldani a kurdok ügyét? Mindent csak erővel? És már készítik a következő háborút Szíria vagy Észak-Korea ellen? Egyre sötétebb alagútba megyünk bele, amelynek nem látszik a vége.

A szembenállás éles. Mindenki mondja a magáét. A kétféle vélemény nem szabályosan oszlik meg a politikai élet régóta kodifikált erői között, hanem keresztbemetszik az irányzatokat, pártokat, mozgalmakat. Szalai Erzsébet azt mondja, hogy rendes, legalább a „rendszerkritikus” baloldali tüntetni megy, és – idézem –„semmi baj”, ha a szélsőjobbal együtt. Szelényi Iván úgy látná logikusnak, ha a konzervatívok eleve héják, a szociáldemokraták eleve galambok lennének, ezért meglepődik a baloldali héják, és a jobboldali béke agitátorok láttán. Olyanok kerülnek szembe, akik eddig egyetértettek. Testvér a testvérrel, hitves a hitvessel, párttag a párttaggal. A többség pedig tartózkodik, nem is tudja, kinek adjon igazat. Most is, amikor az egyik szakaszon – magán a háborún – remélhetőleg túl vagyunk.

Álljunk meg egy pillanatra. Nem a konkrét esemény szükségességéről, jogosságáról és eredményéről szóló vitát szeretném folytatni. Bármilyen jelentős és látványos a történet, meg vagyok győződve, hogy még mindig csak a „jéghegy csúcsa”. A lényeg, a történelem menetének valódi válaszútja, holtpontja, vagy krízise mélyebben van.

Sohasem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, legkevésbé a holnap. Különösen akkor, amikor hirtelen mozdulnak meg hatalmas erők. Hosszú idők viszonylagos szélcsendje után, úgy 1990 óta, ismét ennek vagyunk tanúi. A jelen háború ennek egyik, de nem egyedüli formája. A háború hatalmas erőkoncentráció, de nem tudja teljesen kiiktatni a dolgok természetes menetét. Ilyenkor is lehetnek – és mindig vannak – váratlan mozzanatok. Ha nem a vezérlőpultnál ülsz, hanem figyelsz (bár a bőrödre megy a játék), nem árt, ha nem ítélkezel olyan gyorsan, és állásfoglalásodhoz egy adag agnoszticizmust is hozzáteszel.

Hol keressük a lényeget? Abban a holtpontban, nullpontban, kritikus pontban, ami a történelemben az ezredfordulóra kialakult. Ez az alapvető ok. A földgolyó emberi társadalma olyan helyzetbe jutott, amelyből nehéz tovább lépni.

A holtpont egyszerre gazdasági, környezeti, társadalmi, kulturális és világpolitikai. A 20. század második felének minden addigit felülmúló fellendülése a század végéig tartott. Ott megállt. Olyan ponton, amely önmagában hordja a veszélyt.

Egy ENSZ jelentés így foglalta össze: A föld lakosságának 20%-a birtokolja a világ gazdasági javainak és erőforrásainak 80%-át. A lakosság 80%-ának tehát csak a lehetőségek 20%-a jut. Mondhatnánk, hogy mindig is így volt. Igen, de akkor a világ részei jobban elkülönültek. A globalizációval ez megszűnt. Ma Kazahsztán és Argentína szorosabban függ egymástól, mint 150 év előtt Anglia és Lengyelország. Mindennapos fenyegetést jelent ez az emberiségre. Különösen, ha olyan köztes régiók alakulnak ki, mint az arab világban, amelyek szegények és gazdagok egyszerre. Felmérhetetlen kincsekkel rendelkeznek a globalizált világ rendszerében is – és ugyanakkor örökölték a középkor nyomorát és fundamentalizmusát.

Holtponton vesztegelnek a 20 % országai is. A „jólétinek” nevezett állam gondokkal küzd. Az új technikai felfedezések mind kevesebb munkát igényelnek, de az ember egyre több. A fiatalok tovább tanulnak, az öregek tovább élnek. Vagy a metakapitalizmusnak kell őket eltartani (amit nehezen bír, inkább csökkentené a jóléti kedvezményeket), vagy gazdagságot és a lehetőségeket arányosan kellene elosztani – ami a berendezkedés célszerű megváltoztatását igényelné, de senki sem tudja hogyan. A múlt és a múlt-múlt századi szocializmus elakadt, az újat még nem találták fel. A liberalizmus önmaga korrekciójával van elfoglalva. A konzervativizmus kimerült. A jobboldal hamis szólamokban merül ki. És a betokosodott, áporodott viszonyok között az a veszély fenyeget, hogy a plurális-poliarchikus demokrácia nehezen kivívott vívmányai üres színjátékká sekélyesednek.

A dolog könnyebben ment, amíg volt egy jó politikai keretjáték, a három (pontosabban a 2+1) világ. A két első egyikét „kapitalistának”, a másikát „szocialistának” nevezték. (Mindkettő kapitalista volt, csak az egyik okos, a másik makacsul szemellenzős, az egyik vállalta hozzá a plurális demokráciát, a másik belekötötte magát egy kegyetlen, de erőtlen diktatúra formalizmusába). Így ketten azonban egymást sakkban, a harmadiknak nevezett „fejlődő”, vagyis alulfejlett „harmadik világot” pedig féken tartották. Az utróbbi hozzájuk képest mindmáig a periféria szintjén maradt, de forrong és készülődik. Ki csendben, mint Kína, ki harcosan, mint az al Kaida.

A második világ, s vele a világrendszer azonban összeomlott. Nem külső erő folytán, hanem magamagától. Belefulladt a saját hazugságaiba: hiszen az egyéni érdeket preferáló első világ még „szocializmusnak”, azaz szociál-izmusnak is jobb volt, mert legalább a tisztességes élet lehetőségét nyújtott a saját népessége többségének. (Az úgynevezett középosztálynak.) A század végére pedig megváltoztatták ennek a világ-középosztálynak, világ-lakosság nagy részének egész mindennapi életét, az étkezéstől a közlekedésig, a munkától a szabadidőig és a kultúráig. (Kultúrával – de milyennel? – például úgy elöntötték, hogy az emberiségnek az orra is alig áll ki belőle.)

Látszólag egységes világrend jött létre, amelyben azonban a bajok és a problémák nem szűntek meg bajok és problémák lenni. Csak annyi változott, hogy még annyit sem beszélünk róluk, mint azelőtt.

Jó lett volna, ha 1990 után legalább a vezető országok őszintén és okosan szembenéznek az új helyzettel. A új világtrenddel és az új világrend kialakításának szükségességével. A valósággal, a lehetőségekkel, a megteendő úttal, a várható küzdelmekkel. Nem történt meg. Csak egy álságos és képmutató eufóriára futotta. A 20 százalék területén, azaz az atlanti világban, Európában és Amerikában, belül és egymás között az ellentmondások latens állapotban maradtak.

Hát így jutottunk máig. Az eufóriának lassan vége. Az új helyzet érdemi elemzése azonban nem történt meg. A világ mai feszültségének nem az iraki háború az igazi forrása. Nem sírjuk vissza Szaddam Husszeint, különösképpen az után, hogy háborúviselésük operettbe illő blődségével a foguknak – nem a fehérjét – feketéjét is kimutatták. De ha arról akarunk fogalmat alkotni, hogy merre megyünk, nem állhatunk meg a háború által közvetlenül érintett kérdéseknél.

A holtpontoknak fontos szerepük van a történelemben. Ilyenkor kell megérlelődnie annak az új alternatívának, új vezéreszmének, amely kivezet az áporodott megállapodottságból. És mindez most akkor kellene, amikor felszín alatti rétegben a tudás, a technika, a pénz világának felszín alatti átalakulásának üteme nagyságrendekkel múlja felül minden korábbi korszakét.

Ebből a helyzetéből következik, hogy a világot most elmozdító eszme csak olyan lehet, amely egyszerre vet számot a világ 20-80-as és 80-20-as megosztottságával, és a tudományos- technikai fejlődés eddig ismeretlen rohanásával. A kettő együtt rémséges és felemelő. Rémséges azért, mert a gyors fejlődés és a velejáró „világméretű felhalmozás” az ellentéteket is jobban ki tudja élezni, mint annak előtte. És reménykeltő, mert az emberiség nem tehet mást, mint hogy most már igazán szembenézzen ezzel a helyzettel.

Amerikai kezdeményezés javasolja, hogy az új gondolkodás szimbólumául a Függetlenségi Nyilatkozat, az Independence Declaration mellé alkossuk meg az Interdependence Declarationt (A Kölcsönös Egymásrautaltság és Együttműködés Nyilatkozatát). Benjamin Barber és a Democracy Institute indította el ezt a gondolatot.

A jelen vitát azért hívtuk össze a köztársaság tárgyában, mert úgy gondoltuk, hogy a mai szellemi viták egyik belső csomópontját képezi. Nem abban a sekélyes értelemben, amely szerint a Res Publica pusztán intézményes háttere a demokráciának, hanem mélyebb tartalmában, ahogy a köztársaság és a demokrácia eszméje összefüggenek egymással, és együtt fedik le az egymástól való kölcsönös függés, az együttműködés gondolatkörét.

Egyáltalában nem véletlen, hogy a demokrácia és a köztársaság, a demokratizmus és a köztársaságiság összefüggése olyan mélyreható vitákat vált ki a nyugati bal-liberális értelmiség körében. Kende Péter szemléletesen foglalta össze lényegét egyik korábbi vitánkon. A demokráciának – mai formájában – az egyén szabadsága és egyenlősége áll a középpontjában. A köztársaság gondolata azonban a közösséget helyezi legbelülre, és azt biztosítja, hogy az emberek szabad, interdependens” egyesülései megtalálják az elkülönülés, az egyesülés lehetősége által pedig a közös cselekvés útját.

Ezek az eszmék benne voltak a francia forradalom és szociális forradalom céljaiban és szimbolikájában, de nem tudtak testet ölteni. A kettő ugyanis mindig szétvált. Megjelent az egyén szabadsága, a szabad egyesülés, az egyenlőség, de nem öltött testet a testvériség, indogermán szóval szolidaritás. (Mivel a fraternité, vagy a brotherhood csak a férfiak szolidaritása, a testvériség mindenkié.) Ezért a két eszme nem tudott egyesülni. Jól mondja egy amerikai filozófus barátunk (Dick Howars), hogy a francia forradalom és az amerikai függetlenségi harc két irányzatot hozott létre, a demokratikus republikanizmust és a republikanus demokratizmust, de nem tudott a két eszmét egyesíteni. Mi a megoldás – kérdezi. Vissza kell térni Marxhoz, de Tocqueville szellemében. És Tocquevillehez – Marx szempontjából.

A demokratikus republikanizmus a szociáldemokrata. A magyar demokratizmus hagyományai 1848-ban együtt születtek a respublikával. Utána azonban a köztársaság mintegy háttérbe szorult. Ezért is történt, hogy demokráciánk sohasem és mindmáig sem tudta legyőzni a kismagyar naciokrácia rendies birodalmi álmait – ez jelent meg az évezredforduló kormányának koronás újrendiségében és a köztársaság eszméjétől idegen birodalmiságában. Ezzel szemben javasoljuk a köztársaság igazi eszméjének újragondolását.

Hölgyeim uraim, kedves barátaim! A mai napon a köztársaságról lesz szó.

Még hatása alatt vagyok Vitányi Iván barátunk nagy, magasröptű és nagyon széles ívű beszámolójának, a világ dolgairól általában, és egy kicsit zavarban vagyok, mert én egy ennél sokkal magyar-centrikusabb megközelítésére gondoltam a témának. De talán ezzel azután ki is egészítjük egymást.

Először is szeretném megmondani, hogy minket a köztársasági gondolat nagyon régóta foglalkoztat, és ezért annak, hogy ma erről beszélünk, nem az az oka, hogy a témát a Medgyessy miniszterelnök úr egy beszéde bedobta a köztudatba, de ugyanakkor örülünk annak, hogy végre a vezető magyar politikusok egyike, és jelenleg legfontosabbika, úgy érezte, ez a gondolat megérdemli, hogy a közvélemény valamennyire fontolóra vegye.

Azt gondolom, hogy ennek a mi mai összejövetelünknek a fő célja az, hogy együtt megvizsgáljuk: van-e ennek a fogalomnak ma, itt és most használható tartalma. Én ismertnek tételezem azt, amit a köztársasági gondolat, a republikanizmus az európai és az amerikai történelemben jelent. Mindenesetre semmiképpen nem volna módom arra, hogy ezt itt most egy bevezető előadásban akár csak össze is foglaljam.

Ha tehát a mi kisebb magyar világunkra gondolunk, akkor én először is két nagy bökkenőt látok, két nagy problémát.

Az első az, hogy énszerintem a magyar történelmi tudatban a köztársaság gondolatához nem fűződnek – vagy nem fűződnek eléggé – bátorító és büszkeségre feljogosító képzetek. Ennek van egy nagyon nagy történelmi oka. Éspedig az, hogy a magyar történelemben a köztársasági intézmény majdnem mindig valamilyen bukással, tragédiával kapcsolódott össze. Az első köztársági kísérlet, amely nem is volt egészen köztársági kísérlet, Kossuth Lajosé, a szabadságharc bukásával végződött. A Károlyi-forradalom a magyar történelem egyik legtragikusabb pillanatában jelentkezett, és azok az események, amelyek kísérték, sokkal mélyebb nyomot hagytak a magyar történeti tudatban, mint a köztársági gondolat, mert hiszen 18-19-ben végül is az országcsonkítás történt, két forradalom és egy ellenforradalom traumatikus emlékeket hagyott. Egyszóval maga a köztárság szinte elhanyagolható a magyar történelmi tudatban ahhoz képest, ami 18-19-hez fűződik.

1946-ban, amikor Magyarországon most már alkotmányos formába öntötték a köztársági gondolatot, az országnak tulajdonképpen nem volt szuverenitása, és az akkori vezetők is eléggé tisztában voltak azzal, hogy a köztársági államforma elfogadása annyiban kérdéses, hogy a közvélemény egy részének óhatatlanul az lesz az érzése, hogy ez egy kívülről Magyarországra rákényszerített államforma. Ezt többen meg is mondották, Tildy Zoltán is megmondotta. Megint csak egy olyan helyzettel álltunk szemben, amikor az intézmény bevezetése szinte eltörpült azok mögött az események mögött, amelyek ezt a korszakot jellemezték. Végül is 46-47-ben a szovjet típusú rendszer kezdett berendezkedni, annak ellenére, hogy intézményesen erre nem volt joga. De mint kiderült, intézményes jog nélkül is az egypártrendszer érvényesült 1947-től kezdve. Ennél fogva ez a kísérlet sem hagyott mélyebb nyomot a magyar nemzeti köztudatban.

A mai Magyar Köztársaságot 1989-ben deklarálta a Parlament erkélyéről egy ma már teljesen elfeledett és jelentéktelen ember, aki még arra se vette a fáradságot, hogy ehhez a kikiáltáshoz meghívja a Nemzeti Kerekasztalnak azokat a képviselőit, akik voltaképpen a népköztársaságról a köztársaságra való áttérést szorgalmazták, vagyis az Ellenzéki Kerekasztal képviselőit. Ezen kívül választott egy olyan szimbolikus dátumot a kikiáltásnak, amely 1956-hoz fűződik, ennél fogva a Magyar Köztársaság kikiáltásának napja, az megint csak valami, amiről így, ebben a formában nem is lehet majd megemlékezni. Mert hiszen október 23-án mindig és mindenkor – egyébként teljesen jogosan – az 56-os forradalomról lesz szó, és nem arról, hogy 33 évvel később, ja igen, akkor, ezen a napon a köztársaságot hivatalosan törvénybe iktatták!

Egyszóval vannak tulajdonképpen szerencsétlen vonatkozásai a Magyar Köztársaság történetének, amit nem eléggé ellensúlyoz az a körülmény, hogy a köztársaságnak Magyarországon igenis vannak hagyományai. Így például a nemesi köztársaság, amely már a középkor végétől, Werbőczytől kezdve egészen a magyar vármegyerendszer működéséig rányomta a bélyegét a magyar politikai történelemre. De érdekes módon, ha megnézzük a magyar államiság történetéről írott munkákat, erre olyan nagyon nagy hangsúlyt egyetlen történetíró sem tett. Arra, hogy Magyarország voltaképpen nemesi köztársaságnak tételezte magát, és ebben a formában állt szemben tulajdonképpen a Habsburg birodalommal is.

Már nagyobb nyomot hagyott a magyar történeti köztudatban Petőfiéknek a republikanizmusa, amely azonban az egyszerűsítő képzetekben inkább úgy maradt fönt, mint hogy „akasszátok fel a királyokat”. (Érdekes módon nemrégiben Habsburg Ottó kijelentette, hogy ő nagyon szereti ezt a verset. Ez mutatja, hogy mennyire tárgyilagos személlyel van dolgunk.) És a respublikáról, ha egyáltalán tud valamit vagy gondol valamit a magyar közvélemény, az egyszerűen az, hogy nincsen király. Nincsen király.

Viszont a magyar királyság, mint olyan, a magyar köztudat nagyobb részében összekapcsolódik a magyar történelmi tudattal, és ennek volt rendkívül nyomós szimbolikus következménye az, hogy amikor a címerről kellett szavazni 1990 kora nyarán, akkor az első szabadon választott magyar parlament többsége nem a köztársasági, hanem a Szent Koronás címert választotta, és ebben – hogy úgy mondjam – kicsiben vagy sűrítve, dióhéjban benne van az, hogy hogyan viszonylik a magyar közvélemény többsége a köztársasági gondolathoz.

A második bökkenő – mert azt mondottam, hogy két bökkenő van a fogalommal – a második bökkenő az, hogy maga a szó is le van járatva. Végül is nem tekinthetünk el attól a történelmi körülménytől, hogy Magyarországon volt Tanácsköztársaság és volt Népköztársaság. És hogy mind a két fogalomban, mind a két elnevezésben a „köztársaság” benne van. A Tanácsköztársaságot most zárójelbe teszem, és megjegyzem, hogy a népköztársaság nevet, 1918-ban találták ki, egy olyan köztársaságnak az elnevezésére, amely voltaképpen demokratikus köztársaság volt. De a köztudatban ez elhalványult, és a népköztársaság fogalma nem a Károlyi- köztársasággal kapcsolódott össze, hanem az 1949-es Rákosi-féle alkotmánnyal és ennek a pontosan negyven éves fennmaradásával. Mármost azért teljesen nem függetleníthetjük magunkat attól, hogy a magyar állam népköztársaságnak nevezte magát körülbelül negyven éven keresztül. A szavak használata nagyon fontos, és az, hogy 89-ben népköztársaság helyett köztársasággá változott Magyarország, ez olyan rettenetesen nagy hatást a közvéleményre nem is tehetett.

Egyébként az is kérdéses, hogy tulajdonképpen hanyadik köztársaságban vagyunk. Általában azt szokták mondani, hogy a harmadik köztársaságban vagyunk. Ez igaz, hogyha a Károlyi, a 46-os és utána a 89-ben kikiáltott köztársaságról beszélünk. De hogyha pontosabbak vagyunk, hogyha belevesszük a Károlyi után a Kun Béla-féle Tanácsköztársaságot is, azután a Rákosi-féle népköztársaságot, aztán a Kádár-féle népköztársaságot, amely nem egészen volt azonos a Rákosi-félével – ennek az elemzésébe most nincsen módom belemenni, de nem kétséges, hogy a Kádár-rendszer a vége felé körülbelül megközelítette a republikanizmusnak azt a fogalma át, amelyet, mondjuk, a Velencei Köztársaság jelentett a maga Tízek Tanácsával és Százak Tanácsával. Mert hiszen ebben az időben is azért több száz embernek beleszólása volt a politikai dolgoknak az alakulásába, és ennyiben a Rákosi-féle népköztársasághoz képest a Kádár-féle már egy elmozdulás volt, egy olyan irányban, amely tulajdonképpen a témánkhoz tartozik. Szóval nem akarok itten kádárista propagandát folytatni, csak annyit jegyzek meg, hogy ha tényszerűen nézzük, hogy hányszor hívták a magyar államot köztársaságnak, akkor most már vagy az ötödik, vagy a hatodik köztársaságban vagyunk.

Mindamellett, ha az volna az ismérvünk, hogy azt nevezzük, az olyan politikai rendszert nevezzük köztársaságnak, amelyből senki, de senki nincsen kizárva, akkor azt gondolom, hogy most vagyunk az első köztársaságban. Mert minden eddigi köztársaságból valakit valamilyen módon kizártak. Például az 1946-os köztársaságból Magyarország német nyelvű népességének nagy része ki volt zárva. A Károlyi-féle köztársaságnál nehéz megmondani, hogy ott volt-e valaki kizárva vagy nem, mert hiszen még a választójogi törvénynek is csak az előkészítéséhez jutottak el, és kipróbálva nem volt tulajdonképpen, hogy ez a köztársaság kiknek a köztársasága. De tény az, hogy most vagyunk az első olyan magyar államiságban, amelyből elvileg senki nincsen kizárva, az ország minden polgára teljes jogú tagja a mai magyar köztársaságnak.

Ezek után a nagyon vázlatos és nagyon elnagyolt történelmi felvezetés után két problémára szeretnék röviden rávilágítani – illetőleg a köztársaság két vonását szeretném aláhúzni. Az egyik vonása a köztársaságnak az, hogy a modern politikai nemzetnek a kerete és az igazodási pontja, az a politikai közösség, amely köztársasági, vagyis amelyet a törvényeknek és az intézményeknek egy meghatározott alkotmányos rendje köt össze, az a nemzetnek, hogy úgy mondjam, egy másfajta szerveződése, mint az, amelyről a magyar történelemben korábban volt szó. Ez az, amelyet egyébként egy német szociológus alkotmányos patriotizmusnak nevezett. Az alkotmányos patriotizmus köti össze ilyen formán a nemzet tagjait, ami azt jelenti, hogy azért tartják egymáshoz tartozónak magukat, mert ugyanazokat a törvényeket, ugyanazokat a szabályokat tartják szentnek és irányadónak a maguk szempontjából.

Ez a nemzetnek egy másfajta meghatározása, mint az, amely szubjektív módon valamilyen képzelt történelmi hagyományból, vagy az úgynevezett sorsközösségből indul ki. Én nem tagadom, hogy minden nemzetet jellemez a történelmi múlt és ennyiben jellemez a sorsközösség. Ezzel a fogalommal csak az a baj, hogy ezt általában mindenki nagyon önkényesen szokta meghatározni. És a nemzetet magát is önkényesen szokták meghatározni, hiszen gondoljunk csak Németh László magyarságfogalmára, amely teljesen szubjektíven arra épült, hogy Németh László kit tekintett igazi magyarnak, mélymagyarnak. Hogyan gondolta el, hogy miben áll az igazi magyarság lényege, és ezek után, aki ehhez az igazi magyarsághoz nem tartozott, illetőleg ezt nem írta alá, az ki volt zárva a magyarságból.

