Ma este Kertész Imre Nobel-díjának fogadtatásáról, vagy - ahogy újabb divatos szóval mondják -, recepciójáról lesz szó. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem annyira Kertész Imre személyével és még kevésbé a műveivel foglalkozunk - arra egy este nem is lenne elég -, hanem azzal a hatással, amelyet a Nobel-díj Magyarországon, a magyar közvéleményben keltett.

És én a ma este vitát három kérdéscsoport közé szorítanám. Az első és talán a legegyszerűbb, de azt hiszem, hogy mégis érdemes megemlíteni, hogy mi a Nobel-díj pontosan, kik adják, miért adják, kinek adják. Mert erről is az utolsó hónapokban rendkívül sok félreértést lehetett olvasni.

A második - és beismerem, hogy ennél fontosabb kérdés -, hogy mi Kertész Imrének, illetve a műveinek helye a magyar társadalomban. Erről elég sokat írt ő maga is, írt róla a 2000. januári számában, Bojtár Endre, és tudomásom szerint foglalkoztak a kérdéssel az asztalnál ülő összes barátaink. Tehát a második az, hogy van-e viszonya - ha úgy tetszik - Kertész Imrének a magyar irodalom, magyar közvéleménnyel és ez micsoda.

A harmadik a Nobel-díj-effektus. Tehát, hogy mi történt az utolsó hónapokban a Nobel-díj meghirdetésekor, hogyan reagáltak erre a közvélemény különböző szegmensei. Természetesen a vita után, ahogy szokott lenni, alkalom lesz arra, hogy kérdéseket tegyenek fel a panelnek, vagy vitatkozzanak.

Az első kérdést mindjárt Pomogáts Bélának tenném fel, nem úgy, mint irodalomtörténésznek, hanem úgy, mint az Írószövetség volt elnökének, hogy tulajdonképpen, mi a Nobel-díj, hogy ezt valóban Mohácsért kaptuk-e kártérítésként, vagy pedig más szerepe van.

Hát én kissé szégyellném magamat, hogyha itt el kellene magyaráznom, hogy mi a Nobel-díj! Természetesen nem Mohácsért kaptuk, bár sokszor a Nobel-díjnak az elmaradása, sokak szemében felért még néhány Moháccsal.

Mint mindenki tudja, Alfred Nobel, a híres svéd kémikus, aki feltalálta a dinamitot, satöbbi, végrendeletileg a vagyonát részben, vagy nagy részben díjakra szánta, és először a fizikai, a kémiai, az orvosi és az irodalmi Nobel-díj született meg, aztán ezt kiegészítette a Nobel Békedíj és a közgazdasági Nobel-díj. Először 1900-ban adták át a Nobel-díjat, az irodalmi Nobel Díjat egy Sully Prudhomme nevű francia költő kapta, akinek a nevét azóta már, azt hiszem, hogy a francia iskolában sem nagyon tanítják. Hogy milyen konfliktusok vagy anomáliák voltak a Nobel-díj körül, azt talán jelzi az, hogy nagyon sok esetben olyanok kaptak irodalmi Nobel-díjat, akikről ma már valóban nem tudunk jóformán semmit. Ugyanakkor Lev Tolsztoj összesen tízszer nem kapott Nobel-díjat, mert 1910-ben halt meg, tehát tízszer lett volna alkalom arra a Nobel bizottságnak, hogy elismerje az ő tevékenységét.

A magyar irodalom már régen áhítozott egy Nobel-díjra. Amennyire én ismerem ennek az áhítozásnak a történetét, a két világháború közötti időben esélyes volt Kosztolányi, akit nemzetközi írószervezetek is - a PEN Klub, amelynek magyar elnöke is volt egy darabig - felterjesztett, de nem kapta meg. A magyar hivatalos szervek, nevezetesen a Magyar Tudományos Akadémia viszont többször is felterjesztette Herczeg Ferencet, aki ugyancsak nem kapta meg.

A második világháború után is voltak fölterjesztések, talán az egyik legérdekesebb Déry Tibornak a felterjesztése volt. Ha jól tudom, a francia PEN Klub terjesztette őt föl, akkor még börtönben ült, és 1960-ban engedték ki, április 4-én. Nagyon jól emlékszem erre a dátumra, mert engem is akkor engedtek ki, tehát illik is erre emlékeznem. Miután kiengedték, nem kapta meg a Nobel-díjat, és mondtuk is akkor, még magának Dérynek is, hogy jobban jártál volna, ha Kádár még néhány hónapig bent tartja.

Ezek után föl volt terjesztve többször és több szervezet által Illyés Gyula, Németh László, Pilinszky János, Weöres Sándor. Weöres Sándor felterjesztéséről ugyancsak van egy anekdotám, őt, ha jól emlékszem, 1981-ben nemcsak felterjesztették, hanem bekerült az utolsó kosárba. Ugyanis ilyen rosta-szavazások vannak, és a végén már csak három név marad. Czeslaw Milosz kapta abban az időben, abban az évben az irodalmi Nobel-díjat, de az utolsó háromban ott volt Weöres Sándor is. Én akkor éppen Párizsban voltam egy akadémiai ösztöndíjjal, és eljutott hozzám az a történet, hogy a Le Monde minden Nobel-díj jelöltről, tehát az utolsó háromról valamilyen információt kívánt beszerezni, hogy bárki is fogja megkapni, nekik naprakészen ott legyen az anyag. Fölhívták a Magyar Kulturális Intézet igazgatóját és fölkérték, hogy Weöres Sándorról adjon információt. A válasz az volt: Weöres Sándor nevű író nincs, volt egy Veres Péter, de az már meghalt…

Három olyan magyarországi intézmény volt, aminek a jogosultságai közé tartozott a Nobel-díj jelölés: a Magyar Tudományos Akadémia - ezt a jogot később a Széchenyi Akadémia kapta, illetve élt vele -, a Magyar PEN Klub és a Magyar Írószövetség. Én hat évig voltam az Írószövetség elnöke. Minden évben úgy próbáltuk a Nobel-díj jelöléseket megtenni, hogy lehetőleg ez a három magyarországi jelölőszervezet egyhangú jelölést tegyen, és volt olyan év, amikor még ehhez az egyhangú jelöléshez megkaptuk a Romániai Magyar PEN Klubnak a jelölését is, a menekült, tehát az emigráns PEN Klubnak a jelölését is, ennek Amerikában Györgyey Kára volt az elnöke, sőt azt hiszem, még ma is ő az elnöke. Sőt, volt egy olyan esztendő, amikor a Szlovák PEN Klubnak is magyar elnöke volt, Grendel Lajos, és volt olyan év, amikor hat aláírás szerepelt a magyar Nobel-díj jelölés alatt.

Azt is el tudom mondani, hogy olyanokat terjesztettünk föl Nobel-díjra, mint Szabó Magda, Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Nádas Péter. Volt, akit többször. Nem kapott senki sem - mint ez közismert - nem kapott senki se Nobel-díjat. Nagyon régen érett már az a helyzet, hogy végre legyen egy Nobel-díj.

Hogy a Nobel-díj mit ér az irodalomban, ez egy külön vitát jelenthetne, mert kétségtelen, hogy a Nobel-díj mögött vannak nemcsak tisztán irodalmi, hanem politikai és regionális megfontolások is. De én azt hiszem, hogy ez nagyon sokunknak a vágyait és az áhítozását töltötte be ez a Nobel-díj, és azt hiszem, hogy ennek egyértelműen örülnünk kell. Noha tudom jól, hogy Magyarországon, a magyar közvéleményben és nagyon sok helyen ez az öröm nem általános.

Még egy történetet hadd mondjak el. Én úgy tudtam, úgy értesültem Imrének a Nobel-díjáról, hogy utaztam Erdélybe, Marosvásárhelyre, ahol részvettem a Teleki Téka alapításának a kétszázadik évfordulóján, és útközben hívott fel a mobilomon az egyik bulvárlap, már nem tudom, melyik, annyi van. Kérték a véleményemet, nagyon örvendező nyilatkozatot tettem. Megérkeztem Marosvásárhelyre, másnap lementem a szállodába reggelizni. Ült mögöttem egy úriember, aki engem fölismert a tévéből. Odajött, átadta a névjegyét, amiből kiderült, hogy ő Vitéz Nemtudomkicsoda, felső-marosszéki vitézi főkapitány, és megkérdezte tőlem, hogy: - Mondja, elnök úr, ismeri maga ezt a Kertész Imrét? Mondom, hogy persze, hogy ismerem. - És örül annak, hogy Nobel-díjat kapott? Mondom, persze, hogy örülök. - Mondja, tud ez egyáltalán magyarul?

Na - hát szóval körülbelül ennyit.

Még egy kérdést tennék föl. Ahhoz, hogy valaki ne csak ajánljanak, hanem meg is kapja a Nobel-díjat, van egy előfeltétel, hogy az akadémikusok, a Svéd Akadémia tizennyolc tagja el tudja olvasni. Bojtár Endrének tenném föl a kérdést, hogy mi a helyzet Kertésznek a külföldi ismertségével, terjedésével.

Németül minden műve, vagy majdnem minden műve olvasható, úgy tudom, ilyen apróbb publicisztikai írásait kivéve talán, de abból sincs sok, ami nincs lefordítva. És a német írók, a német Wissenschaftskolleg, amelynek most ösztöndíjasa, támogatta őt a legerőteljesebben.

Még annyit tennék hozzá a Nobel-díj odaítélésének a procedúrájához, ezt a tévében láttam Kertész Imre kapcsán éppen, a bizottság titkára nyilatkozott arról a szégyenről, hogy első ízben fordult elő, hogy abból az országból jöttek tiltakozó levelek, amelynek a fia megkapta a Nobel-díjat. Ez velünk történt meg, magyarokkal.

Nem vagyunk akárkik!

Hát bizony nem! És a másik meg, erre válaszolva, erre reagálva elmondta, hogy ez - minden ellenkező híreszteléssel szemben ez a díj - egyéni teljesítményt és irodalmi teljesítményt jutalmaz. És oly módon, hogy csak az kaphatja meg, aki legalább egyszer már bekerült ebbe az utolsó körbe. Ami azt jelenti, hogy a bizottság minden tagja kétszer legalább, tehát az előző jelölés alkalmával is, de most, amikor másodszor jelölnek valakit, újra, minden sorát elolvassa, ami hozzáférhető idegen nyelven, és ennek alapján döntenek. Tehát kétszer van megrágva az egész életmű. Ennek ellenére természetesen igaz, amit Béla mondott, hogy vannak politikai meg egyéb megfontolások is mögötte. De elsősorban ez irodalmi teljesítményt díjaz. És mint minden irodalomkritikus - mert ebben az esetben a Nobel-díj Bizottság így működik -, természetesen tévedhet. Tévedtek is, nagyon sokszor. Vagy nem olyan nagyon sokszor, de sokszor tévedtek.

