Kedves vendégek! A Bibó Társaság és a Közép-Európai egyetem nevében üdvözlöm önöket. A mai előadás-vitaest címe nyilvánvalóan Bibó „Kelet-európai kisállamok nyomorúságára” utal, és erről lesz a vita. Mielőtt átadnám a szót, egész röviden emlékeztetni szeretném a tisztelt közönséget, hogy miről is volt szó Bibó tanulmányában. A tézise röviden - és provokatívan is - összefoglalva abból indulna ki, hogy míg a XV-XVII században Nyugat-Európában modern államiságok alakultak ki, Kelet-Európában a történelmi államok összeomlottak. Ezek ahhoz vezettek, hogy kialakultak ezen államok területén kisebbségek. Mivel a politikai kultúra ebben a térségben deformálódott, antidemokratikus nacionalizmus alakult ki, és emellett egy nyelvi nacionalizmus is, amely Kelet-Európára specifikus. Ennek következményeképpen területi igények merültek fel, és ezek a kisebbségek elnyomásához vezettek. Bibó szerint a kiút abból állt, hogy önrendelkezési jogokat kell adni a kisebbségeknek.

Érdekes, hogy 1992-ben jelent meg Bibó tanulmánya először németül, ahol a kis államokat Klein Städtelein-nak fordították, tehát pejoratív értelemben államocskáknak. Bibó 46-ban megírt és közzétett tézisei Kelet-Európában a Jalta egyezmény miatt tabuk voltak. Nyugat-Európában nem kellett volna tabuknak lenniök, de azok voltak, mert a status quo volt az eszme, amely leginkább ihlette az akkori politikusokat. A hidegháború megszüntetése után a Jalta egyezmény nem volt már érvényben, de Bibó tézisei továbbra sem voltak népszerűek, mert a status quo továbbra is hatott. Az volt a meggyőződés, hogy minden más háborúhoz vezethet. Bibó 1946-ban írott plaidoyer-ja tulajdonképpen ma is aktuális. Érdekes azonban két megfigyelése. Az egyik, hogy nagy jövőt jósolt Jugoszláviának – tudjuk, mi történt ott; és annak is, hogy Szovjetunióban a nemzetiségek közötti viszony megteremtése a demokráciát fogja segíteni. Ezekben a kérdésekben talán nem volt igaza egészen, de más kérdések aktuálisak.

A mai helyzet röviden az, hogy Jugoszlávia széthullott, háború van, Csehszlovákia széthullott háború nélkül, és a Balkánon komplikált helyzet állt be. Nemrégen ugyanitt tartottunk egy konferenciát a balkáni államokról, ahol szociológusok, írók, politikusok vettek részt, és a téma az volt, hogy lehetséges-e ma dialógus ezen államok között. Dialógus lehetséges, ez volt a kvintesszenciája a konferenciának, de gazdasági együttműködés nem. Erre egyik ország képviselője sem volt hajlandó a legkülönbözőbb kifogásokkal. Azt mondták, hogy gazdasági együttműködés csak akkor lehetséges, ha először rendet teremtünk a saját gazdasági életünkben, megszüntetjük a korrupciót. Érdekes megemlíteni ebben a kontextusban, hogy röviddel a balkáni konferencia után, amelyet áprilisban tartottunk, Tiranában a balkáni államok külügy- és gazdasági miniszterei összeültek és arról tárgyaltak, hogyan lehetne megalapítani a balkáni államok között egy vámuniót, és arra a meggyőződésre jutottak, hogy ez csak bilaterálisan lehetséges.

Még egy gondolatot szeretnék vitára bocsátani. Nemcsak az önkormányzatokról és a nemzetek önmeghatározásáról van szó, hanem arról is, hogy lehetne a subsidiarité (vertikális irányú hatalommegosztás elve, szerk.) elvét megvalósítani ezekben az országokban. Most átadom a szót Göncz Árpád elnök úrnak.

Kedves barátaim, feltételezem, hogy mindenki ismeri a könyvet, amelyről szó van. Mint elhangzott, 1946-ban született Kelet-Európai kisállamok nyomorúsága címen. Két évre rá, 1948-ban jelent meg a Torzult magyar alkat. A két könyve, mely jelenleg is a legizgalmasabb számunkra valamennyi Bibó mű között.

Én úgy érzem, hogy az az 1946-tól 48-ig terjedő időszak az igazmondás pillanata volt, amikor Magyarország Bibó által, Bibó szemüvegén keresztül vissza tudott tekinteni 1848-ig. Amikortól kezdve a történelmi Magyarország szétesését, annak az okait kitapinthatóan lehetett megfigyelni. Bibó könyörtelen kritikát mond Magyarországról is, a térségről is. Ez a kritika pillanatnyi tényekből, az akkor ismert tényekből indul ki, az akkor ismert helyzetből. Azóta sok minden történt a világban, az Európa Uniós csatlakozás határán vagyunk, és ugyanakkor, ha az ember bekapcsolja a televíziót, esetenként újságot olvas, döbbenetesen beszélnek vissza az 1939 és a két háború közötti mondatok, nézetek, vélemények, ijesztően. Ha történetesen meghallgatja például a szlovák televízióban Meciarnak szavait, akkor megint a fejéhez kap, hogy hol vagyunk, és mikor vagyunk?

Valószínűleg megint eljött az őszinteség ideje, és megint szembe kell tekintenünk a pillanatnyi helyzetünkkel és Európa és Magyarország fejlődésével, Kelet- Közép-Európa államainak fejlődésével. A kisebbségi kérdésből következő problémákkal, a nemzeti önállóságból következőkkel, a nemzeti öncélúságnak a térségen belüli problémáival. Emlékezzünk vissza: Bibó könyvének két olyan mondata van, melyeket azóta folyton emlegetnek, néha torzított formában. Az egyik az, hogy „demokrata az, aki nem fél”, és a másik, amely érdekes meghatározás: a hamis realisták. Addig ezt senki nem állította szembe, a tétel vitatható, hogy ki volt és ki nem hamis realista, mindenesetre a mércét a vitában mindenképpen használni tudjuk.

A kérdések, melyeket Bibó a maga korában feltett, jelen pillanatban sokszorosan válaszra várnak éppen most, az Európa Uniós csatlakozás határán. Ennek előestéjén mintha felerősödni látszanának ugyanazok a hangok, melyek a két idézett műben megjelennek. Most a Trianon emlékezetének napján, a televízióban kétszer is elhangzott az, hogy a Trianon revíziója kérdésében az ENSZ-hez kéne fordulni módosításra. Ez elhangzott nyilvánosság előtt, és kétszer elismételte ezt a kijelentést a magyar televízió – mintha nem tudott volna arról, hogy a magyarországi állapotok már régóta nem a trianoni békén alapulnak, hanem a háború utáni rendezésen. Azóta egy és más történt, pl. a Kárpát medence egy része Oroszországhoz, illetve Ukrajnához tartozik, aminek Trianonhoz sok köze nem volt. Az akkori politikai viszonyokat visszavetíteni, és az ENSZ-hez fordulni a trianoni kérdésben tökéletesen reménytelen, és naivitásra vall. Az egész frazeológiának a használata naivitásra vall, azzal együtt, hogy az ember a trianoni traumának a jelentőségével tisztában van, a trianoni megrázkódtatásnak és traumának hatását fel tudja mérni, és lépésről lépésre követni tudja Magyarország két háború közti magatartásában, a háborúba való belépésben, és a háború elvesztésében, annak a végkövetkezményeiben. 1946 után lehet, hogy ma azért vagyunk itt, hogy ezeket a kérdéseket legalább felvessük, vagy megfogalmazzuk, ha válaszolni nem tudunk is.