A köztársasági gondolat magyarságfogalma tehát olyan, amelyhez egyedül az tartozik, hogy azonosulok azzal a szabadságelvű Magyarországgal, amelyet Magyarország mai törvényei és alkotmányai jelenítenek meg. Olyan patriotizmus ez, amelyből egyrészt jogok fakadnak, de másrészt kötelességek is. Ez az utóbbi egy nagyon nagy fejezetet nyit ki, de ebbe nem tudom most belemenni.

Ennek a fajta republikanizmusnak, mint nemzeti önmeghatározásnak van egy nagyon nagy erőssége. Éspedig az, hogy ez a továbbiakban építőköve lehet egy egyetemesebb köztársaságba való tartozásnak. Mert az ilyen módon felépülő nemzeti respublikákból épülhet fel azután az Európai Respublika, és aztán esetleg – később, természetesen nem a következő évtizedekben – valami olyan világméretű nemzetközösség, amelyet szintén a politikai elvekben való megegyezés tart össze. Voltaképpen ez volt az alapgondolata a Kant-i egyetemes békének is, de ebbe itt ebben a rövid bevezetőben nem tudok belemenni.

A respublikának a másik oldala, amelyről szeretnék beszélni, az az, hogy mint államszervezet és mint döntőbíró, a köztársaság igazodási pontja a modern világban egyre nehezebben helyét találó individuum. Fogódzópont egy közösséghiányos világban.

Nem tudok szabadulni attól a képtől, amely kialakult bennem pár nappal ezelőtt, amikor végigmentem ott a mi kerületünkben, a Hollán utcán, és egy idősebb asszony a kapuban állva, magában beszélve vagy az ott járókhoz beszélve azt mondotta: ennyi gonosz ember még nem volt a világon, mint mostanában! És látszott rajta, hogy egy őszinte világfájdalom tölti el. De ami miatt ezt citálom, az az a körülmény, hogy látszott az elveszettsége ennek az asszonynak. Az elveszettsége, hogy nem tudja, hogy mit kezdjen egy olyan világgal, amelyben még sokkal több gonosz ember van, mint mindenkor, és amelyben ő ott áll egyedül a maga elképzelésével arról, hogy hogyan is kellene az embereknek együtt élni, és nem tudja, hogy hova folyamodjon.

Úgy gondolom, hogy a köztársaság fogódzópont lehet egy ilyen fázó, bizonytalan, félelmekkel terhes, közösséghiányos világban. Ennyiben áll a republika gondolata, kontrasztban azzal a demokratikus liberalizmussal, amely pusztán egyénközpontú és pusztán a jogokra teszi a hangsúlyt. Ennyiben áll kontrasztban a civil társadalom utópiájával, amely úgy gondolja, hogy a civil társadalom tagjai legboldogabbak akkor volnának, hogyha minden kormányzat nélkül, minden állam nélkül élnének, és azután így vagy úgy összehangolnák szerződésekkel, vagy ahhoz hasonló cselekvésekkel összehangolnák a dolgaikat. Azt hiszem, hogy ez egy teljesen képtelen utópia, de erre se tudok kitérni.

Ezzel szemben a respublika, olyan államideál, amely nem puszta éjjeliőre akar lenni a széthúzó és széteső civil csoportoknak, amely nem a gazdaságnak a szolgálóleánya, hanem közösségi célokat fogalmaz meg, védelmet nyújt a bűnnel szemben, és állandóan azon van, hogy valahogy azt a rendkívül nehéz föladatot, amely tulajdonképpen a politikának – vagy ha úgy tetszik: a politikumnak – az alapegyenlete, hogy hogyan kell az egyéni és a közösségi célokat összehangolni, hogy ezt a nehéz föladatot megoldja.

Körülbelül ennyit tudtam mondani a köztársaságról, de azt gondolom, hogy a mondanivalónk ennél még sokkal bővebb. Szerencsére tíz vagy tizenkét további előadó fog beszélni, és hát remélem, hogy legalábbis az alapelvekben valamiféle egyetértés fog kialakulni közöttünk. De hogyha nem: ez is csak azt mutatja, hogy mennyire szükség van a köztársaságra. Mert hiszen pontosan ez az a keret, amelyben egyáltalában viták fogalmazódhatnak meg.

Nézzük meg kiindulásként, hogy amikor a magyar politikai kultúrában fajsúlyosan először beépült a magyar köztársaságnak valamifajta elképzelése, ez nem a jakobinusokhoz kötődik, amelyik jelen volt egy radikálisabb társaságban, a köztársasági eszme, de nem hangsúlyosan.

Ahol hangsúlyosan beépült, az valóban 1849, amikor az ország ugyan nem váltott államformát, de ténylegesen egy köztársasági berendezkedést célzott meg. Megnéztem az eredeti szöveget, hogy Szemere Bertalan 1849 májusában, amikor miniszterelnöki programbeszédét tartja, mit mond erről a dologról, mert azért az eredeti szöveg az mindig sokat elárul arról, hogy egy politikai kultúra hogyan adoptál egyfajta ideát. Ő azt mondja, hogy a magyar kormánynak három iránya van. Az egyik, azt mondja, hogy forradalmi. De ezt most felejtsük el, érdektelen, mert maga Szemere is azt mondja, hogy ez csak addig van, amíg ilyen idők járnak. Ha az idők lenyugszanak, ez elmúlik. Majd a következőt mondja: „A Minisztérium magát respublikai irányúnak vallja. Minden törekvésnek ellene lesz, mi a Monarchiára visszavezetne.” Tehát úgy tekinti a Monarchiát, mint ami már elmúlt. És most figyeljünk: „De ellene lesz minden respublikának is, mely a községi rendszer, családi élet s munkabiztosságon túl a tulajdonjogon s ennek rovására alkottatnék” – mondja. – „Oly respublikát akar, ha Isten megsegít, mely inkább boldogítson, mintsem fényljen.”

Szemerének ez az alap-határ, amit meghúz: nem nyúlni hozzá a polgári tulajdonviszonyokhoz. Viszont, ami rendkívül érdekes, hogy az első ilyen miniszterelnöki megfogalmazása a magyar köztársaságnak alapvetően szociális tartalmú. 1849-ben a miniszterelnök a munkabiztosságot, azt a köztársaság egyik fő funkciójának vagy feladatkörének tekinti.

A magyar politikai kultúrában a köztársaság első menetben úgy épül be, hogy szociális, de nem szocialista. Ez nagyon fontos, mert azért ma előjönnek újból ilyen szocialista reminiszcenciák e tekintetben, és én azt gondolom, hogy nincs mit kezdeni a szocializmussal e téren. A szociális jelleggel annál inkább. És ha elővesszük ezt az 1849-es szöveget, akkor azt lehet mondani, hogy egy nagyon sajátos változatban, de ezt az akkori magyar kormányzat abszolút módon érzékelte és érezte.

Amit elmond a Szemere – itt még benne van az is, hogy jó, nem szocialista, de akkor pozitív értelemben micsoda? Az egyik, amit pozitív értelemben fontosnak tart: a községi rendszer kiemelése. Ezt fordítsuk le a mai magyarra: ez az önkormányzatiságot jelenti. Ha a községi rendszert mai fogalomban akarnánk értelmezni, gyakorlatilag az mondja, hogy a köztársaság legyen önkormányzati jellegű, vagy minél több önkormányzatot tartalmazzon. Respektálja a családot, és – mint utaltam – a szociális elemeket.

Van azonban még egy elem, amit a Szemere 49-ben előhoz, a harmadik irányt, a forradalmi, respublikai a kormány, és – mondja – demokráciai. Tehát a demokrácia kategóriáját társítja hozzá, a respublikához. Mit ért ő ez alatt? Egy XIX. század közepi megfogalmazásról van szó. Azt mondja: „A Minisztérium magát demokráciai irányúnak tartja. Demokráciai értelemben kíván s fog minden törvényeket formuláztatni. A népfelségnek elvét minden, de minden következményében elfogadja. A népszabadság rovására…” – ezt a szót is kisajátították később! – „…a népszabadság rovására, mely minden hatalomnak örök kútfeje, senkinek sem ád a kezébe túlhatalmat.”

Tehát a demokráciafogalom akkor számukra azt jelentette döntően, ha le akarom fordítani, hogy hatalmi egyensúly kell a rendszeren belül. Illetve, ha másként fogalmazok: nem lehet hatalom kontroll nélkül. Magyarán szólva, Magyarországon, amikor megszületik ez a respublikai idea, egy ilyen nagypolitikai térben: ez egy önkormányzati típusú, szociális elkötelezettségű, a hatalmi egyensúlyt biztosítani akaró, a hatalom kontrollját és önkontrollját előtérbe helyező idea.

Szerintem ez az induló magyar politikai tradíciója a köztársaság eszméjének. És ha megnézzük, ez nem használhatatlan eszme. Ez nagyon is használható eszme, és értelemszerűen a huszadik században, vagy különösen a huszonegyedik század elején sem a szociális tartalom, sem a demokrácia fogalma nem kell, hogy ugyanazt jelentse, mint a XIX. század közepén. Többet is jelenthet. De egy biztos: hogy a köztársaság nem nyúlhat hozzá az emberek tulajdonához, élet- és vagyonbiztonságához. Ez alapügy.

Ha tovább nézzük ezt a fogalmat, amit a Szemeréék bedobtak akkor, és mondom, nem tudtak realizálni, akkor ebben benne van egy korabeli tapasztalat: az, hogy a hatalom kontrollja nagyon lényeges, mert a köztársaság elfajulhat. Itt majd a francia példák jönnek be később, hogy a III. Napóleon – nem akarok a részletekbe belemenni – lényegében egy jogkiterjesztő republikánus világ hogy fajult el tulajdonképpen autoriter rendszerbe. De félnek az akkoriban feltűnő kommunisztikus ideáktól is, amelyik viszont lehet, hogy megtartja a republikanizmusnak valamifajta értékét, csak eltünteti mind a demokratizmust, mind a polgárnak oly fontos élet-, tulajdon- és vagyonbiztonságot.

Szerintem ennek a Szemere-féle gondolatmenetnek azonban van gyengéje is. És ez pedig a nagyon erős antimonarchizmusa. Nem véletlen, hogy eddig mindegyik megszólalásból a Monarchia az úgy jelent meg, mint valami ellenpontja ennek a respublikának. Ez a magyar köztudatban így alakult. Mert így vezettük be – vagy vezették be. A monarchia ugyanis – ezt tudjuk – elvileg nem ellentéte a respublikának, ha a respublikát nem pusztán államformaként, hanem tartalmi rendszerként értelmezzük. A mai nyugati Európában, a mai Európai Közösségben az államok jelentős része államformáját tekintve monarchia, tartalmát tekintve, hogy így mondjam, a legszilárdabb alapon áll köztársaság. Nem hiszem, hogy ha a demokratizmust, a szociális biztonságot, a jogtiszteletet tekintjük a köztársaság lényeges részének és a hatalmi ágak egyensúlyát, és a hatalom kontrollját, hogy akár Dánia, akár Hollandia, akár Nagy Britannia ebben rosszabb lenne, mint bármilyen köztársaság. Sőt: tudnunk kell azt, hogy rengeteg köztársaság volt, amelyik még megtartotta a köztársasági ideát, és nagyon autoriter módon tudott működni. Gondoljunk annak idején Salazar Portugáliájára, vagy Franco Spanyolországára.

Tehát ha a republikanizmust nem államformaként értelmezzük, hanem egy tartalmi eszenciaként, akkor ennek a monarchia nagyon is meg tud felelni. Nevezetesen az alkotmányos monarchia. A magyar közgondolkodás viszont – és ez a 48/49-es tradícióval függ össze – elkezdte a monarchiát beszorítani egy par excellence feudális szerepkörbe. Őszintén megmondom, 1867 és 1918 között az akkori korszak magyar politikusai nem is nagyon tudtam ezzel mit kezdeni, a királyhűség, a monarchiapártiság, az mindig rájuk vetített valamifajta feudális ízt, miközben ebből ez nem feltétlenül következik. Sőt, a két háború közti Magyarország, a maga monarchikus államformájával, de nélkülözve a republikanizmus tartalmi elemeit, tovább erősítette ezt a közhitet, hogy tulajdonképpen problematikus dolog, ez a monarchia. Elvileg egyáltalán nem problematikus, értelemszerűen ez a magyar politikai kultúra leterheltsége. Az alkotmányos monarchia épp olyan megfelelő lehet republikánus szempontból, mint egy hagyományos republikánus értelemben vett köztársasági államforma.

Tehát ezt a tehertételt visszük magunkkal, ami jól jelzi azt, hogy minden olyan elemre, ami a köztársaság rendszerébe valamifajta tekintélyt akar beletenni, sokan idegesen reagálnak. Nem magától értetődő, hogy idegesen kell reagálni. A magyar köztudat valahogy úgy választotta szét, hogy a köztársaság – most hadd fordítsam le egy másik szóra – a szabadság közössége. Szemben a monarchiával, vagy mindennel, ami ehhez kötődik – ami a tekintély közössége. Tekintély – kontra szabadság gondolati koordinátái mentén indult el sok esetben a gondolkodás. Szerintem pedig, ez nem így áll, a kettő összeegyeztethető, hogyha a tekintélyközösség és a szabadságközösség nem egymást kizáró közösségek. Sőt, elvileg az kell maguknak mondanom, hogy a világ egyik, valószínűleg legjobban működő köztársasága három elv kompromisszumára épül – itt az Egyesült Államokra gondolok: a monarchikus elv – Bernard Shaw mondta, hogy a világ leghatalmasabb királya négy évig az amerikai elnök –, tehát van egy monarchikus elv, van egy arisztokratikus elv, ez a legfelsőbb bíróság intézménye. Kineveznek valakit, mint egy főrend, haláláig ő dönt. És persze ott van a mélyen demokratikus népképviseleti elv, amit maga az amerikai képviseleti rendszer jelent.

Tehát a különféle elvek kompromisszuma igenis nagyon életképesen tud működni, és a tekintély és a szabadság nem kell, hogy egymást kizáró fogalmak legyenek. Tehát ebből számomra csak az következik, hogy nem kellene feltétlenül idegesen reagálni tekintélytartalmú szimbólumokra, tudniillik – és ez a lényeg – tudnunk kell azt, hogy a köztársaság vagy egy köztársasági ethosz, ha kellően erős, legalábbis tartásban, emberi gondolkodásban felül tudja írni azt, amit a tekintély szimbolizál: az államot. Magyarországon még mindig erősebb az államtudat, mint az államforma-tudat – most az államformát, megint mondom, metaforikusan kezelve, tehát hogy egy tartalmi dolgot jelent – erősebb az embereknek a tudata a tekintetben, hogy van magyar állam, mintsem hogy van magyar köztársaság.

A tekintélyszimbólumok persze az államot erősítik, de a szabadságközösség és a tekintélyközösség lehetséges együttélése – ha lehet ezt mondani – mindenkinek megadhatja azt, ami számára ebben örömet jelent. Ha valaki Magyarországon a korona látványára sajátos izgalomba jön, és elégedettség tölti el, ebből nem következik az, hogy illojális polgára lenne a köztársaságnak, hogy az emberi szabadságjogok tekintetében kevesebbet vallana magáénak, mint olyan ember, aki esetleg ezt nem szereti.

Azt gondolom, hogy nekünk itt van egy lehetőségünk most, hogy kicsit újrafogalmazzuk ezt a köztársasági ideát, építve a magunk tradícióira. A magunk tradíciói az 1849-es tradíció, pozitívumaival és negatívumaival együtt, és mondhatjuk azt, hogy a köztársaság lehet tekintélyes, de nem kell, hogy tekintélyelvű legyen. Lehet tradicionális, de ebből nem következik, hogy feudálisnak kell lennie. Lehet szociális, de nem következik ebből, hogy szocialistának kellene lennie. És lehet szabadságközpontú, de ez nem azt jelenti, hogy az államot erodálnia kell.

Tehát magyarán szólva, én azt tudom mondani, hogyha a köztársaság ideáját egy picit újragondoljuk így a huszonegyedik század elején, én azt hiszem, hogy egyszerre megkaphatja a köztársaság a több demokráciát, a több stabilitást, a több folytonosságot, a több tekintélyt, és a több reprezentativitást. És azt hiszem, hogy ez egyáltalán nem valamifajta politikai vagy történelmi eklektikához vezetne, hanem ahhoz a nagyon határozott és szerintem tudatos felismeréshez, hogy a társadalom alapértékeinek tisztelete, az emberi személyiség jogainak tisztelete, a hatalmi ágak szétválasztásának elve, a hatalom, a minden hatalom kontrolljának elve és a történelmi tradicionalizmus összefér egymással, egymás mellett kezelhető.

Elnézést kérnék azoktól, akik valami lelkesítő útmutatást vártak a mai konferenciától: erre a filozófiatörténész alkalmatlan, Res publique vagy res totale című előadásom – ezt azért meg fogom magyarázni – az újkori köztársasági eszme dilemmáiról, antinómiáiról, problémáiról szól inkább.

A modern republikanizmust az különbözteti meg az antik köztárasági ideáltól, hogy kiinduló- és végpontja az autonóm ember, a szabad individualitás. Az ember, aki nem csak társadalmát alkotja meg önnön racionalitásának képére – ahogy ezt az újkori szerződéselméletek fogalmazták meg –, hanem saját természete is (legalábbis nagyrészben) saját tudatos tevékenységének a terméke. Ezt az eszmét Picco della Mirandola, a firenzei neoplatonikus gondolkodó úgy fejezte ki, hogy a teremtett lények közül egyedül az ember szabad, mert újrateremtheti önnön természetét: felemelkedhet az angyalok közé, de lesüllyedhet az állatok közé is. E végtelen dinamizmus nemcsak „az emberi méltóság” forrása lehet, ahogy a reneszánsz filozófusnál, hanem a korlátlan érdekérvényesítésé is, miként Hobbes híres-hírhedt bellum omnium contra omnes-e (mindenki harca mindenki ellen) esetében. Az ember sem metafizikailag, sem fizikailag nem korlátos szabadsága a kölcsönös destrukció végzetét vonja maga után – mivel természettől nem születtünk társadalmi lénynek, köztársasági kötöttségeink nem adottságok, hanem magunk teremtette, önként vállalt kötelezettségek. A szabad kreáció és az önkény a Leviatánban ikertestvérek: éppen mivel nincsenek természet-adta, „velünkszületett” morális és politikai kötelezettségeink, a pozitív jognak kell mindent megteremteni, ami a társadalmi életben az eltérő érdekek modus vivendi-jét kialakíthatja, s Hobbels-nál ezt csak egy teljhatalmú állam képes biztosítani. A szabad szerződés a politikai participációról való lemondást megkövetelő államot hoz létre, ez a commonwealth csak az alattvalók negatív szabadságát (gazdasági tevékenység, magánélet szabadsága) biztosítja, az antik polisz részvételi demokráciája világtörténelmi veszteséglistára kerül. A modern liberális demokrácia filozófiai megalapítójának tekintett Locke kikerüli a korlátlan érdekérvényesítés szabadságából származó csapdát azzal, hogy megőrzi az újplatonikus-keresztény tézisét az ember istenképmásiságának: van „velünkszületett” természeti-erkölcsi törvény, amely természetes jogaink (az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz) harmóniáját biztosítja a társadalmi szerződés által létrehozott renddel. Ez utóbbi sem az antik respublikák direkt demokráciája, ám a modern képviselet rendszer kidolgozásával megteremti a politikai részvételt helyettesítő parlamentarizmust, mint a politikai hatalom mindennapi ellenőrzésének intézményes garanciáját. Legnagyobb erénye Locke liberalizmusának, hogy a szabadon vállalt kötöttségek modern eszményét kiterjesztette a vallási közösség szabad megválasztására is, ezzel a hitéletet kimenekítvén az állami szabályozás politikai zsarnokságából és a polgári társadalom alapjoga, a gyülekezési szabadság fennhatósága alá vonta.

A „régiek és modernek szabadsága”, ahogy Benjamin Constant fogalmazott, az antik közvetlen és a modern képviseleti demokrácia különbsége a XVIII. század közepére vált éles világnézeti választóvonallá, s a század végére – természetesen a francia forradalom jakobinusok dominálta korszakában – lett a vallásháborúk vérességét is felülmúló politikai polémia központi kérdése. Az „egy és oszthatatlan” köztársaság jelzőpárosa vérpadra küldte a plurális és parlamentáris köztársaság képviselőit. A vita Rousseau Társadalmi Szerződésével kezdődött: a magánérdekek és magánéletek sokféleségének el kell tűnnie a köztársaság egységes érdeke és egynemű erkölcse világában, a „moi commun”, a közösségi én megőrzés nélkül megszünteti a partikuláris ének materiális vágyait és spirituális álmait. A magánszféra megsemmisül az egységes republikánus erény olvasztótégelyében, a magánmeggyőződések sokfélesége az állampolgári hitvallás politikailag előírt konfessziójában. A kereszténység egyetemes emberszeretetét azt ókori pogány államvallások nemzetségi-törzsi kötöttsége váltja fel, a sokféleség képviseletét az egyhangúan megnyilvánuló népakarat (a volonté générale) egysége és oszthatatlansága. Midőn a forradalom fényes napjaiban a „vive le roi!” halkuló hangját a „vive la nation!”, majd a „vive la république” (éljen a király, éljen a nemzet illetve éljen a köztársaság) diadalmas kiáltása nyomta el, ez a nemzeti szuverenitás, ez az „une et indivisible” (egységes és oszthatatlan) köztársaság a Leviatán abszolutizmusának a folytatását, a Rousseau-i általános akarat tévedhetetlenségét jelentette. Locke köztársasága, a hatalommegosztáson és az elidegeníthetetlen természetes jogokon, a vallásszabadságon és piacgazdaságon alapuló polgári társadalom eszménye amerikai álom, maradt. „A köztársaságban csak a republikánusok állampolgárok” – mondotta Robespierre 1794. február 5-én A politikai erkölcs elveiről szóló beszédében. – A Köztársaság számára a királypártiak, az összeesküvők csupán idegenek, jobban mondva ellenségek. Vajon a belső ellenséget nem szövetségesei a külső ellenségnek? A gyilkosok, akik belülről szaggatják a haza kebelét, az intrikusok, akik megvásárolják a nép képviselőinek lelkiismeretét, az árulók, akik áruba bocsátják a népképviseletet, a fizetett bértollnokok, akik meggyalázzák a népi forradalmat, pusztítják a köztársasági erényeket és erkölcsi ellenforradalommal készítik elő a politikai ellenforradalmat, vajon kevésbé bűnösek-e, kevésbé veszedelmesek-e, mint a zsarnokok, a köztársaság nyílt ellenségei, akiket szolgálnak? Mindazok, akik apagyilkos szelídséggel e bűnösök és a nemzeti igazságszolgáltatás bosszúálló pallosa közé állnak hazug érzelgősségükkel a köztársaság ellenségei, a zsarnokságnak csatlósai, Anglia és Ausztria felé száll sóhajuk, melyet az emberiség nevében rebegnek…”

Sieyes abbé, aki pedig hírneves „Mi a harmadik rend?”-jének azon gondolatával, hogy a harmadik rend minden, az egész nemzet, csak az első két kiváltságos rendet kell kivenni belőle, maga is hozzájárult a köztársaság eme kirekesztő, a polgárokat „két pártra, a népre és a nép ellenségeire” osztó (Robespierre) felfogásához, tehát Sieyes abbé thermidor után így fogalmazott: „Amit eddig alkottunk, az nem rés publique, hanem rés totale volt”, azaz a köz dolga helyett valami totális dolog. Ugyanezt a gondolatot Benjamin Constant úgy írta le, hogy a királyi abszolutizmus helyébe lépő Rousseau-i–Robespierre-i népszuverenitás „a nép minden részének holokausztját követeli meg a nép egésze nevében.” Tőle származik az antik és a modern respublika nagyhatású megkülönböztetése: a régi respublikák a poliszpolgár magánéleti szabadságának totális önfeladását követelték meg a politikai életben való közvetlen részvétel érdekében, míg a modern köztársaság a magánélet és a magánérdek, a privacy és a magánvélemény tiszteletben tartásán alapszik, igaz, a politikai életben való részvételt az x évenként szavazással tudja le, megelégszik azzal a parlamentáris-reprezentatív rendszerrel, melyet Rousseau és Robespierre az ókori rabszolgaságnál is rosszabbnak ítélt. Az ő republikanizmusuk lényege nem csak az, „antikizáló póz”, melyet Constant nyomán Marx is kiemel, hanem a republikánus erény azon eszménye, amely a magánérdek totális feladásán és a közjó feltétlen primátusán alapszik, s ez utóbbi kikényszerítője a politikai állam. Constant individualizmusa a felfogás kritikájaként megelőlegzi a rawls-i liberalizmust és a republikanizmus XX. század végi vitáit: „Ezek az érvelések az általános érdekről, az általános célról és minden általánosnak nevezhető dologról az általánosság eszményének obcessziójából adódnak. Hiszen mi más volna az általános érdek, mint az egyéni érdekek egyeztetése? Mi más az általános képviselet, mint az összes részérdek képviselete…?” Manapság egyre több kételyünk támad, hogy a privát javak kalkulációjából kijő-é – ahogy azt a XVIII. századvégi „láthatatlan kéz”-ben hívő liberálisok vélték – a közjó, a köztársaságnak „,mint olyannak” a közös java. Én azonban változatlanul jogosnak tartom Constant aggodalmát, hogy a KÖZ-re hivatkozva túlságosan könnyedén átcsúszhatunk az individuumok feláldozását könnyedén vevő ideológiák bűvöletébe, mely talán kevésbé kiábrándító, de veszedelmesebb világnézet, mint a „kaparj kurta” álláspontja. „Ha a törvény előírná nekünk, mint azt oly gyakran tette az elmúlt zavaros időszakokban, hogy lábbal tiporjuk erkölcsi kötelezettségeinket és érzéseinket, ha ama képtelen ürüggyel, hogy emberfölötti és megszentelt odaadással tartozunk annak a valaminek, amit felváltva királyságnak vagy köztársaságnak neveztek, a törvény megtiltatná nekünk bajbajutott barátaink segítségét vagy előírná legyőzött ellenségei üldözését… az ilyen törvény essék erkölcsi kiátkozás alá, fogadjunk engedetlenséget a törvény nevével felruházott igazságtalanság, a közjó nevével takarózó bűnök rendszere ellen!” A polgári engedetlenség lehetősége, az egyéni lelkiismeret autonómiája nélkül a köztársaság semmivel sem különb az ázsiai despotizmusok vagy a modern totalitarizmusok államánál.

