Elöljáróban csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy a képviselet válsága hallatlanul fontos kérdés, hiszen a régiek demokráciája az antikvitásban közvetlenségre épült, ún. direkt demokrácia volt. Amikor a Reneszánsz idején felidézték, hogy mi történt az ókorban, néhány városállamban, kiderült, hogy a közvetlen demokrácia az akkori Európában már nem gyakorolható. Fórumokra, piacterekre a politika iránt érdeklődő emberek egyszerűen nem gyűlhettek össze. Évszázadokban lehetett mérni, amíg a képviseleti, vagyis a reprezentatív demokrácia kialakult. Az általunk ismert demokrácia ilyen, a többpártrendszer tengelyén forog, és a képviseltetés a belpolitika egészében a lényeget érinti. Amennyiben tehát a képviselettel baj van a demokráciában, akkor alapvető bajok vannak.

Köszönöm a lehetőséget, hogy kifejthetem álláspontomat ebben a valóban fontos kérdésben. Elsősorban az Országgyűlés tevékenységét gondoltam át ebből a szempontból, emellett persze igen érdekes lehetne, hogy Magyarországon a képviseleti demokrácia elsődlegessége mellett hogyan érvényesülhet a közvetlen demokrácia ? A referendum ma nálunk alkotmányosan élő intézménynek mondható vagy sem ?

Ami a parlamentarizmus fejlődését illeti 1990 óta, és az ebben főként az elmúlt négy évben létező visszásságokat, és a korábbi állapotokhoz viszonyított eltéréseket, ezek valójában az alkotmányos rendszerből is következnek. A magyar alkotmányos berendezkedés alapvonásai elősegítik azt, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közötti viszony eltolódjék a végrehajtó hatalom javára. 1989-ben, amikor az új alkotmánnyal felérő alkotmánymódosítást kihirdették, az 1989. évi 32. Törvényt, 89. október 23-án, akkor olyan viszony alakult ki az országgyűlés, a törvényhozó hatalom és a kormány között, amelyben az első dominált. Hogy miért így alakult, az magyarázható az alkotmány keletkezésének történeti körülményeivel, azokkal a politikai törekvésekkel, amelyek mindig ott vannak az egyes alkotmányos megoldások mögött.

1990. április végén az első szabad választásokat követő MDF-SZDSZ megállapodás eredményeként ez az egyensúly jelentősen átalakult, és a domináns fél a végrehajtó hatalom lett. Elsősorban a miniszterelnök pozíciója erősödött meg jelentős mértékben. A konstruktív bizalmatlansági indítvány bevezetésével gyakorlatilag elenyészett, noha ez elméletileg nem mondatott ki, a klasszikus miniszteri felelősség intézménye. A törvényhozás egyre inkább a végrehajtó hatalom elképzeléseinek érvényesítőjévé vált. Kiemelem tehát ezt az elemet, hogy a magyar alkotmányos berendezkedésben van olyan hajlam, hogy a törvényhozás, a legfelsőbb képviseleti szerv háttérbe szoruljon a végrehajtó hatalommal szemben. Véleményem szerint 1998 óta már nem csak a rendszerből fakadó kiegyensúlyozatlan helyzet érzékelhető, hanem ehhez szubjektív politikai törekvések is párosultak, melyek eredményeként az országgyűlés jelentősen veszített politikai szerepéből ; mondhatnám, és nem érzem túlzásnak, egyre inkább a politikai élet epizód-szereplőjévé válik. Ezt a tendenciát elsőként jobboldali szerzők írásaiban láttam határozottan kifejteni, Debreczeni Józsefre kell utalnom, aki viszonylag korán, már 1999 tavaszán leírta, hogy valamiféle félprezidenciális kormányzati szerkezet kialakulásának kezdeti lépései történtek meg Magyarországon. Ez számtalan olyan elemet foglal magában, amire érdemes kitérni. Magának az országgyűlésnek két alapvető funkcióját kell számon tartanunk. Az első a törvényalkotás, a második a végrehajtó hatalom ellenőrzése és az ehhez kapcsolódó politikai nyilvánosság biztosítása. A törvényhozással kapcsolatban ma még pontos számokat nem tudok mondani, mert a parlamenti ciklus nem zárult le. Általános értékelésként elmondhatom, hogy túlsúlyba kerültek azok a formailag törvényhozási aktusok, gyakorlatilag nemzetközi szerződések kihirdetését jelentő kvázitörvények, melyek most kb. 30 - 40 százalékát teszik ki az országgyűlés által elfogadott törvényeknek. Nagyobb részt jelentenek a már korábban elfogadott törvények módosításai, és jóval kisebbet azok a törvények, melyek valóban újabb szabályozási tárgyakat rögzítenek. Ennek persze vannak objektív okai is.