Engedjék meg, hogy egy emlékemet idézzem. 17 éves voltam, és díszőrséget álltam cserkészként a Déli pályaudvaron, amikor a második bécsi döntésről Teleki hazaérkezett. Pontosan ott állt meg a vonat, ott volt a vörös szőnyeg, s ő leszállt. Õrjöngve ünnepelt mindenki, s hihetetlen mélységes keserűséggel ránézett arra, aki mellette volt, és föltette a kérdést, soha nem felejtem el: „Minek örülnek?” Ez a mondat már nagyon közel volt ahhoz, amikor revolvert emelt halántékához és végzett önmagával, és a felelősséget vállalta. Ha a kér a Torzult alkatról, akár e traumáról van szó, nekem ez a jelenet mindig az emlékezetembe idéződik. Magáról a könyvről azt hiszem, nem kell beszélni, mert aki eljött, feltehetőleg azért jött, mert a tételeket ismeri, és hozzá tudja kötni mindehhez. Két kérdés volt: a nemzeti önrendelkezés kérdése és a határ kérdése, ami körül a nyomorúság kialakult. A nemzeti önrendelkezés kérdése többé-kevésbé az összeolvasztott államok bomlásával talán megoldódott, hogy milyen módon, azt nem tudom megmondani, véglegesen tart-e, hiszen a Balkánon Albániának a felemelkedése, az albán születési szám alapjában változtatja meg a balkáni folyamatokat. Legfeljebb következtetni tudunk a következő harminc évre.

A másik, a határok kérdése az Európai Uniós csatlakozással többé-kevésbé megoldódik. Nekem legalábbis ez a benyomásom. Megint egy emlékemet idézem, amikor a lepkési határátkelőt megnyitottuk. Ez volt az első megnyitás Szlovákia és Magyarország között. Lepkésen a temetőt a falutól egy kb. 2-3 méter széles patak választja el, és ez a határvonal. Ha egy lepkési paraszt a nagyanyjának a sírjához át akart menni például a halottak napján, miután nem volt átkelő és az utat is felszedték, ötven kilométert kellett mennie kerülő úton. A megnyitáson az égvilágon mindenki ott volt, magyar és szlovák méltóság, és mindenki ünnepelte a saját bölcsességünket. Nekem az volt az érzésem, hogy szégyelljük magunkat, hogy ennyi ideig kellett erre várni. Százak és százak zokogtak, amikor átmentek azon a hatméteres fahídon, amelyik a temetőt elválasztotta a falutól, és amelyen 40 évig nem lehetett átmenni. Ha az ilyen határok nem okoznak óhatatlanul traumát egy közösségben, akkor semmi.

Nagyon jól emlékszem, hogy amikor először merült fel a régiók ötlete, Szlovákiában pl. kereken és egyenesen magyar irredentizmusnak bélyegezték, de még Lengyelország is meg volt tőle rémülve. A román regionális együttműködéstől vad rémület tört ki mindenkin. Ma az a benyomásom, hogy a regionalizmus gondolata többé-kevésbé kezd leesni az emberekben. Tehát valahol a nemzetiségi kérdések is könnyebben rendezhetők átjárható határok mellett, amelyek magukkal hozzák, éppen az átjárhatóság segítségével, a túlfeszített, túlélezett nemzetiségi ellentéteknek a megoldását. Nem a jogi megoldását. Következésképpen van egy olyan érzésem, hogy ennek a traumának a megoldására, amit örököltünk és magunkkal hoztunk, az Európai Unió – nem állítom, hogy végleges megoldást jelent – de valamiféle megoldást ígér, és e megoldás kulcsát, úgy érzem, a regionalitás gondolatában találjuk meg. Ott voltam akkor, amikor két évvel ezelőtt Miskolc és Kassa városa aláírt egy megállapodást arról, hogy a kassai repülőteret Miskolc is használni tudja, ahonnan a legrövidebb út Pozsonyba repülőgépen vezet. Ezzel együtt nincs kihasználva a repülőtér, de teljesen felesleges Miskolcon repülőteret építeni akkor, ha a kassai használható, és 20 percre van autón Miskolctól. Ezek apróságok, de jelek arra, hogy a közös érdekek, az együttműködés kényszere és a földrajz kényszere, különösen a Kárpát medence regionális felosztása, szinte diktálja ezt az együttműködést. Előttünk áll egy olyan lehetőség, hogy az EU kínálta alkalmat meg lehet ragadni, és ez messze túlmegy – és túl is fog menni - az eddig elképzelt lehetőségeken. Pozsony, Győr, Komárom, Bécs együttműködése és regionális egysége, azt hiszem, nem kétséges. Ezt a nemzetiségi határok aligha módosíthatják, mert a közepén ott van a Duna, és van egy híd Komáromnál, mely összeköti a két országot és a két közösséget. Jelen esetben ott, és ezért volt veszélyes a szomszédos országban, ez a határ két magyar lakosságú területet kötött össze. Ha a régió egészét nézem, akkor három ország régióját köti össze az együttműködés, a közlekedés, a kulturális múlt, szinte azt mondanám, a XXI században elszakíthatatlan kötelékeivel.

A kérdést tehát többféleképpen tárgyalhatjuk. Egyrészt a múltba visszamenően, hogy mi volt ezeknek az okozója, én azt hiszem, Bibó ezt világosan feltárta, mi volt a megjelenési formája, Bibó ezt is világosan feltárta. A következő, amivel szembe kell néznünk, hogy a regionalitás elve a Kárpát medencében és a szomszédos országokkal együtt azt hiszem, kínálhatja a lehetőséget arra, hogy feloldjuk ezeket az ellentéteket a kézzelfogható együttműködés eszközével.

Azt hiszem, én ennyit tudok mondani. Mindez vitatható, mert az EU-s csatlakozásnak van egy furcsa jellegzetessége: egyrészt mindmáig, annak ellenére, hogy született egy dátum, ezt kézzelfoghatónak nem tudjuk nevezni. A csatlakozásunk nemcsak a mienk, hanem a többi közép-kelet-európai ország csatlakozása is. Voltaképpen ez az, hogy az ember mozgó célpontot vesz célba mozgó járműről. Az EU fejlődik és változik, ezek az országok fejlődnek és változnak, és én azért szorongok, meg kell vallanom őszintén, hogy addig következzék be, amíg Európa, amelyhez csatlakozni kívánunk, az lesz, amit ismerünk, és magunkénak vallunk, és Magyarország azzá válik, amit akarunk és szeretnénk látni. Az egyik majd, a másik még. Ezt a kérdést nagyon nehéz konkretizálni, de lényeges kérdése a csatlakozásnak. A további már jósolgatás a jövőben, példát látunk rá, Írország, Portugália példáját, még regionális határok áthágásának példáját is Írország esetében. Nem hiszem, hogy idáig kéne a vitában elmerészkednünk, de a közvetlen jövőben és abban a lehetőségben bízhatunk, hogy legalább ezeket az újra meg újra feléledő és gonosz traumákat és görcsöket oldani tudja.

Elnézést kérek, ha ez nem volt teljesen rendszeres, az igazság az, hogy ezek a gondolatok éltek bennem, de írásban még nem foglaltam össze. Ne tekintsék összefoglaló előadásnak, inkább elgondolni való téziseknek. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.

Én - legalábbis a vita első körében - a máig vezető történelmi út vázlatát próbálnám meg felrajzolni, tehát eléggé unalmas lesz, amit mondani fogok.