Az egység és oszthatatlanság jakobinus illetve államszocialista ideálját, a hatalommegosztás elvető köztársaság eszméjét én ilyen zsarnoki elvnek látom. Ellenelve és ellenszele a pluralizmus, a köztársaságot alkotó individuumok erkölcsi és eszmei, vállalkozási és vallási szabadságának elismerése. Az emberi jogok teljességének a köztársaság alkotmányos alapelvévé tétele. Az egység csak vészhelyzetben valóságos, a köztársaság normális napi életét a sokféleség dominálja. A vélemények egységesítése a legrosszabb, ami egy modern respublikával és respublikában történhet. Amikor eleink elfogadták a tordai országgyűlésen a négy nagy felekezet vallási szabadságát, nem úgy jutottak egyezségre, hogy szentháromsághívők és szentháromságtagadók egységesítésével előírták, hogy Erdélyországban a kétistenhit kötelező, hanem hogy először és egyedül Európában a trinitáriusok mellett biztosították az antitrinitáriusok vallásszabadságát is. Mi is ekként cselekedjünk a sokhitű Magyar Köztársaságban.

Hadd kezdjem azzal, hogy én igazán nagyon örömtelinek tartom azt, hogy ma itt a köztársaságról beszélünk, hiszen valóban a köztársasági gondolat valahogy itt van a levegőben. Az, hogy létrejött ez a konferencia – és megjegyzem, nagyszerű dolog szerintem, hogy a volt köztársasági elnök, Göncz Árpád nyitotta meg – tehát az, hogy a konferencia létrejött, az, ahogy Kende Péter is utalt rá, Medgyessy Péter miniszterelnök úr nem olyan régen említést tett a köztársaságról. Hadd jegyezzem meg itt, hogy magam is néhány hónappal ezelőtt a liberálisok számára azt javasoltam, hogy a zászlajukra a köztársasági eszmét tűzzék, egyfajta új identitás megteremtése érdekében.

Tehát ezek az elemek mind-mind azt mutatják, hogy valahogy itt van a levegőben a köztársasági gondolat a magyar politikában és a magyar közéletben, és egyre többet beszélünk róla. Különböző kísérletek zajlanak arra vonatkozóan, hogy definiáljuk vagy politikailag értelmezzük a köztársaságot. Most én ehhez szeretnék hozzájárulni, természetesen egy sajátos aspektusban.

Először is, azzal szeretném kezdeni, hogy az, hogy önmagában a köztársasági gondolat ilyen fontossá vagy érdekessé vált, annak többek között az az oka, hogy nagyon erős szellemi-ideológiai vákuum van Magyarországon, hosszú ideje, a kilencvenes években. Megjegyzem, ezt a szellemi-ideológiai vákuumot a jobboldalnak sikerült valamilyen módon kitölteni politikai tartalmakkal, sikerült egy sajátos identitást megteremtenie – majd erről szeretnék beszélni, hogy milyen ez az identitás – ezzel szemben a baloldal, a szocialista párt egy anti-dentitást állított szembe – majd erről is szeretnék beszélni, hogy ez micsoda –, és ez az üresség, ez a hiány, amely szerintem évről évre súlyosabb és jelentősebb, hívja életre szerintem a köztársasági eszmét újra, és töltheti meg tartalommal az elkövetkezendő időben.

Részben ez a hiány az okozója szerintem áttételesen annak a jelenetnek is, amiről Kende Péter beszélt, az idős hölgy részéről, aki azt mondta, hogy soha ennyi gonosz ember még nem volt körülötte, úgy érzi, a világban. Szóval nehezen tudunk eligazodni, és sokan nehezen tudnak ma eligazodni Magyarországon. Sokan rosszuk érzik magukat Magyarországon. Sokan úgy érzik, hogy az, ami a rendszerváltás után történt, nem igazán az övék. Nem igazán róluk szól. Hiányzik az átélése a rendszerváltásnak, a köztársaságnak, ha úgy tetszik, a megtapasztalása, mi szükség lenne ahhoz, hogy ez valóban politikai identitást teremtsen.

Nos, mi is a köztársaság egyfajta idealisztikus változatban? Én azt gondolom, hogy a köztársaság, az tulajdonképpen az én felfogásomban azt jelenti, hogy olyan polgároknak a közösségek, akik egymás sorsában önkéntesen és tudatosan osztoznak, és ráadásul ez a közösség önrendelkező. Tehát itt az önkéntességnek, a tudatosságnak és az önrendelkezésnek is rendkívül fontos szerepe van. A közösség nevében gyakorol a köztársaság egyfajta jogokat, és a szabályokat közösen határozzák meg. Tehát olyan eljárásban határozzák meg ezeket a szabályokat, ahol mindenki, tehát önkéntesen és tudatosan vehet részt, és ezáltal gyakorolja az önrendelkezést. Ilyen értelemben, amit Kende Péter felvetett, természetesen az én felfogásomban nyilvánvaló, hogy formailag lehet köztársaságnak nevezni a Tanácsköztársaságot vagy a népköztársaságot, tartalmilag ezeknek semmi köze nincs a köztársasághoz. Mert nem merítik ki ezeket a tartalmi ismérveket.

Megjegyzem, igaza van Kende Péternek abban is, hogy valójában a mostani, 1989-90-ben, a rendszerváltás után létrejött Magyar Köztársaság az első, amelyik valóban tisztán ezeket a lehetőségeket megmutatja. A többi, eddigi történelmi kísérlet, az kísérlet volt, közel állt hozzá, jó néhány, és a 48-as például, amiről Gerő András is itt beszélt, szerintem is ez a legtisztább történelmi forrás, ehhez és ide vissza is lehet kanyarodni.

De valójában az igazi megjelenését ezt most tapasztaljuk a rendszerváltás után a köztársaságnak. A köztársaságban – még egyszer hangsúlyoznám, ez az idealizált változat – a közjóról folyik a diskurzus. És ez nagyon fontos megint. A közjóról azért, mert itt nézeteket vitatnak meg a köztársaságban, különböző nézetek ütköznek. Különböző értékítéletek, különböző morális felfogások, ha úgy tetszik, és a közösség javát próbálják a közjóról folytatott vitában eldönteni. Tehát ezek a kérdések morális kérdések is, amiről döntenek. Morális döntéseket is hoznak egy köztársaságban. A polgárok, természetesen, akik ebben a vitában részt vesznek, morálisan egyenlők. És a közösség különböző tagjai iránti szolidaritásban és a közjó iránti lojalitásban nyilvánul meg az az állampolgári erény, amiről megint csak szoktunk beszélni gyakran a köztársaság kapcsán.

Ez nagyjából egy ideál, idealizált forma, mondhatnánk azt, hogy Rousseau óta körülbelül valamiféle ilyesmi a köztársasági elvárás. Én azt gondolom, hogy a jelenlegi magyarországi politikai viszonyoknak az egyik legkomolyabb kritikája, hogyha összevetjük ezzel az elvárással azt, amit ténylegesen tapasztalunk. Tehát mi a valóság ma Magyarországon? Mi az, amiről Kende Péter példája is szól?

Én azt gondolom, hogy a valóság, aggasztó a politika szempontjából, és egyszerűen van néhány olyan kérdés, amiről beszélünk, érintőlegesen beszélünk, vagy keveset beszélünk, többet kellene róla beszélni, de a társadalom valós problémáit jelenti.

Az első és legsúlyosabb probléma ma Magyarországon a korrupció, szerintem, amely már évek óta jelen van, az elmúlt kormányzás idején is rendkívül súlyos gond volt, ma is jelen van. A korrupció hihetetlen mértékben van jelen a magyar társadalomban. Tudjuk jól, hogy szinte általános közérzet Magyarországon, hogy senki nem jut semmire se, nem jut előre, nem tud elintézni semmit se magának, ha nincs egy befolyásos barátja, egy megfelelő ismerőse a megfelelő helyen, ahova oda tud telefonálni, akinek tud szólni, aki segít neki kijárni azt érdekeiben bizonyos dolgokat. Ez egy rendkívül súlyos társadalmi probléma, és hát nem az idealizált köztársasági formáról szól – ha úgy tetszik –, amit előbb elmondtam.

Másfelől a demokratikus intézmények iránt kialakult egyfajta komoly szkepszis. Mert az emberek egy jelentős része azt gondolja, hogy ezek a demokratikus intézmények nem az ő javát szolgálják. Nem érzik át, hogy valóban részt vesznek a demokratikus döntéshozatalban. A közösségi önrendelkezés az egyre inkább olyasminek tűnik, hogy távolabb van az emberektől a politika világa, úgy érzik, hogy nem lényeges kérdésekről szól sokszor a politika, és kevés beleszólásuk van az önrendelkezés révén a közügyeknek az intézésébe.

Harmadrészt vannak egyszerűen olyan témák – amelyekről én most nem akarok beszélni, csak jelzés szintjén szeretném érzékeltetni –, amelyek szerintem fajsúlyos kérdések, és a politika nem fordít elég figyelmet arra, hogy ezekről beszéljünk. Ilyen az élhető életnek a kérdése, ennek egy aspektusa az egészségügy problémája, bizonyos modern eszmék és ideák – erre Vitányi Iván is részben utalt –, amelyek a nyugat társadalmakban egyre komolyabb módon gyökeret vernek. Ez nem csak a zöld vagy az anti-globalista gondolkodásmódot vagy mozgalmakat jelenti, de hasonló típusú úgynevezett posztmodern vagy posztmateriális értékeket és gondolkodásformákat is. Vagy ilyen a szegénység kérdése, a romák helyzete Magyarországon. Ezekről a kérdésekről kevés az őszinte diskurzus.

Tehát én azt látom, hogy vannak válságjelek. Ezekre a válságjelekre milyen válaszok születnek? Említettem, hogy a jobboldalnak van egy szerintem létező indentitás-kísérlete. Ez nagyjából az, hogy mindezekre a problémákra, amelyeket én felsoroltam, a válasz körülbelül annyi, hogy rendkívül fontos a tekintélytiszteleten alapuló, értékmegőrző, hagyománytisztelő gondolkodásmód Magyarországon, amely a keresztény hitre épít, a nemzeti gondolatra, a családcentrikusságra és a Fidesz-féle polgár fogalom valójában ezt a rendes keresztény magyar embert írja le tulajdonképpen. És ez – megint csak Kende Péter utalt Németh László révén – erre a mélymagyar - hígmagyar distinkcióra. Valójában a jobboldal operál, ha nem kimondottan, de ezzel a különbségtétellel. Tehát vannak – ha úgy tetszik – a rendes magyar keresztény emberek, akik egyfajta értékmegőrző módon, értékorientáltan, szükséges, hogy segítsenek az embereknek, vezessék az embereket, boldoggá tegyék az embereket, és ehhez a mítoszhoz, ehhez a szimbolikarendszerhez hozzátartozik Szent István, és ide tartozik a Korona is. Ha úgy tetszik, mind-mind ezeket szolgálják, ezt a mítoszrendszert, ezt a gondolkodásmódot.

Azt gondolom, természetesen, hogy nagyon sok jobboldali ember van, aki az általam, vallott köztársasági eszmét nyilván osztja és azzal egyetért, de a jobboldal politikai ideológiája, politikai mítosza, az számtalan esetben szemben áll szerintem azzal a köztársasági ideállal, amiről én most beszélek, és amit már az előzőekben is elmondtam, és amit szeretnék itt erősíteni, hogy fontos lenne, hogy ez Magyarországon egyfajta identitásteremtő erőként megjelenjen.

Ezzel szemben mit látunk a baloldalon? Említettem, hogy én itt egy anti-ideológiát vagy egy anti-identitást veszek észre. Ez nagyjából annyit jelent, hogy a dolgokat lehet jól és rosszul intézni, és általában féljünk azoktól, akiknek komolyabb ideológiai meggyőződése van, mert abból mindig csak baj származik. Nyilván visszavezethető oda, hogy a Kádár-rendszerben és az elmúlt negyven évben mi volt Magyarországon, és az MSZP a kilencvenes években részben a túlélés részeként úgy ítélte meg, hogy az a helyes politikai álláspont, hogyha egy ilyen értékmentes felfogást képvisel a magyar társadalomban. Ez az értékmentes, mondhatnám technokrata nihilizmus, ami jelen van, ez részben változik persze, mert azt látom, hogy a Szocialista Párton belül is erős törekvések vannak arra, hogy egy értékorientáltabb politizálás induljon el. De óhatatlan, és a kilencvenes években, sőt a mostani kétezres évek elejére is ez a jellemző a baloldalra. Ezt nagyon erősen legitimálja vagy erősíti ez a Kádár-rendszerre jellemző érdekbeszámításos, kijárós hatalomgyakorlási technikát, amit ma is érzékelünk. Itt a korrupció kapcsán beszéltem erről, hogy ez nagyon súlyosan lengi át a magyar társadalmat, nagyon erősen befolyásolja jelen pillanatban is.

Mindezek miatt javasoltam én annak idején, hogy a liberálisoknak nagyon fontos lenne zászlajukra tűzni a köztársasági eszmét azért, mert egy harmadik identitást lehet ezzel a kettővel szemben állítani. A létező, valóban létező, bár általam vitatott tartalmakkal megjelenített jobboldali konzervatív identitása, az anti-identitása, amit a baloldal képvisel, ezzel szembe kellene állítani szerintem a köztársasági ideált. Azt a köztársasági ideált, ami – még egyszer hangsúlyoznám – az önrendelkezésen alapul, ez a legfontosabb. Önkéntesség és tudatosság van benne, és az önrendelkezésen alapul.

A köztársaságnak egyébként, hozzátenném, ezen túlmenően lényege, hogy ráadásul úgy kell fenntartania ezt a közösség iránti lojalitást, amiről már előbb szintén említést tettem, hogy a morális egyenlőség elvén alapuló intézményeket kell működtetni, és közben lényegesen és alapvetően más erkölcsi meggyőződések szerint élik az életüket az emberek, és ezzel is szembe kell nézni. Különböző politikai és erkölcsi meggyőződések vannak egy köztársaságban, és úgy kell élhetővé tenni az életünket, hogy világosan látnunk kell azt, hogy mások mást gondolnak jó néhány kérdésről. Például arról is, hogy hogyan kell egy társadalmat helyesen berendezni.

A köztársaság egyúttal állandó vitát is jelent. A köztársaság értékvitákat jelent, értékorientált vitákat, amely vitákat a közjó érdekében – még egyszer hangsúlyoznám: gyakran morális kérdéseket is – el kell valamilyen módon dönteni. Ezt azért hangsúlyozom ezt a motívumot, mert ilyen értelemben az a köztársasági eszme – amit én lényegesnek tartok, fontosnak, sőt elengedhetetlennek tartok, és azt gondolom, hogy az egyetlen mozgósító erejű identitás lehet a jobboldal identitásával szemben – szöges ellentétben áll a nemzeti közép fogalmával, például. A nemzeti közép fogalma ugyanis szerintem egy üres és koncepciómentes politikai felfogás, és egészen mást jelent egy értékorientált köztársasági eszme.

Summa summarum: én azt gondolom, hogy a köztársasági gondolat rendkívül aktuális ma, és gyakorlatilag ez az egyetlen politikai mező, ahol történelmi hagyományokra hivatkozva, létező vákuumot megtalálva, ami a mai magyar társadalomban jelen van, ma szembeállítható, felépíthető egy működőképes, hatékony és erős politikai identitás, azzal a jobboldallal szemben, aki sajnos ma egyedül rendelkezik Magyarországon ilyennel.

KÖZ-társaság, roma identitás

Alapvető kérdéseinkre nem tudjuk a minden időben és mindenkire érvényes válaszokat… A KÖZ-társasága olyan történelmi intézmény, amely nemcsak közjogilag, államelméletileg feltételezné, hogy hasonlóan gondolkodjunk egymásról, akik ennek a KÖZ-társaságának a tagjaiként szeretnénk magunkat felismerni, hanem azt is feltételezné, hogy magukról a KÖZÖSSÉGEKRŐL és a KÖZÖSSÉGEK TÁRSULÁSÁRÓL is hasonló élményeink legyenek.

Azonban más az élménye a KÖZ-társaságáról annak, aki szegény, más annak, aki gazdag… Más annak, akit kényszerek korlátoznak, és más annak, akinek a lehetőségei gyarapodnak általa… Mást jelent a KÖZ-társaság tagjának lenni befogadottként, és más kirekesztettként… Mást jelent a közösség tagjának lenni akkor, ha valaki oda tartozik, és mást jelent annak, akinek – bár odatartozik – még vendégként sem tűrik el a jelenlétét, vagy a létezését sem.

Más annak az embernek a KÖZ-társaság tagjaként létezni, akinek abba elegendő volt beleszületnie, és más annak, akinek bizonyítania is kell, hogy ő is beleszületett…

- A feketék? Azok is az enyémek…- hangzik a felelet.

Ennyi a történet. És ennyire egyszerű a juhok KÖZ-társasága is.

Fogantatásunktól kezdődően elegendő lenne, hogy létezésünket már tiszteljék, mégis csak akkortól vesznek bennünket emberszámba, amikor a külvilág már ránk teheti a kezét világrajöttünkkor. Nem elég a KÖZ-társaságának tagsági jogaihoz anyánk méhe, szeretete vagy éppen nem szeretete, a világ látni akar bennünket, tapintani, érdekeit akarja érvényesíteni, ahogyan mi is hangos sírásunkkal.

És innentől elkezdődik az is, hogy miként ismernek fel bennünket közösségeink, miként illesztenek be bennünket és hova és miként. Fehér bárányok vagy feketék leszünk-e? Esetleg tarkák. Persze kicsit mindenki tarka… valahol, valamikor.

A roma identitásról biztosan tudjuk, hogy a gázsók, a nem cigányok részéről a CIGÁNYOK megítélése sokkal egyértelműbb és karakterisztikusabb, egységesebb, mint maguknak a romáknak az önmagukra vonatkozó azonosságtudata. Ez utóbbi ugyanis a nyelvtől, a szokásoktól és a társadalmi helyzettől függően is igen változatos képet mutat, és korántsem egységes tudat. Azt is mondhatnánk, hogy Magyarországon a gázsó többség differenciálatlan romaképe alapvetőbben határozza meg a romáknak a KÖZ-társaságában elfoglalt helyét, mint maguknak a romáknak a saját magukra vonatkozó azonosságtudata.

Holott ennek éppen fordítva kellene lennie. Ahogyan ez a gázsó többség közösségei és tagjai esetében így is van.

Ebből következik, hogy a KÖZ-társasági tagság a gázsók esetében születési előjog, identitásukból eredő jogállapot, és ez a tagsági jog az identitás része is. Míg a romák esetében magát a roma közösségi és személyes identitást is inkább kívülről, a többségi gázsó társadalom előre megfogalmazott egységesítő ítélete és – valljuk meg – feltételei határozzák meg.

Mindez régtől fogva van így, de nem maradhat örökké így. A roma identitás önmeghatározó képességét és ezen belül a KÖZ-társasági tagságnak a születés jogán való tudatát magának a romák közösségének kell a magyar nemzeti identitás részeként megélnie. A társadalom életében olyan élmények lehetőségeihez kell a romákat hozzásegíteni (és nem helyettük ilyen élményeket kreálni!), amelyekben maguk alakíthatják sorsukat, ahogyan azt a társadalom többi tagja megteheti.

Erre formális esélyegyenlőség nem elegendő! Az ugyanis azt feltételezi, hogy az elérhető esélyegyenlőségi élmények feltételei mindenki számára adva vannak. Holott éppen azt fejtettük ki, hogy már a KÖZ-társasághoz való tartozás is a romák részére nem a létezésükből eredő feltétlen helyzet, hiszen a köztársaság közösségéhez tartozás tudatát is a gázsók egységesítő romaképe határozza meg, és nem a romák önmeghatározó élményéből, erejéből következik.