Még annyit fűznék hozzá, hogy nemcsak denunciálás, nemcsak feljelentő leveleket kaptak, hanem fenyegetéseket is. Elégedetlen magyar olvasók megfenyegették a Svéd Akadémiát.

Most remélem, hogy Iván ezúttal nem fogja visszautasítani a kérdésemet. Szeretném, hogyha elhelyeznénk Kertész Imrét a magyar irodalomban és a magyar irodalmi közvéleményben. Talán nem minden esetben lenne erre szükség, mert vannak nevek, ahol ez azonnal bekattan. De ebben az esetben elég fontosnak tartom.

Hölgyeim és uraim! Én mindenek előtt köszönöm a meghívást, mert nem nagyon veszek részt ilyen jellegű programokon, de természetesen nagyon felkészültem. Itt probléma az, hogy talán túl is készültem. Úgyhogy elnézésüket kérem, én most öt-tíz percre, ha elviselik és Laci, nem szólsz közbe, próbálnám magamnál tartani a szót, azzal az igénnyel, hogy semmilyen jó tulajdonságom nincs, azon az egyen kívül, hogy talán megérzem, hogy mikor kell abbahagyni azt, amit éppen mondok. Tehát nem fogom túllépni ezt az időt.

Én egy trendbe helyezném el a mai ankét címével jegyzett, tehát a Kertész Nobel-díjának, a recepciójának a kérdését. Én ezt egy folyamatos trendnek tekintem, és úgy tenném fel a kérdést, hogy a Nobel-díj, illetve az ezt körülölelő világ, illetve magyar visszhang vajon mennyire tudja ezt a trendet kimozdítani abból a folyamatosságból, amit Bibó István úgy fogalmazott meg - és hát a Bibó Társaságban talán nem időszerűtlen, ha idézzük őt -, hogy mindig olyan módon vetődtek fel a magyar társadalomban az egész közösséget megosztó kérdések, hogy ennek nyomán a résztvevők sehová nem vezető harcokba bonyolódnak, és a valóságos problémákkal, feladatokkal szemben vakká lesznek.

Mennyiben érzem úgy, hogy ebbe a trendbe beilleszthető a Kertész-recepció? Abban érzem elsősorban, hogy Imre gyökeresen mást mond. Nemcsak a holocaustról, nemcsak a holocaust irodalmi feldolgozásáról. Nemcsak arról a hatalmas teoretikus horizont alatt elhelyezkedő dilemma-sorozatról, ami idestova több mint egy fél évszázada körülveszi a világban ezt a kérdéskört, hanem ezen keresztül mást mond az egész huszadik századi magyar történelemről. És nekem az az érzésem, hogy azokat az agresszív reakciókat, és azt az értetlenséget, ami Imre művét és Nobel-díját körülveszi, az, miközben látszólag a holocaust témájának és az ő személyének szól, Nádas Péternek egy nagyon szép mondata volt a Kertészt köszöntő első írásokban, azt hiszem, úgy kezdte az írását, hogy „Kertész témája eltakarja a művét”. Ebben az értelemben mondanám, hogy magának Kertésznek, mint a holocaust írójának a megjelenése egy kicsit eltakarja ezt, hogy itt az egész huszadik századi magyar történelemről mond mást. A holocausthoz vezető útról is, persze, ezen belül, és sok máshoz vezető útról, illetve a holocaust utóéletéről is, természetesen sok más dolognak az utóéletéről, történelmi értelemben és mentalitás-történelmi értelemben.

Hadd tegyem azonban gyorsan ehhez hozzá, hogy miközben ezt a „mást” szubverzív módon, tehát felforgató módon mondja, ugyanakkor talán eléggé egyedülálló a magyar irodalom- és gondolkodás-történetben abban, hogy ezt a dignitás nyelvén, a méltóság nyelvén tudja mondani. Ilyen értelemben én alig-alig találok a magyar irodalomban elődjét. A magyar gondolkodás történetében természetesen Bibót jelölhetjük meg ennek a méltósággal teli szubverzív felforgató, mást mondó megszólalásnak a jegyében.

Na már most, ehhez gyorsan azt tenném hozzá, hogy tehát valójában a recepció szerintem azért olyan éles, mert a Kertész-műhöz való viszony a huszadik századi magyar történelemhez is és mentalitástörténethez való viszony is. És ezzel kapcsolatban szeretném kihangsúlyozni - milyen jó, hogy szembe nézve Kosáry professzorral mondhatom ezt -, hogy ilyen értelemben az én meggyőződésem szerint nem valószínű, hogy egyedül, de hogy karakterisztikusan az 1938-as Szekfű-könyvet, a Mi a magyar?-t, illetve előtte, úgy tudom, két évvel a Mi a magyar most? Kérdőjellel a Fejtő Ferenc-féle Szép szó-kiadványt tudnám csak hasonlítani.

Ugrok. Most csak megjegyezném, hogy ez a szubverzív, de a méltóság nyelvén elmondott életmű és viszonya történelemhez, satöbbi, ezt én egész egyszerűen, köznapian a szembenézés nyelvének nevezném. Ilyen értelemben én ezt mindannyiunk számára és korunk számára égetően aktuális kérdésnek tekintem. Nemcsak az irodalomban, nemcsak a történelemben, de természetesen a politikában is. Megjegyezném, hogy Kertész mást mond az emberi énről is, ami a huszadik századi gondolkodástörténetnek és irodalomnak az egyik alapvető kérdése Proust óta - nevezzük meg. Ugyanis, ha valaki egy kicsit figyelmesen végigolvassa, nemcsak regényeit, de elsősorban a Valaki más című könyvére gondolok és esszéire, akkor nem nehéz észrevenni azt, hogy Kertész, miközben a világgal, a történelemmel, a mentalitástörténettel - önmagával is, pontosabban szólva az én-nek azzal az ezredvégi helyzetével néz szembe, amelyben egyszerre van homályban, labilitásban, és amelyben egyszerre próbálja még önmagát annyira megtalálni, hogy mint alkotó fenomén, nyújthasson valamit a világnak.

Továbbá mást mond - és itt újra visszatérek a fél évszázada tartó, és hogy csak jelezzem, mondjuk a Hayden White, Frank Ankerschmidt, a Berel Lang, a Harald Weinrich-hel jelzett gondolkodástörténeti vitával kapcsolatban visszanyúlva a Wittgenstein-szindrómával való szembenézésig, nem véletlenül adtam az Imrét köszöntő írásomnak azt a címet, hogy Szemben Wittgenstein mesterrel -, ugyanis szétrobbantja azt a fajta vita alatt álló magatartást, hogy vajon valóban arról, amiről nem lehet megszólalni, valóban nem lehet-e megszólalni.

A hatás. Én úgy értelmezem, hogy ennek a méltóság nyelvén megfogalmazott felforgató hatásának nagy vonalakban kettős hatása volt. Az egyik a katarzist hívja elő, a másik az agresszivitást hívja elő.

Hadd mondjak egy példát, egy megrendítő példát az elsőre. Darvas Iván nevét kell említenem. Én, ahogy végignézek a termen, sok ismerős arcot látok, de azt feltételezem, hogy a nem ismerős arcok között is nagyrészt vannak olyanok is, tehát sokan vagyunk olyanok, akik egyrészt olvasták Darvas Ivánnak a két-három héttel ezelőtt talán a Magyar Hírlapban megjelent interjúját, netán hallgatták a tegnapelőtti Magyar Rádió Gondolat-Jel című műsorában Váradi Julinak a vele folytatott beszélgetést, illetve akár jelen voltak, vagy ha nem, tudnak arról, hogy a József Attila Színházban az elmúlt napokban ő olvasta fel Kertész Imrét. Darvas ezekben a beszélgetésekben föleleveníti azoknak a túlélőknek a katartikus magatartását, akik mint ő ezekben az interjúkban elmondja, ott álltak Budapesten, a járdán, több ezer ember között, mikor a menetet - elnézést az egyetlen szubjektív megjegyzésért - a meneteinket kísérték. És Darvas Iván hatvan év múlva elmondja, hogy milyen szégyen töltötte el őt azóta is, és a mostani katartikus, a szöveggel való találkozás alkalmával ez a szégyen mit jelent a számára.

Kénytelen vagyok ezzel kapcsolatban egy gondolatom kapcsán idézni André Malraux-nak 1946-ban, Párizsban, az UNESCO világkongresszusán elmondott beszédéből. Körülbelül ezt mondta: ezen a világon olyan természetű volt a szenvedés, hogy itt maradt velünk szemtől szemben, nemcsak drámai, hanem inkább metafizikai jellegével, és az ember kényszerül felelősséget vállalni nemcsak azért, amit tenni akart, nemcsak azért, amit tenni szeretne, hanem azért, is, amit saját magáról gondol.

Hölgyeim és uraim! Ezek a szavak hatvan évvel ezelőtt hangzottak el.

Hölgyeim és uraim! Ezekhez hasonló szavak Magyarországon, Közép-Európában hatvan év késéssel hangzanak el.

Gyönyörűek Esterházy Péter szavai a katarzis kategórián belül. Mikor körülbelül egy éve megjelent, az Élet és Irodalomban megjelent esszéjében azt a mondatot használja: ebben az évtizedben kihalnak azok, akik a holocaust résztvevői voltak, áldozatai. Péter azt mondja: és magunkra maradunk. Azt szeretném ehhez hozzátenni, hogy nemcsak az áldozat-résztvevői halnak ki ebben az évtizedben, szerencsés esetben - időórámat nézve egyúttal, de most éveim számát tekintve - a következő évtizedben, de a kívülről tanú-résztvevői is. És ezért van fantasztikus jelentősége ennek a recepciónak, amiről most szó van.