Noha a mai beszélgetés címét Bibó Istvántól kölcsönöztük, nyilvánvalóan nem ugyanarról a térségről lesz vagy van szó, mint az ő 1946-os tanulmányában. Hogy a különbséget megértsük, s evvel együtt azt, hogy egyáltalán miről beszélünk, tudatában kell lenni annak, hogy a régió fogalmát általában is lehetetlen egyszer és mindenkorra, végérvényesen meghatározni. Ahogy a földrajztudós H. Schmitthenner írja, "aki 'igazi' régiókat akar találni, az mintha a kör négyszögesítését akarná megvalósítani". Ebből az következik, hogy a régió vagy civilizáció: nézőpont kérdése, létezése mindig "virtuális". Objektívnek hitt, természettudományos (geológiai-topográfiai, klimatikus, növényföldrajzi stb.) ismérvek alapján is csak annyit mondhatunk, hogy a miénk valamiféle átmenetet képez Európa közepén nyugat és kelet, észak és dél között, amelybe a történész szempontjaitól függő változó összeállításban esetenként beletartozhat Svájc, Németország, Ausztria, Olaszország, Albánia, Görögország, illetve Finnország, a balti államok és Oroszország-Szovjetunió (Ukrajna, Fehéroroszország) is. Bonyolítja a helyzetet, hogy a térség kultúrája, főként "magas" kultúrája többnyire nyugati típusú, míg politikai-gazdasági szerkezetei, általában az "élete" keleties. Evvel magyarázható, hogy a gazdasági "alapra" figyelő gazdaságtörténészek régiónk nagy részét jó lelkiismerettel Kelet-Európához sorolhatják, míg a szellemtudományok képviselői, ugyancsak cáfolhatatlan tények alapján, Nyugat-Európához.

Tekintve, hogy a régió akármilyen körülhatárolása és elnevezése (Mitteleuropa - Közép-Európa, Zwischeneuropa - Köztes-Európa, Délkelet-Európa, Central Europe, East-Central Europe, Central-Eastern Europe, Eastern Europe, Central- and Eastern Europe, Kárpát-Európa, Dunatáj, Balkán-Európa, borderlands of Western civilizations) magában foglalja Magyarországot, a kérdésnek magyarul van talán a legbőségesebb szakirodalma.

Ebből az derül ki, hogy a fogalom mindenkori meghatározását nem is hogy történelmi, mint inkább egyenesen (gyakran napi) politikai szempontok irányították - Bibó könyvét is - amelyek ráadásul legtöbbször a térségen kívül eső nagyhatalmaktól származtak. Ezt bizonyítja az az egyetlen meghatározás is, amelyben Magyarország nem szerepelt: az 1920-as évek elején a franciák által feltalált l'Europe Centrale - amelyet a prágai kormány ugyanilyen címen kiadott hetilapja képviselt - csak a kisantant államokat, Csehszlovákiát, Romániát és Jugoszláviát foglalta magába, mondván, hogy a magyarok csak a németek, sőt, egyenesen a poroszok segédnépe, Hilfsvolkja.

Kezdetben volt a kettes osztat (nyugat-kelet, vagy a monarchia osztrák bürokráciájának nyelvén: Ciszlajtánia és Transzlajtánia (Zisleithanien-Transleithanien), amely legtöbbször azonosította Nyugat-Európát Európával. Ennek volt híres-hírhedt kifejezése Klemens Metternich mondása: "Ázsia a Landstrasse végén kezdődik". A "metternichi" felfogást alkalmazta a kultúra történetére Jakob Bleyer, a kolozsvári, majd a budapesti egyetem irodalomprofesszora, aki a 20. század elején született "Bécsi kapu"-elmélettel azt az álláspontot képviselte, hogy a nyugat-kelet irányú "kultúrlejtőn" (kulturelles Gefälle) minden kulturális-irodalmi hatás a német kultúrából indul ki és a német-osztrák Bécs szűrőjén át "csúszik le" a Bécstől keletre lévő kultúrák felé. Metternichre és Bleyerre rímel az orosz költő Joszif Brodszkij 1980-as évekből származó bon mot-ja: Kelet-Európát, Oroszországot nevezhetjük Nyugat-Ázsiának is.

A kettes osztat tovább élt a hidegháború idején. Kelet-Európát ekkor nyugaton szovjet tömbnek, keleten pedig szocialista országoknak hívták.

Politikai indíttatása volt a hármas osztat újbóli bevezetésének is: amikor az 1970-80-as években a cseh, lengyel és magyar értelmiség "némettelenített" formájában feltámasztotta Közép-Európa fogalmát, annak nyilvánvalóan szovjetellenes éle volt. Ennek az - egyébként hamarosan továbbosztódó - Közép-Európának a múltbeli elődjét sokan a Habsburg-monarchiában vélték felfedezni, Hanák Péter például, ennek az egyetemnek a professzora például; mások - például Bibó István nyomán Szűcs Jenő - egészen a középkorig nyomozták vissza.

Ilyen állapotban talált bennünket a berlini falat leomlasztó 1989-91-es rendszerváltozás. Sokan voltak olyanok - köztük vezető politikusok is -, akik számára az amúgyis csak értelmiségi képzelgésekben létező Közép-Európa egy csapásra elvesztette vonzerejét, hiszen mi, közép-európaiak mindenféle regionalitást átugorva automatikusan visszakerültünk, vagy a legközelebbi jövőben visszakerülünk egyenesen Európába (értsd: Nyugat-Európába).

Eltűnt Közép-Európa a civilizációk összecsapásáról beszélő Huntington-követők véleménye szerint is. Miután a németek (osztrákok) úgymond "végleg" a Nyugathoz, az oroszok (fehéroroszok, ukránok) pedig a Kelethez kerültek, a civilizációs választóvonal egyszerűen keletebbre tolódott, s most a németek és oroszok közötti térséget szeli ketté, mégpedig úgy, hogy etnikai vagy államhatárokra sincs tekintettel: vannak, akik úgy tartják, hogy Nyugat-Európa már nem a Lajtánál, hanem Magyarországot kettéosztva a Dunánál ér véget (s Magyarország Dunától keletre eső területei ily módon már egy másik, keleti civilizációba tartoznak), míg mások Románián belül látják a határt húzódni (Erdély és a Bánság Európa, a többi román terület már "Balkán").

Az orosz, majd a szovjet, s a jelenlegi poszt-szovjet gondolkodásban soha nem volt, illetve nincs jelen Közép-Európa fogalma. Nagy kérdés persze, hogy a majdnem felerészt orosz nyelvű és kultúrájú Ukrajna hová sorolja magát.

S végül, Közép-Európa többé a nyugat számára sem létezik. Látnunk kell, hogy a térséget az Európai Közösség politikailag újra alegységekre tagolta: jelenlegi és leendő NATO-tagok, az Európai Unióhoz csatlakozók első köre, második köre stb., s ebben az újrafelosztásban Közép-Európa nem szerepel. Közép-Európa most azok számára jelenik meg az ígéret földjeként, most azok akarnak hevesen legalább közép-európaiak lenni, akiket a központ, az Európai Unió a félperifériára vagy a perifériára sorolt be: Vilniusban, 1998-ban jelent meg egy bohemista, Almis Grybauskas szerkesztésében a litván Vidurio Europa (Közép-Európa) című negyedévi lap, amelynek első számából az derül ki, hogy nemcsak a litvánok tartoznak vagy szeretnének tartozni Közép-Európához (ezt igazoló legnyomósabb történelmi érvük az, hogy a lengyel, cseh és magyar királyokat is adó Jagelló-dinasztia litván származású volt), hanem a lettek és a nyomorult helyzetben lévő fehéroroszok is. Szintén ezt példázzák a románok, akikre egészen a legutóbbi időkig az inkább elzárkózó, a térség másik nem-szláv népével, a magyarral együttműködni nem óhajtó és magukat a nyelvrokonság miatt a "művelt Nyugat", a franciák előőrsének tekintő magatartás volt a jellemző, de az 1990-es évek végén Adriana Babe_i és Cornel Ungureanu vezetésével Romániában is színre lépett a közép-európai gondolatot hirdető és terjesztő A treia Europ_ (A harmadik Európa) nevű alapítvány, amely ugyanezen a címen évkönyvet is ad ki.