Tudomásul kell vennünk, hogy a romák romaidentitása archaikus, hagyományos romaközösségi, „BELSŐ-nek” nevezhető, különféle közösségi azonosságokat is hordoz, azonban MEGKÜLÖNBÖZTETVE ETTŐL, a nem-roma közösség roma képét is tartalmazza a „ROMÁNAK, CIGÁNYNAK” nevezett identitás, mely KÜLSŐ eleme a roma identitásnak.

Ezekkel a külső elemekkel vagy azonosulnak a romák, vagy nem. De mivel nem önazonosulási folyamatból erednek, a roma identitás részeként való megjelenésük lelkileg is, szociálisan, szociálpszichológiailag is anakronisztikus. Hiszen hogyan lehet a roma identitás része az, ami nem is önazonos, nem önmeghatározó élmények eredménye? Ebből következően: maguknak a romáknak is ellentmondásos, hol alkalmazkodóan elfogadó, hol elutasított ezeknek a külső, többnyire előítéletes indentitáselemeknek az énképükben való helye.

Az ilyen elutasított kisebbségi identitáselemek szomorú sorsa mégsem az, hogy kirekesztődnének a közösség, az egyén azonosságtudatából, hanem az, hogy ezekkel a roma közösségek és tagjaik nap mint nap magukban és a gázsókkal megküzdenek; leküzdendő és frusztráló tudati tartalomként élik meg: vagyis ekként is anakronisztikus részei az identitásuknak.

A KÖZ-társasága területi, nemzeti, néven nevezhető politikailag, jogilag és érzelmileg is: Magyar Köztársaság. Tagsága: magyar nemzeti identitásúak vagy olyan önmagukat más nemzet tagjaként identifikáló emberek, akiknek van valamilyen identitásbeli kötődése is a magyar közösséghez.

Az identitás, köztársaság, demokrácia és emberi, állampolgári jogok azok a kérdések, amelyekkel a mai romapolitikát meghatározhatjuk.

Közösségi és személyes identitásunkat magunknak kell felépítenünk, ettől megkülönböztetetten állampolgári, és ha úgy tetszik, magyar identitásunkat a gázsó közösséggel elfogadtatva; emberi, polgári jogainkat pedig türelmetlenül és létezésünk alapján.

Milyen KÖZ-társaság az, amelyikben ennyire kihasználhatóan, minket megoszthatóan és megítélhetően lehetünk csak önmagunkkal azonosak? Milyen állampolgárság az, amelyikben mindennapos a diszkrimináció, és a szegregáció ilyen anakronisztikus roma identitás alapján? A válasz csak egy lehet: az ilyen KÖZ TÁRSASÁGA nélkülözi azt a teljességet, aminek az elérése érdekében közösen dolgoznunk kell.

Meg kell alkotnunk közösségi autonómiánkat, respublikánk közös autonómiáját, amely a demokratikus és emberi alapjogok keretei között egyenrangú, és egyenjogú közösségi identitásokból épül fel.

Cselekedeteink során különbséget kell tennünk a roma és a nem roma ügyek között. Roma ügy mindaz, ami önmeghatározó képességünkre tartozik. Minden más nem roma ügy: állampolgári, emberi jogi, eredendően emberi ügy, amiben semmi helye nincs a KÖZ-társaságon belüli etnikai alapú megkülönböztetésnek, mert az éppen így diszkriminál, és szegregál. És ebben az értelemben a KÖZ-társasági identitás, az állampolgári identitás, a nemzeti identitás ellen hat.

Ha kell pozitíve diszkriminálni, akkor azt – ami mindeddig szóba sem jött(!) – más viszonylatok közepette kell: szociális alapon például, mert valaki szegény, pedagógiai alapon, mert sajátos nevelési igényű ember stb.

Az ÉRDEK is vezérli magatartásainkat és szándékainkat. Nem elegendő és káros lenne, ha teendőinket a gázsó engedékenység és nagylelkűség, valamint a feltörekvő és politizáló roma értelmiség találkozása és jakobinus lendülete határozná meg.

A KÖZ-társasági autonómia jellemzőjeként azt fogalmazhatjuk meg, hogy a legjobb társadalmi befektetés a legkevésbé preferált társadalmi csoportok életkörülményeibe, integrációjába való beruházás. A köztársaság társadalmi kohéziója azon múlik, hogy a leggyengébb érdekérvényesítő közösségei mennyire képesek a legpreferáltabb csoportokhoz képest a respublika szerves, egyenjogú identitásaiként viselkedni, cselekedni.

Alapvető kérdésekben nem tudjuk a válaszokat. De azt tudjuk, hogy önmagunkhoz képest kell megtennünk mindazt, ami saját emberi, nemzeti vagy akár származási becsületünk megkíván önazonosságunk, állampolgárságunk autonómiája érdekében.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!

Nem megismételve azt a vitát, hogy hányadik köztársaságban vagyunk, elfogadva azt a közkeletű vélekedést legalábbis, ami a hozzánk közelebbi politikai oldalban meggyökeredzett, hogy a mai a harmadik köztársaságunk, és ha az elsőt, másodikat, harmadikat nézem, akkor nyugodtan mondhatom, hogy ezen magyar köztársaságokat háborúk szülték. Az elsőt az első világháború. A másodikat a második világháború. A harmadikat pedig a hidegháború.

Közös tehát az eredete ezeknek a köztársaságoknak, a végkifejletük azonban eltérő. Az első két köztársaság diktatúrába zuhant, a harmadik lassan konszolidálódik és megerősödik. A sorsok tehát különböznek, az okok viszont többé-kevésbé hasonlítanak egymásra, vagy azonosak. Köztársaságaink sorsát, létét és létének, vagy léteik lehetőségét nem maguk döntötték el, hanem a nagyhatalmak. Így történt ez mindhárom esetben. A magyar köztársaságok közül, ezen három magyar köztársaság közül, csak a harmadik, a jelenlegi született szerencsés csillagzat alatt. Hogy létezhetünk, azt nagyobbrészt egy számunkra kedvező világhatalmi, geopolitikai következménynek tekinthetjük. De hogy milyen ez a köztársaság, hogy miként rendezzük be ezt a köztársaságot, ezt nagyobbrészt magunk dönthetjük el, ebben nagyobbrészt szuverének vagyunk.

Hankiss Elemér beszélt a birodalmak életciklusáról. De van a köztársaságoknak is életciklusa. A köztársaságok életciklusa három K-betűvel kezdődő, nem magyar fogalommal írható le. Nem lesz túl szellemes, de egyszerű lesz a képlet. Az első szakasz a köztársaság alakulásának pillanatában a nagy konszenzus pillanata. A következő, szinte törvényszerűen a konfrontáció időszaka. A harmadik a köztársaság konszolidációjának az időszaka.

A köztársaságok konszenzusban születnek. A tagadás, a „nem” konszenzusában. Abban az állításban, hogy nem úgy, hanem másképpen. A „nem”-ekben egyetértő erők széles politikai, társadalmi koalíciója hozza létre a köztársaság politikai-társadalmi bázisát. Tagadás a múltra, de a nem”-ek konszenzusa, a dolog természetéből fakadóan, tiszavirág életű. A „nem” kimondására szerveződött politikai-társadalmi koalíció a hatalom megragadását követően, lényegében azonnal felbomlik. Mert a demokratikus köztársaságban ez a dolgok rendje.

A konszenzust a konfrontáció váltja fel, az egész részekre válik. Egészen addig tart a konfrontáció szakasza, amíg meg nem találja a köztársaság közös „igen”-jeit. Amikor megvannak a közös „igen”-ek, akkor kezdődik a konszolidáció remélhetőleg hosszú szakasza.

Ma azt gondolom, hogy két világ határán állunk. A konfrontáció és a konszolidáció szakaszai között. Sok tekintetben rajtunk múlik, megtörténik-e a tartós konszolidáció, megtörténik-e a kiegyezés. De el szeretném nektek mondani, hogy azt gondolom, hogy az „igen”-ek kimondása, a konszenzus megtalálása, nem egyik vagy másik politikai párt vagy politikai oldal feladata. Ahogyan nem létezhet nemzet a szociáldemokrata vagy liberális gondolatok, eszmények befogadása, befoglalása nélkül, és minden ilyen nemzetet kirekesztőnek, károsnak tartottunk, ugyanúgy nem létezhet köztársaság, köztársasági gondolat, köztársasági eszmény a konzervatív világ gondolatainak, értékeinek egyenrangú részvétele, beszámítása, befogadása nélkül.

Köztársaság és nemzet semmilyen tekintetben nem egymás alternatívái. Az elmúlt négy évben hatalmat gyakorló koalíció, a jobboldal koalíciója előszeretettel használta a politikai közösség megformálására a nemzet fogalmát, ilyen vagy olyan módon. A köztársaság politikai közösségének előtérbe kerülése, nem független ezen politikai koalíció megjelenésétől, és abból még nem következik, hogy a nemzetre köztársaságot kell mondanunk. Hogy választani kell a nemzet vagy köztársaság között. Sőt, azt mondom, hogy nem szabad választani. Nemzet és köztársaság.

A nemzet. Vannak szerencsésebb országok, mint mi, ahol ez fel sem merül. Ahol nemzet vagy köztársaság – így nem is kérdés talán. Vagy haza és nemzet nem kérdés talán. Sokan mondják, akik jobban ismerik nálam az angolszász világot, hogy nem is értik nagyon sok helyen a mi ilyenfajta dilemmáinkat. A politikai nemzet és kultúrnemzet dilemmáját – Vitányi Iván sokszor mesélt nekünk erről. Nekünk van ilyen dilemmánk. Számunkra a nemzet, a magyarság történelmi-spirituális közössége, a tizenötmillió magyar – ehhez képest a köztársaság szekularizált, aktív jelenbéli együttműködésünkre épülő, a politikai közösséget az alkotmányban, szerződésben is megformáló közösség. Nem kell választani az ész és az érzelem között, bár nem szeretném azt mondani, hogy az egyik a ráció világa, a másik meg az érzelmek világa. De szeretném lebontani a bal-liberális oldalban a nemzettel kapcsolatos időnként érzékelhető, és azt gondolom, indokolatlannak tekinthető félelmeket, helyenként előítéleteket.

A konszolidált köztársaság az „igen”-ek konszenzusára épül. Az „igen”-ek természetesen a versengő politikai térben csak korlátozottak lehetnek, az „igen”, az „igen”-ek a konszenzus talapzatát adó politikai minimumok rendszere. A politikai minimumok tehát, ha nem általánosak – márpedig nem azok, hiszen az egész a köztársaságban részekre szakad, és a részek versenyére épül – akkor a politikai minimumokat nagy körültekintéssel és nagy visszafogottsággal kell megfogalmaznunk.

A politikai minimumok két feltételt kell teljesítsenek. Egyrészt: a politikai minimumoknak olyanoknak kell lenniük, hogy azok tartalmát egyik versengő politikai fél se kérdőjelezze meg, másrészt pedig ezen minimumokba foglalt politikai értékek, állítások, törekvéseken túli vita esetén egyik politikai fél se kérdőjelezze meg a rivális politikai fél demokratikus köztársasági elkötelezettségét. Ez az a két korlát, amit meg kell tartani.

Azt gondolom, hogy a harmadik magyar köztársaság öt „igen” konszenzusára, öt politikai minimumra épülhet. Még mielőtt ezt felsorolom, hadd tegyek egy nagyon rövidke distinkciót.

A konszenzusaink lehetnek cselekvőek, és lehetnek némák. A nemzetközi politikában és a magánéletünkben egyaránt vannak olyan konszenzusaink, amelyek abból állnak, hogy nem szólalunk meg. Hogy nem tesszük szóvá azt, amiről tudjuk, hogy hiába tennénk szóvá, nem lehet közöttünk megállapodás. És nincs érdekünkben, nem áll szándékunkban újra nyitni olyan vitát, mely az együttműködést megakadályozza. Ismerünk sok ilyet a diplomáciában, és ismerünk sok ilyet a magánéletünkben. A politikában is kellenek nem-cselekvő konszenzusok. Az öt konszenzus közül, az öt politikai minimum közül legalább egy lesz ilyen.

Az öt szükséges politikai minimum a következő:

Az első az identitás- vagy történelmi minimum. A második az erkölcsi minimum. A harmadik a demokratikus minimum. A negyedik a szociális minimum. Az ötödik a nemzeti minimum.

Csak az elsőről mondanék kettő-három mondatot. Miért mondom, hogy néma kell, hogy legyen ez a minimum? Nagyon egyszerű lenne a dolgunk, ha nem lenne vitája Magyarországon bal- és jobboldalnak, hogy mi is a történelmi öröksége a demokratikus magyar köztársaságnak. Nagyon könnyű dolgunk lenne, ha a történelmi múltunkkal való foglalkozás, annak vitája nem állna közvetlen kapcsolatban bármelyikünk legitim politikai létének azonnali megkérdőjelezésével. Nagyon könnyű lenne a dolgunk, ha ezek a viták nem azt eredményeznék, hogy bal- és jobboldal időnként egymást megkérdőjelezhető legitimitású modern politikai szereplőnek tekintené. Aszimmetrikus ez a viszony, azt gondolom, hogy erősebb az erre való törekvés a jobboldalon, támadva és vitatva a jelenlegi magyar baloldal kontinuus létét a kommunista múlttal és az erre épülő kritikával el lehet-e jutni a mai magyar baloldal legitimitásának megkérdőjelezéséig, de nem tudom azt állítani, hogy nincsenek ilyen típusú törekvések akkor, amikor a magyar jobboldal hagyományai közül nagyon gyorsan, talán gyorsabban a kelleténél, talán nem kellő körültekintéssel azt is pre-fasisztának vagy fasisztának tekintünk, amely nem az, de legalábbis szándékai szerint nem az, legfeljebb politikai tehetségtelenség és butaság van mögötte. De ebben nem tudunk egymással megegyezni.

Magyarország nem Németország, ahol ki lehetett beszélni a múltat 45 után, mert egyik nagy versengő fél sem volt semmilyen tekintetben a fasiszta náci párt és ideológia ilyen-olyan folytatója. Ott a megoldás a kibeszélés volt. Azt gyanítom, hogy Magyarországon a megoldás egy kis ideig – nem a szakmában, nem a tudományban, hanem a politikában, és csak a politikában – a hallgatás konszenzusa. Nem vitatjuk a másik jogát, hogy keresse a maga gyökereit, hogy keresse a folytatható hagyományait, és nem szisszenünk fel minden kis szilánknál.

A másik négy bizonyos értelemben egyszerűbb. Az erkölcsi minimumnál talán csak azt a megjegyzést tenném, egyetértve ebben Fodor Gáborral – van, amivel nagyon vitatkozom, majd egy mondatot muszáj rá mondanom –, ami Gábor megjegyzéséből a korrupcióra vonatkozik. Az erkölcsi minimum megteremtésében ma az egyik legfontosabb kérdés. Úgy látom, hogy a jelenlegi kormány ennek a történetnek az egyik felében jó úton jár: mikor politika és az üzlet kapcsolatában a politika oldaláról megpróbálja átláthatóvá tenni ezt a kapcsolatot, és ellenőrizhetővé tenni ezt a kapcsolatot.

Van ennek egy másik oldala – ebben nagyon sok az adósság –, hogy vajon kellően átlátható, ellenőrizhető és legitim módon befolyásolják-e a magyar politikát a demokratikus politikai közösség és intézményei által nem ellenőrizhető gazdasági érdekek, korporációk, szándékok? Az a gyanúm – hozzátenném: az a tapasztalatom –, hogy nem. A magyar demokráciának ma két nagy veszélye van e tekintetben. Az egyik a politikusok közvetlen, át nem látható gazdasági szerepvállalása és érdeke, a másik pedig az üzlet világának át nem látható, nem ellenőrizhető politikai befolyásszerzési kísérlete. Az elsőben úgy látom, hogy a kormány elindult, a másodikat még csak ízlelgeti, hogy mi a dolga ezzel. Nagyon kevés egyébként a jó minta és példa, és nincsen hagyománya az elmúlt tizenegynéhány évben ebben a magyar kormányoknak.

Nem gondolom egyébként, hogy ezeket a minimumokat, ezeket jogszabályalkotás formájában az államnak vagy a kormánynak kell meghatároznia. Nem gondolom, hogy ez a pártpolitika feladata, mert a köztársaság megalkotása nem a pártok, nem a pártpolitikát végzők feladata, de ez sokkal inkább a demokratikus magyar közélet feladata. Nekünk kell megmondani, hogy melyek azok a minimumok, amelyekről úgy gondoljuk, hogy a köztársaság fundamentumait képezik. Ilyen kongresszusoknak, ilyen megbeszéléseknek, sajtóbeli nyilvános vitáknak.

De mert ez nem lehet csak a mi vitánk, ez nem lehet csak a bal-liberális oldal vitája, ezért ezeket a vitákat ki kell nyitnunk. Sok minden veszélyezteti a köztársaságot – mondja Fodor Gábor –, de egy dolog egészen biztosan, és ezt szerettem volna legalább neki elmondani. Veszélyezteti a türelmetlenség, és veszélyezteti a hittérítői buzgóság. Ha valamire nagyon nagy szükség lenne a köztársaságnak, akkor azt gondolom, hogy türelemre és empátiára. Mert a köztársaság, a köztársaságban foglalt politikai közösség nem fog létrejönni parancsszóra. Hogy majd azt fogjuk mondani, hogy gyertek és szerveződjetek! Ehhez össze kell kapaszkodni nagyon sok idő alatt embereknek. De bárki, aki elment egy új munkahelyre dolgozni, az tudja, hogy ad absurdum, évek kellenek, mire beilleszkedik egy közösségbe.

Mitől gondolhatná bárki, hogy ez a tizenegynéhány millió ember, hogy a tízmillió magyar ember ezt a soha korábban nem tapasztalt közösséget, amit köztársaságnak hívunk, meg fogja formálni, és magáévá fogja tenni, és örömmel fog benne élni, csak azért, mert a politikusok erre fölhívtak. Emögött van egy lelkiség, egy kultúra, egy viszony, amit elő kell állítanunk.

Rossz úton vagyunk, mert soha nem volt akkora szakadék bal- és jobboldal között, mint ma. A köztársaságot nem fogja megcsinálni a baloldal. Aki azt gondolja, a baloldalon, az téved. Fantasztikus dolog, hogy itt van Szabó Iván, és még fantasztikusabb lenne, hogyha a következő hónapokban ilyen megbeszéléseket a magyar szociáldemokrata, liberális és konzervatív oldal jelesei fesztelen módon folytathatnának. Mert nekik közösen, a mögötte állókkal együttesen kell megalkotni a köztársaságot.

És bár lehet azt mondani, kedves liberális politikai és magánemberi barátomnak, Fodor Gábornak, hogy a racionális nihilizmus vezérli a szocialista pártot. De tudni kell, hogy ez így bántó. Ráadásul tudni kell azt is, hogy a lódenkabátra nem lehet felhúzni öltönyt, vagy nem lehet felhúzni T-shirt-öt, vagy nem lehet felvenni – hogy hívják ezt hölgyeknél? – kosztümöt. A lódenkabátban járó baloldal átöltözködik. Márpedig ha nem lehet T-shirt-öt felhúzni a lódenkabátra, akkor először le kell vetkőzni. Fodor Gábor csak a vetkőzést vette észre. Én pedig azt állítom, hogy a magyar baloldal elkezdett már felöltözködni egy másik ruhába. Ha úgy tetszik: egy polgári ruhába.… Lehet, hogy a hölgyeken még nem kiváló minőségű a baloldalon a kosztüm, de már fodrászhoz járnak hetente egyszer – és egészen jól néznek ki a baloldalon is a hölgyek. Fodor Gábor pillanatképe szerintem sok évvel ezelőtti, és tévedni fog, ha arra építi a liberális párt stratégiáját, vagy a vele szemben állók, hogy az üresség, vagy a múlt, vagy a nihilizmus politikáját képviselik.

Szerintem a magyar baloldal nem ezt a politikát képviseli.

Summa summarum: azt szeretném magunknak javasolni, hogy ha vége van a nyárnak, és picikével nyugodtabb idők jönnek, akkor akként segítsük elő a köztársaság megerősödését és konszolidációját, hogy tartsunk olyan megbeszéléseket és fórumokat Magyarországról, a magyar köztársaságról, ahol rajtunk kívül ott vannak azok az általunk nagyon tisztelt konzervatív és jobboldali barátaink, akiknek épp annyi helyük, szerepük van a magyar demokratikus köztársaságban, mint nekünk – mert a köztársaság is mindannyiunké.

Mindenki csak azt tudja tenni, ami a dolga – én is a köztársaságról, a köz dolgáról csak abból a szempontból tudok beszélni, ami legközelebb van hozzám. Nagyon tetszett nekem és nagyon közel áll hozzám az a Szemere Bertalan-i meghatározás vagy körülírás, amit Gerő András elmondott. Tulajdonképpen rendben is van. Ennek egy elemét, ezt a bizonyos „közös jót”, szeretném valamilyen értelmezéssel megtölteni.

Három kérdést kellene megválaszolnom az elkövetkezendő tízegynéhány percben. Hogy is értelmezhető ez a közös jó, milyen intézményekkel lehetne egy kicsit közelebb kerülni hozzá, és kik is fogják ezeket az intézményeket működtetni, azaz milyen fajta civil társadalom, milyen fajta polgárok kellenének ahhoz, hogy a respublika tényleg a közösségnek a dolga legyen?

Hogy mit vállaljon a respublika – hát ez korunk egyik iszonyatos vitája, amelyikről úgy szoktunk beszélni, hogy az állam az minél kisebb legyen, ne legyen nagy állam. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ennek a kormánynak a programjában benn van, hogy minden évben egy százalékkal csökkenteni kell az össz-nemzeti terméken belül a közkiadásokat. Tehát igazában meg van határozva egy küszöb, és nem az a kérdés, hogy mi a tartalma, illetve az is kérdés, de mindenestre a kis állam, mint vonzó, mert ha kicsi akkor már valószínűleg kedves állam is, ez a kép, ami még mindig dominálja a tudatot.) És még mindig nem vettük észre, hogy itt is egy paradoxon van. Amit Gerő András elmondott, hogy a legjobb királyságok a legjobb köztársaságok – itt is valami olyan furcsaság van ma Európában, hogy a legtöbbet elosztó, a legnagyobb államok egyben a legpuhább és legdemokratikusabb államok. Pontosan azok, ahol azok a bizonyos királyi köztársaságok vannak, a kettő szinte országhatárra egybeesik.

Tehát szakítani kéne ezzel a kis állam – erős állam, nagy állam – elnyomó állam elképzeléssel, hiszen nem is az a kérdés, hogy mekkora, hanem hogy kinek a megbízásából és mit vállal fel. Ami egyébként ezt az első pontot illeti, itt csak azt mondanám, hogy ez a bizonyos jóléti, elosztó állam, amit Hankiss Elemér is mondott, hogy azért Európa ezt sugározza, a következő furcsaságot jelenti: hatvan évvel ezelőtt csak a mostani EU-országok között a legkevesebbet-legtöbbet elosztók között volt ötszörös különbség, húsz évvel ezelőtt háromszoros, abban, hogy milyen arányban osztanak el. Ma már kevesebb, mint kétszeres, és felfelé csúszott a konvergencia. Tehát ez, hogy mit csináljon egy állam, mit vállaljon föl a respublika az állam formájában, ez maga egy iszonyatosan nehéz kérdés, ami körül még jó darabig fogunk vitatkozni.