Gombár Csaba

Más a helyzet az ellenőrző funkció tekintetében. A magyar alkotmányos berendezkedés nagyon cizellált, differenciált rendszerét teremtette meg ennek, intézményeket, formákat, eljárási módokat. Mielőtt ezekről szólnék, szeretném megerősíteni azt a gondolatot, hogy az ellenőrzés tekintetében különbséget kell tenni, és nem a törvényhozó hatalom egészét kell szembeállítani a végrehajtó hatalommal, mert ez politikai értelemben nem így kapcsolódik egybe. Elsősorban a kormány, a kormánytöbbség és a parlamenti ellenzék áll egymással szemben. Egy kormánytöbbségnek soha nem elementáris érdeke, hogy lerántsa a leplet saját kormánya tevékenységéről. Teljesen érthető. Politikai egység alakul ki az ellenőrzés tekintetében, melynek legerősebb jogosítványait mindig kisebbségi jogokként kell definiálni, különben az ellenőrzés igazi funkciója nem valósul meg. E tekintetben formálisan az alkotmány és a házszabály előírásai lehetővé teszik, hogy a képviselők egyötöde kezdeményezésére vizsgálóbizottság alakuljon. A gyakorlat és a szabályozás pontatlansága okán azonban ezek holt intézményekké tehetők. Ez történt az elmúlt négy esztendőben, egyetlen ellenzéki kezdeményezésű parlamenti bizottság sem alakult meg. Az ellenőrzéshez, a felelősség érvényesítéséhez tartozó másik eszköz az interpelláció. Ennek komoly politikai súlya van, komoly következmények fűződhetnek hozzá, hiszen szavazni kell, elfogadni vagy elutasítani az interpellált válaszát és ennek nyomai, politikai hatása megmaradnak. Ezért az interpelláció is elsősorban a kisebbség által használt eszköz, ez is az észszerű felhasználási módja. 1994 és 1998 között, utánanéztem, 53 kormánypárti képviselő tett fel saját miniszterének interpellációt. 1998 - 2001 végéig 523-szor interpellálta kormánypárti képviselő saját miniszterét. Ez kifordítja eredeti funkciójából az interpellációt, ezzel lehet kellemes szituációt teremteni, a miniszter frappánsan válaszol, a parlament többsége lelki nyugalommal és derűvel elfogadja a válaszát, de ez különösen a háromheti ülésezés lehetőségeit figyelembe véve megfosztja a parlamentet attól, hogy az ellenzék valóban ellenőrzést gyakorolhasson a kormány felett.

Az ellenőrzés sajátos formái a különböző beszámolók, amelyek részben a kormány tevékenységére vonatkoznak, részben az országgyűlés általános ellenőrző tevékenységét jelenítik meg - különböző intézményeknek van évi beszámolási kötelezettsége : Országos Igazságszolgáltatási Tanács, Közbeszerzési Döntő-bizottság, Állami Számvevőszék, állampolgári jogok biztosai, legfőbb ügyész... Ebben az átalakított munkarendben olyan furcsa helyzetek, mondhatnám tragikomikus szituációk alakulnak ki, hogy egyszerre három évi beszámolót hallgat meg az országgyűlés a Közbeszerzési Döntőbizottság előadásában, mert nincs idő a jelentések megtárgyalására. Sem az 1999-es, sem a 2000-es évre nem tudta az országgyűlés az Országos Igazságszolgáltatási Tanács beszámolóját megtárgyalni. Tehát csak azt tudom megerősíteni, hogy formalizálódik az országgyűlés ellenőrzési tevékenysége.