Az agresszív recepcióval pedig - és akkor tényleg zárom ebben az első körben a hosszabbra nyúlt megszólalásomat - azt kell mondanom, hogy felmerül itt, most is, Endre is említette, Kertész német-írósága, németnyelvűsége, ez a „Kertész nem magyar író” szindróma. Az az érzésem, hogy evvel az érvvel a saját farkába harap - hogy egy ilyen ügyetlen megközelítést használjak - a kígyó. Ugyanis: végül is Európában vajon nem a metaforikus értelemben használt német nyelv az, amelyik először és viszonylag radikálisan szembenézett a holocaust tényével és történetével? És most nemcsak a 68-as nemzedékre gondolok, de gondolok a mai osztrák irodalomból Bernhardtra, Menassere, Ransmayrra. Ha megfordítanánk, amit idéztél: vajon a mai Németországban hogy fogadták volna, ha nem egy magyar író ugyanevvel a témával, ugyanilyen jelenségként kapja meg a Nobel-díjat? Vajon mit szóltak volna a mai Németországban, hogyha egy frankfurti könyvvásáron valaki egy kurzivált írói névsorban tiltakozik az ellen, hogy ki mindenki német író vesz részt, amely névsorban természetesen Kertész neve is ott van?

Ebben az értelemben én úgy gondolom, hogy nyugodtan lehet vállalni, hogy Kertész annak a kultúrának is a képviselője, amely először nézett szembe mindezekkel. És ha annyit idézzük rágalomszerűen azokat a mondatait, amelyek arra utalnak, hogy ő miért érzi magát valahol jobban, meg valahol rosszabbul, akkor én csak Bartók Béla mondatát idézem, aki már 1924-ben, 15 évvel emigrációja előtt, sőt 17-tel vagy 16-tal, mindegy, azt mondta: talán egyszer elismerik itthon is, hogy magyar zeneszerző vagyok, bár lehet, hogy én akkor már csak voltam.

Kedves résztvevők! Arra nyilván nem leszek képes, hogy ilyen szépen beszéljek Kertész Imréről, ahogy Sándor Iván tette. Talán nem is azért hívtak engem meg. De azt a gondolatot szeretném mégis folytatni, amivel ő befejezte, illetve amit ő a beszéde közben mondott.

Nevezetesen azt, hogy Kertész egy bibói alak lenne. Egy besorolhatatlan, beskatulyázhatatlan, politikai táborok által nehezen kisajátítható szereplő. Ha úgy vesszük, Bibó népi volt, liberális volt, szocialista volt, demokrata volt egyszerre. Megtestesíti mindazt, ami Magyarországot önmaga fölé, Európába emeli. És valóban hasonló nevek jutnak nekem is az eszembe, mint Bartók, említeném még talán Kurtág Györgyöt is, azokat, akik az eszenciáját adják annak, hogy hol találkozik Magyarország, a magyar kultúra Európával, és hogyan hat rá pozitívan vissza.

Ezért, mivelhogy besorolhatatlan, ezért a politikában és a magyar szellemi közéletben is besorolhatatlan volt. Agressziót, katarzist váltott ki, ahogy említette Iván, és ugyanakkor zavarodottságot és bizonytalanságot is minden oldalon. Az egyértelmű volt, hogy a radikális jobboldal vagy a keresztény úri Magyarország nem tarthatja Kertész Imrét a saját írójának. De nem tarthatta saját írójának igazából az a fajta baloldali irodalom sem, amelyik a hagyományos antifasizmus dimenzióiban gondolkodott.

Kertész többször leszögezte, hogy ő nem antifasiszta író abban a vonatkozásban, hogy ő Auschwitzot nem arra használja föl, hogy valamilyen politikai harcban a fasizmussal szembeszálljon. Számára ez annál emeltebb dolog, egy általános emberi probléma. És ahogy ő ezt említette, ez nem a zsidók és a németek problémája, hanem Auschwitz számára olyan metafora, egy olyan megtestesülése a gonosznak, amely nem szigetelhető el a történelemben bizonyos pontokhoz kötve.

Ezért is megbotránkoztatónak tűnik, hogy mondjuk a koncentrációs táborban, Buchenwaldban már-már otthonosan érzi magát, és amikor kiszabadul és hazajön Budapestre, akkor azt látja, hogy mennyire hazug világ veszi körül, és gyűlöletet érez. Tehát mindenfajta prekoncepcióval vagy beskatulyázással szemben, amikor megpróbálják őt betenni abba, hogy mondja el a borzalmakat és majd az antifasiszta irodalom őt, felhasználja, ezzel szemben is idegenkedést érzett.

Az egész pályája tulajdonképpen egy ilyen kívülálló, egy elidegenedett, egy az általános emberit valahogy önmagában, a társadalomtól függetlenül, a társadalommal, a környező világgal szemben megtalálni próbáló kísérlet volt és kísérlet mindmáig. Nem csatlakozott az ellenzéki mozgalmakhoz sem, egyetlen aláíró íven sem találni rajta a nevét. Tehát a nyolcvanas években sem. Végig kívül volt. Rendkívül művelt emberről van szó, aki Nietzschét fordított és a filozófiai irodalom klasszikusaival tisztában van. És mégis tíz évig szenvedett azon, hogy önmagában visszabontsa önmagát arra a pillanatra, amikor ő tizennégy-tizenöt éves teenager volt, akit elvittek Auschwitzba és Buchenwaldba. Tehát hogy ez a reflektálatlan énje jöjjön elő, és ez a reflektálatlan énje jelenjen meg ebben a könyvben, a Sorstalanságban.

Épp ezért nem tudja igazán boldogan ünnepelni Kertész Imre Nobel-díját, vagy legalábbis bizonyos zavarodottsággal vagy felejtéssel tudja ünnepelni a kádárista Magyarország, a kádárista hivatalos irodalom. Mert hiszen - mint azt Kertész többször is leszögezte - ahhoz, hogy Auschwitzot és Buchenwaldot és ezt a borzalmat, ami vele történt, amit akkor még föl sem tudott fogni, igazából a kádárizmus alatt fogta föl, hogy mi történt vele tizennégy-tizenöt évesen. Ehhez neki 56-ban itthon kellett maradnia, tehát nem tartozik az ötvenhatosok közé sem. És éppen egy másik totalitáriusnak induló, később aztán felpuhult diktatúrában kellett élnie ahhoz, hogy ezt a fajta egzisztencialista regényt Auschwitzról megírja.

Tehát én az ilyen nagy francia író egzisztencialista nemzedékhez is rokonnak érzem őt. És ahogy mondta is a stockholmi beszédében, hogy talán nem írta volna ezt meg, hogyha egy demokratikus szabad országba emigrál. Mert akkor már a közönség igényeinek kellett volna megfelelnie, és neki épp az volt a fő szempontja, hogy ahhoz, hogy a diktatúra kvinteszenciáját átélje újra és megírja, ahhoz neki egy másik fajta, de szintén diktatúrában kellett élnie.

Tehát igazából egy nagyon érdekes szereplővel van dolgunk politikailag, aki nem sorolható egyik táborba sem, és tulajdonképpen azok, akik az ő szimpatizánsai, barátai, az a sok-sok irodalomszerető ember, ők is kicsit lelkiismeret furdalással vették a hírt, hiszen kiderült, hogy kevesen olvasták Kertészt. Kiderült, hogy a Kulcsár Szabó Ernő-féle hivatalos irodalomtörténet, említést sem tesz róla. Ami pedig, ha jól tudom, 1991-ben jelent meg, vagy 93-ban. És ugyancsak mentegették, próbáltak önmagukba nézni, hogy hány kritikát írtunk? És akkor hirtelen előjött, hogy Spiró. Igen, még jó, hogy ő megemlítette és ő írt róla. Aztán kiderült, hogy mégiscsak születtek erről kritikák, de volt egy ilyen zavarodottság azzal kapcsolatban, hogy vajon megtettünk-e mindent, hogy ezt a kincset, ezt a gyémántot megismertessük az olvasókkal. Tehát valahogy mindenkinek a lelkében volt valami olyasmi, valami szégyellnivaló, miközben maga az esemény, az egy elképesztő, frenetikus, hihetetlen sikertörténet.

Tehát ennek a kettősségére szeretnék csak rámutatni, hogy miközben valóban volt egy ilyen londoni 6:3 érzés, hogy száz éve van Nobel-díj, és sohasem tüntettek ki magyar írót, és most ez megérkezett - azonközben mindenkinek egy kicsit önmagába is kellett néznie, hogy ismertem ezt az embert? Olvastam? Reklámoztam? Mondtam róla valamit vagy beskatulyáztam, mint „Auschwitz írója”? Mint például - most megnéztem a jobboldali sajtót, hogy mit írt erről -, például a Magyar Fórum egy olyan címmel, hogy Auschwitz Nobel-díjat kapott. Tehát próbálták őt betenni egy skatulyába, hogy politikai okokból kapta ezt.

Ez a fajta bibói felülállás és beskatulyázhatatlanság és ez az egzisztencialista rácsodálkozás az, ami számomra Kertészt egyrészt fölülemeli ezeken a táborharcokon, másrészt alkalmassá teszi arra is, hogy talán párbeszéd induljon meg és a táborok között, a különböző politikusi és értelmiségi szekértáborok között valamilyen híd képződjék. Ez nagyon nehéz természetesen, az Élet és Irodalomban voltak erre sovány kísérletek, de talán nem reménytelen.

Én beugró vagyok, tényleg. Én azért akartam eljönni, hogy halljam ezt a sok okosságot és tegnap este telefonált Márton Laci, hogy Görgey nem jön, és ezért talán beszéljek. És volt egy szívenütő mondata, mert én mondtam neki, hogy írtam a 2000-be egy cikket Kertészről, és azt mondta erre Laci, hogy talán a 2000-t nem mindenki olvassa.

Ez a cikk Kertész egész életművét próbálja dióhéjban megközelíteni, és annak egy kis részében arra próbáltam rámutatni, főként Kertésztől vett idézetek segítségével, hogy az ő magyarsághoz, zsidósághoz való viszonyát milyen erősen befolyásolta a napi politika. Ebben látok egy „fejlődési vonalat”. Azt írja több helyütt is, hogy volt 1989-90 eufórikus pillanata, egy nagyon rövid időszak, és utána már 90-ben előjöttek mindazok a problémák, amelyek aztán egészen 2002-ig felerősödtek. Ezeknek az alapja az, hogy Kertész egész életművében az individuumot helyezi a világának a középpontjába, és evvel szemben, a huszadik században különösen, és a rendszerváltás utáni Magyarországon is mindenféle kollektív identitás ideológiák erősödtek fel és kaptak egyre nagyobb erőre. Végül is itt nyolcévnyi jobboldali kormányzás volt a rendszerváltás óta, és időnként, mondjuk a 2000-2001-es évben, a Fidesz-kormány utolsó két évében - amiről azt kellett írnom, hogy a rendszerváltás óta az ország szabadságfoka a legmélyebbre zuhant - tehát ebben az időben egyenesen majdnem hogy az államrezon rangjára emelkedtek ezek a kollektív identitás ideológiák.