Akárhogy is hívjuk a térség rendszerváltozást megelőző közösségét (Közép-Európa, Kelet-Európa, szocialista országok), s az néha akármennyire is koncentrációs tábor, börtön volt, megszűnése veszteségekkel is járt, hiszen - sokszor a hivatalos kultúrpolitikával szembeszegülve, máskor a "szocializmust építő népek közösségét" hirdető szólamokat kihasználva - kultúrájában számos közös érték jött létre: a börtön alkalom lehetett, alkalom volt cellatársaink jobb megismerésére is. (Csak egyetlen példa a kettősség érzékeltetésére: a mindenütt létező szerzői jogvédő hivatalok egyrészt az "internacionalista" cenzor funkcióját töltötték be, másrészt könyvekkel, folyóiratokkal látták el irodalmaik külföldi népszerűsítőit, fordítóit.) A falak leomlása után mintha minden korábbi fogoly boldogan hazament volna és bezárkózott saját kis kuckójába (ha volt neki; ha nem, akkor annak felépítésére fordította-fordítja energiáit). Közben pedig a közös tapasztalat villámgyorsan - néhány év alatt - elenyészett. Az Európai Közösség által kitalált új struktúrák ezért üresek: nem áll mögöttük kulturális tartalom. Emiatt lehet sokaknak az az érzése, hogy úgy vannak ránk erőltetve, ezúttal a nyugat által - miközben a nyugat épp kulturális fogódzók híján például Észtországot Ciprussal rakja egy kosárba.

A legfontosabb és legsürgetőbb feladat mindannyiunk számára ennek az űrnek a betöltése lenne. Néhány éve mintha a térség politikusai is eljutottak volna erre a felismerésre. Mintha az egykori cellatársak legalább a levélkapcsolatot felvették volna egymással. Ahhoz, hogy ismét rendszeresen összejárjanak, rengeteg erőfeszítésre van szükség. Első lépésként alighanem az egyetemi oktatás sürgős megreformálása: a közép- és kelet-európai kultúrák, mindenekelőtt irodalmak tanrendbe vonása segíthetne, mert lassan elfogynak a szakemberek.

A geopolitikai helyzet hosszú idő óta, sőt, talán soha nem volt ilyen kedvező: a Kelet, azaz Oroszország egyelőre a saját oroszságával, önmeghatározásával van elfoglalva. Ezt a kis szöveget két hete írtam le, e tekintetben az elmúlt hét eléggé drámai fejleményeket hozott, erről majd később talán szólok egy-két szót, az orosz politika Baltikummal kapcsolatos lépéséről. Tehát a kelet hagyja, a Nyugat pedig egyenesen támogatja a "kelet-európai kisállamok" megbékélését. Nyomorúságuk leküzdésének vagy csökkentésének most már kizárólag a mindenütt erősödő, önpusztítóan "nemzetellenes" nacionalizmus maradt az egyetlen akadálya. Evvel nem azt akarom mondani, hogy áthághatónak fog bizonyulni ez az akadály. Göncz Árpád arról beszélt, hogy van a nyugat „már”-ja és a kelet „még”-je, és lehet, hogy ebben a versenyfutásban a kelet-európai nacionalizmusok fognak győzni: még mielőtt bekerülnénk az EU-ba, már önmagunkat elemésztjük. Azzal, hogy egyetlen akadálynak mondtam, nem akarnám lekicsinyelni az erősödő nacionalizmust. Köszönöm szépen.

Egy mondatot: az általam használt régió-fogalom nem volt azonos ezzel. Remélem, észrevettétek, hogy itt két régió-fogalomról van szó. Az egyik a természetes gazdasági és nyelvhatárokat áthidaló gazdasági kulturális együttműködést jelzi kis térségen, a másik nemzetcsoportokat lát Európa egészében. Én még nagyon jól emlékszem a háború után az első 2-3 esztendőben beszélgetéseink mind Közép-Európáról szóltak, aztán utána terjedt ez tovább és szélesedett. A Szovjetunió összeomlása után tágult ki a régió fogalom. Bibó Kelet-Európáról beszél, tehát az egészben a fogalmak és szakkifejezések nem azonosak. Megvan a lehetősége annak, hogy a vitáink kifejezései egymás mellé fognak csúszni és összekeverik ugyanazokat a szavakat és a mögöttük álló különböző kategóriákat. Erre ügyeljünk, különben rettenetes mellébeszélések lehetnek.

Nem készültem… Néhány gondolatot mégis össze próbálok szedni. Azt kell mondanom – ez egy személyes vallomás – hogy két csalódásról beszélhetek. Az egyik az, hogy 1989-90-ben arra számítottam, hogy a Nyugat idejekorán észreveszi azt a többé-kevésbé anarchikus helyzetet, ami a kommunizmus összeomlása után itt Közép-Európában felmerült, és egy Marshall tervhez hasonló tervet próbál létrehozni. Ezt igyekeztem megpengetni egy 1990 elején tartott párizsi konferencián, ahol a szomszédom Raymond Barre miniszterelnök volt a tribünön. Azt fejtettem ki, hogy a Marshall segítségnek - amelytől Közép-Európát Sztálin egyszerűen elzárta, holott hajlandóságok lettek volna még a kommunisták által vezetett Csehszlovákiában is belemenni - a fő érdeme nem a monetáris segítség volt, nem a hitelek, hanem az, hogy a nyugati országokat felkérték arra, hogy együttesen tárgyalják meg a saját helyzetüket, csináljanak egy mérleget arról, hogy milyen helyzetben vannak, mik a főbb szükségleteik, és most is tulajdonképpen ahhoz kellene segítség, hogy ezek az országok is együttesen építsék fel a posztkommunista világot és a kapitalista rendbe való bekapcsolódást, ezt lehetőleg együtt tegyék meg. Erre a jelenlevő szociológusok, társadalomtudósok, történészek, politológusok azt mondták, igen, ez szép, de a helyzet egészen más és a Marshall terv egyik tulajdonsága az volt, hogy valaki, mégpedig egy Marshall nevű úriember kezébe vette az ügyet, és személyes munkával és erőfeszítéssel fogadtatta el ezt a nyugati államokkal. Igen, kérdezték, de ki az nyugaton, aki helyettesíthetné, mert ez nyilvánvalóan inkább európai feladat volna, mint amerikai. És erre ránéztem a szomszédomra: talán sokat kérnék tőle, de miért ne vehetné a kezébe egy Raymond Barre, akinek mindenki ismeri és tiszteli Franciaországban az európai elkötelezettségét? Megköszönte, hogy rá gondolok, de nem tartotta magát alkalmasnak, nincs rá lehetősége, mondotta…

Az egyetlen centrális gondolkodás nyugaton arról, hogyan lehetne segíteni Közép-Európát, az Brüsszelben, a brüsszeli Bizottságban folyt, de ott is mellékes szerepet játszott, nem volt központi jelentősége.