A háromheti ülésezés jelentősen kurtította a nyilvánosságot is. A politikai hatásvizsgálat során ezt úgy minősítették 1999-ben, hogy az ellenzéknek jelent majd nagyobb hátrányt. Azt jelentett a koalíció kisebb pártjainak is. A legkülönbözőbb technikák is játszanak: a kényelmetlenebb napirendek késő esti beállítása, a televíziós közvetítések átalakítása, egy másik csatorna, amelyet kevesebben nézhetnek, stb. Végezetül: az országgyűlés tekintélye, a végrehajtó hatalom vezetőinek személyes viszonya az országgyűléshez egészen más volt az első időszakban. 1990-94 a kormány tagjai, sőt a miniszterelnök, gyakran részt vett az országgyűlés ülésén, belehallgatott a vitákba, fontosnak tartotta, hogy jelen legyen. Ez gyökeresen megváltozott, ebben részben a házszabályi rendelkezések is adnak kibúvót, de az egész viszonyt egy képben tudom legjobban kifejezni. Amikor a parlament megkezdte a nagy vihart kiváltó megfigyelési ügyet összefoglaló bizottsági jelentés tárgyalását, a miniszterelnök iskolás gyerekeket kalauzolt az épületben. Úgy érzem, ez azt üzeni az ország lakóinak, hogy ez nem fontos intézmény. Ezt az ügyet pedig fontosnak tartotta a miniszterelnök személyesen bejelenteni, majd ilyen szituációt alakított ki: ez egyértelműen sugallja az országgyűlés státuszát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a képviseleti demokrácia egyik legfontosabb eleme az, hogy a választópolgárok különböző csoportosulásai megjelenítenek érdekeket, értékeket, és az általuk delegált képviselők ezt megjelenítik a politikai porondon: a parlamentben, az önkormányzatokban, de nem csak a törvényhozásban, a helyi rendeletalkotásban és önigazgatásban, hanem civil szervezetekben, szakszervezetekben is. Egy-egy közösségnek a tagjai tehát közös nevezőn vannak érdekek és értékek tekintetében. Hogy Magyarországon a képviseleti demokrácia mikor került válságba, és milyen mély ez a válság ? A képviseleti demokrácia mindig válságban van, mindig fenyegetik valamilyen törekvések. Értékeit és intézményeit mindig meg kell védeni. Egy erős társadalmi csoportosulási rendszer, erős többpártrendszer, erős civil szervezeti rendszer mindig képes arra, hogy megvédje. Akár még a brit parlamentarizmus is számos példát mutat időnkénti központosító törekvésekre, vagy a franciáknál, a németeknél is. Az mindig dinamikus, kisebb nagyobb változásokat jelent, de az alap nem kerül veszélybe. Magyarországon akármilyen volt is a képviseleti demokrácia 100 évvel ezelőtt, volt egy kialakult kultúrája, és igen erős hagyományrendszere. Ennek vége szakadt a szovjet rendszer bevezetésével, majd több évtized után helyreállt volna az egyensúly, legalábbis a lehetőségét megkapta a magyar társadalom. De romjaiból kellett újjáépíteni, és emlékezzünk rá, hogy tíz évvel ezelőtt milyen komikus volt, hogy egy-egy pártnak a tagjai mennyire voltak közös nevezőn. Egy-egy pártban olykor három-négy párt ötvöződött. Nagy zűrzavar volt. Teljesen esetleges volt még az is, hogy ki éppen melyik pártba lépett be.