De ugye akkor jön a második kérdésem, hogyan lehet ezt a respublikához méltó módon, az egyes érdekek ismeretével, és az egyes érdekek egyeztetésével megoldani? Ez a bizonyos háromság, hogy van konszenzus, konfliktus, konszolidáció – igazában itt minden pillanatban ott van a konszenzuskeresés szükségessége, hiszen az érdekek változnak, az erőviszonyok változnak, minden változik. Tehát a kérdés az, hogy mitől fognak kialakulni minden pillanatban alkalmasint igazodva sok mindenhez azok a közös ügyek, amelyek a respublika, tehát amelyek a köznek a dolgai.

Én azt hiszem, hogy ebben a kérdésben a kormányzás demokratizálása, ami most abszolúte napirenden van, az EU-szinten is és nálunk is, teljesen kulcskérdés. Nem egyszerűen arról van szó, hogy négyévenként választunk, és van ki és ki közt választanunk. Ez önmagában semmiképpen nem garanciája annak, hogy a respublika folyamatai rendben mennek, és az intézményei jól működnek. Ez a bizonyos újfajta kormányzás, az új kormányzási gondolat nagyon sokat épít a részvételi demokráciára, és én azt hiszem, hogy a participatív demokrácia a respublikának az intézményes megfelelője. Az, hogy a folyamatok, a törvényhozási folyamatok, a kormányzási folyamatok, a megvalósítási folyamatok minden pillanatában legyen a köznek köze a közhöz.

Ide nagyon sok minden tartozik. Például a nyílt törvényhozás, amelyik ismerteti a koncepciót, az információt megosztja a közzel, és jelentős kérdésekben keresi a konszenzus lehetőségét. Sajnálatos módon, a magyar demokrácia vagy a magyar respublika tíz-tizenkét éves története bővelkedik olyan hagyományokban, amikor a tízmillió embert érintő alapvető kérdésekben nem volt nyílt a törvényhozás, vagy ha néha gesztusok történtek is, akkor sem ment ez a folyamat végbe. Akármelyik törvényt – talán a szigorító csomagot, a Bokros-csomagot legfeljebb azért nem teszem ide, mert annak titokban kellett maradni, mert az egy konspiráció volt –, de amik nem voltak konspirációk: a nyugdíjtörvény, az ilyen, olyan, amolyan törvény, és ma az egészségügy reform törvény feltétlenül azokba a törvényekbe tartoznak, amelyeket nem szabadna és nem lehetne titokban és a tízmillió több-kevesebb mellőzésével, majd pedig 51 százalékos parlamenti többséggel elfogadni. Azt hiszem, hogy a respublikában csak annak van értelme, hogy úgy keressünk konszenzust, hogy azok a bizonyos érdekek felszínre kerülnek, nyilván megértődnek, egyeztetődnek.

Tehát itt ez az egész jogállamiságnak az a fajta alakítása, ami lehetővé teszi azt, hogy a folyamatok valóban demokratikusak legyenek, hogy a respublika érvényesüljön, ennek nagyon-nagyon sok példáját lehetne elmondani. Talán még egy elemet hadd említsek itt meg. Gyurcsány Ferenc teljesen jogosan a jobb- és baloldal villongásától féltette a respublikát. Én igazában egy másik nagy különbségtől, szakadéktól féltem a respublikát. Ez pedig az a bizonyos 20 vagy 80 százalék, a 80, aminek a kezében a 20 százalék van, vagy az a 30-40 százalék, aki leszakad, kiszakad, akiknek a nevében Horváth Aladár is beszélt, szóval ez a fajta megosztása a világnak is, és Magyarországnak is, azt gondolom, hogy legalább akkora veszélye a respublikának, mint egy, a politika hivatását fel nem ismerő jobboldal.

És itt térnék át akkor – igyekezvén betartani az időt – a harmadik kérdésemre. Hogy mitől is leszünk mi olyanok? Mitől is lesz olyan civil társadalom, amelyik képes demokratikusan működtetni a demokrácia intézményeit, képes részt venni a közös ügyek közös alakításában? Amikor a társadalom tagolódásáról beszélünk, akkor általában azt szoktuk mondani – legalábbis én magam azt mondom, sok mással együtt –, hogy itt a hatalom eloszlásáról van szó. De ezt a hatalomeloszlás ez mindenféle erőforrások eloszlásával összefügg. A tudással, a tulajdonnal, politikai lehetőségekkel, kapcsolatokkal, és így tovább. Erről a kérdésről mindig az egyének összefüggésében beszélünk. Ami kérdést itt igazában kérdésként, és nem feldolgozott tudományos eredményként szeretnék föltenni, az pontosan az a kérdés, hogy vajon a respublika működtetéséhez nem szükséges-e egy olyanfajta működtető civilség, olyanfajta szereplők, a közösség, A Közösség, amelyről itt folyton beszélünk, amikor erről a bizonyos publicusról beszélünk, amelyiknek vannak erőforrásai. Tehát ugye ezek az erőforrások úgy oszlanak el, az információt titkosítani lehet, a vagyont meg lehet szerezni, és így tovább, és így tovább. A közösség pedig – igaz, hogy ezekből az emberekből áll –, de a respublika folyamataihoz éppen azokra van szükség, mondjuk arra a 80 százalékra, akiknek a tulajdonában az a bizonyos 20 százalék van. És akik sok mindenből ki vannak, vagy nagyon nehezen férnek hozzá a dolgokhoz.

Azt hiszem, hogy ennek a kérdésnek: hogyan lehet a közösséget hatalommal felruházni, ez az a bizonyos „empowerment” szó, ami igazában divatos, ennek az értelmét nem vizsgáltuk meg. Két elemet szeretnék csak megemlíteni: az egyik elem a tudás és információ, a másik elem a tulajdon. Az, hogy a tudást és információt egyáltalán megkapjuk-e, ennek ténylegesen az egyik érdekes akadálya az üzlet és az információ összefüggése, a másik a jobb-baloldal és az információ összefüggése, a harmadik probléma a politika működése, amelyik még mindig szeret titkos lenni. Tehát a kérdés az, hogy egyáltalán az információkból mi válhat a közé? Most ez nagyon érdekes, mert meg kéne fogalmaznom azt, hogy mi az, hogy a köz tudása. A köz tudása csak egyének tudásaként fogalmazható meg egyelőre, én sem tudom másképp megfogalmazni, és akkor evvel a problémával állunk szemben, hogy hogyan növelhető az információ-monopolistákkal szemben – legyen az gazdaság, hatalom vagy orvostudomány –, hogyan növelhető az információmonopóliummal szemben a többiek információja.

És a másik, és még ennél is sokkal nehezebb kérdés: ez a köz tulajdona. A fogalom nem új, Adam Smithnél már megtaláljuk a közjavak és magánjavak kérdését. A fogalom elromlott, hiszen negyven év azon dolgozott, hogy kiürítse a közös javak fogalmát azáltal, hogy éppenséggel a magántulajdont tiltotta meg, és a közjavakat, a közös tulajdont tette normává, és ezzel a közös tulajdon minden értelme elment. És most itt állunk egy respublikában, amelyben hatalommal kellene felruházni a közt, amelyben a köznek biztosítania kellene mindazokhoz a javakhoz való hozzáférést, amelytől az a bizonyos szemerei jólét is növekedni fog, biztosítani kellene az emberekhez méltó életet az anyagiak tekintetében is, és a közjavak elkezdtek a szégyellendő kategóriába kerülni, politikailag és elkezdtek a szabad rablás tárgyaivá lenni gazdaságilag.

Az, hogy ebben az országban mi történt a tulajdonnal az utolsó tizenkét évben, ez a történet még igazában nincs megírva, csak azt tudjuk, hogy nemcsak az a tulajdon vált a közből a magánévá, amelyiknek ott a helye, és ami piaci módon működtethető, hanem eltűnt az a közalapítvány, amibe a gyerekek és fiatalok üdülői voltak, aztán eltűntek azok a vállalati üdülők, amik, aztán mindenféle köztulajdonokat bevisznek közalapítványokba, és még az üvegzseb törvény előtt, és akkor nem tudom mi történik utána. Ezek valahogy szublimálódtak és magántulajdonná lettek.

Kivétel az államháztartási törvény, az állami tulajdonra vonatkozólag egy nagyon fontos definíciót, nagyon fontos határkövet jelez, amikor azt mondja, hogy az állami tulajdon 50 százaléka mehet csak át magántulajdonba, 50 százalék bizonyos tulajdonformáknál állami kell hogy maradjon. Igen ám, de Magyarországon most, már a Szemere által említett respublikai alapokból az önkormányzatok kezében van még valamennyi tulajdon, márpedig az önkormányzati törvény megadta az önkormányzatoknak azt a szabadságot, hogy a tulajdon az övék, és azt tehetnek vele, amit akarnak. Tehát azt önkormányzati tulajdont semmi nem védi, a játszótereket, a közlegelőket, a közös erdőket – igazában mindent ki lehet sajátítani.

Most megint azért érdekes a kórháztörvény, mert nagyon sok egészségügyi intézmény úgy köztulajdon, hogy önkormányzati tulajdon. És úgy tudom, hogy az országgyűlésben felmerült a kérdés, hogy változtatni kéne az önkormányzati törvény, az önkormányzatok tulajdonlehetőségeit, és ott is be kellene vezetni valami kötöttséget. Ha e történet igaz – még nem néztem utána –, akkor a honatyák kilencven százaléka elutasította azt, hogy az önkormányzati törvényre megkötöttségek legyenek. Ha van itt képviselő, kérdezem, hogy igaz-e a történet? Ez egy mostani, viszonylag új történet. Ha nem igaz a történet, akkor is igaz az, hogy az önkormányzati törvény csúszkál a két fogalom között: hogy mi az önkormányzat tulajdona, és mi az önkormányzatot képviselő önkormányzati testület, azaz a képviselőtestület tulajdona. És minthogy magának a közösségnek a tulajdonát semmi nem definiálja, ettől az önkormányzat eladhatja a temetőt és a legelőt, és az összes többit.

Tehát amikor vagyonbiztonságról beszélünk, akkor borzasztó érdekes kérdés lenne azt megnézni, hogy milyen fajta vagyonok biztonságát keressük, és nagyon érdekes lenne megnézni, hogy mit csinál a köztulajdon, amikor a közösség tulajdona és a respublika alapja. Az én állításom az, hogy a közön tulajdon azért fontos, mert egyfelől az egyetlen igazi módja annak, hogy a tulajdoni egyenlőtlenségeket – amely az egyik legfontosabb egyenlőtlenség – valamennyire egyensúlyozza. Hogy ez mit jelent, ezt is hosszabban kéne elmondani.,

A másik eleme a dolognak az, hogy a közös tulajdon biztonságot ad, hogyha van közös tulajdon, legyen az nyugdíjalap, gyerekalap, ilyen alap, olyan alap, valamilyen biztonság. Ilyen értelemben a közös tulajdon valamilyen szabadságot is jelent, és azt gondolom, hogy egy olyan világban, ahol a tulajdon borzasztó fontos, ott az a tudat, hogy azért az enyém a Balaton-part, az enyém az erdő, az enyém játszótér, az enyém a kórház, az enyém, amibe résztulajdonosként az enyém, elidegeníthetetlenül és én használhatom –én azt gondolom, hogy ez emberi méltóságnövelő is.

Tehát azt gondolom, hogy a respublika alapjaihoz hozzátartozna az, hogy gondolkozzunk már el, hogy mitől lesz az a köz kevésbé egyenlőtlen, szabadabb, biztonságot tudóbb és méltóságteljesebb köz.

Tudom, nem hálás feladat – a program szerint körülbelül a leves és a főétel között kellene lennünk – ilyenkor fölszólalni, de engedjék meg, hogy nagyon rövidre fogva elmondjam egy-két gondolatomat a mai konferenciával kapcsolatban.

Úgy hiszem, hogy nem sokakat lep meg, ha azt mondom, hogy én nem a baloldalról jöttem. Az már lehet, hogy többek számára furcsán fog hangzani, ha azt mondom, hogy minden érzelmi kötődés és minden verbális deklaráció ellenére az a benyomásom, hogy nem is a baloldalra jöttem. Ez is igaz. A végén visszatérek, hogy miért gondolom ezt.

Kiindulópontul talán Vitányi Iván megnyitójából azt a momentumot szeretném megragadni, amely arról szólt, hogy valamikor a századforduló környékére mintha a világ fejlődése holtpontra jutott volna, zsákutcába jutott volna. Ennek a mai előadássorozatban, a hozzászólásokban rendkívül sok manifesztálható részét hallottuk. A mélyebb okairól szeretnék én nagyon röviden néhány gondolatot fölvetni.

Az emberi megismerésnek és ismeretanyagnak két nagy blokkja létezik. Az egyik a megismerésnek az a formája, amely teljességre igyekszik törekedni, megmagyarázni a kezdetektől a végig, hogy hogyan épül föl ez a világ, mit jelent az ember, a létnek mik a kulcskérdései, és így tovább. Ez a teljességre, komplexitásra való törekvés a történelem folyamán alapvetően talán három egymáshoz közel eső, de egymástól mégis lényegesen elkülöníthető részben vetődik fel: a nagy világvallásokban, a filozófiai rendszerekben és az ideológiákban.

A huszadik század tapasztalatai alapján egy sajátos metamorfózis ment végbe abban a tekintetben, hogy a filozófusok egy jelentős része axiómaként kezdi kezelni azt a megállapítást, hogy minden olyan eszmerendszer, amely véső soron abból indul ki, hogy ő az igazság teljességének birtokában van és bármilyen új jelenséget meg tud magyarázni a meglévő fundamentumokon: magában hordozza a terror és a diktatúra minden csíráját. Erre a huszadik századnak nagyon bő tapasztalatokat nyújtott a számunkra.

A megismerés másik formája, amikor az egészből kiragadok egy részt, és ezt a részt önállóan kezdem el vizsgálni, hétköznapi szóhasználattal ezt nevezik valamilyen szaktudománynak, legyen az fizika, kémia, vagy ha a humán szférába megyek, akár az irodalomtörténet, és így tovább. Ez indulási pontjánál fogva részterületre korlátozódik, de sajátos módon rendre és intézményesen belebotlik abba a problémába, hogy ha az egészre nincs komplex magyarázat, ez a rész is nagyon nehezen magyarázható. Hiszen olyan kérdések felvetődnek a legsemlegesebbnek tűnő tudományokban is, amelyek visszautalnak valahol egy komplexebb gondolkozásra, egy komplexebb filozófiára, ideológiára vagy vallásra.

Csak egyetlen példát hadd mondjak: elvileg, azt hiszem, az orvosbiológia eléggé komoly természettudomány. Az orvosbiológia azonban pillanatok alatt belebotlik a mai társadalomban olyan kérdésekbe, hogy hol kezdődik és hol végződik az élet – gondolok az abortuszra és az eutanáziára. És ő már erre a saját eszközeivel nem tud felelni, vagy azt feleli, hogy ez egy olyan folyamat, amit nem lehet megszakítani sem az elején, sem a végén, mert a folyamat úgy komplex, ahogy lezajlik – de innentől kezdve már nem illeszkedik a társadalom elvárásaihoz.

Mi történt avval a felismeréssel, hogy magában hordozza a diktatúrának és a terrornak a jegyeit a teljes igazságra való hivatkozás, annak az ismerete, vagy annak az ismeretének a vélelmezése? Oda vezetett, hogy nagy hangon a nagy diktatúrák bukása után elkezdtük hangoztatni azt, amit Fodor Gábor a szocialistáknál kifogásolt: az ideológiamentességet. Azt az ideológiamentességet, amely évtizedeken keresztül, mint egy kodifikált és kizárólagos uralkodó eszmeiség uralkodott a világ egyik részén, korábban, megelőzően egy más, itt Közép-Európában. Ez az ideológiamentesség elvitt minket egy olyan irányba, amelyet hétköznapi szóval – nagyon szerencsétlenül, szeretném hozzátenni – pragmatizmusnak nevezünk. A hétköznapi ember ez alatt a kifejezés alatt a gyakorlatiasságot, a prakticizmust érti, holott ez a kifejezés valójában azt jelenti, hogy az igazságot a gyakorlat igazolja.

A filozófia pedig elkezdett visszavonulni a globális komplex egész vizsgálatából, és részterületek vizsgálatára kezdett visszahúzódni. Innentől kezdve a filozófia sem adott nekünk eligazítást az élet nagy dolgaiban. Ebben a pillanatban láthatjuk azt, hogy egész részterületekre lebomlik a filozófia, és ma már a köznyelvi használatban senki nem akad fönn azon, hogyha egy multinacionális cég arról beszél, hogy neki milyen az üzleti filozófiája. Holott ez a szó messze meg kellene, hogy haladja ezt a fogalmat.

És ez egy kardinális változást hozott a világ életében. Egyes uralkodó filozófiai nézetek szerint elmúlt a világnak az az időszaka, amikor elsősorban a filozófia úgynevezett meta-narratív igazságok kimondására alkalmas, nem is ezekkel foglalkozik – ami nagyon egyszerűen, hétköznapian azt jelenti, hogy érvényüket és értelmüket vesztik az olyan szavak, mint igazságosság, erény, emberi méltóság. És látjuk, hogy az igazságosság helyett belép mindennapi életünkbe a törvényesség. Az emberi méltóság és az erények helyébe belépnek bizonyos olyan közösség által elismert szabályozások, melyek nem biztos, hogy erények, de a közösség kollektív gondolkozásában annak fogadja el azokat. Talán a legtöbbet itt, ebben a teremben erről a kérdésről Horváth Aladár mondott el, aki a formális emberi méltóság elismerése, a kodifikált emberi méltóság elismerése és a társadalmi tudat közötti óriási különbségről beszélt.

A szavak értelmüket vesztik, illetőleg lecsúsznak egy alsóbb kategóriába. Ahogy a filozófia lecsúszik a mindennapi életünk apró részleteit értelmezni kívánó filozófiává, úgy a tudomány, amelyik eleve részterületekkel foglalkozott, lecsúszik egy fogyasztói társadalom igény-kielégítésének tudományává. Ha a filozófia azt mondja, hogy nincs nagy egész, nincsenek komplex valóságok, az a valóság van, amelyikben mi élünk, a mi egyszeri és megismételhetetlen életünk, akkor logikus, ebből a filozófiából következik, hogy fiatalságunknak például a megőrzése egy kardinális kérdés. És a tudomány abban a pillanatban elkezdi követni az ebből fakadó igényeket.

Addig még nincs is nagy baj, amíg ez csak mondjuk a hajnövesztő szerek használatába és kutatásába torkollik. Egy picikét vitathatóbb, amikor a fiatalság elvi meghosszabbítását mondjuk a nagyon nagy energiával kifejlesztett és folyamatosan továbbfejlesztett potencianövelő szerekbe torkollik. De mit mondjunk arról – és itt már újra megjelenik egy valamiféle erkölcsi tudat –, amikor ennek a fiatalság megőrzésének mondjuk a klónozással való elérését látjuk megvalósíthatónak?

Világos, hogy ebben a világban a respublika egy nagyon lényeges szóváltozáson ment keresztül, és a hozzá tartozó és tőle nem elválasztható – és ez a mai délelőtt itt rendkívül sok példát mutatott fel arra, hogy mennyire hozzátartozik a respublikához – a politika, mint olyan, arra csak avval szeretnék utalni, hogy ha mondjuk a 36-38 körül kiadott lexikonokat felüti az ember a „respublika” címszónál, szó szerint azt találja, hogy közös ügyek, közügy, államügy. Ennek a közös ügyeknek a szolgálatában áll ebben a szemléletben a politika, és elnézést kérek, mert egy hosszú cikkelyt nem tudok megjegyezni a lexikonból, de érdemes felolvasni, hogy 1936-ban az egyik lexikon mit ír a „politika” címszó alatt. Visszavezeti a görög „polisz”, a város, az állam szóra, és a következőket írja:

„politika: Államtudomány, a közösségek vezetésére vonatkozó általános elvek és tanok rendszerbe foglalása. A politika is úgy tagozódik, mint a társadalmi élet. Van alkotmány-, közigazgatási-, gazdasági-, stb. politika. Van országos, nemzetközi és kisebb közületi, mint például önkormányzati politika. A politika tudománya az elméleti alapok kifejezésének, az összehasonlítás módszerének alkalmazásával járul hozzá a tételes viszonyok megvilágításához és bírálatához.”

Kérem, ez volt a politika 50-60 évvel ezelőtt. És tessék szíves lenni felütni az 1992-93-ban kiadott lexikonokat! A respublika alatt csak egyetlen szót találunk: köztársaság. A politika címszó alatt pedig csak ennyit találunk: a hatalom megszerzésének és megtartásának technikájára vonatkozó ismeretek.

Óriási a különbség! Óriási a különbség, mert itt valami olyasmi történt ez alatt az idő alatt, ami visszavezethető bizony arra, hogy az embereknek a gondolkozásmódján átsüt bizony az a filozófiahiány, az a világmagyarázat-hiány, az az ideológiahiány, amiről itt ma tanúságot hallhattunk bizonyos részletekben. Amikor Fodor Gábor arról beszél, hogy a jobboldalnak mi az ideológiai felépítése ma, és mi a baloldalnak, amit hiányként jelöl meg, engedtessék meg, hogy én a magam részéről azt mondjam: nála a beszédben nem éreztem azt az éles elválást, amelyik mind a jobboldal, mind a baloldal értékrendjében és annak politikai megnyilvánulása között megtapasztalható. Mert ha valóban igaz az, hogy a politika nem más, mint a „hatalom megszerzésének és megtartásának” eszköze, akkor – függetlenül attól, hogy mi a jobboldali értékrend – ha ezzel választást lehet nyerni, akkor én ezeket a kifejezéseket használom.

A másik, amire utalt Fodor Gábor, hogy egy bizonyos mértékig az elmúlt negyven év elfeledtetése miatt teljes ideológiamentességre törekszem, mert így tudok életben maradni, akkor azt választom. Ezek nem értékrendi választások, hanem a politika kifacsart értékének a választásai.

Amikor tehát arról beszélünk, hogy a filozófia is degradálódott, a tudomány is lement a hétköznapi igény-kielégítésnek nem nagy elméleti problémáira, hanem nagyon is prakticista dolgaira, akkor azt kell mondanom – és itt térek vissza az elöljáróban mondottakra –, hogy azért nem pejoratív értelemben mondtam azt, hogy nem úgy éreztem, hogy egy baloldali közösségbe, a baloldalra érkeztem akkor, amikor idejöttem, mert itt olyan emberi értékekről, olyan elvont kérdésekről, olyan spirituális megnyilvánulásártól hallottam a köztársaságnak, bizonyos mértékig a politikának, és így tovább, amely azt mutatja, hogy nem – ahogy Hankiss Elemér mondta – hogy mi lesz velünk a posztmodern korban, hanem a posztmodern filozófia utáni újraéledésének a tanúi vagyunk, annak, hogy szellemi értékek, szellemi valóságok, igazság, emberi méltóság, és így tovább, újra értéket nyernek a társadalomnak a maga való, szó szerinti értelmében, mert pragmatista értelmezésén túl. És ez nem csak baloldali, nem csak jobboldali: általános emberi dolog, és ha ez a fajta fejlődés továbbmegy, akkor reménnyel nézhetünk mind a respublika, mind a demokrácia jövője tekintetében.