A másik csalódásom. Egy könyvben, amit 90-ben fejeztem be a népi demokráciáknak a végéről, kifejeztem reményemet, hogy az utóbbi 50 év történéseiből a politikai elit a közép-európai államokban megérti, hogy mennyire nem az az érdeke, hogy a már készülő és előrehaladt Európához felsorakozzék, mert ez nyilvánvalóan nehéznek látszott, hanem először megpróbálnak együttesen fellépni, a saját ellentéteiket kiküszöbölni, amennyiben vannak, és egy közép-európai unióban saját nemzeti érdekeiknek a kifejezését megtalálni. Ez a feltételezésem ugyancsak utópikus álomnak minősült, mert az együttműködés eszméjét elég hamar elsodorta szinte mindenütt a nacionalista áramlat. Az ember azt hitte volna, hogy a nácizmus, fasizmus, kommunizmus után Közép-Európában megértik, hogy a patriotizmus egy dolog, és a nacionalizmus, ami mindig valaki iránt ellenségesen fogalmazódik meg, az más dolog. Tehát azt kell mondanom, hogy e második kérdésben is meglehetősen csalódott vagyok. Egy fiatal történész és szociológus, jó barátom, Pascal Boniface írt ezelőtt két évvel egy kitűnő könyvet, aminek azt a címet adta: L’impuissance volontaire, vagyis a készakart impotencia, a szándékos tehetetlenség. Kívülről nézve talán túl szigorú vagyok, de ami a leginkább észlelhető, ez a többé-kevésbé tudatos, vagy öntudatlan, de készakart tehetetlenség, amelyben a közép-európai elitek léteznek ebben a pillanatban. Volt a visegrádi iniciatíva, volt az Alpok-Adria, dunai kísérletek stb., de ahhoz, hogy a népet érdekeljék, az kellett volna, hogy a politikai elitek összeálljanak. Minden téren nem az együttműködésnek a gondolata, hanem inkább a konfliktusoknak - ha nem is tudatos – előidézése került előtérbe. A jugoszláv példa mutatja, hogy mivel sajnos a közép-európai népek, véleményem szerint, képtelennek mutatkoztak mindeddig arra, hogy felismerjék közös érdekeiket, és annak valamilyen kifejezést adjanak, az iniciatíva vagy máshonnét kell jöjjön, vagy sehonnét sem fog jönni. Amit a jugoszláv példa szintén megmutatott: ami a béke helyreállításában mindeddig történt, azt Amerikának köszönhetjük, az amerikai beavatkozásnak, amelyek ellen folyton tiltakozunk – főleg Franciaországban. Az anti-amerikai hangulat annál jobban erősödik, minél inkább bebizonyosodik, hogy Amerika nélkül semmit sem lehet tenni.

Ahogy azt a középkorban mondták, Bakfark Bálint után nehéz lanthoz nyúlni, és három ilyen kitűnő előadó után nem könnyű megszólalni. Én inkább a napi gyakorlat, mintsem az elmélet oldaláról vizsgálom a dolgokat; valószínűleg nem lesznek mélyenszántóak a gondolataim, de az aktualitásra kívánok reagálni. Természetesen kiinduló pontnak tekintem Bibó István zseniális tanulmányát, amely minden magyar politikusnak és főleg külpolitikusnak nagyon fontos tanulságokkal szolgál. Bibó tanulmányának címe ellenére voltaképpen nem azokról az államokról beszél, melyeket ma kelet-európaiaknak, és kisállamoknak neveznénk. Elsősorban tanulságait Magyarországról, Lengyelországról, és az akkor még egységes Csehszlovákiáról vonta le, és ezeket ma, még az önálló Csehországot se tekintjük kisállamnak. Valódi kisállamok sokasága jött létre azóta, és ezekre inkább igaz az, amit Bibó állított. Egyvalamit nagyon nem látott meg Bibó István, és ez hozzátartozik a mai képhez - bár 1946-ban született az írás, és ez talán felmentést ad, hiszen Churchillen kívül akkor még senki sem mondta ki nyíltan és egyértelműen, csak ő, a fultoni beszédében – hogy az igazi nyomorúsága Kelet-Európának, ami tényleg egységessé tette ezt a hatalmas térséget: a kommunizmus, a szovjet hegemónia, az akkor következett be. Ma döbbenetes olvasni ezt a tanulmányt, kitűnő megállapításokat tartalmaz, de nem látja az igazi veszélyt, amely valóban nyomorulttá tette az egész térséget. Ha ma beszélhetünk kelet-európai nyomorúságról – a politikai, a jaltai Kelet-Európáról beszélek – és ha van ebben közös vonás, az elsősorban a kommunizmus hagyatéka. Ami a Bibó megfogalmazta súlyos problémákat illeti, azok ma nem minden jaltai értelemben vett kelet-európai országra igazak. Bibó szerint a legnagyobb probléma a nemzeti problematika, a határprobléma, az önrendelkezés, és ezt elsősorban mind Magyarországról, Lengyelországról és Csehszlovákiáról mondja el, érthető, hiszen a II. Világháború utáni helyzetet elemzi: mi lesz a szudéta-németekkel, mi lesz a 300 km-rel odébb tolt Lengyelországgal, és mi lesz Magyarországgal – a békekötés előtt vagyunk. Ma azonban ezeknek az országoknak nem ez az elsőrendű problémája. Ezen Lengyelország és Csehország, és bizonyos fokig Magyarország és Szlovákia is túl van. Nem a nemzetiségi problémát érzem ma elsőrendűnek, és itt valóban el is válnak a problémák.

Második pont, melyre utalni szeretnék: ez nem feltétlenül a kicsinységgel függ össze. Én Lengyelországot, Magyarországot, és Csehországot sem tekintem kisállamnak. Semmiképpen nem tekinthető Ukrajna vagy Románia kisállamnak – noha meglehetősen problematikus országok számos tekintetben – míg vannak nagyon jól teljesítő kisállamok. Szlovéniára és a balti államok mindegyikére igaz ez. Bizonyos politológiai közhelyek szerint azok az országok a sikeresek a rendszerváltás után, melyeket nem terhelnek etnikai jellegű ellentétek, vagyis amelyek nemzetileg homogének. Ez Kelet-Európa jelentős részére, délkelet-Európára igaznak látszik. De ami a balti sikeres országokat illeti – pl. Észtország egészen sikeres, élvonalban álló az EU-s csatlakozásban, és gazdaságilag is látványosan megy előre – azok nemcsak hogy nem homogének, hiszen a lakosságnak majdnem fele orosz, hanem elég konfliktusos is a belső helyzetük. Úgy tűnik, a sikereknek nem feltétlenül az a záloga, hogy egynemzetiségű legyen az adott ország.

A legtöbb probléma azonban kétségtelenül ahhoz kötődik, amiről Bibó beszélt. Legyünk őszinték: ha ma igazi nyomorúságról akarunk beszélni Kelet-Európában, akkor az nem a magyarok, csehek, lengyelek problémája, hanem azé a térségé, melyet ma elegánsan úgy szoktak hívni, hogy „Nyugat-Balkán”: a volt Jugoszlávia, mínusz Szlovénia, plusz Albánia. Ez a térség persze nem most lett problematikus. Gyakorlatilag a török birodalom kivonulása óta folyamatosan az volt, illetve egy időben a nagyhatalmak egyensúlya valamifajta békét teremtett a berlini konferencia idején, 1878-tól. Gyakorlatilag az első balkáni háborúig valamennyire rend volt, de kétséges, hogy mennyire. Nem véletlen egyébként, hogy a politikusok közt ma rendre felmerül, hogy kell egy új, úgynevezett Balkán-konferencia, amely rendezi a térség helyzetét. Úgy gondolom, itt sem csak a nacionalizmus az ok, sem a végső eredő. Következmény is, a megkésett társadalomfejlődésé, a polgárosodás hiányáé, a demokrácia hagyományainak hiányáé. Bibó ezt a tanulmányában zseniálisan úgy fogalmazza meg, hogy a demokrácia és a közösség ügye kettévált, és az egyén és a közösség szabadsága egymással szembe került. Alapprobléma ez a Balkánon, legalább olyan súlyos, mint az ezt követő nacionalizmusok. És miután itt élünk ennek a térségnek a közelében, mondhatnám a határán, nem lehet közömbös számunkra, mi fog történni ott. Mi nem egészen páholyból nézzük ezt a dolgot. Ha távolabb lennénk sem lenne az, de Boszniában vannak katonáink, Koszovóban is, és a NATO déli szárnya tagjaként közvetlen felelősséget is viselünk a térség stabilitásáért, tehát nem mindegy, hogy itt mi fog történni.