Kertész ezt nyomon követi a publicisztikájában, esszéiben. Pár idézetet fölolvasnék ennek bizonyítására. 1989 szeptemberében még azt jegyzi fel:

„Magyarország árnyéka mindig mindenütt rám vetül. Olykor, mert ez a lélektani törvény, dacosan beléburkolózom, akár egy önként magamra húzott darócba.”

Azután már egy év múlva azt kell írnia, hogy „sokáig úgyszólván metafizikailag írtam le valódi helyzetemet, olyasféleképp, hogy idegen világban, satöbbi. Hogyne, hogyne, de a világot, amely körülvesz, Magyarországnak hívják, idegenségem valódi neve: zsidó.”

Álláspontját mindjárt a kezdet kezdetén, 1990 őszén kifejtette, amikor válaszolt Csoóri Sándor gyalázatos cikkére, a Nappali Holdra, és akkor fogalmazta meg a legegyértelműbben álláspontját. Azt írja: „Nem tűröm, hogy kirekesszenek individualitásomból. Nem tűröm, hogy a totalitarizmus börtönévtizedei után akár zsidók, akár nem zsidók zsidóságként határozzanak meg. Zsidóság. Ilyesmi természetesen - eltekintve a statisztikai címszótártól - nem létezik. Ha netalán mégis: én nem tudok róla. Sosem tagadva meg származásomat, ezt az égi véletlent, sosem fogom eltűrni, hogy származásom anyakönyvi adatainak nevében megcsonkítsanak. Én nem menekültem, és nem is menekülök semmiféle faji, nemzeti vagy csoportidentitásokba. Én egyetlen fajtól, nemzettől vagy csoporttól sem kérek felhatalmazást arra, hogy a szószólója legyek, hogy a nevében kirekesszek, ítélkezzem, kiutasítsak. Én mindig is azt tartottam hivatásomnak, egyszersmind írói hitvallásomnak is, hogy individualitásom törékenységét és sebezhetőségét tárjam a világ, a világ valamennyi kivégzőosztaga, de a világ befogadó szívei elé is.”

Noha ez világos beszéd, amit Kertész még avval is nyomatékosít, hogy a Kaddisból vesz egy idézetet ebben a cikkében, ami a Magyar Hírlapban jelent meg, a következő idézetet: „az antiszemitizmus nem meggyőződés, hanem alkati és jellembeli kérdés”, és ehhez hozzátesz egy állítólag ugyancsak onnan származó, ám valójában ott nem szereplő frissen írt mondatot. Tehát 1990-ben frissen írta azt a mondatot, hogy „az antiszemita Auschwitz előtt látens gyilkos volt, Auschwitz után manifeszt gyilkos”.

Ennek ellenére, ez 1990 őszén volt, evvel a nyílt levéllel a Magyar Írószövetségből való kilépését jelenti be, és a magyarságból való kirekesztése ellen tiltakozik... S pár évvel később a társadalom állapotára, a napi politikai fejleményeire érzékeny író szeme elé a szegedi Tisza-parton már egy gyerekkorából is származható látvány tárul: egy horogkereszt, mellette egy betlehemi csillag, odébb pedig egy felirat: Vesszen Trianon! Magyar csendélet, 1998, késő őszén.”

Itten érdemes az évszámokra figyelni. 2001 tavaszáról származó és szerencsére be nem vált jóslata szerint „ismét férfias korszak következik, brutális konformizmus, talán háború, fasizmus, vagy amit annak neveznek mindenképpen”. És kénytelen azt írni, hogy „figyelembe véve tíz év fejleményeit, többé semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett magyarsággal, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával. S ez azért szomorú, mert az antiszemita prekoncepciót igazolja végül, azt, hogy az úgynevezett zsidót nem érdekli az úgynevezett magyar. Minden hazugság és csalás ebben a szemantikai mezőben.”

Most itt abbahagyom, mert én ugyan nem követem ezt a jobboldali recepcióját Kertésznek, de annyi eljutott hozzám, hogy körülbelül ezeket a mondatait olvasták a fejére. A kérdés az, hogy egy író - vagy akárki - megengedheti magának, hogy azt mondja, hogy én nem szeretem a magyarokat. Én úgy gondolom, hogy igen. Ehhez joga van mindenkinek. Ettől még nem lesz sem hazaáruló, ettől még nem lehet, nem kell kitagadni a nemzetből.

Eszembe jut egy történet erről, amikor én először találkoztam avval, hogy magyarul lehet nem szeretni a magyarokat. Izraelben voltam és ott véletlenül megismerkedtem egy volt magyar házaspárral, meséltek auschwitzi élményeikről nekünk, feleségemnek is. 45 után Auschwitzból nem jöttek Magyarországra vissza, hanem egyenesen mentek Izraelbe, vagy Palesztinába. És azt mondja nekem a férfi, meséli, hogy akkor jöttünk át a határon, a magyar határon, és megláttam azokat a ronda magyar pofákat. Ez döbbenetes volt, mert külföldön addig találkoztam magyar emigránsokkal, akkor azok a legnagyobb hazafiak voltak. És akkor hirtelen valaki magyarul azt mondja nekem, hogy azok a ronda magyar pofák.

Kertész írásaiban nagyon sokszor ez a kíméletlenség üti meg az embert. Én azt gondolom, hogyha ez olyan kíméletlenség, amely gyógyhatású, akkor - hogyha nem prekoncepcióval olvassa az ember, és nem tartja azt a szót vagy azt a fogalmat, hogy magyar, értékfogalomnak, én azt gondolom, hogy nem az, és valaki azt mondja, hogy idegen tőlem a magyarság, az ő életével a háta mögött - akkor azt meg lehet érteni.

Még valamit talán elmondanék. Tehát van egy ilyen folyamat, észlelhető, szerintem, amelyben ő a nagyon is a napi politikai események hatására, a magyar társadalom fejlődésének a hatására egyre inkább elszakad az úgynevezett magyarságtól, vagy legalábbis a legutóbbi időkig, a Nobel-díj szerintem sokkot jelentett a számára is. Megváltoztatta, azt hiszem, ezt a folyamatot, mert annyi szeretetet kapott Magyarországról, magyaroktól, amire nem számított, őszintén szólva - ezt ő maga mondta nekem.

Tehát volt egy ilyen folyamat, amikor eljutott a végsőkig, 2002-ben írta azt az Élet és Irodalomban megjelent cikkében, hogy a mai helyzetre az egyetlen lehetséges válasz az emigráció lehetne - de emigrálni is lapos. Úgyhogy a közhiedelemmel ellentétben ő nem Németországban él, hanem Magyarországon él, végig Magyarországon élt és él. Németországban ösztöndíjon van. De hát erről talán később beszélnék.

Mindjárt átadom a szót Pomogáts Bélának. Nem tudom, hogy ebből a tárgyból készült-e? Pedig feladtam neki. Hogyha arra gondolunk, hogy mondjuk Ady Endre, Szabó Dezső, Márai Sándor mi mindent írtak a magyarokról, akkor ebből egy nagyon érdekes kép alakulna ki. Nem tudom, Béla, tudsz-e valamit erről a tárgyról?

Nem erről a képről beszélnék, hanem inkább szeretném folytatni vagy kiegészíteni, bizonyos értelemben vitatni azt, amit az imént hallottam, akár Ivántól, akár Banditól, noha nagyon sok mindenben természetesen egyetértek velük. De ezt bevallom őszintén, hogy számomra, mint „ronda magyar pofa” számára, azért egy kicsit fájdalmas az, hogy Kertész Imre több alkalommal is kvázi elhatárolta magát attól a közösségtől, amely most - mint kiderült - mégiscsak vállalja őt.

Én szeretnék először is egy idézetet felolvasni tőle. Ez a Gondolatnyi csend című kötetében található, Haza - otthon - ország, eredetileg egy előadás volt. És ebben a következőt lehet olvasni:

„Mellesleg a haza tényleg olyan szó, amelynél érdemes egy kicsit elidőznünk. Én például félek tőle. De ez nyilván csak a rossz beidegződések következménye. Én már kora gyermekkoromban azt tanultam, hogy hazámat azzal szolgálhatom a legjobban, ha kényszermunkát végzek, majd utána kiirtanak.”

„Lágerekben, börtönökben a túlélés vágya különös délibábokat vetít a közönyös égre. E délibáb nélkül hogyan is értelmezzük a haza fogalmát? Renan, a francia történész, aki nagy értője volt a kérdésnek, azt mondja, hogy nem a faj és nem is a nyelv határozza meg a nemzetet. Az emberek a szívükben érzik, hogy közösek a gondolataik, érzelmeik, és közösek emlékeik és reményeik is. Én azonban már igen korán úgy tapasztaltam, hogy mindenre másként emlékszem, és reményeim is merőben különböznek attól, amit a haza megkövetelne tőlem. Titokként égetett e szégyenletesnek hitt különbözőség, amely a köröttem harsogó konszenzusból, az egyetértő emberek világából kizárt. Bűntudatként és a tudathasadás érzésével viseltem a saját énemet, amíg jóval később rá nem eszméltem, hogy nem betegség ez, inkább egészség, s amennyiben veszteség, azt kárpótolhatja a tisztánlátás, a szellemi nyereség. Az elveszettség érzésével élni - valószínűleg ez ma az az erkölcsi állapot, amiben kitartva hűek lehetünk korunkhoz.”

Én azt teljes mértékben elismerem, hogy egy emberi individuum, amely szembekerült a maga történelmi korszakával, tehát szembekerült 1945 előtt is, és valójában szembekerült 1945 után is, az pusztán a maga individuális létének a mérlegén állapítja meg tapasztalatainak, történelmi tapasztalatainak, szenvedéseinek a súlyát és elhatárolja magát minden közös identitástól, vagy minden közösségi azonosulástól. Mégis úgy gondolom, hogy Kertész Imre - nem mint író, ezt szeretném hangsúlyozni, mert ez nem a regényeknek a világában jelenik meg, hanem mint publicista, mint esszéíró, mint tanulmányíró, mint nyilatkozó - nagyon sokszor mintha azonosította volna a haza fogalmát azoknak a körével, akik ezt a fogalmat eltorzították, vagy azonosította volna a magyarságnak a fogalmát, a magyar nemzetnek a fogalmát azokkal, akik a magyar nemzet fogalmát is ilyen-olyan politikai szándékok, személyes vagy csoportérdekek mentén eltorzították. És én ezek között tartom számon az elmúlt tizenkét esztendőnek számos kurzusát, politikai megnyilvánulását is.