Hat-nyolc év alatt igen lényeges fejlődés történt, kialakultak a fontosabb kontúrok, az emberek többé-kevésbé megtalálták a helyüket, noha még most sem mindenki persze. Sokszor megbotránkozást is váltott ki, hogy valaki két-háromszor is helyet váltott. Én ezt sok esetben inkább pozitívumként értékeltem, hisz nagyon esetleges volt hogy kikhez csatlakozott valaki, és azok milyen értékeket fognak képviselni. Nem titok, én egy pártnak vagyok a képviselője: az úgynevezett radi-szadik, vagyis a radikális szabadelvűek, hogy valami képtelenséget mondjak, szép számmal voltak. Egy részük kikötött a MIÉP-ben, sőt a törzsgárdáját alkotják néhány megyében vagy városban. Ez majdnem elkerülhetetlen és természetes. A demokrácia játékszabályairól általánosságban annyit, hogy a szabályok nagyon fontosak, de a jogszabályok, mint a szerződések, annyit érnek, amennyit betartanak belőlük. Ma azért érezzük nagyon sokan, hogy válságba került ez a képviseleti demokrácia, mert a felelős döntéshozók nem nagyon tartják be a játékszabályokat, vagy ha formálisan betartják is, az csak nagyon felszínes. Minden szabályt ki lehet játszani a visszájára lehet fordítani, főként, ha ebben valaki gátlástalan. Nem akarok bűnlajstromot felsorolni. Mindenféle hatalom gyakorlóiban mindig megvan a hajlandóság, némi késztetés arra, hogy a szabályokat saját javára értelmezze, de nem mindegy, mennyire teszi, és hogyan reagálnak erre a választók. A képviseleti demokrácia fejlődésének próbaköve, hogy helyre lehet-e billenteni azokat a torzulásokat, amelyek az elmúlt tíz évben felszaporodtak. Nem szeretnék kampányjelleggel beszélni, de tudjuk, milyen napi tapasztalataink vannak. Nem mindenki fogja fel ennek a súlyát, mások pedig dramatizálják. Számomra az egyik legnagyobb kérdés, hogy a választók érték- és érdekartikulációjukat kifejezésre tudják-e juttatni, vagyis a többség mit gondol erről. A jelenlegi koalíció képviselői fennen hirdetik, hogy ők többséget kaptak, a többség akarata érvényesül. Már az is komikus, hogy olyan gyakran hivatkoznak a többségre, mely igen gyarló többség volt, jól tudjuk, hogy a megszerzett szavazatok abszolút számában kisebbség volt, 200 000-rel kevesebbet kaptak, mint a legnagyobb ellenzéki párt. De a választási matematika szerencséje folytán sokkal több mandátumot szereztek. Ez a világon mindenhol előfordulhat, de illik nem elfeledkezni róla. Az elmúlt évek alatt gyakorlatilag sokszor gúnyt űzött sok politikus a demokrácia játékszabályaiból.

Dornbach Alajos

Felmerül egy nagyon lényeges kérdés: a két kamarás parlament kérdése, amely feltehetően vitákat fog indukálni. Európai gyakorlatban legtöbb helyen inkább megszűnőben van, általában csak ott maradt meg, ahol szövetségi rendszer van, vagyis kvázi önálló államokként működő tartományok képviselőinek közössége hoz törvényt, vagy ahol hagyományosan jött létre és működik, sokszor csak tradicionális szerepe van. A képviseletiség elve sérülne szerintem akkor, ha egy második kamarát nem a választópolgárok szavazataival, hanem különböző érdekképviseletek delegáltjaival töltenének fel, annál is inkább, mert Magyarországon ma még a civil társadalomnak sajnos nincsenek meg az igen stabil szerveződései. Emlékezzünk rá, hogy tizenhárom évvel ezelőtt, 89-ben lehetett először törvényesen egyesületeket alapítani. Rendkívül korszerű egyesületi törvényt fogadott el akkor az országgyűlés az ellenzéki kerekasztallal egyetértésben. Európai alkotmányjogászok is elismerték, hogy ez egy kiváló törvény, ahogy a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény is egy kegyelmi pillanatban született, majdnem azt kell mondanom, steril elvek alapján születtek ezek a törvények.

Gombamód szaporodtak a társadalmi szervezetek, jó részük tiszavirág életű volt, egy részüket 8-10 lelkes ember továbbra is életben tartja, egy részüket azok hozták létre, akik maguknak akartak valamilyen funkciót. Én magam sok-sok ilyen szervezet alapító okiratát készítettem. Nagyon gyenge még ez a szervezetrendszer, tehát a civil szervezetek között nem túl sok az igazán stabil tagsággal, szervezettel és múlttal rendelkező. Nem igazán értékeket, inkább sokszor esetleges érdekeket képviselnek, noha van néhány kivétel. Hány szakszervezet alakult 1989-ben? Nagyon sok, de ezek egy része kifulladt. Az első demokratikusan megválasztott kormányt felelősség terheli, hogy a szakszervezeti mozgalom egészséges fejlődését mesterségesen elfojtotta, nem ösztönözte, pedig arra lett volna szükség.