Vessünk egy pillantást arra, hogy mit tehetünk - hiszen amit eddig tettünk, nem volt igazán sikeres, lássuk be. Egyetlen etnikai konfliktus nem oldódott meg a nyugat-balkáni térségben az elmúlt tíz év alatt. A konfliktusok intenzitása persze változó, vannak látensek és manifesztek, de ne áltassuk magunkat: egyetlen egy sem oldódott meg. A multietnikus államokkal a Balkán térségében folyamatos problémák vannak. Most éppen Macedónia tart ott, hogy nem tudni, mi lesz belőle. Sokan felvetik, hogy talán ennek az országnak is szét kéne válnia, én nem vagyok benne biztos. El kell dőlnie, mi lesz Montenegró sorsa, bár etnikailag érdekes kérdés, hogy mennyire más, mint Szerbia (ők másnak tartják magukat), és itt van maga Koszovó. Bosznia kérdésében nyugodtan kimondhatjuk, hogy a politikai megoldás nem hozott semmit. Bár ez talán túlzás: a bosnyák-horvát konföderációban lényegesen enyhültek a feszültségek, különösen, amióta a horvát kormánynak megváltozott az álláspontja a hercegovinai horvátokkal kapcsolatban. Van tehát biztató jel, de a Szerb Köztársaságban nincs, és Bosznia-Hercegovina ma is protektorátusként működik – különben talán fel is robbanna. Abból az ötmilliárd eurónyi segítségből él gyakorlatilag az ország, melyet az EU bocsátott rendelkezésre. Boszniában még ma is több mint harmincezer katona állomásozik, és ha ez a kezdeti hatvanezerhez képest „pozitívumnak” is tekinthető, az elmúlt hetek bania-lukai eseményei bizonyítják, hogy egyáltalán nem indult meg a nemzeti megbékélés folyamata a szerbek és a bosnyákok között. Koszovóban a helyzet nagyon hasonló, bár a szerb etnikum lassan kiszorult, 10 százalék alatt vannak jóval. Koszovó sorsa ma is eldöntetlen, erről senki nem beszél, mint ahogy egy viktoriánus családban sem szabad illetlen dolgokat az asztalnál szóba hozni. De így biztosan nem maradhat, valamiféle döntésre szükség lesz. A koszovói albánok is megosztottak abban, hogy mit szeretnének, egy dologban egységesek – valamennyi albán vezetővel találkoztam és beszéltem, a mérsékeltektől a kemény radikálisokig – nem akarnak Jugoszlávia része maradni. Abban már van vita, hogy Albániához kéne-e csatlakozni, vagy önálló Koszovót szeretnének-e létrehozni. Koszovóban is gyakorlatilag csak az működik, amit az ENSZ nemzetközi adminisztrációja működtet. Illetve egyvalami nagyon jól működik, ez az egész Balkánra igaz, és van benne internacionalizmus meg összefogás: a bűnözői szervezetek internacionáléja. Tökéletesen működik, és igen nehéz vele megbirkózni. Sok tehát a probléma: mit lehetne tenni?

A nyugatiak szerint egy eszköz áll rendelkezésre, úgy gondolják, hogy az EU perspektívája vonzó perspektíva, ami valahogy bevonja ezeket az országokat abba a folyamatba, amiről Bibó István azt mondta, hogy az európai konszolidáció folyamata. Szerinte az országoknak az a problémájuk hogy nem voltak benne ebben a folyamatban. Csakhogy itt van egy óriási paradoxon: igazából pont azok az országok, melyeknek a legnagyobb szüksége lenne az európai folyamatra, állnak a legtávolabb egy valódi uniós perspektívától. Abból a szempontból azért használható, hogy az egyes országok elitjei alapvetően nyugat-orientáltak. Hogy valami reménykeltőt is mondjak, mert ilyen is van: ma már elmondható, hogy az összes állam vezetője tulajdonképpen nyugatra tekint. Ez az egyetlen, amit pozitívumnak tekintek. Korábban ez sem volt igaz, hiszen például Milosevicsék egyértelműen nem, és mások sem a nyugatot tekintették orientációs pontnak. Ez az eszközeinket és lehetőségeinket is növeli.

El szokott hangzani, hogy működjenek együtt. Ez nagyon szép gondolat, de nem véletlen, hogy nem tud megfoganni. A vámunió gondolatát az EU is javasolta számukra. Csakhogy ezeknek az országoknak szinte az egyetlen bevétele a vámbevétel, hiszen adózás gyakorlatilag nincs vagy minimális, más komoly jövedelemtermelés nem folyik, tehát ezt gazdaságilag sem érzem igazán jónak. Másrészt ezeknek az országoknak olyasmikre van szükségük, amit egymásnak nem tudnak megadni. Alapvetően tőkebefektetésre, modern technológiára, széles, fizetőképes piacra, ezt összeadhatjuk „suba subához, guba gubához” – sokat nem tud kitenni. Biztos, hogy ebből így kimozdulni nem fognak tudni.

Feri bátyám említette az előbb egy Marshall terv szükségességét. Ha nem is arra, de valóban nagyon jelentős, nagyon átfogó segítségre lenne szükség, a nélkül itt komoly változás ezeknek az országoknak gazdasági perspektívájában nem lesz. Ahol a legnagyobb szükség van a beruházásokra, azok olyanok, amelyek ráadásul üzleti alapon soha nem térülnek meg. Például az infrastruktúra – legalábbis abban a térségben - nem térül meg. Ez csakis külső támogatással lehetséges, a beruházás ösztönzése is, a pénzstabilitás is, mert a probléma az, hogy amíg politikai bizonytalanság van, addig a magántőke nem megy be. De amíg nem megy be a magántőke, és nem indul meg a gazdasági élet, addig politikai instabilitás lesz és bizonytalanság lesz. Ezt a gordiuszi csomót átvágni csak egy igen átfogó és nagyvonalú gazdasági támogatással és segítséggel lehet. Szavakban az erre való készség létezik, de a valóságban nagyon kevés történt. A stabilitási paktum sem elégséges és nem is elég hasznos. A második megoldás rövidtávon olcsó, hosszútávon mindannyiunknak nagyon sokba fog kerülni: a katonai természetű pacifikálása a térségnek. Ez volt eddig is, Koszovó, Bosznia, most valószínűleg Macedónia esetében is szükség lesz rá. Mindenképpen sokba kerül, politikai költségei is nagyok, nem beszélve egy tartósan instabil térség kisugárzásáról, amely a szomszédos régiókra is destabilizáló hatású.

Dilemmákat fogalmaztam meg, nem állítom, hogy a megoldásokat ismerem, és elő tudnám tárni. Abban bizonyos vagyok, hogy a jelenlegi eszközeink és törekvéseink nem elegendőek ahhoz, hogy bíztató időtávon belül megnyugtató megoldást találjunk.