Tamási Árontól szoktam idézni egy számomra, és azt hiszem, hogy egyáltalán nagyon tanulságos mondatot, ez úgy szól, hogy aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan. Én is úgy érzem, hogy aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan! Tehát azok, akik kisajátítják és a jelenben is kisajátítják, és a Kertész Imre Nobel-díjával kapcsolatos recepciónak a folyamatában vagy küzdőterében is kisajátítják a magyarságnak a fogalmát, azok nagyon sokszor alkalmatlanok arra, hogy ezzel a fogalommal egyáltalán éljenek.

Itt szeretnék hivatkozni egy másik íróra, egy - ha tetszik - egy másik zsidó származású íróra, Radnóti Miklósra, aki egy híres levelében, amit Komlós Aladárhoz intézett, -Iván gondolom, hogy nagyon jól ismeri ezt a szöveget-, a következőket írta. Ez akkor történt, amikor Komlós Aladár több zsidó vagy zsidó származású írót, közöttük Radnótit is felkért arra, hogy küldjenek az Ararát című úgynevezett zsidó irodalmi évkönyvbe szövegeket, verseket, elbeszéléseket és így tovább. Radnóti ezt a kérést elutasította. Én nem helyeslem, hogy elutasította, de tény az, hogy elutasította. A lényeg azonban az, hogy írt hozzá egy magyarázatot. Így hangzik:

„Zsidóságomat soha nem tagadtam meg. Zsidó felekezetű vagyok ma is, majd később megmagyarázom, miért. De nem érzem zsidónak magam. A vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom. A fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom, és nem szellemiségem és lelkiségem és költőiségem meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom életproblémám, mert azzá tették a körülmények, a törvények a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam” - hivatkozott Kazinczyra és Arany Jánosra - „s nem érdekel, csak gyakorlatilag, életileg, hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars, büdös zsidó. Hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok. S mást hinni, és másképp gondolkodni sem.”

Én ezt egy szakrális szövegnek tartok, éppen abban a vonatkozásban, hogy mit jelent magyarnak vagy mit jelent magyar zsidónak vagy zsidó magyarnak lenni. Szakrális szövegnek tartom, és valóban úgy gondolom, hogy nem volt igazán szerencsés, tehát engem személyileg is egy kicsit bántott az, amikor Kertész Imre nem a regényeiben, nem a szépirodalmi műveiben, hanem nyilatkozataiban, tanulmányaiban, esszéiben nagyon sokszor következetesen - Bojtár Bandi most bemutatta azt, hogy ennek a nyilatkozat-sorozatnak van egy íve, ami változtatott a nyilatkozatok mögötti érzéseken, vagy a nyilatkozatoknak a tartalmán, szóval számos nyilatkozatában és még az előbb idézetthez képest tudnék másokat is természetesen fölidézni, nagyon sok ilyen nyilatkozat van - valamiképpen elhatárolta magát mindattól, ami magyar, annak ellenére, hogy az én felfogásomban a magyar nem az, akik ma Kertész Imrét ki akarják tagadni, vagy be akarják mocskolni, vagy felteszik azt a kérdést, ahogy nekem, mint ahogy mondtam, feltették azt a kérdést, hogy tud-e ez az ember egyáltalán magyarul.

Éppen ezért tartom fontosnak megjegyezni azt, hogy ebben az individuális identitásban, ebben a mindenkitől, minden közösségtől elhatárolódó identitásban volt egy pillanat, és Kertész Imre ezt megragadja, volt egy pillanat, amikor az identitás, az azonosulás ünnepi pillanata bekövetkezett, és ez 1956 volt. Hadd idézzek föl valamit Az angol lobogó című kisregényéből, hosszú elbeszéléséből Kertész Imrének. Gondolom, hogy sokan ismerik ezt a könyvet vagy ezt a hosszú novellát. Ennek három kulminációs pontja van, az első az, amikor ő egy szerkesztőségben dolgozik, és a főnökét elhurcolja az ÁVH. A második, amikor az Operában mintegy véletlenül végighallgatja a Walkürt, és elolvassa Thomas Mannak néhány írását, és ebből az élményből képez maga számára egy európai magányos identitást, egy individuális identitást, de az európai kultúrának, az európai humanizmusnak a magaslatán. A harmadik ilyen kulminációs pont, amikor találkozik az 56-os forradalomnak az élményével, kilépve a Bródy Sándor utcában az Olasz Kulturális Központból, ahol ő olaszul tanult. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy én is akkor tanultam olaszul az Olasz intézetben. Tehát kilép onnan, találkozik 1956-tal, és meglát egy angol lobogóval letakart autót, amin az angol követségnek az egyik alkalmazottja távozik el ebből a zűrös, felforgatott, konfliktusokkal terhelt, lövöldöző, ordítozó városból. És ebből is engedjék meg, hogy néhány mondatot felolvassak:

„Száguldva egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen. Eszeveszett sietséggel iszkolt a járdákon kétoldalt feketéllő tömeg közt, amikor előbb szórványosan, majd mind sűrűbben, nyilván a rokonszenvük jeléül, tapsolni kezdtek az emberek. Én ezt az autót, miután elrohant előttem, most már csak hátulnézetből láttam. És ebben a pillanatban, amikor a taps megszilárdulni, szinte megvastagodni tetszett, a baloldali kocsiablakból tétován, először szinte vonakodóan kinyúlt egy kézfej. Ez a kéz világos kesztyűbe volt bújtatva és nem közelről láttam ugyan, de feltételezem, hogy szarvasbőr kesztyűbe, s valószínűleg a tapsot viszonzandó néhányszor óvatosan a kocsi menetirányával párhuzamosan meglendült. Integetés volt ez, baráti, üdvözlő, talán egy kicsit részvétteli mozdulat. Mindenesetre fenntartás nélküli helyeslést tartalmazott, és mellesleg a szilárd tudatot is, amivel ez a kesztyűs kéz nemsokára a repülőgépről a betonra vezető lépcső korlátját tapintja majd, hazaérkezve a távoli szigetországba. Aztán kocsi, kéz és angol lobogó, minden eltűnt a kanyarban, és a tapsok lassan elhaltak.”

Volt olyan értelmezője ennek a novellának, aki azt tartotta fontosnak megjegyezni, hogy itt a nyugat világnak a részvéte jelenik meg ebben a novellában és ebben a passzusban. Én ezt ellenkezőképpen értelmezném. Én azt hiszem, hogy itt az jelenik meg, hogy a nyugati világnak az a képviselője, aki egy finom kézmozdulattal, mintegy integetve kifejezi a részvétét. De kinek fejezi ki a részvétét? Egy barbár, érthetetlen, az indulatoknak, a szenvedélyeknek a poklában égő világ polgárainak, akik ugyan nyilván egy igazságos ügyért lázadtak fel, keltek föl, de az egésznek nincs értelme. Egy nyugati ember az egy kelet-európai vagy kelet-közép-európai forradalmat nem is nagyon tud megérteni, mert nem tudja, hogy mi a francnak mennek itt ki az emberek az utcára, mi a fenének kiabálnak és mi a fenének halnak meg.

Tehát én ebből Az angol lobogóból azt a következtetést vontam le, hogy Kertész Imre itt a maga életének egy pillanatában, ami ugyanakkor a magyar történelemnek is egy kiemelkedő pillanata, megtalálta az azonosulásnak a lehetőségét. Azonosult. Nem az angol lobogóval letakart autó ismeretlen utasával azonosult, mintegy közönnyel vagy eltávolodva attól a közösségtől, ami ordítozik, randalírozik, és aztán meghal, hanem ezzel a közösséggel, amit az angol lobogóval letakart kocsinak az utasa nem is érthetett meg. Mert ez számára egy néger tömeg, egy afrikai etnográfiai különlegesség, akik hajlandók a szabadsággal az ajkukon kimenni az utcára, és ott elvérezni.

Tehát én itt, ebben a pillanatban látom azt, hogy Kertész Imre szívében ott volt az azonosulásnak a pillanata, az azonosulásnak a lehetősége. Csak végezetül: örömmel teszem ehhez hozzá, hogy a stockholmi beszédben ugyancsak úgy éreztem, hogy ez a fajta - és ezt igazolja, amit Bojtár Bandi mond -, hogy a stockholmi beszédben ugyanez az azonosulás, ugyanez a felelősségvállalás, ugyanez a történelmi identitásnak egyfajta kiterjesztése, a magányos identitás után egy történelmi identitássá való kiterjesztése található meg.

Ha megengedik, nagyon röviden. Szeretném megosztani önökkel a jó érzésemet, ami a kollégáknak a felszólalásai alapján engem eltölt. Tudniillik én arról próbáltam beszélni tulajdonképpen mindvégig, hogy munka. Szellemi, etikai, művészi munka, de mindezekben a kérdésekben a mai magyar társadalom, a mai magyar szellemi előtt áll. És én azért érzem magam nagyon jól, annak ellenére, hogy rögtön utalok rá, hogy talán miben nem biztos, hogy közös az álláspontom az eddig elhangzottakkal. Mert ez az a fajta munka, amivel - Bibóra utalva - beszélhetünk bármikor, és amit kinek-kinek külön, illetőleg azokban a műhelyekben, ahol él és alkot, jó lenne, ha el tudná végezni.

Azt tartanám fontosnak aláhúzni, hogy a Kertész-életművön belül vették-e önök észre, hogy gyakorlatilag az esszéíró a kilencvenes években jelentkezik. Voltak erre jelek már előtte is, de lényegében a Sorstalanság, a Nyomkereső, a Kudarc, a Kaddis tölti ki Kertész életművének három évtizedét. És ez a hatalmas esszé-mű, ami négy-öt vagy akár hat kötet, hat-nyolc év munkateljesítménye. Tessék szíves lenni… ne tessék szíves lenni semmit. Az én megközelítésem az, hogy ahogy Bandi erre utalt, megérthetetlen ez a - ha úgy tetszik - radikális esszézés az említett témákban, a magyar társadalom kilencven éves történelmének, a magyar mentalitástörténet kanyarjainak és politikai küzdelmének évtizedes megértése nélkül.

Az esszéíró, közvetlen reflexivitással reagál maga körül mindarra, ami írói, alkotói, emberi - ez egy! - énjét lázba hozza. Hadd említsem meg, annak alátámasztására önmagam számára, amit itt összefoglaltam, hogy tessék csak végiggondolni Gombrowicz esszézését. Milos esszézését, Beckett esszézését. Tessék szíves lenni, felütni azokat a passzusokat, amelyet ők hazájukról merészelnek ebben az esszézésben elmondani. Lényegében alig van a megbotránkoztatáson belül is különbség aközött, amiről itt szó esik, hogy Kertész elmond. De talán egy közismertebb példa. Hadd elevenítsem föl Andrzej Wajda filmjeit. A Csatornától és a Hamu és gyémánttól… Hadd ne soroljam a címeket, mert a címek úgysem mondanak semmit, akinek ez a gondolat, hogy Wajdát felidézem, mond valamit, az címek nélkül is. Micsoda lekeseredett, kegyetlen, radikális szembenézés az idézőjelbe tett „lengyelséggel”!