Még egy vonulata a lehetséges szempontoknak: a képviseleti demokrácia intézményrendszerének fejlődését hogyan lehet szolgálni? Nem jön olyan hamar létre, ez teljesen nyilvánvaló, de nem mindegy, hogy az írástudók, elsősorban a döntéshozók bábáskodnak-e, serkentik-e az egészséges képviseleti demokrácia működését, vagy mindenféle hatalmi taktikákkal és praktikákkal eltorzítják, sőt sok esetben kifejezetten gátolják. E tekintetben most valóban van egy akut válság. A szavazók előbb-utóbb levonják a következtetést - nem tudom, hogy mikor.

Két előre vetett gondolat: A Bibó István Közéleti társaság is azért jött létre, mert az egyesületi törvény adta lehetőségek folytán úgy gondolta a civilia, hogy bizonyos fórumokat kell létrehozni, nagy szükség van az ilyesmire, ezért is vagyunk itt és örülünk, hogy itt lehetünk. A kétkamarás törvényhozással kapcsolatban pedig a civilia másként van, mint a pártképviselet. Mi úgy látjuk, hogy a magyar sajátosságok abba az irányba tendálnak, hogy megérett a helyzet arra, hogy ne a pártoligarchia működjön, hanem a civilia is közéleti formában szerepet vállaljon a magyar társadalom életében. Én kifejezetten azt az oldalt képviselem, akik azt mondják, hogy a közéleti ember akkor értékes, ha úgy vesz részt a társadalom életében, hogy abban aktív szerepet vállal, nem lehet „megvezetni", nyájként terelni, vagy helyette olyan döntéseket hozni, esetleg ráerőltetni, amely az érdekeivel esetleg ellentétes. Bizony működő civil szervezetek ezért elhatározták, hogy a kétkamarás parlamenttel kapcsolatos előkészítő anyagokat készítenek és nagyon széles körben megvitatják, és ezt a széles konszenzust megpróbálják formába önteni, alkotmánymódosítási konstrukciót is előterjeszteni, majd elérni azt, hogy a jogszabály adta keretek közt minél előbb változzanak meg a jogi hátterek, amelynek következtében igenis felépülhetne a kétkamarás parlament, ha lehet, már a következő ciklusban.

Gombár Csaba, Dornbach Alajos és Magyar György

A civilia igenis úgy látja, hogy válság van a képviseleti demokráciában. Egyik oka éppen az, hogy már minden átpolitizálódott. Az aktív állampolgár ez ellen tiltakozik, és ennek egyik formája az lenne, ha a demokráciában a közvetlenség is működne, a közvetettség mellett, melyet Gombár Csaba említett. Mi úgy ítéljük meg, és a magyar alkotmány ezzel teljesen szinkronban van, a II. szakasz 2. bekezdése azt mondja, hogy a néphatalom, a népszuverenitás egyenlő feltételek mellett gyakorolható képviseleti illetve közvetlen formában. Jelentem, ez ma nem működik. Ilyen értelemben a társadalmi berendezkedésünk alkotmányellenes, rosszul működik. Olyanok a jogszabályaink, az alkotmánybíróság kialakult gyakorlata, hogy szinte lehetetlenné teszik a közvetlen hatalomgyakorlás működési formáit. Éppen erre való, álláspontunk szerint, a kétkamarás parlament minél hamarabbi bevezetése.