Szeretnék két dolgot megemlíteni, ami még borúlátóbbá tehet bennünket, hogy emeljem a hangulatot… Szent-Iványi Istvánnak nagyon igaza van, hogy a legérzékenyebb pont a „Nyugat-Balkán”, de tartok tőle, hogy a térségnek olyan részein, melyeket ő megnyugtatóbbnak ábrázolt, például a Baltikum, ott sincs minden rendben. Körülbelül két hete véletlenül beszélgettem itt Pesten az EU-nál nagyköveti rangban lévő litván főtárgyalóval. Azt mondtam neki, hogy Litvánia útja Európába csak Közép-Európán keresztül vezethet, hiszen a három baltikumi államnak ma már szinte semmi köze egymáshoz. Észtország, amely a legjobb helyzetben van valóban, egyre inkább észak felé távolodik, Lettország ott van a megoldatlan problémáival, Litvániában is óriási bajok vannak. Mire ő lelkesen helyeselt, és azt mondta, hogy igen, első lépésként belépünk a NATO-ba. - „És az oroszok?” Azt mondja, ahogy Oroszország lenyelte azt, hogy maguk beléptek, le fogja nyelni azt is, hogy mi belépünk. A következő héten jött Bush bejelentése, hogy nem akarják felvenni a balti államokat a NATO-ba. Ezt a balti államokban eddig nem is tudták. Ez az egyik. Evvel azt akarom mondani, hogy itt újabb és újabb konfliktusok lesznek mindaddig, amíg a térség egésze nem kapcsolódik Európához valamilyen módon.

A másik, még talán a Nyugat-Balkánnál is súlyosabb feszültség forrása lehet Ukrajna. Eddig az látszik számomra, hogy Oroszország valóban önmaga meghatározásával volt elfoglalva, és ezért Oroszországban tombol a nacionalizmus. De egyelőre a belső nacionalizmus, tehát a szovjet impériumról lemondtak, habár éppen a Baltikum példája mutatja, hogy esetleg nem végleg, vagy részeiben nem végleg. De mi lesz Ukrajnával, ha nem mutatja Oroszország azt a határtalan önmérsékletet, amit eddig tanúsított? Hiszen majdnem ötvenmillió orosz él Ukrajnában. Ezt a kártyát az oroszok eddig nem játszották ki, sőt bölcsen tartózkodóak voltak. Ha nem így fog történni, akkor nagyon súlyos konfliktusok törhetnek ki.

Mielőtt elkezdenénk a vitát, nem szeretném összefoglalni, csak egy pár elhangzott fogalmat kiragadni, ami talán jó lenne a vita indításához. Göncz Árpád elnök azt mondta, hogy az EU nem végleges megoldás, ő a regionalizmusban látja a jövőt. Szeretnék egy jugoszláv tárgyú megfigyelést tenni. Úgy volt, hogy a jugoszlávok a hatvanas-hetvenes években csatlakoznának az akkor gazdasági unióhoz, amit Tito elvetett. Ellenben Popovic, aki a hatvanas évektől, 66-tól kezdve Rankovic után alelnök volt, azt mondta, hogy az egyetlen lehetőség a koszovói probléma megoldására az, ha Jugoszlávia, természetesen Koszóvóval együtt, az Európai Unióhoz csatlakozik.

Azután elhangzott a régió fogalma politikai szempontból meghatározva. A kérdés, hogy ez mennyire fontos vagy nem fontos a továbbiakban.

Fejtő Ferenc arra utalt, hogy a nyugat nem érzékelte azokat az anakronisztikus helyzeteket, amelyek Kelet-Európában voltak, tulajdonképpen miért nem? Németország se érzékelte, ami Kelet –Németországban van: hol volt a CIA? Hogy nincs együttműködés, sem akarat, sem hajlandóság, azt már említettük. Érdekes volt szerintem a megjegyzés, hogy Amerika nélkül nem megy semmi.

A Szent-Iványi István által mondottakhoz azt szeretném még hozzáfűzni, hogy érdekes módon most nem elsősorban Montenegró akar elválni Jugoszláviától, hanem Szerbia. Úgy látszik, a szerbek ki akarják adni Milosevicet a hágai bíróságnak; Montenegróban hatalmas követői vannak, akik nem hajlandóak erre. Boszniában tíz éve nincs semmiféle gazdasági fejlődés, sőt aktivitás, a legfelsőbb bíróság azzal van elfoglalva, hogy a bosnyák nyelvet ismerjék-e el hivatalos nyelvnek vagy a szerbhorvátot? A vámbevitellel kapcsolatban igaz, amit István mondott, de szerintem a kis területek nem ösztönzik beruházásra a külföldieket, pl. a Volkswagen egész biztosan nem fog visszatérni Szarajevóba, ha Bosznia olyan marad, amilyen.

Szent-Iványi István előadásához szeretnék annyit hozzátenni, hogy a gazdasági támogatások sokat lendítenének a Nyugat-Balkán helyzetén. Az egyik legnagyobb probléma, hogy a gazdasági támogatásokat is nyugat-európai szemmel rakják össze. Nem biztos, hogy megvannak azok a rendszerek, amelyekbe ezek beleilleszthetők. A nyugat-európai, gazdaságilag leghatékonyabb elképzelések nem kompatibilisek azzal, ami ott történik. Még csak nem is arról beszélhetünk, hogy a volt Jugoszlávia területe le van maradva, és valamikor odajutnak majd, hanem az irányok még csak nem is oda mutatnak. A megoldás felé az mutatna, ha valamilyen láncszerű folyamatosságot tudna elsősorban Nyugat-Európa, mint alternatívát, felmutatni. Ennek hiányában hosszú ideig fognak ott katonák állomásozni. Elsősorban tehát a közgazdasági megoldásokról beszélünk.

Rövid kérdéseimre rövid válaszokat szeretnék kapni. Göncz Árpád felemlítette a 17 éves fiú esetét, illetve, hogy „minek örüljünk”? Felteszem a kérdést: minek örüljünk jobban, hogy belépett Magyarország a NATO-ba, vagy az EU-ba, vagy mind a kettőnek? Sok szó esett a Balkánról, balti államokról, de kevés a mai magyar nyomorúságról, illetve a határon túli magyarokéról, amire pontosan most születik a törvény. A harmadik: meg lehet-e különböztetni a nyugatot és a keletet az ortodoxia, illetve a nyugati kereszténység alapján?

Rövid válaszként azt tudom mondani, hogy örüljünk, a NATO-nak is, meg ha bekerülünk az Európai Unióba, annak is. A kifejtés hosszadalmas lenne, de megítélésem szerint Magyarország helye ezekben van, biztonságunkat és perspektíváinkat ez garantálja.

A státusztörvény kapcsán csak egy erősen kisebbségi álláspontot tudok csak képviselni. A törvényt tegnap fogadta el a parlament, és egyedül a mi frakciónk utasította el. Úgy gondolom, ez nem jó törvény, nagyon sok hibája van. Szintén nem fejteném ki: 25 percig tartott a vezérszónoki beszédem a parlamentben, ahol részletesen elmondtam, nem is az összes hibáját, csak a jelentősebbeket. Az igazi különbség az SzDSz és a többi párt álláspontja között nem abban áll, hogy a többiek szeretnének segíteni a határon túli magyaroknak, az SzDSz pedig nem. Mi úgy szeretnénk segíteni, hogy az valóban az otthon maradás feltételeit szolgálja. Azt gondoljuk, hogy azokat az intézményeket kell támogatni, amelyek a magyar megmaradás, identitás szempontjából lényegesek: oktatás, kultúra, média stb. És a gazdasági beruházások. Én nem abban látom a megoldást, hogy milliónyi munkás kezet kell befogadni, hanem ha lehet, a gazdasági vállalkozásokat átvinni oda, vagy legalábbis ezt ösztönözni. Bajnak tartanám, ha ez a törvény feszültségeket idézne elő, láthatóan egyébként már elő is idézett. A mai szlovák külügyminiszteri bejelentés is ezt jelzi, és Románia régen hangoztatja kifogásait ezzel kapcsolatban. Nem az a véleményem, hogy Magyarországnak feltétlenül olyan törvényt kell hoznia, amit Románia vagy Szlovákia jóváhagy, mert ez a mi szuverén döntésünk. De nem ártott volna előtte a dolgot kezelni, tisztázni és egyeztetni, már csak azért sem, mert a törvény bizonyos részei végre sem hajthatók a többi ország együttműködése nélkül. A státusirodák felállítása például. És előállhat az a faramuci helyzet, amire mi kezdettől figyelmeztettünk, hogy ha nincs pl. megállapodás arra vonatkozóan, hogy a kedvezmények adómentesek, akkor az történik, hogy a magyar adófizetők pénzéből kifizetett kedvezmények 20 – 25 – 40 százaléka a román költségvetést …

Nem akarom, hogy félrevigye, tessék általánosítani…

Én csak a magam álláspontját tudom elmondani. Akkor be is fejezem.