Nem érzek túlzott különbséget a kettő között. De a művek, a Wajda-filmek, a Beckett-regények! Tessék szíves lenni föllapozni Beckettnek a harmincas évek elején, egész fiatalon a Proustról írt nagy esszéjét. Uramisten! Mit kapott minden nemzetnek minden hazafisága Proust dicsérete ürügyén! Tehát arra hívnám föl a figyelmet, hogy ezek mögött a mondatok mögött egy olyan horizontot is kell majd a közeljövendő vagy a távolabbi évtizedek kutatójának éreznie, amelyik együtt látja a történelmi pillanatot, az írói én állapotát és az írói művekben megtestesülő munkát.

Köszönöm. Most áttérünk a harmadik témára, de hadd használjam ki a helyzeti előnyömet, hogy én is elmondjak egy történetet.

Bizonyára ismerik a francia írónő, idézőjelben „francia írónő”, Marguerite Yourcenar nevét. Azt hiszem, hogy a Hadrián emlékiratai megjelent magyarul is. Marguerite Yourcenart a Francia Akadémia tagjává választotta. Az akadémikusok minden teketória nélkül megszavazták, és utána a következők derültek ki: a Francia Akadémia tagja csak francia állampolgár lehet. Marguerite Yourcenar Belgiumban született, az Egyesült Államokban Maine állam mellett, egy szigeten él házasságban egy másik hölggyel. És ekkor mi történt? Annyi történt, hogy a Francia Köztársaság elnöke 48 órán belül honosította őt, hogy elfoglalhassa a helyét a Francia Akadémián. Nos, nem akarom a dolgot kommentálni - szóval ez a különbség...

Most akkor rátérnénk arra, ami a vitaest címe volt, és amiről azért végül eddig is beszéltünk. Tehát hogy hogy reagált a magyar társadalom Kertész Imre Nobel-díjára? Mit tudott és mit nem tudott vele kezdeni? Ha megengedi Bozóki András, akkor vele kezdeném. Már elkezdted ezt a témát, folytasd.

Nagyon röviden, mert lassan kifutunk az időből. Természetesen mindenkinek, és ebben maximálisan egyetértek Bojtár Endrével, hogy ha szólásszabadság van, akkor egy író, és nemcsak egy író, hanem bárki, aki a közösség tagja, kifejezheti azt, hogy ő nem érzi e közösséghez tartozónak magát. Kifejezheti azt, hogy ő egy olyan magyar, aki nem szereti a magyarokat. Csak ez akkor problémás, mert ha ő magyar és nem szereti a magyarokat, akkor magát se szereti? De természetesen megvan a joga hozzá. Mint ahogy egy zsidó is mondhatja, hogy nem szeretem a zsidókat. És ahhoz, hogy valaki azt mondja, hogy nem szeretem a magyarokat, nem kell zsidónak lennie.

Például hirtelen nekem eszembe jutottak azok az évek, évtizedek, amikor nem lehetett utazni például, és akkor nagy nehezen az ember turistaként kijutott Nyugatra, a szabadság világába, és amikor letelt a harminc napos vízum, akkor közeledett Hegyeshalom felé. És akkor megjelent az a hegyeshalmi vámos meg határőr, és akkor az ember ugyanazt gondolta, hogy ezek a borzalmas magyar arcok itt megjelentek, és megint visszatér ebbe a sötét világba. Szerintem erre rengeteg példát lehet mondani, Ady Endrétől és másoktól, tehát igazán azt hiszem, hogy ezen nem is érdemes vitatkozni.

Ami talán így azzal kapcsolatban elgondolkodtatott, amit most Sándor Iván elmondott, hogy ez az esszéírói munkássága ’90 után bontakozott ki, hogy talán itt összefüggésben van a demokráciával, a szólásszabadsággal. Hiszen az esszéírás, az valamiképpen racionális beszédmód, mondjuk, a fikcióhoz képest, a regényhez képest, a metaforához képest. Talán ez egy új helyzet, ami új lehetőséget nyitott meg. Ugyanakkor az az idézet, amit Bojtár Endre felolvasott, és amit a jobboldali sajtó állandóan Kertész szemére vet, például a Magyar Nemzet például, tíz nappal azután, hogy megkapta a Nobel-díjat, hogy olyanokat idéz tőle, hogy:

„Jelenleg száműzetésben élek Berlinben, a német értelmiségiek gazdagabbak lettek azáltal, mert foglalkoztak a múlttal. Magyarországon ez mindeddig nem történt meg. Ott mind a mai napig uralkodik a hallgatás kartellje. Ott nem tudtam dolgozni. Nyílt antiszemitizmus uralkodik. Nyíltan nácik, agresszív nacionalisták lépnek fel a médiában. Ez majdnem olyan undorító, mint amilyen a harmincas évek vége felé volt.”

Tehát nagyon kemény szavakat használ, és természetesen bárki mondhatja ezt, de a másik oldal is mondhatja akkor azt, hogy mi akkor nem érezzük magunkénak esetleg ezt az írót. Tehát hogyha az egyik oldalnak, vagy egy valakinek megvan a lehetősége, hogy szabadon kifejtse a gondolatait, akkor szembe kell néznie azzal, hogy - mivelhogy szólásszabadság van és demokrácia -, hogy másik is, akik egyébként énnekem sem szimpatikusak, azok is beszélnek.

Ez szerintem egy új helyzet, és talán azok a kollégáim, akik jobban ismerik Kertész Imrét nálam, érdekes lenne a véleményüket hallani arról, hogy ő, Kertész, aki élete hatvan évét diktatúrában élte le, több mint hatvan évét, hogy milyennek látja a demokráciát, mi a viszonya a demokráciához. Otthon érzi-e magát a demokráciában? Tud-e váltani? Új nyelven kezd el beszélni, de a közéleti megnyilvánulásai, amelyek most már szabadok, azok tartalmaznak-e új elemeket. Tehát szerintem ez egy érdekes dolog, ha egy író a férfikora delén túl lép ki a szabadságba, és ezzel, szerintem, lehetne ekként is foglalkozni.

A hatásról, a fogadtatásról egy pár szót már beszéltem. Ezt a bizonyos zavarodottságot, agresszivitást és egyúttal a határtalan örömöt, és mivel az előzőeket hangsúlyoztam eddig, inkább ezt a határtalan örömöt szeretném a legelső helyre tenni. Hogyha engem kérdeznek, hogy mi volt az elmúlt évnek a legfontosabb eseménye, akkor szerintem ez volt az - holott azért nagyon sok minden történt tavaly.

Három eseményt emelnék ki: Magyarország meghívása az Európai Unióba, a kormányváltás és Kertész Imre Nobel-díja. De ha belegondolunk, kormányváltás eddig mindig négyévenként megtörtént, tehát az egy négyéves dolog, eddig így volt 90 óta. Történelmi léptékkel nézve, nekünk nagy dolog, de talán mégsem, történész-szemmel. Meghívás az Európai Unióba: természetesen óriási dolog, de mióta van Európai Unió? Maastricht óta, 92 óta. Tehát egy új dolog szintén, viszonylag. A Nobel-díj, az meg valami olyasmi, ami egy régi fájdalom, száz éve létezik, és azóta, száz éve nem sikerült magyar írónak ezt megkapnia. Úgyhogy én az első helyre tenném, ami a tavalyi év eseményeit illeti, mindent egybevéve.

Hogy befejezzem, valami könnyedebb témára szeretnék váltani. Egy kollégámtól elkértem a Medián közvélemény-kutató cégnek az adatait. Van nekik egy érdekes kutatásuk, minden hónapban megkérdezik az embereket, hogy mit tartottak az előző hónap legfontosabb eseményeinek. Ez persze egy nagyon efemer dolog, egy nagyon szűk időhatár. Lehet, hogy már egy év múlva ők is másképp gondolnák. Itt vannak azok az adatok, amiket november közepén, november közepével zárult le, tehát október közepétől november közepéig terjedő időszak. Tehát pontosan azután, hogy híre ment annak, hogy ő kapta a Nobel-díjat. Valamint itt van nálam az is, amelyik a stockholmi díjátadást követő egy hónap legfontosabb, a magyarok által, tehát nem csak általunk, vagy érdeklődők, irodalomszeretők, értelmiségiek által, hanem az átlag magyarok által a legfontosabb hónap-események.

Ebben a dologban a magyarok 90 százaléka hallott arról, hogy Kertész Imre Nobel-díjat kapott, tehát gondoljunk arra, ha megyünk az utcán, tíz emberből kilenc hallott róla, aki szembe jön velünk. És ezek közül, illetve nem ezek közül, hanem az összes közül 43 százalék a hónap öt legfontosabb eseményei közé sorolta. Ez lehet, hogy kevés, hogy 43 százalék és az öt legfontosabb. Igazából csak 8 vagy 9 százalék mondta azt, hogy ez a hónap legfontosabb eseménye. Tehát minden tizedik magyar azt mondta, hogy a hónap legfontosabb eseménye Kertész Imre Nobel-díja. Ez sem kevés, ha belegondolok, mert hiszen itt azért a fél-analfabétáktól az akadémikusokig azért mindenkit megkérdezhettek, tehát ez egy reprezentatív minta.

De hogy mi előzte meg ezt a hírt? Ennél magasabb ismertsége, ennél magasabb tudomásul-szerzés, hogy hányan hallottak róla, csak egy hír múlta ezt felül, mégpedig az, hogy rekord lottónyereményre van kilátás. Hát ilyen a helyzet. Erről 97 százalék hallott, hogy nagyon-nagyon sokat lehet nyerni a lottón. Második helyen áll a Kertész Imre, hallottak róla.

Ami pedig azt jelenti, hogy mely ügyet tartottak fontosnak, legfontosabbnak, a hónap legfontosabb ügyének a magyarok: 58 százalék sorolta be az öt legfontosabb ügy közé azt, hogy az IBM bezárta a gyárát Székesfehérváron. Tehát a gyárbezárás és a munkanélküliség, a második helyen az új törvény a családon belüli erőszakról, ez megelőzte, és harmadik volt Kertész Nobel-díja. Ami megelőzött olyan dolgokat, mint az 56-os ünnepségek, megelőzte a vita az Európai Uniós csatlakozásról, megelőzte azt, hogy volt egy önkormányzati választás októberben. Erre csak 30 százalék mondta, hogy az öt legfontosabb esemény közé tartozik.