Hogyan képzeljük el ezt? Semmiképpen nincs szükség 386 fő nagyon jól felkészült parlamenti képviselőre. Arra lenne szükség, hogy legyen egy alsó és felsőház, és az alsóházban halálra csatározzák magukat, dobálják a sarat, ami jólesik, és ebben merüljön ki a tevékenységük a jogalkotás szempontjából. Jobb lenne, ha élne a felsőház, aktív tartalommal megtöltve, ott lennének a társadalom képviselői is. Utóbbiaknak nem kell nagyobb létszámot adni száz főnél, a realitás az lenne, ez a mi koncepciónk, hogy az alsóházat a jelenlegi formációban összesen 250-en alkotnák, ebből 150 lenne az egyéni képviselőjelöltek száma, ami nem nagy változás, ez egészülne ki az ún. kompenzációs listával, a 100 fővel, amit a pártok élvezhetnének. A mi koncepciónkban a megyei listák eltűnnének, nincs rájuk szükség. Felezetten 75 főből állna egy szenátusi kör, azaz két egyéni választási körzet adna egy szenátort, és így adva lenne, hogy nem delegálással, hanem választások formájában a népből úgymond és nem a pártokból bekerüljön 75 igaz ember a magyar parlament felsőházába és a 75 parlamenti képviselő gyakorolhatná azt a kontrollt, amelyről Vastagh Pál beszélt. Működne ez a civil kontroll olyképpen, hogy a felsőházban jelen lévő képviselők felső jogkörrel eljárva, a törvényességi felügyeletet is ellátva, odafigyelve és a társadalom érdekeit képviselve működnének. Ezek koncepciók, természetesen nincsenek kőbe vésve, de többen dolgozunk rajta, hogy minél előbb tisztességesen átfusson. Lehet még cizellálni, vannak elképzelések a fennmaradó helyekre, lehet delegálással megoldani - a nemzeti képviseletek vonatkozásában - legalább 13 nemzetiség van ma, amely delegálásképes -, szintén így lehet elképzelni ezt egyéb háttérrel, pl. gazdasági kamarákkal, díszhelyekkel, pl. a mi társaságunk elnöke, a volt köztársasági elnök is nyugodtan lehetne tagja, tiszteletből.

A mi megítélésünk szerint tehát van ma válság a képviseleti demokráciában, egyik oka a pártok túlsúlya, a másik az alkotmányos berendezkedés megváltoztatásának igénye, valószínűsíthető, hogy egy kétkamarás parlament ma már a 12 éves demokráciában alkalmazható és talán hasznos is lenne.

A civiliában nagyon nagy erő van, alvó erő, és lehet, hogy fel fog ébredni.

(...) Amióta képviseleti demokrácia van, ahogyan Dornbach Alajos is megjegyezte, folyamatos válságjelenségek tapasztalhatók. Nagyon sokszor felébred az az illúzió, hogy a közvetlen demokrácia eszközeivel ki lehet ezt egészíteni. Ezek a mai napig mindenütt illúziók maradtak. Ez az antikvitásban gyakorolt demokrácia, minden technikája arra méretezett, gyönyörű szép, de a XX században nem használható.

Igazában véve nem tudom, hogy a képviselet válságáról, vagy inkább annak zavarairól kell-e beszélni. Az azonban bizonyos, hogy ez a válság, illetve ezek a zavarok, a politikai pártok helyével, szerepével és elfogadottságával függnek össze. Pontosabban azzal, hogy a magyar közvélemény 1990 óta a parlamentbe bejutott és ott kormányzati tényezővé vált - vagy mondjuk így: a kormányzatban egymást váltó - pártokat nem tekinti az ún. civil társadalom autentikus képviselőinek, hanem inkább úgy néz rájuk, mint az államhatalom részeseire, azaz haszonélvezőire és manipulátoraira. Ez egyébként nemcsak Magyarországon van így, hanem számos más, régebbi és újabb demokráciában.

Ez azért súlyos probléma, mert a modern képviseleti demokrácia működése aligha képzelhető el pártok nélkül. Nemcsak és talán nem is elsősorban azért, mert a demokratikus államot a civil társadalommal elvben a pártok, illetve az ahhoz hasonló politikai tömörülések hivatottak összekötni. Hanem azért, mert a demokrácia, a szabadságelvű állam, a többségi közakarat kimunkálásán és érvényre juttatásán áll vagy bukik. Ehhez azonban - és itt kéretik egy cseppet figyelni - nem elegendő a szabadság (ámbár nyilvánvaló, hogy szabadság nélkül semmiféle közakarat nem munkálható ki). Ahhoz, hogy a többségi közakarat egyértelműen kimutatkozzék, még az is kell, hogy a többség számszerűsíthető legyen és strukturált politikai erőként jelenjék meg. Nos, pontosan ehhez kellenek a pártok - valamiképpen úgy, ahogy a piacnak is, ahhoz, hogy működjék, elszámolási egységre, azaz pénznemre van szüksége! Összeműködő, kormányzatra képes politikai többség csakis pártalapon jöhet létre. Minden olyan kísérlet, amely az elmúlt két évszázadban arra irányult, hogy másféle alapon hozzon létre közakaratot, illetve népképviseleti kormányt, vagy kudarcba fulladt, vagy diktatúrához vezetett. Személyi diktatúra persze egy adott párton belül is megvalósítható (ebből az elmúlt évek nálunk is szemléltető oktatást adtak), de mindaddig, amíg a politikai játszmában más pártok is jelen vannak, a személyi diktatúra korlátokba ütközik, mert - végsőleg - megmérettetik.