Nagyon egyetértek. Nem először, és nyilván nem utoljára. Kívülről persze nehéz beleszólni olyan magyar külpolitikába, amelyet úgy tűnik, inkább belpolitikai szempontok irányítanak. Szeretném papíron kinyomtatva látni, először is, hogy Magyarország képes-e annak a 3 millió magyarnak, aki a határokon kívül van, az iskolaügyi, egészségügyi, gazdasági stb. problémáiban komolyan segíteni. Ez kívánatosnak látszik magyar szemmel, de nem kell-e arra gondolni, hogy ezzel egy magyar privilegizált réteget teremtenének olyan országokban, amelyek tényleg súlyosan el vannak maradva Magyarországtól. Erre nehéz válaszolni szerintem, mert nyilvánvalóan Romániában, Szlovákiában főleg, de a Vajdaságban is, a magyarok olyan kisebbség, mely végül is kiváltságos segítségben részesül, és a lakosság nagy részében ez újabb feszültségeket vagy konfliktusokat teremthet, melyeket amúgy is különböző erők támogatnak - politikai és rendőrségi erők - és ezek javára fog szolgálni.

Egy kérdést teszek fel Szent-Iványinak, aki mégis „karrierdiplomata” – én nem vagyok az – hogy vajon kell-e törvény ahhoz, hogy egy ország másokon segítsen? Pl. Franciaország bizonyos segítségeket nyújt a volt gyarmatainak, amelyek nehéz helyzetben vannak, de erre nincs külön törvény. Nem is kell olyan törvény, amely, mint máris látszik, nyugtalanságot kelt, illetve a magyarellenes politikának ezekben az országokban határozottan kedvez. Nem tudom, Magyarországnak érdekében áll-e, hogy a magyarellenes elemeket erősítse ezekben az országokban? Ez egy kérdés, nem mernék magam határozottan válaszolni.

Egyetértek: törvény nem kellett volna. Ez a törvény is még számos más jogszabályon keresztül fog érvényesülni. Sok jogszabály változtatását kívánja meg, nem kellett volna összefoglalni, de akkor nem lehetett volna ebből akkora nagy belpolitikai csinnadrattát csapni. A szimbolika miatt kellett a törvény, nem a tartalom miatt. A tartalom is nagyon vitatható, de az megoldható lett volna anélkül, hogy státusztörvényt fogadtak volna el.

Az a szerencse ért, hogy a közelmúltban olvashattam Fejtő Ferenc: Rekviem egy birodalomért c. könyvét, és Marczali Henrik visszaemlékezéseit. Azoknak, akik, mint az én korosztályom legtöbb tagja, negyven éve minden porcikájával átéli ennek a kérdésnek a jelentőségét, és hol reménykedve, hol pesszimistán nézzük, hogy mi történik, tragikus volt leszűrni, hogy mekkora felelősség terhelte az eliteket mind a két oldalon a nacionalizmusokért, mindazért, ami az első Világháború kitöréséhez, a monarchia széthullásához és Trianonhoz vezetett. Sajnos úgy tűnik, hogy ez folytatódik. A mai elit számos csoportja nagy hazafiúi buzgalommal ugyanezt a szörnyűséget követi el. A konvergencia erősebb-e, vagy divergencia történik? Nagyon rossz jelek mutatnak arra, hogy az integráció ellenére a szétfeszítő erők dominánsan fognak rombolni.

Szent-Iványi Istvánnak azt szeretném mondani: bárcsak a kommunizmus okozta volna a kelet- közép-európai kisállamok nyomorúságát. Huntington neve is elhangzott: ha elolvassuk figyelmesen a Civilizációk összecsapása és az új világrend kialakulása c. híres könyvét, abban megjelent az a régi térkép, amely a római limestől kezdve ábrázolta Európa keleti felének tagolódását. A római légiók eljutottak Germániába, Galliába és Angliába, de Keletre egy bizonyos záróvonal után nem; és ez a vonal kisértetiesen követi az egykori Varsói Szerződés és a nyugat-európai országok határvonalát. Tehát ne várjuk azt, hogy a bevált nyugat-európai fogásokkal és receptekkel itt megoldást fogunk találni. (…)

A civilizációs és kulturális ütközőzónákban a legnagyobb a gyűlölet. Még az értelmiségi elitek egymás iránti gyűlölete is. Ráadásul pontosan az értelmiségi elitek hajlamosak leginkább arra - ezt Paul Johnsonnak a híres konzervatív angol történésznek az Értelmiségiek c. művében olvashatjuk, 1998-ban jelent meg –, hogy az eszmék jegyében a legképtelenebb és legabszurdabb következményekig vivő cselekedeteket végrehajtsanak. Rousseau-tól Marxon keresztül egészen a Pol Pot rendszerig, ahol a Sorbonne-on végzett kiváló értelmiségiek irtották ki Kambodzsa népességének felét. Ugyanez figyelhető meg a Balkán „nyugati” részén, vagy a volt Jugoszlávia területén, vagy Románia, Ukrajna bizonyos területein is. Elképzelhető, hogy évszázadokig ott lesznek bizonyos rendfenntartók, ahogyan a római légiók is ott voltak. A multikulturalitás, a hagyományos pénzügyi megoldások nem fognak célra vezetni, mert olyan civilizációs szakadék van, amelyet egyelőre tudomásul kell venni, és ennek kezelési módjaira kellene ezen eliteknek törekedni talán az eszmék mindenáron való megvalósítása helyett.

Nem azt mondtam, hogy a térség összes problémáját a kommunizmus okozta: természetesen nem. De az összes olyan problémát, ami közös, mondjuk Prágától Minszkig, beleértve a gazdasági rendszerváltás, a privatizáció, az egypártrendszer felszámolásának problémáit, abban igen sok közös vonás van. Egyébként Prága és Minszk között olyan sok hasonlóság nincs. Egyébként én nem Huntingtonnal értek egyet, hanem alapvetően Szűcs Jenővel: valóban három lényeges történelmi régiója van Európának, és van ez a köztes Európa, ami félig kelet, félig nyugat, Prága, Budapest, mondhatnám Csehország, Magyarország, sőt Lengyelország, nem ugyanaz, mint Ukrajna, Bulgária vagy Románia. Valaki fel is tette azt a kérdést, hogy ez a keleti illetve nyugati kereszténység kérdése-e, lehet, én bele se akarok menni az igazi határvonal természetébe… De most a rendszerváltás története is azt bizonyította, hogy ez a köztes térség sikeresebben tudott előrelépni, mint a hagyományos kelet-európai. Ami viszont közös, az mindenütt a 40 év hagyatékának feldolgozása, ezzel mindenkinek meg kell küzdeni.