Tehát azt gondolom, hogy talán értelmiségi szemmel azt mondjuk, hogy ez kevés, de ha jobban belegondolunk, azért ez elképesztően jelentős dolog. Annál is inkább, mert két hónappal később, az év végén, amikor újra kérdezték, hogy mi volt a nap legfontosabb eseménye, akkor még mindig volt a rekordméretű lottónyeremény, mert akkor az még nem múlt el, azt csak akkoriban vitték el, tehát az került az első helyre. Továbbra is, kicsit csökkenve ugyan, de 36 százaléka a magyaroknak azt mondta, hogy ez az öt legfontosabb esemény között van.

Tehát olyan helyzetekben, amikor minden, amikor a munkanélküliség, az áremelés, a gyárbezárások, az Afganisztán, a taszári biztonságpolitikai probléma, és egyéb problémák fölmerülnek, akkor egy olyan dolog, ami nekünk talán a legfontosabb, de az átlag magyarnak kevésbé fontosnak tűnik, még mindig minden harmadik magyar számára az egyik legfontosabb kérdés volt.

Tehát azt hiszem, hogy ez befolyásolta végül is, a közgondolkodást is, a média szereplőinek a gondolkodását is. A kezdeti vehemens támadásokat, elutasításokat, amiket főleg a Magyar Fórumban, a Demokratában és részben, kevésbé, de részben a Magyar Nemzetben lehetett olvasni, lassacskán kiszorította a párbeszéd keresésének az igénye, és kiszorította az örömérzés. Kiszorította az, hogy ezzel mélyebben és komolyabban kell szembenézni, úgy, ahogy azt a német történész-vitában megtették: szembenézést a múlttal.

Persze itt nekünk bizonyos lemaradásunk van, hiszen a német történész-vitára is a nyolcvanas években került sor, több mint negyven évvel a második világháború után. Nekünk akkor nem lehetett igazán erről nyíltan beszélni, nekünk az utóbbi tíz-tizenkét évben adatott ez meg. Talán ez egy ilyen akcelerátor lehet, fölgyorsítja az erről való gondolkodást, és talán nem futunk ki az időből. A tanúk is elkezdenek erről beszélni, és talán annyiból is nagyon fontos ez a magatartás, amit Kertész felmutatott, hogy ez nemcsak egy zsidó ügy, nemcsak egy német ügy, hanem egy emberi ügy. Mert azoknak kell elsősorban beszélniük, akik úgy gondolták eddig, hogy ez nem az ő ügyük. Tehát mindazoknak, akik nem zsidók, nem túlélők, nem Auschwitz-járt emberek, hanem akik úgy gondolják, hogy ez a magyar történelemnek tényleg szörnyű tragédiája, és ha ezzel nem nézünk szembe, akkor itt az új demokráciának az identitásával is problémák lesznek.

Igen, hát ezt a jobboldali recepciót én sem ismerem olyan nagyon, mert ezeket, mondjuk a Magyar Nemzet kivételével, a másik két lapot nemigen szoktam tanulmányozni. Legfeljebb ha rólam írnak valami hízelgőt. De annyit elmondhatok, hogy nemrégiben, tehát a múlt év novemberében Újvidéken jártam, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének - ahol Bojtár Bandival együtt dolgozunk most már évtizedek óta - van az Újvidéki Egyetemmel egy közös projektuma: minden évben rendezünk egy huszadik századi vagy élő irodalomról szóló konferenciát. Egyszer Újvidéken, egyszer Budapesten, és a tavalyi konferenciát Kertész Imrének a munkásságáról rendeztük, méghozzá úgy, hogy amikor ezt a konferenciát megterveztük, még 2001 novemberében, akkor még szó sem volt arról, hogy Kertész Imre Nobel-díjat fog kapni.

Nagyon érdekes előadások hangzottak el, ezek meg fognak majd jelenni egy kötetben Újvidéken. Remélhetőleg a Kertész Imre iránti nagy érdeklődésre tekintettel talán Magyarországon is hozzá lehet férni. Tehát ezt szerettem volna elmondani, mint a recepciónak egy - hogy úgy mondjam - irodalomtudományi, tudományos akadémiai szintű, egyetemi szintű megnyilvánulását.

Azért az egész ügyhöz valamit még hozzá szeretnék tenni, és ez is részben recepciós kérdés. Tudniillik az, hogy itt súlyos frusztrációk vannak minden oldalon. Én azt hiszem, hogy ezeket akkor fogja „békévé oldani az emlékezés”, hogyha mindenkinek a sérelme valamiféle megértésre talál. Tehát nem lehet azt mondani, véleményem szerint, hogy az úgynevezett magyarok - ezt most idézőjelben mondanám, mert nem úgy értem ezt, mint mondjuk a MIÉP -, tehát az úgynevezett magyarok, azok fölöslegesen siratják Trianont, fölöslegesen siratják a Don-kanyart, és így tovább. Én azt hiszem, hogy Trianon és a Don-kanyar, és minden ilyen magyar nemzeti tragédia - és ezek közé tartozik az is, amiről a Sorstalanság szól - nem zsidó, hanem magyar tragédia ez is.

Tehát ezeket a tragédiákat, ezeket a megpróbáltatásokat, ezeket a történelmi szörnyűségeket, amelyek különböző oldalon különféle frusztrációkat hoztak létre, ezeket valamiképpen együttesen kellene megtárgyalnunk, megemésztenünk, valamiféle egyensúlyi helyzetbe hozni ezáltal önmagunkat. Én nem hiszem azt, hogy a Don-kanyarra lehet emlékezni Auschwitz nélkül, és nem hiszem azt, hogy Auschwitzra lehet emlékezni a Don-kanyar nélkül. És nem hiszem azt, hogy a huszadik századi magyar történelemnek a megpróbáltatásaiból Trianont ki lehet felejteni, vagy hagyni, azon az alapon, hogy a két háború közötti korszakban a konzervatív jobboldali politika gumicsontja volt Trianon, és azért, mert ma a MIÉP-nek a gumicsontja Trianon.

Ezeket nem hiszem. Tehát itt egyetemes szemléletre és egy átfogó és összefogó nézőpontra van szükség, ahol minden érdekelt - márpedig történelmileg valamennyien érdekeltek vagyunk, nemcsak azok, akik átélték ezeket az eseményeket, hanem az utódaink is -, tehát valamennyi érdekelt megpróbál méltányosan, emberileg egy akármilyen előjelű, keresztény vagy európai vagy, felvilágosodott vagy, liberális humanitásnak a nézőpontjából ítéletet mondani mindarról, ami velünk történt.

Teljesen egyetértek Bélával, avval a hárommondatos megjegyzéssel, hogy azt hiszem, hogy ez a kölcsönös megértés akkor juthat előbbre, hogyha kölcsönösen felfedeződik az, hogy úgy a holocaustnak, mint a Don-kanyarnak a nyomorúságos huszadik századi magyar történelemben közös a gócpontja. Nem különböző. Minden valahonnan egy helyről indult, és ez történészi munka, etikai munka, írói munka, ennek a föltárása.

Köszönöm. Mindjárt rátérünk a kérdésekre, csak egy bejelentés. Itt elég sok szó esett igény formájában arról, hogy a múlttal valamit kezdeni kell. Ezt a Bibó István Társaság már előre látta, valószínűleg májusban rendezünk egész napos konferenciát a múlt feldolgozásáról. Ami nemcsak történészi, természetesen történészi kérdés is, de nagyon sok más aspektusa van. Ezt azért mondom, mert itt van körünkben Kosáry professzor, a Tudományos Akadémia volt elnöke.

Skultéti Csaba vagyok, publicista, korábban hosszú éveken át a Szabad Európa Rádióban külpolitikai szerkesztő. Bevezetőben - mert egy kényes témát fogok érinteni - azt szeretném mondani magamról, hogy sem elődeim, sem utódaim, sem rokonaim között zsidó születésű nem volt. És nincs. De amikor Auschwitzról van szó, én keresztény meggyőződésből zsidó vagyok.

A recepció Németországban - és a recepció Magyarországon. Én hiányolom, hogy ennek a gyökereiről nem esett szó. Németország, Nyugat-Németország az óriási hitleri trauma után, a követő űrben szembesült, vállalta a szembesülést, és most nem történészekről beszélek, hanem a népről. És a német nép, úgy érzem ott élve, hogy ezt a negyven év alatt lényegileg feldolgozta. Nem volt a helyzetük könnyebb, mint a miénk.

Magyarországon ez a szembesülés nem történt meg, és miért nem? Egészen más politikai és társadalmi helyzet. A politikait tudjuk. Miről lehetett és miről nem lehetett beszélni. A társadalminak van, pont a zsidóságot, a zsidó születésűeket érintve lényeges különbség. Magyarországon a budapesti zsidó lakosság nagyobb része, túlnyomó része hálistennek ezt a katasztrófát a véletlen folytán túlélte. Hazajött, és az auschwitzi trauma hatására az új életét úgy képzelte el, hogy részt vett nagyon nagy százalékban az új hatalom kialakításában, és vezető pozícióban, káderekben szerepet vállalt. Ez tartott, belement - az én Nyugatról szerzett ismereteim alapján - belement egészen a Kádár-rendszerbe. Úgy, ahogy - folytatólag.

Miért nem dolgozta fel, miért hallgatott a magyar nép, a magyar társadalom Trianonról, miért hallgatott a Donról? Mert arról nem beszélhetett. Ebben Auschwitz témája elfakult. A társadalom egy bizonyos része úgy érezte, hogy Auschwitzról lehet beszélni, arról a többiről nem. Ezt én úgy érzékeltem, hogy a társadalom elég széles része ezt nehezményezi. A választ most tulajdonképpen - és ez a nagyon örvendetes a Nobel-díjban - Kertész Imre adta meg. Én úgy érzem, hogy most érkezett el Magyarországon igazán a szembesülés lehetősége, mégpedig azáltal, hogy nem tudnak eleget nyomni Kertész Imre könyvéből. Valami még nincs meg nekem, még azt nem tudtam elolvasni, mert még nem sikerült újranyomni. Én ebben látom a jövő zálogát.