A közönség

A magyarországi politikai vitákban az elmúlt évek során újból és újból megfogalmazódott az a vélemény, hogy pusztán pártalapon a népképviselet nem elég demokratikus vagy legalábbis nem elég teljes, s ezért jó volna, ha másfajta képviselettel is kiegészülne. Ilyesféle meggondolásra épült például Kulcsár Kálmán "második kamara" tervezete is valamikor öt évvel ezelőtt. Ha jól értettem a Medgyessy Péter által nemrégen felvetett „második kamara" elképzelést, az is valami hasonló. Az érdekvédő szervezetek, a vallásfelekezetek, illetve a különféle nyelvi és etnikai kisebbségek úgynevezett „képviseletének" megteremtésével ezek a tervezetek a magyar társadalom egy másfajta, pártpolitikától állítólag mentes „civil" alapú megjelenítését célozzák. Ez sokaknak rokonszenves, még hogyha liberális oldalról „korporatívnak" nevezik is, s mint ilyet elítélendőnek tartják.

Megmondtam, hol látom az effajta próbálkozások hátulütőjét. Természetesen nem abban, hogy a nevezett szervezetek, illetve közösségek intézményesen megszólalnak, s hogy képviselőikkel a Köztársaság kormányzata párbeszédbe lép. Ennek lehetnek, kellenek, sőt vannak is fórumai (pl. az Érdekegyeztető Tanács). De a népképviseleti országgyűlés egy második kamarája ilyen alapon nem építhető föl! A nagy kérdés itt ugyanis az, hogy milyen szempontok alapján, kinek az akaratából s miféle számszerű arányok szerint kerülnének ebbe a kamarába a szóban forgó szervezetek? Hiszen már a puszta felsorolásuk, listába vételük is csak önkényes lehet! Gondoljunk csak a vallási közösségekre, amelyek kölcsönösen máshogy ítélik meg egymás számszerű és spirituális jelentőségét! Vagy a nyelvi-etnikai kisebbségekre, amelyeknek még a statisztikai felmérése is fölöttébb vitatott.

Második aggály, illetve ellenvetés: a nevezett egyesületek és közösségek parlamenti szóhoz juttatása esetén az állampolgárok egy része két- vagy többszörösen kapna képviseletet, miközben más állampolgárok (akik e szervezetek egyikének sem tagjai, vagy úgy tagjai, hogy azokon belül egy kritikus kisebbséget képeznek) joggal úgy érezhetnék, hogy ők egy ilyen „második kamarában" egyáltalán nincsenek képviselve. Más szóval, egy ily módon konstruált képviseleti szerv nincsen összhangban az állampolgári egyenlőség elvével. Határozatai nem lehetnének irányadók az állampolgári közösség egészére nézve.