Tisztelt átfagyott, jóllakott, megviselt hallgatóság! Nehéz a köztársaságról beszélni, a huszonegyedik század modern köztársaságának gondolatáról ennyire jó, sok, magas színvonalú, szívet melengető előadás után, amelyeket délelőtt hallgattunk, és ennyi viszontagság után, ami szegény szervezőket terheli. Mármint hogy a lelküket terheli, és nincs könnyű dolguk.

Én a nagyon hétköznapi tudás és színvonal szintjére szeretnék leszállni mondandómmal. Tulajdonképpen abból a gondolatsorból indulnék el, amit Kende Péternél olvastam, és úgy szól, hogy a modern demokratikus köztársaság a közérdeket tartja szem előtt, a közjó szolgálatában áll.

Megszólaltatnám a vészharangot, és azt kérdezem, hogy lehet-e a közjót szolgálni akkor, amikor a közjóban a természetes kisközösségek eltűnőben, veszélyben vannak. Többek szerint a természetes kisközösségek eltűnése oly mértékű veszélyt jelent, hogy azt vizionálják, hogy az állam és a közösség, természetes közösség hálójából már az állam és egyén kapcsolatába, felé halad a világ.

Ennek ismertek az okai, ismert az, hogy a globalizáció, a technológiai fejlődés, tulajdonképpen a technokrácia, a szolgáltatások széleskörű terjedése üríti ki a közösségi funkciókat, és emellett fenyeget az a veszély – ami szintén közismert –, hogy a világ kettészakadása, gazdasági, szociális kettészakadása megállíthatatlan folyamat. A kettészakadás, az a mai világban már azt jelenti, hogy például az Egyesült Államokban, 90-ben még csak 49-szeres volt a különbség a munkás és a vezérigazgató fizetése között, ma ez 419-szeresre nőtt tizenegy év alatt. És kialakult a világon egy szélső egyharmad, amely szélső egyharmad, mint kisközösség, magára hagyatott módon, csak az állam köldökzsinórján lógva, kiszolgáltatottan létezik.

A modern köztársaság a közjót akkor szolgálja a huszonegyedik században, ha a közösség tudatos építése valójában, mint immunrendszer fejlesztő tényező, megtörténik. Jogászként azt mondom, hogy csak a közösségre figyelemmel gyakorolható eredményesen a demokráciában a méltányosság elve, a közteherviselés, és a rosszabb helyzetben lévőkért való felelősség, azaz a szolidaritás. De azt is merem mondani e helyről, hogy az alkotmányos jog uralma is csak ekkor biztosítható.

A másik szakmám – a kriminológus –, azt mondatja velem hogy közösségben valósulhat meg elsődlegesen az egyén számára az identitás – én a másiktól vagyok az, aki –, az erkölcsi arculat – én a másikhoz képest vagyok jó vagy rossz –, és tulajdonképpen e szerepnek az érzelmi töltése is – hogy tartozom valahova –, valamint azok a természetes kontrollmechanizmusok is – és ezen nagyon nagy a hangsúly –, amely felém, az érzelmi színezettel átszőtt, érzelmileg színezett közösségben gyakorolja a visszacsatolást, hogy jól vagy rosszul viselkedtem. Jutalmaz és büntet, a maga természetes módján.

Ha a közösséget kilúgozzák – és erre teljesen reális esély van –, Niels Christie kriminológus kollégám ezt a következőképpen fogalmazta meg: a kisközösségi szerepeket csak nagy szenvedések árán pótolhatja a szolgáltató nagyközösség, az állam, a piac. A nagyközösségben a szolidaritás korlátozottabb, mivel a szerephordozók kicserélhetőek, a munkaerőpiacon megvásárolhatóak és hatalommal és szakértelemmel pótolják az ember számára nélkülözhetetlen szolidaritást.

Szerintem ez félelmetes gondolat, mert azt jelenti, hogy mindazt, amit szeretet, összetartozás, szeretettel való zsarolás, büntetésközösségben, és érzelmi feltöltődés, ha ezt szakértelem és hatalom pótolja, akkor automatikusan kriminalizálunk, automatikusan rombolunk morálisan, automatikusan növeljük a bűnözés, automatikusan növeljük a kirekesztésre való hajlamot, automatikusan segítjük elő az önpusztítást, az alkoholizmust, a drogfogyasztást, az öngyilkosságot, és így tovább, amelyre világos statisztikai adatok állnak rendelkezésre.

Ezek után azt mondom, hogy a közösségépítésbe – ez a második gondolatsorom, még benne vagyok talán az időben – beletartozik, és itt szeretnék egy pici optimizmust adni még az ultima ratioként értelmezett vagy ultima ratioként tartott büntetőpolitika is. Tulajdonképpen ha a büntetőpolitikában paradigmaváltást tudok végrehajtani, és azt a drámát, amely lezajlik egy bűncselekménnyel összefüggésben, sértetti és elkövetői oldalon, az egy dráma. Nem hiába szeretik a nagy drámaírók, Shakespeare-től a görögökig és a legmodernebbekig a bűnt. Ezt a drámát éljük át naponta. Ha ezt a drámát az igazságosztás helyett az igazságszolgáltatás is beültetné értékei közé, és visszahelyezné mindazt a kisközösségbe, amely visszahelyezhető, akkor maga a büntetés, az igazságszolgáltatás állami monopóliuma közösségépítő tényezővé tudna válni.

Mondok rá példát. Ha a büntető igazságszolgáltatás nincs tekintettel a sértettre, hanem azt csak egy kifacsarható információforrásként használja a büntetőeljárás mechanizmusában, akkor ezt rosszul teszi. Hiszen a sértett akkor elégül ki érzelmileg és akkor kap kárpótlást, kártalanítást – nemcsak anyagi, hanem pszichológiai értelemben is –, ha érzelmileg megkapja, szolgáltatják számára az igazságot. Ugyanígy a kisközösség, a közösség, amelyet megsértettek, meg kell, hogy kapja, kell, hogy lássa, hogy az, aki bűnt követett el, az bűnhődik. Megfizeti a számlát és ha létezik közösség, ha a bűnhődés végigkövethető, a megszégyenülés is benne van – és bátran ki merem mondani, hogy minden büntetés megszégyenülés, ezt Bibó István Erkölcs és büntetőjogában kitűnően leírja, hogy mit jelent a megtorló bűnhődés: ezt jelenti –, ha ezt is végigéli, akkor benne lehet ebben a zsákban még a megbocsátás is… amelynek most nagyon híján vagyunk. Nem véletlen tehát az, hogy a lehetőség szerint vissza kell helyezni a közösségbe mindazon büntetési lehetőségeket, amelynél a bűncselekmény elkövetője és a bűncselekmény jellege ezt lehetővé teszi. A közösségnek a tagjait rá kell bírni, hogy fogadják el a kártalanítást, fogadják el a kiengesztelést, fogadják el a reparációt. Tegyük ezt nyilvánossá, ne a börtön misztifikált világában folyjon mindaz, amit Foucault olyan jól jellemzett, mint a polgári társadalom jellemzőjét, és ebben az esetben a félelem-bűn érzelmi drámája és kategóriája visszahelyeződik oda, ahonnan ezt kiragadtuk, amikor a talio elvének az érvényesülése és az ettől való félelem jegyében, tulajdonképpen áthelyeztük állami monopóliummá a büntető igazságszolgáltatást.

Mi a dolgunk a tettessel? A tettes tulajdonképpen közülünk egy ember, állampolgár egy modern köztársaságban, aki vétett, nagyon sok esetben nagyot. Én azt hiszem, hogy a büntető igazságszolgáltatás akkor teszi a dolgát, ha számára racionalizálja a bűnt, amit elkövetett, szembesíti tettének következményével, ami most nem történik. Egy technokrata eljárás folyik a bíróság falai között, de a nyomozati eljárásban is. Alkalmat ad, alkalmat kell adnia arra, hogy tettét jóvátegye, megbánja, ha erre hajlandó.

Egyet azonban világosan kell látni: hogy számára mindez lehetőség – de nem kötelesség. Hiszen ő egy állampolgár, aki a bűn útjára került, és lehetőséget biztosítok arra, hogy a megbocsátáshoz közelebb kerüljön. Őrizni, védeni kell azt a tudatot, hogy ő az állam autonóm polgára, aki nem tárgya, hanem alanya a büntetőeljárásnak. Nem ő magára kerül a stigma, hanem tettére. És ez nemcsak a büntetőjog sajátja, hanem a pedagógia sajátja is, a nevelés sajátja is. Hiszen attól, hogy az a gyerek rossz, nem őt utálom, nem ővele kerülök szembe, hiszen akkor szülőként nagyon rosszul végezném a dolgomat, ugyanígy pedagógusként is, hanem az adott pillanatban, adott módon elkövetett tett kapja a stigmát, és így tudom őrizni annak emberi méltóságát, aki rosszul cselekedett. Így tudom aztán – ha lehetőségem van rá – a megbocsátást is tanúsítani.

Én tulajdonképpen e modern köztársaságnak egy maguktól talán most nagyon idegenül ható, vagy idegennek ható gondolati sorát próbáltam csak fölvázolni. Bocsássanak meg, ha az álmodozók hibájába estem.

Köztársasági erények azok tulajdonságok vagy készségek, amelyek képessé és hajlamossá tesznek valakit arra, hogy ne csak a saját egyéni hasznát, előnyét keresse mindig, hanem törekedjék a közjóra, a köztársaság javára is.

Például a harcmezőn, ha külső ellenség fenyegeti a köztársaságot. Amint tették a spártaiak THERMOPÜLÉNÉL: „megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”

Vagy hozzon anyagi áldozatot, Arisztotelész példájával: szereljen fel a polisznak egy három sor evezős hajót, ha épp arra van szükség

Vagy lépjen fel olyan erők ellen, amelyek fenyegetik a köztársaságot, mint ahogy Cicero tette Catilinával szemben.

A modern ipari társadalmak voltaképpen mind köztársaságok, de ma hiánycikkek a köztársasági erények. Az uralkodó magatartás manapság nem a közéletiség, az érdeklődés a közügyek iránt, az odaadó fáradozás közügyekben, hanem a privatizálódás, a magánéletbe való visszahúzódás. Egy modern individualista úgy él a köztársaságban – és nem a köztársaságért –, hogy a lehető legkevesebb ráfordítással a lehető legnagyobb előnyöket akarja biztosítani magának.

„Ráfordítás” az adófizetés, a közügyeknek szentelt figyelem, az az idő- és energiamennyiség, amelyet hajlandó közfeladatokra szánni.

Az „előnyök” közé tartozik a magas jövedelem, a kiemelkedő hatalmi pozíció és társadalmi rang.

A köztársaság jóléte két dolgon múlik, ezek: a köztársaság alkotmánya és a köztársaság polgárainak erkölcsisége. A jó alkotmány biztosítja, hogy az állam intézményei valóban a közjót szolgálják.

Ha viszont híján vannak a köztársaság polgárai a köztársasági erényeknek, Berzsenyi szavaival a „tiszta erkölcsnek”, akkor a legjobb alkotmány is csak írott malaszt, és az állam csak névlegesen köztársaság.

„Így minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, mely ha megvész

Róma ledűl, s rabigába görbed”.

Számtalan oka van a privatizálódásnak, én ezek közül most csak a globalizációval foglalkozom.

Mi a globalizáció?

A globalizáció első eleme a termelés. Napjainkban mindenki mindent ott termel, ahol számára a legmegfelelőbb. Mert elég olcsó a munkaerő, és mert rendelkezésre állnak alkalmas berendezések, kielégítően képzett munkaerő, és infrastruktúra. Minden egyes terméket, amely egy kicsit is bonyolult, egyes alkotórészeikből raknak össze, és mindegyiket ott gyártják, ahol az a legalkalmasabb. Egy modern sugárhajtású repülőgép például 172 000 különböző részből áll, amelyeket a Föld különböző pontjain különböző cégek állítanak elő.

A globalizáció második eleme az elosztás, vagyis a piac. Az elektronikus adatfeldolgozás ma lehetővé teszi, hogy másodpercek alatt világméretekben áttekintést szerezzünk a különböző árúk áráról, kínálatáról és keresletéről. Az óriásira növekedett új szállítási lehetőségek jóvoltából ma már valóban csak egyetlen világpiac van: az államok és régiók piacait tökéletesen meghatározza a világpiac.

A globalizáció harmadik és legfontosabb eleme a világméretű pénzrendszernek és a neki megfelelő pénzpiacnak a kialakulása. Az új kommunikációs technológiák lehetővé teszik, hogy másodpercek alatt óriási tőkék vándoroljanak a föld egyik végéről a másikba, amit még kormányok és államok sem tudnak ellenőrizni, még kevésbé ellenőrizhetik azt és érthetik meg egyszerű civilek. Az egész pénztömeg olyan tőkekezelő központokba kerül, amelyeket átláthatatlan, egyetlen országhoz sem tartozó anonim pénzpiaci társaságok ellenőriznek.

A modern világpiac, a globalizálódott kapitalizmus rendkívül instabil, sokféleképpen összeomolhat.

Az összeomlást először is előidézheti a harmadik világ szegényeinek a gazdagok (amerikaiak, nyugat-európaiak, japánok) elleni gyűlölete és fegyveres harca. Ennek a harcnak a drámai megnyilvánulását láthatta a világ 2001. szeptember 11-én

Az összeomlást, másodszor, okozhatják ökológiai katasztrófák is, például az éghajlat drasztikus megváltozása.

Az összeomlás harmadik oka lehet az, hogy megbénul a globális kereskedelmi rendszer. A világkereskedelem ma jórészt a harmadik világ szegényeinek áldozatkészségén alapul, akik hagyják, hogy a tőlük származó olajból és más nyersanyagokból az északi gazdag országok jól éljenek. De mi történne, ha egy szép napon a szegények nem lennének többé hajlandók hozzájárulni e rendszer fenntartásához finanszírozásához? Ha megszűnne a nyersanyagok évtizedek óta szakadatlanul tartó áramlása Délről Északra.

A világméretű katasztrófák negyedik okát betegségek, járványok alkothatják, amilyen az egész Afrikát fenyegető AIDS vagy legújabban az atípusos tüdőgyulladás.

Ötödször kérdéses, hogy egyáltalán létezhet-e stabil társadalom erős, helyi gazdasági alap, gazdálkodó közösség nélkül. Stabil társadalomban feltétlenül létezniük kell családoknak és nagyobb közösségeknek. Ezzel szemben a globalizálódó piac kívülről is, belülről is gyengíti a családot, a rokonsági, a szomszédsági kapcsolatokat, sőt még az egyes országok kormányait is, általában a közösségeket, és atomizálja az egyéneket. Ennek a következménye az anarchia és deviancia számtalan formája: például az alkoholizmus, a drogfogyasztás, a bűnözés – még a gazdag országokban is.

A mai gazdasági világrend tehát rendkívül törékeny és sebezhető Ezért egy helyi közösséget annál nagyobb veszély fenyeget, minél inkább függ ettől a világrendtől. Illetve, megfordítva: ott haladnak a helyes irányban, ahol tenni tudnak valamit azért, hogy csökkentsék e függőséget, és hogy minél inkább tudjanak majd saját magukra, a saját erőforrásaikra támaszkodni, amikor összeomlik a mai világgazdaság rendszere.

A globalizáció kritikusai szerint szembe kell fordulni mindennel, ami gyengíti a helyi gazdaságot. Véget kell vetni annak, hogy a helyi, a regionális és az állami politikai szervekről egyre több hatalmat vegyenek el, és adjanak át gazdasági intézményeknek, globális konszerneknek, multinacionális befektetőalapoknak, az IMF-nek és a Világbanknak. A gazdaság további globalizálása csak a helyi közösségi életformáknak, a helyi gazdasági és politikai önállóságnak a visszaszorítása árán történhetnék, amit meg kell akadályozni.

A helyi gazdálkodás erősítésének, mint láttuk, egészen gyakorlati indokai vannak. De felvethetjük a kérdést elvi szempontból is: milyen a jó viszony piacok és kormányok, gazdaság és állam között?

A válasz a globalzáció kritikusai valamint Stiglitz, Nobel díjas amerikai közgazdász és Soros György szerint: a piacoknak politikai határokkal körül vett közösségek keretein belül kell működniük. A piac ugyanis nem emberek kizsákmányolására való, hanem az a rendeltetése, hogy emberek ellátását és jólétét szolgálja. A szabad piacgazdaság melletti fő érv még Adam Smith korából származik, akinek a szeme előtt a város főterén elhelyezkedő hetipiac lebegett, amelyen létszükségleti cikkeket cseréltek. Attól kezdve viszont, hogy az államhatárokon is túlnőnek a piacok, már gyengítik az államhatárokon belüli közösségeket, és ártanak az ott élő embereknek.

Igaz ugyan, hogy mindig lesznek gazdasági kérdések, amelyeket csak globális szinten lehet és kell megtárgyalni és megoldani (gondoljunk például a globális klímaegyezményre és Kyotóra és annak amerikai elutasítására), és ezért kell világkormány is. Éppoly fontos azonban egy másik elv, amelyet a katolikus társadalmi tanításban a szubszidiaritás elvének neveznek. Eszerint a politikai hatalom gyakorlása legyen mindig olyan közel az egyénhez, amennyire csak lehetséges.

Jól tudjuk, hogy a történelem kerekét nem forgathatjuk vissza a középkori vagy koraújkori városi piacgazdaságához. De minden, amit az ipar és a gazdaság decentralizálásának irányában teszünk, egy kis lépés a jó – és nem a rossz – irányban.

A következő kérdés az, hogy a gazdaság tekintélyes decentralizációja esetén mennyit tarthatunk meg az iparosodás és a modernizáció nyújtotta előnyökből és kényelmekből. Másképpen: hogy a decentralizáció és a helyi önállóság növelése visszavisz-e a kőkorszakba. Egyrészt kérdés, hogy valóban előny-e és igazságos-e az, hogy a modern világpiac rengeteg viszonylag olcsó árut kínál, de csak a gazdag országok lakosainak. Amely áruk azért olcsók, mert az előállításuk, szállításuk, szemétként való kezelésük horribilis költségeinek nagy részét ma externalizálják, és áthárítják a szegényekre és a későbbi nemzedékekre. Másrészt ha komolyan törekednénk a gazdaság decentralizálására és a technika ilyen irányú fejlesztésére és átalakítására, meglepetéssel tapasztalnánk, hogy, amire szükségünk van, annak a nagy része előállítható közepes méretű közösségben is. A köztársasági erények szempontjából pedig azért fontos ez, mert ha azt akarjuk, hogy egyszerű emberek is mértékben részt vehessenek az életüket érintő döntésekben, akkor sokkal kisebb, áttekinthető közösségek kell hogy alkossák az önellátás egységeit. A mai világnál sokkal kevésbé lenne veszélyeknek kitéve egy olyan világ, amely viszonylag kicsi, önellátó és életképes közösségekből állna. E decentralizált világ polgárai sokkal jobban tudnák befolyásolni az őket érintő döntéseket, sokkal inkább tudnának érdeklődni a közügyek iránt, amelyeket értenének is, és sokkal inkább fáradoznának közügyekben, mint a mai privatizálódott felfogású individualisták.

Mi, európaiak tanulhatunk a saját hagyományunkból: a régi görögöktől, akiknek virágzó kultúrája a városállamok önellátásán vagy autarkiáján alapult. Nem is azt tartották a legfontosabbnak a görögök, hogy monarchia, arisztokrácia vagy demokrácia-e egy polisz államformája, hanem azt, hogy rászorul-e idegenekre, függ-e külső hatalmaktól, vagy pedig önálló, független, azaz elég-e önmagának, van-e autonómiája. Csak a polisz autarkiája teheti lehetővé polgárainak jó életét, a jó élet pedig Arisztotelész szerint nem az élvhajhász és nem is a nyerészkedő élet (modern hedonista és kapitalista civilizációnk két uralkodó életformája), hanem a bátorságnak, a mértékletességnek, az igazságosságnak, az áldozatkészségnek, a nagylelkűségnek, az okosságnak, vagyis általában az erényeknek, köztük a köztársasági erényeknek megfelelő élet. De csak az élhet erény szerint, vagyis szépen, derék ember módján, aki nem szolgája sem a rabszolgatartójának, sem a perzsáknak (sem a WTO-nak, sem az IMF-nek – mondaná nekünk ma Arisztotelész) hanem szabad polgára egy önálló, önmagának elégséges, autark polisznak. Ami összecseng a mai zöldek egyik jelszavával: gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan.

A morálisan egyenlő polgárok önrendelkező közössége, a köztársaság egy eszmény. Ennek az eszménynek a hazai politikai közélet normális folyása nem felel meg. Ez részben nem baj. Egy képviseleti tömegdemokráciától nem várható el, hogy a köztársasági ideálnak megfeleljen. A köztársaság inkább arra való, hogy aszimptotikus ideál legyen, olyan szempont, amit a demokratikus intézmények értékeléséhez, kritikai felülvizsgálatához mindig érdemes elővenni. Az sem baj természetesen, hogy polgártársaink egy jelentős része – talán elsöprő többsége – gyakorlatilag mindig magánemberként néz magára és szinte soha nem egy köztársaság polgáraként. Hiszen a politikai szabadság nem csekély részben (talán döntően) a közügyek és a közintézmények által nem háborgatott magánszférában megvalósuló negatív szabadság (vagyis a kényszertől, befolyástól, beavatkozástól való mentesség értelmében vett szabadság). Az életünknek azokban az aspektusaiban azonban, amelyekben a sorsunk nem csupán azok sorsával ér össze, akikkel a magánéletünket megosztjuk, hanem másokkal is - azaz ahol nyilvános együttműködésre vagyunk kényszerítve -, a politikai szabadság pozitív szabadság is, azaz nem csak valamitől, hanem valamire való szabadság is. Konkrétan arra, hogy úgy éljünk együtt, ahogy akarunk, ahogy jó, vagy ahogy jónak látjuk, és ne másként, ahogy éppen sikerül, ahogy az érintettek közös elhatározásaihoz képest vak erők meghatározzák.

A köztársasághoz talán mindennél inkább az kell – vagy az hiányzik –, hogy rácsodálkozzunk erre a szabadságra. A társadalmi szintű együttműködésnek azok az intézményei, amelyekkel a mindennapi életünk során legtöbbször dolgunk van – iskola, orvosi rendelő, nyugdíj, közlekedési szabályok, építési hatóságok – régóta fennállnak, a legtöbbünk személyes elhatározásai jobbára semmit nem változtatnak a működésükön, ezért aztán objektív adottságként kezeljük őket, hasonlóan a domborzati viszonyokhoz, az évszakok változásához és az általános tömegvonzáshoz. Ha jól működnek, egyszerűen élünk velük, ha nem, tehetetlenül dühöngünk. A rácsodálkozás ezért nem könnyű, mert ezeken a kézenfekvő, és egyébként empirikusan nagyon erősen alátámasztott attitűdökön kell hozzá keresztüllépni.