Befejezésül egy személyes valami. Kertész Imre újra meg újra azt írja: én most hazautaztam Budapestre. És vajon tud-e magyarul? Én azt szeretném mondani, hogy sajnos, a többi esetleges Nobel-díj jelölt és annyi más magyar írónál nem találtam olyan gyönyörű magyar nyelvet, gazdag, színes, árnyalatos magyar nyelvet, mint Kertész Imrénél.

Én csak annyit mondanék, hogy ezt a kérdést, hogy „tud-e magyarul”, nem mi tettük fel, ezt egy marosvásárhelyi barom tette fel történetesen - és legyen béke az ő porain!

Ami Kertész Imre kiadását illeti, a legújabb számokat nem ismerem, de amit tudok, hogy eddig a Sorstalanságból 250000 példányt adtak el. A Nobel-díj előtt, azt hiszem, összesen 15-20000-et, azóta még 200000-et. Ha azt vesszük számba, hogy Magyarországon nagyjából hárommillió ember olvas, a többi nem olvas könyvet, tehát a hárommilliós piacból már majdnem tíz százaléknál tartunk, ez igen jelentős szám. Következő kérdést, tessék, fáradjon ki.

Lacikám, nem olvas hárommillió ember Magyarországon.

Amaczi Zsuzsa vagyok, és a Radnóti Gimnáziumban vagyok magyar vezetőtanár. Én abban a közegben dolgozom, ez, azt hiszem, mindenki számára világos, ahol ez egy élő és nagyon intelligensen, nagyon módszeresen és jól kezelt probléma. Én a következőképpen vagyok érintett: nagyon örültem annak, hogy azt mondta Skultéti Csaba, hogy akkor keresztényként abban a pillanatban zsidó, ha a koncentrációs táborról van szó. Én 1945-ben születtem, és azt szeretném elmondani, hogy miért vagyok itt.

45-ben születtem, tehát én, mint jövendő irodalom szakos tanár, felfaltam azt az irodalmat, amely a második világháborúról szól. A legjobban Bruno Apitz Farkasok közt védtelen és Hans Fallada Halálodra magad maradsz című regényére emlékszem, aminek a címe is rettenetesen tetszett, mert nagyon sokat mondott egy kamasznak. És én akkor úgy éreztem, hogy otthon vagyok a koncentrációs táborban. Hogy én megtanultam azt, hogy bármikor ilyen helyzetbe hoz engem a történelem, tudom, hogy mit kell csinálni. Ez egy rettenetes tudás, de nagyon hasznosítható és nagyon fontos tudás.

Amikor most pénteken a kezembe vettem a hosszú évek óta járatott ÉS-t, és megláttam, hogy ez az előadás vagy vitafórum lesz, akkor azonnal eldöntöttem, átszerveztem az életemet, hogy itt a helyem, mert rettenetesen szomorú, hogy ilyen fórumra egyáltalán szüksége van ennek az országnak. Amikor a barátnőm, Cserhalmi Zsuzsa, azért mondom a nevét, mert nyilván sokan ismerik, felhívott, hogy mit szólok a Nobel-díjhoz, mondom: felhőtlenül örülünk. Ez az egyetlen, amit szólhatunk.

Miért? Én a magyar tanári hozzáállásomat mondhatom el. Kertész Imrével a következőképpen találkoztam: hallomásból ismertem a Sorstalanság című regényét, de úgy éreztem, hogy én már annyit tudok a koncentrációs táborról ama fiatalkori élményekből, hogy nem biztos, hogy ezt nekem el kell olvasnom. De két-három évvel ezelőtt egy barátom a kezembe adta a Kaddis egy meg nem született gyermekért, amit valami olyan hihetetlen örömmel, olyan felfedezésszerű élménnyel olvastam el, és utána terjesztettem, hogy ez az ember zseni. Fogalmam nem volt, hogy ehhez köze lesz majd a Svéd Akadémiának. Most, a múlt csütörtökön megvettem a Sorstalanságot és felfaltam, ma újra olvastam a Kaddist, mert azt mondtam, hogy csak Kertész Imre-élménnyel jöhetek ide.

Elmondanám, hogy egy sokat látott, 34 éve tanító irodalomtanárnak mit adott ez a két könyv. A többit még nem olvastam, elvből, amíg a tömeghisztéria tart, addig én a magam útját járom, és utána megveszem az összeset, leülök, és el fogom olvasni. Mit adott ez nekem? Rettenetesen izgalmas dolgokat az emberről. Nagyon egyetértek ezzel az individualitással, amely jellemzi az ő egész munkáját. De ha van értelmezhető és jogos individualista felfogás, az Kertész Imréé. Ami megdöbbentett, ennek a holocaust-élménynek a feldolgozhatatlansága és meghaladhatatlansága, amelynek valami olyan hihetetlen logikája van a Kaddisban. Hogy miért nem vállalom a folytatást? Hogy a folytatást tette lehetetlenné.

Hadd utaljak arra, hogy én halottam már olyan véleményt, hogy mi vagyunk a holocaust harmadik nemzedéke. Én ránéztem az illetőre, hogy hogy lehet így fogalmazni? Kertész Imréből megértettem, hogy csak így lehet fogalmazni. Nagyon egyetértek Pomogáts Bélával, hogy nem szabad elfelejteni se a Don-kanyart, se Trianont. De azt a botrányt, ami a zsidókkal, a cigányokkal, a kommunistákkal és a többiekkel történt a német táborokban, azt valóban csak a Gulághoz merném hasonlítani.

Végezetül egy gyönyörű képet hadd mondjak, ami a rengeteget olvasott embernek is még csodálatos volt, ami a Kaddisban van. Én minden nap ások - mondja Kertész. Felhőt ások. Én rögtön azt mondtam, hogy ez egy metaforikus kép arról, hogy a halhatatlanságomat ásom, mert megyek majd abba a világba, ahol megmarad a nevem. Szó sincs róla: felhőt ások, amivé a koncentrációs táborok kéményéből váltak az emberek. Köszönöm szépen.

Kapcsolódnék a magyartanár kolleganő felszólalásához. Azért, mert úgy érzem, hogy ő fogta fel azt, hogy a hatása, amit itt nagyon precízen és okosan a katarzis és az agresszió kettősségében jelöltek meg az előadók, a hatása nem egyszerűen és nem kizárólag a Nobel-díjnak vagy a vitának van, hanem a műnek. És úgy érzem, hogy ha itt már a holnapi kutatóknak feladták a leckét, akkor a mű katartikus hatása az, amiről beszélni kell.

A 250000 eladott példány, az jelent legalább 750000 olvasót, ha számolok. De ugyanakkor azt is tudjuk, hogy valahol összetépték az érettségiző gyerekek a nekik adott Sorstalanság-példányt. Mert a vita folytatódik. És azt hiszem, hogy mindaz az izgalmas gondolat, ami itt elhangzott, egyetlen szempontból hagyott engem kielégítetlenül: tudniillik majdhogynem lezárta. Igen, az a szakasz lezárult, ahol a Magyar Fórum és a Magyar Nemzet gyalázkodni mert. De a vita folytatódik. Nagyon is folytatódik, és azt hiszem, ez a másik feladat, hogy a kiszélesedett vitáról is szólni kell. Mert amikor az ÉS-ben a cikkíró elismeri, kétségtelenül, sőt, bizonyos szinten bizonyítja, hogy remekműről van szó, de ezt egy olyan távlatba állítja, amely legalábbis az „Auschwitzlüge”-hez (Auschwitz tagadáshoz) közeli. Nem arról van szó, nem tagadja a gázkamrát, de legalábbis azért dicséri Kertészt, hogy kiegyensúlyozza és - hát kérdőjellel.

Nem, Kertész Imre nem egyensúlyoz, semmit sem egyensúlyoz Kertész Imre. Állást foglal. Rendkívül határozottan, és rendkívül őszintén. És ezt a hatást kell tovább vizsgálni. Énnekem, bevallom, nincs lelkiismeret-furdalásom, mert a Nobel-díj előtt írtam tanulmányt a Braham professzor által szerkesztett sorozat keretében a holocaustról a magyar irodalomban, és ott Kertész Imre - Gyászmunka című fejezetben igyekeztem azt az oldalát elemezni, azt az oldalán előtérbe állítani, ami erre vonatkozik. Ha korlátja volt a munkámnak, az, hogy ott erről írtam, és nem szélesítettem ki úgy, ahogy ma már kiszélesíteném a Kertész-recepciót. De megírtam, igenis, már 2000-ben. Hivatkoztam Kulcsár Szabó Ernő mulasztására, és azt hiszem, hogy mindannyiunknak arról kell beszélni, hogy a középiskolában - és itt kapcsolódok újra a tanárnőhöz - a magyar irodalom értékrendjét kell a Kertész-életmű fényében, nem mondom, hogy átalakítani. Nem állítom. Azt mondom, hogy kiegészíteni.

Én azért nem érzem szomorúnak - valaki azt mondta, hogy ilyen vitát kellett tartani - ez nem szomorú. Ez nagyon jó, és nagyon célszerű és nagyon fontos. Én sajnos 45 előtt születtem, én a Sándor Iván által idézett Darvas Iván-emléket úgy őrzöm magamban, hogy én ott mentem Kertész Imre életkorában, gyerekként ott mentem a menetben, és én a Bécsi úton a röhögő arcokat láttam és őriztem meg magamban.

Tehát állítom, hogy ezt a vitát nem lehet lezárni, sem irodalomtörténészeknek, sem politikusoknak, sem magyar állampolgároknak, pedagógusoknak és olvasóknak. Én ebből a szempontból tartom rendkívül hasznosnak és nagyon szükségesnek a mai vitát és ennek a folytatását is.

Jó estét kívánok mindenkinek. Sziklai Tamás vagyok, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem negyedéves hallgatója, és elnézést, hogy még rabolom a drága idejüket. Csak részben szeretnék hozzászólni, illetve részben kapcsolódik Kertész Imréhez a hozzászólásom, a recepcióhoz.

Nálunk a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen gyakorlatilag nem volt recepciója, nem volt visszhangja, de ez nem egy atipikus jelenség, ugyanis 2001. szeptember 12-én reggel nyolc órakor, amikor beléptem az egyetem kapuján, abban a hiszemben léptem be, hogy szeptember 11-éről fogok hallani egyet s mást. Nem hallottam semmit senkitől, leszámítva az évfolyamtársaimat. Egyvalaki próbálta talán megtörni ezt a csendet, ezt az embert úgy hívták, hogy Horányi Özséb. Ő többek közt tagja a Bibó István Társaságnak is.

Alapító tagja!

Alapító tagja. Őt viszont azóta kirúgták az egyetemről, és máshol töri meg a csendet.