Egy másik jelentős akadálya annak, hogy ez rácsodálkozás megtörténjen az, hogy – a közkeletű és romantikus vélekedéssel szemben – polgártársaink, amikor már képesek voltak annyira nem akarni az államszocialista rendszert, hogy az végül összeomlott, minden jel szerint nem ezt a szabadságot áhították, hanem a másikat. Nem a közösségi önrendelkezés szabadságát, hanem a magánszféráét. Nem Magyarországot akarták másképp berendezni, hanem az életüket – az államtól békén hagyatva prosperálni, nem utolsó sorban az irigyelt Nyugathoz hasonló szinten fogyasztani. A közügyektől való érzelmi elzárkózást, a fogyasztói individualizmusba való visszahúzódást hatékonyan segítette a közügyek intézésével szembeni mélységes mély közép-kelet-európai generálszkepszis, amit jól begyakoroltuk a kádári konszolidáció évei alatt, bár az is lehet, hogy már sokkal régebben. Nem kellett sok, hogy a közügyek intézésének új, többpárti és demokratikus rendjére is ugyanolyan rendíthetetlen apátiával alkalmazzuk, ahogy tettük korábban.

A rendszerváltáskor megteremtett önkormányzatiság kitűnő iskolája lehetett volna a közösségi önrendelkezésben testet öltő pozitív politikai szabadságnak. A helyi közügyekről – már csak léptéküknél fogva is – sokkal könnyebb elhinni, hogy hatással lehetünk rájuk, a közösségi intézményekről, hogy a működésük minősége rajtunk is múlik. Az önkormányzatok széleskörű autonómiát, sokrétű, nehéz és fontos feladatokat kaptak – többek között az ő felelősségük lett a közoktatás és az egészségügyi ellátások megszervezése. Az úgynevezett nagypolitika fékezhetetlen forrásigénye azonban szakadékot képezett az önkormányzatok feladatai és anyagi erőforrásai közé, sőt minden kormányzat az elődjénél még egy kicsit jobban kisemmizte az önkormányzatokat. A durván 3,5 ezer magyar önkormányzat többsége így törvényszerűen jelentőségét vesztette, dönteniük alig van miről, a forrásaik azelőtt el vannak költve, mielőtt megérkeztek volna a számlájukra. A helyi közügyek intézése nem vonzza a tekintélyes helyi polgárokat, a képviselőtestületek sok esetben lézengő kétes egzisztenciákkal – a parlamenti pártok helyi bázisával – vannak tele.

Az országos politika szintjén két nagy politikai narratíva vált uralkodóvá, és ezek közül egyik sem igazán republikánus.

Az egyik arra az egzisztenciális erejű élményre épít, hogy tönkremegy körülöttünk a világ. Közelebbről úgy megy tönkre, hogy a fogyasztói individualizmus felőrli a közösségeket, amelyekben egykor jó volt élni, a fogyasztói individualizmus tömegkultúrája pedig kiszorítja a mindennapi átlagos tudatból azokat a – korábban a magaskultúra, a nemzeti, illetve szakrális hagyomány által rögzített – értelmezési horizontokat, amelyek segítségével az emberi életnek értelmet lehetett tulajdonítani. A posztmodern multikulturalizmus és globalizmus kihúzza a talajt azok alól az értékkonszenzusok alól, amelyek a társadalmat egykor lakhatóvá tették, és megkérdőjelez minden közösséget, amelyet nem önként és tudatosan választ az ember. Ebből az alapélményből természetszerűen következik a republikánus politikai nemzetfogalommal szemben a kulturális nemzetfogalom választása, és a politikai nemzetet alkotó – kulturálisan sokféle – polgárok posztulált morális egyenlőségének – egy újabb republikánus elvnek – a burkoltabb vagy nyíltabb tagadása. A magát polgárinak nevező oldal „polgár”-fogalma gyakorlatilag a republikánus polgár-fogalom ilyen értelmű tagadása. Míg az utóbbi egyszerűen a köztársaság egy, a többiekével morálisan egyenlő, a polgári szabadság állapotát élvező tagját hivatott jelölni, akinek pontosan ugyanannyi joga és alapja van beleszólni, hogy mi történjék a köztársaságban, mint bárki másnak, a jobboldali szóhasználatban ugyanez a kifejezés egy megkülönböztető minőséget hivatott jelölni, amit egy hozzávetőleges világnézeti és értékközösség definiál. Az egy évvel ezelőtti kokárda-kampány érzelmi jelentése valószínűleg az volt, hogy mi, ennek a jobboldali értékközösségnek a tagjai alkotjuk valójában a nemzetet, de legalább is a nemzet kulturális magvát, s ti, akik nem tartotok velünk, akár tudjátok, akár nem, valójában a nemzet kárára vagytok. A polgárok erkölcsi egyenlőségének elvetéséből következően ez a narratíva hajlik rá, hogy a hatalom legitimitását az egyenlő polgárok közösségi önrendelkezésével szemben inkább a feltételezett nemzeti értékközösséghez tartozásból, az egyéni kiválóságból és az elhivatottságból eredeztesse. A hatalomgyakorlás autoriter karakterének elfogadása ennek mondhatni logikus folyománya.

Ennek a jobboldali paradigmának tagadhatatlanul republikánus vonása, hogy érzékeny a közjóra, és arra, hogy a politikai kérdések – legalább is a fontosabbak – erkölcsi kérdések. Nem republikánus azonban abban, hogy a politikai nemzetfelfogással szemben a kulturális nemzetfelfogásból indul ki, elveti a morális egyenlőség posztulátumát, a hatalomgyakorlásról alkotott felfogásának modellje pedig nem a közösségi önrendelkezés, hanem az arisztokratikus vezetés.

A másik nagy paradigma pozitív tartalmáról keveset tudni. Legfőbb erejét az előbbivel szembeni felháborodás adja: azokhoz szól, akiket sért, felháborít a jobboldal morális arroganciája, vagy egyszerűen kényelmetlenül érzik magukat a társadalmi békétlenségnek és megosztottságnak abban az állapotában, amit ez az arrogancia eredményez. (Az mindenesetre biztos, hogy azokon a választásokon, amelyeken győzött, ez vitte győzelemre.) Kulcsfogalma korábban a szakértelem, újabban a nemzeti közép. Nem azt ígéri a választónak, hogy így vagy úgy, ilyen vagy olyan elvek szerint fog kormányozni, hanem, hogy jól fog kormányozni. A politikai kérdéseket nem erkölcsi-értékválasztási kérdésekként állítja be, hanem szakkérdésekként. Nincs határozott víziója az eljövendő igazságosabban (azaz morálisan helyesebben) berendezett társadalomról, amit el akar érni. Morálja a békesség, a stabilitás, és hogy lehetőség szerint mindenkinek kicsit jobb legyen.

Ez a paradigma republikánus abban, hogy nemzetfelfogása az inkluzív, politikai nemzetfogalom, elfogadja a polgárok morális egyenlőségének posztulátumát. Nem republikánus azonban abban, hogy a politikai kérdéseket nem elsősorban erkölcsi kérdésekként fogja, amelyeknek az volna a tétjük, hogy helyes fogalmat alkotunk-e a közjóról, úgy intézzük-e a közös ügyeinket, ahogy helyes. Ennek a felfogásnak nem a közjó áll a középpontjában, hanem egyének és csoportok egyenként és egymástól függetlenül elismert java. Hatalomgyakorlásának modellje nem a közjó megtalálására irányuló deliberáció és közösségi önrendelkezés, hanem az érdekbeszámításos egyensúlyozás, annak érdekében, hogy a hatalom szempontjából forgatónyomatékot kifejteni képes csoportok súlyozott többsége érdekelt legyen a párt – esetünkben az MSZP – hatalmon maradásában.

Mindkét szempont releváns. Ha megszűnnek a természetes közösségek, és értelmét veszíti az emberi élet, vége lesz mindenféle emberi méltóságnak és szabadságnak. Nem kétséges azonban, hogy az ettől való félelem nyomán felhorgadó erkölcsi arroganciától meg kell védeni a morális önrendelkezést, a világnézetileg és erkölcsi elveiket tekintve sokarcú polgárok posztulált erkölcsi egyenértékűségét, és a magánszféra szabadságát. Ennek a két szempontnak az együttes tudomásulvétele a republikánus politika feladata.

Visszatérve a polgári állapotban elérhető pozitív szabadságra, még a következőket szeretném mondani.

Ha jól látom, olyan országban élünk, ahol a nyomorúságnak nincs alsó határa, minden további nélkül simán bele lehet halni. Ahol a háztartások durván egyharmada a szegénységi küszöb alatt van. Ahol a közoktatási rendszer szerkezetét és az oktatás tartalmát tekintve is teljesen alkalmatlan a társadalmi mobilitás feltételeinek a megteremtésére, ahol az iskolákban a társadalom által tartósan és brutálisan kizsákmányolt, jó ideje részben kontraszelektált tanárok tanítják a gyerekeinket. Ahol a látszategyenlőség fenntartása mellett súlyosan diszkriminatív és leromlott a közegészségügyi rendszer, amit nem kis részben a korrupció működtet. Ahol eleve a gazdaság mindennapjaiban normává lett csaláshoz méretezik az adó- és járulékkulcsokat. Ahol a közterhek igazságos elosztásának kérdése fel sem vetődik.

Ha politikailag szabadok volnánk a fentebb definiált pozitív értelemben, azaz ha mint politikai közösség úgy élnénk, ahogy akarunk, biztosan nem így élnénk

Ezen nem keseregni akarok, önmagában az sem volt célom, hogy a közállapotokról szóló iménti állításokat megtegyem. Csupán szeretném kiváltani a rácsodálkozást – ha már itt vagyunk, és a köztársaságról beszélgetünk –, hogy republikánus értelemben nem vagyunk szabadok, mert nem úgy élünk, ahogy akarunk, hanem úgy, ahogy a közösség deliberációjához képest vak erők meghatározzák.

Egy évvel ezelőtt lezajlott egy általános választás, amikor soha nem látott méretű választói tömegek és politikai indulatok mozdultak meg az egyik illetve másik tábor mellett. Ennek kapcsán érdemes rögzíteni azt a tényt, hogy az egymással versengő két nagy párt NEM szegezett egymással szembe két, egymástól lényeges pontokban eltérő megoldási javaslatot az imént említett problémákra. Semmilyen megoldási javaslat nem került szóba, mert maguk a problémák fel sem merültek. A show enélkül is működött, a két nagy narratíva mobilizált mindenkit, akit a politika a legcsekélyebb mértékben is érdekelhetett.

Semmi okot nem látok, ami miatt ez a helyzet ne maradhatna így tartósan. Nem lennék meglepve, ha néhány évtized múltán is ugyanez a két párt lenne nagyjából felváltva hatalmon, anélkül, hogy időközben akár csak egyetlen alkalommal is komolyan összeütközne az igazságosság valamilyen felfogására alapított, a társadalom legfontosabb problémáira adandó válaszoknak két különböző, viszonylag koherens csomagja, vagy legalább a közjóval kapcsolatos két különböző szemléleti beállítódás, aminek a közügyek intézésének gyakorlatára nézve bizonyíthatóan van valamilyen következménye.

Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem feltétlenül elviselhetetlen. Például nem jelenti azt, hogy ne működne a demokrácia. Mindaddig, amíg az éppen hatalmon lévő csoport motivációja erős a hatalom megtartására, és mindaddig, amíg szabad választásokon lehetőségünk van a hatalmon levő csoportot a hivatalából elmozdítani, addig a hatalom keresni fogja a kedvünket, ebben az értelemben tehát jogosan beszélhetünk demokráciáról, és én nem nevezném ezt látszatdemokráciának. Megállapíthatjuk azonban, hogy nem élünk köztársaságban.

Ha valaki komolyan gondolja, hogy Magyarország kormányformáját a köztársasági ideálhoz akarja közelíteni, mindenekelőtt azon kell elgondolkodnia, hogy mik azok az intézményi feltételek, amelyek lehetővé teszik, hogy a demokratikus intézményrendszer úgy működhessen, hogy a közben a köztársasági ideáltól – mindenekelőtt a közösségi önrendelkezéstől – nagyon távol vagyunk. Ha valaki azonosította ezeket az intézményi feltételeket, már csak arra van szükség, hogy egyszer összetalálkozzon politikai erő és akarat az intézmények alkalmas megváltoztatására. Ha valaki vállalkozna ezeknek az intézményi feltételeknek az azonosítására, a magam részéről a következő problémákat vetném fel – ötletekként a munka elkezdéséhez – a számára.

Rendkívül alacsony színvonalú a politikai tárgyú közbeszélgetés.

Nincs olyan sajtó, amely legalább önmagát függetlenként értelmezné.

Nincs a hatalomtól független közszolgálati rádiózás és televíziózás.

A közintézményekkel és közszolgáltatásokkal szemben normaszerűen támasztható állampolgári elvárások rendszere nem intézményesült.

A közpolitikai folyamatok áttekinthetősége hiányos.

Hiányos a közpénzfelhasználás átláthatóságát szolgáló intézményrendszer.

A képviseleti intézményekben a csoportos jogok nagyon erősen dominálnak az egyéni jogokhoz képest.

A választási rendszer is erős helyzetbe hozza a pártokat, gyenge helyzetbe az egyéneket.

A pártok könnyen zárttá és egységessé tehetők, szűk csoportok által viszonylag könnyen tartósan uralhatók

A potenciális hatalomgyakorlók köre szűk és zárt.

Új politikai pártok feltűnésére a rendkívül magas költségek és a bejutási küszöb miatt nagyon kevés az esély.

A pártfinanszírozás rendezetlensége a már meglevő klientúrával rendelkezők számára behozhatatlan versenyelőnyt jelent azokkal szemben, akik klientúrával még nem rendelkeznek.

A köztársaságnak intézményei vannak. Meg a polgárainak is. Sőt, magának a társadalomnak is vannak különböző, intézményesülő szervezetei, hogy csak az alapítványokat, vagy az egyesületeket említsem. De az intézmények, hivatalok, majdnem hivatalok, tehát bizonyos mértékig elidegenedettek a civil társadalomtól, vagy pontosabban mondva úgy idegenedtek el, hogy közben át meg átszövi őket az ilyen-olyan politikai érdek. Mármint a jelenlegi saját kis köztársaságunkat.

A Köztársaságnak valódi polgárai vannak. A polgárok szabadok, úgy gazdaságilag, mind szellemileg. És öntudatuk is van a szabad polgároknak, és nem lehet velük bármit megtenni, elhitetni. Akaratuk is van, és azt érvényesíteni tudják. Együtt is, ha szükséges, de önállóan is, személyenként, ha emberi méltóságuk, becsületük, méltányos érdekük sérül.

Ahol nem ilyen emberek élnek, ott a Köztársaság nem létezik, csak a köztársaság intézményei és a társadalom intézményei funkcionálnak úgy-ahogy. Tíz éve dolgozom a romák jogvédelmének területén. Több mint kétezer ügy, több ezer ember, több száz hatósári eljárás. Több nyert, mint vesztett ügy. De ezek nem lényegesek, csak számok. A számok mögött emberek vannak, hús-vér, érző emberek. Nem a nyert ügyekben látom a munkánk sikerét, hanem abban, hogy sikerült elérni a megbántott, megsértett, megalázott embereknél: ne hagyják magukat. Az emberi méltóság pontosan olyan, mint az emberi élet. Semmilyen módon nem sértheti meg büntetlenül senki. Ahhoz, hogy a megsértett emberi méltóság okozta helyzet "helyreálljon", a sértett elégtételt kapjon anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt, magának a sértettnek kell elindítani a jóvátételi folyamatot.

Ha egy embert méltóságában megsértenek, különböző magatartásformákkal reagálhat. Mondjuk valaki, szeretne egy szórakozóhelyen meginni egy kávét, de ott közlik, itt cigány nem ehet, nem ihat, az az ember megteheti, hogy szétveri a presszót, leveri a kiszolgálót stb. Megoldás, egy helyzet nagyon rossz megoldása. Megteheti azt is, hogy elkullog és talán máshol, egy másik helyen issza meg a kávét. Nem igazán állhat egy Köztársaság ilyen emberekből, az ilyen eltűrő emberekből csak köztársaság lehet, vagy még az sem.

Van ezután egy olyan út, amely eredményt hozhat. Ha a sértett, ügyvédek segítségével, vagy anélkül, de magyar bíróság vagy hatóság előtt elégtételt kap. Ez az az út ami jó lehet, még akkor is, ha Magyarországon egy-egy ilyen jellegű ügy évekig is eltart.

El lehet e várni azonban attól, aki munkanélküli, napról-napra él ilyen heroikusnak is nevezhető magatartást? El lehet, de sok ilyen helyzetben lévő ember csak akkor képes erre, ha a társadalomban működik a szolidaritás.

A magyar társadalomban ez a szolidaritás nem működik. Vannak jogvédő hálózatok, nyert perek, de szolidaritás nincs.

És hogyan nevezzük azoknak az embereknek a magatartását, akik látják a kiszolgáltatottságot, érzékelik, nincsenek kiszolgáltatott helyzetben, sőt, mégsem tesznek, vagy csak nagyon keveset a kiszolgáltatottság eltűnéséért. Én ezt a fajta magatartást az orr váladékának népi kifejezésével tudnám megfogalmazni. (Ennek a váladéknak létezik összegyúrt, kemény formája is, de az is csak takony.)

Vagy mindenki függ valakitől, vagy valamitől? Ilyen, hogy polgár, meg Köztársaság akkor nem is létezik?

Csak képlékeny, folyékony, vagy gyúrt halmazállapotú emberfélék sokasága lenne a nemzet, a Köztársaság (pardon: köztársaság) pedig önmaga által és önmaga részére létezik?

Én nem tudom a válaszokat. Azt tudom csak, hogy jó néhány valóban kiszolgáltatott ember olyan példát mutatott már - ha csak saját területemet és csak az elmúlt tíz évet veszem - civil kurázsiból, hogy nem tudom elfogadni a nyafogást és a különböző okokra való hivatkozással történő kushadásos hallgatást.

Ahol kushadás van ott nincs emberi méltóság, és ahol nincs emberi méltóság, ott ember sincs, csak olyan emberféleség van és olyan köztársaságféleség.

Abban a reményben követtem el ezt az írást, vettem részt ily módon, a konferencián, hogy talán a kérdések száma is sokasodik. S ha már feltesszük a kérdéseket, azokra válaszokat is fogunk tudni, adni. Ez a mondat "vörös faroknak" tűnik. Közhelynek. Hogy emlékeztessek: a közhely régen valóban a köz helye volt. És ha sok ilyen közhely lesz, akkor Köztársaság is lesz.

Amikor azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy beszéljek a köztársaság eszméjéről, akkor arra gondoltam, hogy szakszerűen én csak a szellem köztársaságáról vagy az írók köztársaságáról tudnék beszélni, tehát arról az intézményről, amely teljesen kialakult formájában a XVIII. században állt elő, és amelynek ma is helye van a demokratikus respublikákban is. De őneki magának az elve nem demokratikus, hanem érdem szerint való, meritokratikus. Ez azonban nyilván alkalmatlan ennek a konferenciának a céljaira. És hogy miért alkalmatlan, azt hadd mondjam el egy példával, hogy milyen helytelen vagy milyen abszurd eredményeket tud hozni, ha a meritumot, az érdemet összekeverik, tehát a meritokratikus köztársaság elvét összekeverik a demokratikus köztársaság elvével.

Valamikor – úgynevezett ellenzéki időkben – én részt vettem egy ilyen ellenzéki kupaktanácsban, ahol arról esett szó, hogy miközben a Helsinki egyezménynek valamilyen kulturális kosara Magyarországon értekezik, mi szervezünk egy ellen-értekezletet, és meg is hívtunk néhány jelentékeny embert, és azon gondolkodtunk, hogy milyen követelésekkel állhatnánk elő. És akkor egy híres író gondolkodott, és azt mondta, hogy talán azt kellene, hogy mindenkinek legyen szabad útlevele. No, de hát ezt úgysem fogják engedni. Hát akkor legalább az íróknak!

Most pontosan ez az a példa – sokat tanultam annak idején –, hogy a szabad útlevél az nem érdem szerint való, nem érdemfüggő, azt mindenkinek meg kell kapnia. Azon gondolkodtam el, hogy mi az, ami aktualizálhatta a köztársaság eszméjét, noha a nyolcvanas években sokat gondolkodtunk ezen és a kilencvenes évek legelején is aktuálisnak tűnt már. De mi az, ami éppen most aktualizálta? És ami – ahogy Fodor Gábor mondta – valóban a levegőben van? És arra jutottam – kézenfekvő a gondolat –, hogy a köztársasági eszmének ma az a funkciója, hogy alternatívát jelentsen a nacionalizmussal szemben.

A nacionalizmussal szemben voltak alternatívák: emlékszünk, hogy Illyés Gyula – egyébként Huizingára, Huizinga egy gondolatára visszamenve – a nacionalizmussal szemben a patriotizmust emlegette, megkülönböztetvén az egyiket a másiktól oly módon, hogy a nacionalizmus az, ami jogot sért, és a patriotizmus az, ami jogot véd. Ez azonban sem Huizingánál, sem Illyésnél elegendő magyarázat. És kézenfekvőbbnek tűnik valóban a kultúra alapján, egy nemzet kultúrájának az alapján való distinkció, amelynek azonban megvannak az előnyei. Mondjuk nekünk, magyarok számára kézenfekvőek ezek az előnyök, hiszen el vagyunk osztva néhány országban, de megvannak az igen súlyos hátrányai is. Nevezetesen olyan szubsztanciális, olyan tartalmi jellegű leíráshoz, jellemzéshez kötődik itt a valamihez tartozás, ami egyben ki is zár, ami egy részét a nemzetnek szükségképpen mindig kizárja.

És így merül fel, és ennek alternatívájaképpen merül fel, ezzel a fajta patriotizmussal szemben merül fel az alkotmányos patriotizmusnak a gondolata. Tehát az, hogy a törvények és az intézmények iránti lojalitásból, egy adottságból kell kiindulni, amelyet egyrészt tudatosítani kell, másrészt pedig bizonyos értelemben patetizálni kell.

Ez egy kisebb program talán, mint az előző, de végrehajtható program, és az eredményeibe nincsenek belekódolva azok a rendkívül súlyos következmények, amelyek a másikba bele vannak kódolva. Nevezetesen az, hogy a nemzet egyik része a nemzet másik részét ellenfelének fogja tekinteni, vagy idegennek fogja tekinteni, vagy nem magához tartozónak fogja tekinteni.

Ezzel a programmal, amellyel én mélységesen egyetértek, ennek a realitásával szemben azonban – mint ma többször – bennem is felmerülnek a kétségek, és ezeket a kétségeket három pontban foglalom össze. Nevezetesen: az, amit ma Magyarországon tapasztalunk, az egy elég nagy mértékű és elég széles körű illojalitás, mind a törvényekkel, mind az intézményekkel szemben, és miután ennek a közhangulatnak részét képezik a magyar nyilvánosságnak azt intézményei is, ezért nem tapasztalok ezekben az intézményekben sem, tehát a médiában sem, a média különböző részeiben sem ennek való ellenszegülést.

Ugyanez elmondható a politikai intézményekről is, amihez azonban azt is hozzá kell tenni, hogy az elmúlt négy évben itt még tudatos munka is folyt ezeknek az elkomolytalanításával kapcsolatban. A parlament soha nem volt a legjelentősebb, legtekintélyesebb magyar intézmény az elmúlt tíz évben, de az elmúlt négy év jobboldali kormányzata meglehetősen erősen hozzájárult ahhoz, hogy maradék tekintélyét is elvessze.

Ami a média nyilvánosságát illeti, ott teljesen világosan tükrözi ezt a közállapotot, a törvényekkel és az intézményekkel szembeni passzív illojalitást, ami az érdektelenségben mutatkozik, ami abban mutatkozik, hogy a parlamenti közvetítések, parlamenti tudósítások a mélypontra zuhantak. Az, hogy a parlamenti vitáknak mi a tétje, mi a jelentősége, azt újságból ember meg nem tudja, a televízióból szintén nem. És az, hogy a választások idején a Való Világ villalakóinál ez az esemény, az a lehetőség esetleg, hogy éljenek választópolgári jogukkal, az föl sem merül, az tökéletesen evidens volt.

Mind emögött – nem leszek túl eredeti, különösen nem Endreffy és Rauschenberger előző beszédeihez képest – mind emögött a magánéletnek az apoteózisa van. Az, hogy amit Ludassy Mária délelőtt említett, a Benjamin Constant-nak ez a híres megkülönböztetése a régiek és az újak szabadságáról. A régiek a politikai szabadságukért feláldozták vagy föl se merült bennük vagy föl se merült bennük a magánélet szabadságának a lehetősége, az újak kombinálni akarják a magánélet szabadságát, és politikai küzdelmeiknek nagyon sokáig – nem szabad elfelejtenünk és még a mi politikai küzdelmeinknek is – egy jelentős részét éppen az képezte, hogy kivívják vagy kivívjuk a magánélet szabadságát. Ez nagyon is politikai tényező volt, a magánélet szabadsága, de ez alatt a tizenvalahány év alatt meglehetősen elfelejtődött.

Ma egy olyan abszolút uralma van, abszolút értéktartalma van minden tekintetben a magánéletnek a közélettel szemben, amely egyrészt evidenciává teszi azt, hogy minden politika, minden közéleti tevékenység erkölcstelen, másrészt pedig, ha mégsem lenne erkölcstelen, akkor azonnal következik a második tétel: ha mégsem lenne erkölcstelen, akkor viszont megbocsáthatatlanul naiv. Ennek a kettőnek a szorításában – vagy erkölcstelen vagy, vagy naiv vagy – vergődik minden politikus, vergődik minden közéleti ember, és a közéletnek az a pátosza, amely nemcsak a régiek szabadságeszményében, hanem az újak szabadságeszményében is jelen, van, amely a republikanizmus eszményében jelen van, az e pillanatban nagyon-nagyon messzi van Magyarországtól.

Kedves barátaim!

Nemcsak nehéz, de hálátlan feladat is ennyi jó előadás után, amelyek mind nagyon gondolatgazdagok voltak és sok tekintetben gondolatébresztőek, gondolatindítóak voltak, valami többet mondani. Amit megtehetek, az legfeljebb az, hogy egy-két gondolatot kiemelek, és esetleg reflexiót fűzök a végén, konklúzióként, az egész tanácskozás munkájához.

Azzal kezdeném, hogy visszautalnék arra, amit Fodor Gábor mondott, és amit többen azután más oldalról is megfogalmaztak: hogy a köztársasági eszme vagy gondolat, az a levegőben van. Ennek az okait különbözőképpen közelítették meg az egyes előadók, de mindenképpen ezt próbáltuk körüljárni. Mi az a társadalmi szükséglet vagy ideológiai szükséglet, amelyik ezt egyáltalán napirenden tartja? Ez az egyik kérdés. Milyen alternatívát képezhet, vagy mihez képest képezhet alternatívát egy köztársasági azonosságtudat?

Volt, aki nagyobb távlatból közelített ehhez a kérdéshez, mint Hankiss Elemér, aki azt feszegette, hogy a mai új világrendetlenségben – mert világrendről nem nagyon lehet beszélni, tehát egy közelgő zűrzavar, vagy legalábbis egy nagy átalakulás időszakában – a köztársasági eszmének vagy a köztársaságnak magának hol a helye. Amikor nagy birodalmak alakulnak ki, nem látni, hogy milyen hatalmi struktúrák válnak dominánssá a jövőben.

Egy gondolatát szeretném ezzel kapcsolatban kiemelni. Azt mondja, hogy ha birodalommá is alakul, mondjuk egy amerikai hegemónia alatt kialakul egy új birodalmi rendszer, annak is köztársasági központja lesz. És az Európai Unióban is tulajdonképpen a köztársasági gondolatnak és eszmekörnek valamiféle kiteljesedését pillanthatjuk meg. Ha ezt következetesen végiggondoljuk, akkor már nem is nagyon lehet birodalmi struktúrákról beszélni, legfeljebb nagyon speciális értelemben, nagyon-nagyon gondosan körül kellenne határolni, hogy mit is jelent ez a birodalom jelentésének korábbi változataihoz képest.

Mások inkább a magyar problémák szemszögéből közelítették meg a kérdést. És valóban itt van egy érdekes cezúra, egyfajta útkeresés, szellemi útkeresés, amikor a köztársaság gondolatát feszegetjük. Egyrészt több kísérlet történt arra, hogy ennek a tradícióit feltárjuk, felelevenítsük, és kapcsolódási pontokra találjuk hozzá. És itt nagyon fontosnak tartom azt az észrevételt, amit Kende Péter tett, hogy rossz csillagzat alatt született a köztársasági eszme Magyarországon, mindig tulajdonképpen a bukás képzete kapcsolódik hozzá, mert a kísérletek a köztársaság megalapítására vagy emfatikus kiteljesítésére több alkalommal kudarcot vallottak. Azt gondolom, hogy valóban: ha tartalmi értelemben vesszük a köztársaságot, akkor nem elégedhetünk meg pusztán a monarchizmussal való ellentétével, hanem akkor ennek demokratikus tartalmat kell adni, és szabadságtartalma is van, és ilyen értelemben legfeljebb még a harmadik köztársaságról beszélhetünk, de az előző kettő – azt tudjuk – elvetélt.

Most viszont lehetőség van arra, hogy kiteljesedjen a köztársasági eszme és maga a köztársaságnak a demokratikus és szabadságtartalma, éppen arra utaltak többen, hogy ma, másfél évtized után, talán egy olyan fázisba érkeztünk, amikor a politikai ás társadalmi konszolidáció kezdődhet el, és sok mindent újra kell gondolni. Tovább itt az is többek részéről fölvetődött, hogy alternatívát kell kínálni egy olyan fajta politikai identitás és a tradíciónak egy olyan interpretációjával szemben, amit a jobboldal alakított ki, és amivel szemben Fodor Gábor igen kritikusan egyezte meg, hogy a baloldalnak nincsen ilyenfajta politikai identitástudata. Ő mindenekelőtt a szocialistákra gondolt ezzel kapcsolatban, én úgy látom, hogy a liberálisoknak se nagyon van. De most nem a politikai vitát akarom itten ezzel gerjeszteni, csak azt akarom mondani: valóban igaz az, hogy egy bizonyos: az új magyar köztársaság közösségi identitását vagy politikai identitását érintő szellemi vagy propagandatevékenység a másik oldalon elkezdődött, megfogalmazódott, és ezzel szemben a másik oldal bizonyos passzivitása található. Aminek természetesen több megmagyarázható oka van, de most mégis olyan fázishoz érkeztünk, amikor ezzel szemben valamit tenni lehet, és tenni kell.

Az egyik forrása a köztársasági gondolat előtérbe kerülésének – ezt többen megfogalmazták – a közösséghiány. A modern fogyasztói társadalomba belevetett embernek az elmagányosodása, magárahagyottsága, elveszettség érzete. Az, hogy nem talál segítséget, kapaszkodókat a modern világban való orientálódáshoz.

A liberális értelmezésben az ilyenfajta közösséghiánnyal szemben mindig szkepszis fogalmazódik meg, mert azt gondolják, hogy minden közösségi gondolat mögött az egyének szabadságának valamiféle korlátozása érhető tetten. Ludassy Mária, amikor az eszmetörténeti forrásokat próbálta föltárni, nagyon jól mutatott rá arra az ellentétre, ami foglalkoztatja a liberális tradíció képviselőit. Nevezetesen, hogy egy és oszthatatlan köztársaságban gondolkozunk-e, egy jakobinus totalitás szellemében, vagy pedig egy plurális, a hatalmat megosztó, társadalmi és politikai értelemben is a hatalmat megosztó, az egyéni szabadság kiteljesedését hangsúlyozó köztársaságról. És a közösségi gondolatnak az előtérbe állítását ilyen szempontból bizonyos gyanakvás kíséri. Pedig találkozunk ma már a liberális kommunitarizmusnak az irányzatával is, amelyik éppenséggel abból indul ki, hogy fikció a modern individualizmusnak az a felfogása, ahogy azt a politikai filozófia alapjává teszik, holott a modern individuum, az termék, végeredménye egy társadalmi fejlődésnek, amely a társadalom alapjait tekintve nem nélkülözheti a közösségeket, még akkor se, ha csak a kis közösségből, a családból indulunk ki. Hiszen minden egyén szocializálódik, valamiféle tradícióba születik bele és nevelődik, közösségi értékek által orientálódik, és a felnövekedése és a társadalomba való beleilleszkedése. És ilyen szempontból a polgári individualizmus is alapvetően valamiféle közösségi életnek és valamiféle közösségi magatartásnak az eredménye, a terméke.

Ebbe a vitába nem szeretnék belemenni, egy bizonyos: hogy egy ilyen közösséghiány létezik, és ennek a köztársasági gondolat valamiféle megoldása lehet, amennyiben egy átélhető politikai közösséget kínál. Még akkor is, ha ez csak ideálisan, szimptomatikusan, valamiféle ideál tipikus képzetként szolgál, mérceként szolgál a jelen állapotok megítélésére.

Egy másik változatban úgy vetődött fel a kérdés, hogy másfél évtizeddel a rendszerváltás után még mindig az a domináns tapasztalatunk, hogy az immár szabad állampolgárok, akik demokratikus jogaikkal is élnek, és éltek is több alkalommal a szabad választásokon meg az önkormányzatoknál, nem érzik sajátjuknak az új politikai berendezkedésnek az alapvető intézményeit. Passzívan viselkednek, nem alakult ki a részvételi demokráciának még megközelítően sem az a fajtája, amelyet szeretnénk, amelyet ideálisnak tartanánk. És hát arról van szó, hogy elsajátítsuk ezeket az intézményeket. Vegyük birtokba, érezzük a sajátunknak. Ehhez pedig valamiféle politikai identitástudat kell, amelyik túlmegy egy egyszerű kultúrnacionalista vagy kultúrnemzeti identitáson, amely persze akármennyire tradicionálisan nagy történelmi hagyományokat próbál fölkarolni, felölelni, egy képzelt közösséget teremt meg, amelyhez kapcsolódni lehet szellemileg, lelkileg, emfatikus közösségeket teremt, és fel is korbácsolja bizonyos értelemben azt ezzel kapcsolatos lojalitási érzeteket. De hát ez igazában inkompatibilis a modern demokráciának a tartalmi igényeivel vagy követelményeivel. Nagyon erős benne a tekintélyuralmi formák iránti igény, és ilyen szempontból nem tekinthető talán a politikai közösség ideális azonosulási formájának.

Ez valóban különös aktualitást nyújt a köztársasági hagyománynak, illetve megköveteli, hogy felvegyük a hagyomány fonalát, és próbáljuk újradefiniálni, tartalmilag is értelmezni a köztársaságot.

A kérdés az, hogy egy ilyenfajta kollektív azonosságtudat, az mennyiben teremthető meg ésszerűen, modern körülmények között. Egy német társadalomfilozófus, Jürgen Habermas tette fel ezt a kérdést egy tanulmányában, amikor azt vizsgálta, hogy egyáltalán a modern társadalomban, ahol a tradicionális értékrendszerek felbomlottak olyan értelemben, hogy nem vezérlik többé az emberek mindennapi magatartását. Egész más módon szabályozódik az emberek magatartása, viselkedése a modern korszakban. Egy közösségi identitás föltámasztható-e még vagy ésszerűen megalapozható-e valamilyen módon?

Az ő válasza erre tulajdonképpen az, hogy olyan értelemben ez nem tehető meg, hogy valamiféle metafizikai értékközösségre hivatkozunk – legyen az vallásos természetű, vagy bármilyen más természetű –, hanem ezt meg kell teremteni egy ésszerű diskurzusban, ahogy ő fogalmaz. Tehát olyan politikai vitában, ahol megkonstruálják, egy közös kommunikációs teret konstruálnak, amelyben megbeszélik egymással a kérdéseket. És ebből a vitából, a párbeszédből alakulnak ki olyan közös képzetek és olyan értékek, amelyek azonosulás tárgyai lehetnek, és így a gyakorlati magatartásában szerezheti meg a közösség a maga identitását, a racionálisan megalapozott és demokratikus közösség identitását.

Itt többen idézték az alkotmányos patriotizmusnak a gondolatát. Ezt Rainer Lepsiustól vette át Habermas, ő megint mástól, tulajdonképpen ez konzervatív tradícióban is létezett ez a felfogás. A lényege az, hogy nem a vér és leszámolás közösségére, vagy akár valamiféle kultúrnemzeti önazonosságra épül rá egy politikai önazonosság, illetve egy politikai közösség tudata, hanem egy jogközösségnek, mindenekelőtt egy jogközösségnek a tételezésére, egy közös politikai kultúrára, amelyet a demokratikus intézmények és azok működtetése alakít ki, folyamatosan.

Én magam is használtam ezt a fogalmat, azt hiszem egyik legkorábbi ilyen szerző voltam, 1990-ben, amikor a hazai nacionalizmus először jelentkezett nagyobb mértékben, és mint egy nemzeti kisebbséghez tartozó, jó magyar hazafi, én a magam részéről sértve éreztem magam ettől a tendenciától, és akkor felkaptam tulajdonképpen magam is ezt a német társadalomfilozófiában már honos gondolatot, és próbáltam szemben érvelni a nacionalizmusnak a felemelkedő irányzatával. Én azt hiszem, ez kicsit visszhangtalan maradt, de mindenképpen ebben az alkotmányos patriotizmusban kifejeződik egy nagyon fontos gondolat, az nevezetesen, hogy a politikai közösségtudatát, a demokráciának az azonosságtudatát politikai értelemben és emfatikus értelemben is hozzákapcsoljuk a jogállamhoz, amely az egyéni szabadságot, az ember méltóságát biztosítja, garantálja. Garantálja a politikai szabadságjogok érvényesülését, és így tovább. Mindazt, amit a liberális és demokratikus jogállam, az alkotmányos jogállam alapfeltételének tekintünk, és ilyen értelemben mégis lehetővé tesz egy emfatikus azonosulást azzal a politikai közösséggel, amelyik ezt garantálja. De nem nyújt többé feltétlen lojalitást. Tehát minden feltétel nélküli lojalitást egy olyan uralmi rezsimnek, amely ezt megsérti. Ez éppen a fasizmus, a nácizmus tradíciójával szemben definiáltatik így, amely átlépte a jogállami korlátokat, és amely nagyon erős közösségi azonosulást váltott ki, illetve hát manipulált is bizonyos értelemben, de mégis ezt befogta a politika szekerébe. Egy ilyenfajta gyanútlan lojalitást többé nem szabad egyetlen politikai hatalomnak sem nyújtani, hanem egy feltételest. Amelyik ehhez a jogközösséghez, a közös demokratikus intézményekhez kapcsolódik, és amely egy közös politikai kultúrát alakít ki, egy ilyen deliberatív tanácskozó, az alapkérdéseket, a közjónak az alapkérdéseit nyíltan, a közösségben megvitató eljárás során. Ezért ezt, máig azt hiszem, a demokratikus köztársasági morálnak vagy érzületnek az alapját képezi ez a fajta beállítódás.

Ez egyébként, érdekes módon fölvetődött Nyugat-Európában azokkal a vitákkal összefüggésben is, amelyek a bevándorlással szembeni elzárkózás, és más kultúrát képviselő embereknek a köztársaságba való befogadása vagy kirekesztése tárgyában folytat. Ezt azért mondom el analógiaként csak, mert itt is fölvetődött ez a kérdés, Horváth Aladárnak, Furmann Imrének az előadásában is. Elmondom példaként: Habermas és mások is, német és francia nyelvterületen, úgy foglalkoztak ezzel a kérdéssel, hogy tulajdonképpen nemzetközi jogi értelemben nincs bevándorlási jog, csak kivándorlási jog van. Minden politikai közösségnek joga van a saját határait megvonni, és eldönteni azt, hogy kit fogad be. Akármennyire nem felel meg ez egy általános világpolgári állapotnak, azért ez mégis kiindulópontja a demokratikus jogállamiságnak.

Amíg ő azt mondja, hogy a bevándorlók, akik egy más kultúrát, más vallást képviselnek, akkor nem lehetnek tagjai a modern polgári jogállamnak? Nem lehetnek tagjai a politikai közösségnek? De igen – mondja ő –, de ehhez feltételül kell szabni a demokrácia elért vívmányainak az elfogadását, abban az értelemben, hogy a politikai kultúráját ennek a társadalomnak minden bevándorló közösségnek el kell fogadnia, nem kell azonban föladnia a kulturális identitását, és nem kell föladnia a vallási identitását, és a szokásait, és így tovább. Csak azokat kell megváltoztatnia, amelyek ütköznek a demokratikus társadalom kialakult politikai kultúrájával.

Ezt az állásfoglalást olyan szempontból tartom relevánsnak, hogy itt felvetődött az a kérdés, hogy a köztársaságba vannak, akik beleszületnek, és vannak, akiknek ki kell harcolni a benne való jogot, mert mások nem szívesen ismerik el ezeket a jogokat. Még akkor is, ha formailag fönnáll a teljes jog, tehát a részvételi jog, gyakorlatilag, ha ezt mások megtagadják és megnehezítik az együttműködést, a beilleszkedést, akkor ez mégis sérelmet szenved, és az emberi méltóság is sérelmet szenved. És egy olyan köztársaság, amelyik önmagából kirekeszti tagjainak bizonyos csoportjait, az nem valódi köztársaság.

Azt gondolom, hogy nagyon sok olyan eszme hangzott el vagy olyan gondolat hangzott el a mai előadások sorában, amelyet a további vitákban érdemes megfontolni. Ha Habermasra szabad visszahivatkozni, ő a közügyekről folyó nyilvános vitát döntőnek tartotta a demokrácia minősége szempontjából, és a köztársasági öntudat szempontjából is. Nálunk ezzel kicsit bajok vannak. Nemcsak az a helyzet, hogy individualizálódunk és szeparálódunk, nincs elég közösségi aktivitás és elkötelezettség. Hadd utaljak Szalay Erzsinek egy minapi cikkére, vagy egy interjújára, amelyben azt panaszolta, hogy nincs igazi párbeszéd, még az egyik oldal között sem! Nemhogy a jobb- és a baloldali tábor vagy entellektüelek között, hanem még az azonos oldalon lévők is elbeszélnek egymás mellett, nem felelnek egymás érveire, nem vesznek tudomást egymás munkáiról, és így tovább. Ilyen körülmények között nehezen képzelhető el egy olyan intellektuális klímának a létrejötte, amely egy köztársasági diskurzusnak vagy dialógusnak és egy öntudatnak az alapját képezhetné.

A közeljövőben, illetve a továbbiakban ezért a Respublika Kör, valamint gondolom, a Bibó Társaság, amely eddig is ezt tette, nagyon fontos feladatának tekinti, hogy azokat a fölvetődött kérdéseket, amelyek ma egy demokratikus öntudat és köztudat útjában állnak, megvitassa a nyilvánosságban, és olyan kérdéseket vessen föl, amelyek neuralgikus kérdések, amelyek nagyon fontos kérdések.

Itt utalnék arra is, amit Gyurcsány Ferenc mondott, hogy ahhoz, hogy egy közösségi identitás, amely nem pusztán nemzeti alapon áll, hanem politikai alapon is és egy jogközösség alapján áll, kialakuljon, szükséges bizonyos minimumoknak az elismerése, az elfogadása. És több előadó kapcsolódott ehhez, néven nevezve azokat a témákat, amelyek egy ilyen diszkussziónak az alapját kell, hogy képezzék. Ilyen a szociális minimum kérdése, ilyen a demokratikus minimum kérdése – és most nem sorolom föl mind az ötöt, amit Gyurcsány Ferenc mondott, mások is megismételték ezt. Mindenképpen ahhoz, hogy fölszámolódjon, ne szűnjön meg, de mondjuk, enyhüljön, ne legyen olyan végletesen polarizált a mai magyart szellemi és politikai élet, hogy párbeszédképesség alakuljon ki, szükséges nyilvános vitákban az ilyen minimum-standardoknak a meghatározása. Ez nem lesz kidekázva pontosan, de mégiscsak egy nyilvános vitában alakulhatnak ki azok a konszenzuális minimumok, amelyek a párbeszédhez szükségesek. És én bízom abban, hogy ezt ki is lehet alakítani. Ez a magyar demokrácia konszolidációjának egy nagyon fontos része, nagyon fontos állomása lehet.

Én ezzel a magam részéről szeretném be is fejezni ezt a zárszót. Bízom abban, hogy a közeljövőben módunk lesz még ilyen kérdésekről szót váltani, és mindenkit ösztönöznék arra, hogy a társadalmi nyilvánosság fórumain a hangadó értelmiség, az író értelmiség legalább föltétlenül hozza szóba, és tematizálja azokat a kérdéseket, amelyek ezen a tanácskozáson fölvetődtek, és amelyek szükségesek ahhoz, hogy előre haladjunk egy nagyobb fokú politikai és társadalmi konszenzus kialakításában Magyarországon.

Köszönöm Bayer Józsefnek, és egyúttal Önöknek a türelmüket, azt, hogy itt maradtak. Azt szeretném közölni, hogy legközelebb május 31-én találkozunk, ami szintén egy szombati nap, és szintén egy egész napos konferenciát szervezünk, mert a téma olyan, hogy megérdemli. A konferencia címe az lesz, hogy „Szembenézni a huszadik századdal” – tehát a múlt feldolgozásáról lesz szó, arról, hogy a magyar társadalom hogy tudja, vagy hogy nem tudja feldolgozni a saját múltját. Történészek, filmesek, írók és társadalompszichológusok fogják megvilágítani, különböző oldalról. Számítunk mindannyiukra ugyanitt, május 31-én, szombaton.