Van azonban még egy harmadik ellenvetésem is, mely a következő: Egy testületekből képzett kamara jellegénél fogva csak mozaikos lehet. Benne nem a polgárok, mint olyanok vannak képviselve, hanem a katolikusok, az iparűzők, a nyugdíjasok vagy a környezetvédők, hogy csak néhány ötletszerűen kiragadott lehetséges képviseletet említsek. Egy ilyen mozaikos kamarán belül sem számszerűsíthető többség, sem közös beszéd nem alakulhat ki. A közös beszédet ugyanis csak az az érdekegyesítő szándék hozhatja létre, amely a politikai szervezetek - magyarul, a pártok, bizony, a pártok! - sajátja. A gyakorlatban persze az is megtörténhet, hogy a testületi képviselet elve szerint létrehozott második kamara tagjai végül maguk is a meglévő pártvonalak mentén alkotnak egyetértő és együtt szavazó csoportokat. Tovább mennék: a mai Magyarországon ennek még a valószínűsége sem csekély! De ha így van, akkor bizony ez a második kamara nem az érdekek, a hitek és az etnikumok szócsöveként működne, hanem indirekt - és hozzáteszem: rejtett, sőt manipulálható - pártképviseletként. Hogy ez miért elfogadhatatlan, azt - gondolom - ebben a teremben mindenki magától belátja.

Köszönöm, hogy távollétemben is meghallgattak!

Úgy érzem, hogy a kétkamarás parlament igenlésének gondolata elsősorban a kialakult gyakorlat kritikája. A társadalmi párbeszéd formalizálása vagy szüneteltetése, a demokratikus eljárási módok lényegében való megszüntetése a döntéshozatalban, az előzetes hatásvizsgálatokba való bekapcsolás, a koncepciók vitájában játszott érdemi szerep nélküli döntéshozatal - akár jogalkotás akár gazdasági döntések: ezek azok a tapasztalatok, amelyek útkeresésre késztetik mindazokat, akik a jelenlegi állapoton szeretnének túllépni.

Van egy érdekes lélektani momentum is: a pártok szerepének túlterjeszkedésével szembeni ellenérzés. A mai magyar gyakorlatban a pártok ott is szerepet vindikálnak maguknak, ahol nem kellene okvetlenül jelen lenniük. Sokszor úgy érzi az ember, hogy elszívják a levegőt más szervezetek, civil vagy érdekképviseleti szervek, szakmai szervezetek elől. Van egy nagy mértékű bizalomvesztés is: ma olvastam egy felmérést, amely szerint a megkérdezettek 16 százaléka bízik a politikai pártokban. A képviselőknek sikerült ezt alulmúlniuk, mindössze 14 százalék rendelkezik bizalmi tőkével velük kapcsolatban.

A mi formálódó programunkban most a közjogi elképzelések sorában előkelő helyen szerepel a kétkamarás parlament megteremtése. Lényegében azt kellene biztosítani, hogy az alkotmányban az érdekegyeztetés és a társadalmi párbeszéd alapjait rögzítsük. Ebből az alkotmányos alaphelyzetből kiindulva lehet gondolkodni a szervezeti konstrukciókon. 1995-ben egy nem sikeres alkotmányozási folyamat első szakaszában alkotmány-koncepciókat készítettünk, és szerepeltek különböző megoldások, hogyan lehet ezeket konkrét intézményekbe átfordítani. Szerepelt pl. a gazdasági-szociális tanács intézménye, ami nem rossz megoldás, Franciaországban, Portugáliában, Olaszországban és az új demokráciákban is - görög, szlovén - megtalálható. Mindenütt keresik a megoldás módját, és erre a következő években válaszolni kell. Igaz, hogy ahol második kamara van, ott tipikusan a területi érdek megjelenítésére szolgál. A klasszikus korporatív az ír parlament, amely megalakulása óta jelentősen módosult és elmosódtak ezek a funkciói. Európában erre példát nem találunk, de nem kell, hogy ez a gondolkodás gátját jelentse. Ahogy Pelevino Rossi nagy XVIII. századbeli alkotmányjogász mondta, mindenkinek magának kell kikínlódnia az alkotmányos berendezkedését.

Vastagh Pál, Dornbach Alajos és Magyar György

A jövőben egyébként biztosítani kell a kisebbségek képviseletét, az alkotmánybíróság nem fogadja el a delegálást, tehát megoldást kell találni. 93 decemberében nekifutottunk, nem sikerült; 98 februárjában sem sikerült. Halaszthatatlan, hogy ezt a választási rendszerbe beépítve oldjuk meg, mint ahogy meg kell oldani a területi közigazgatási és önkormányzati rendszer átalakulásával, a regionális szint megjelenésével adódó alkotmányozási feladatokat, hiszen ezeket is alkotmányos alapra kell helyezni. Nagy adósságai vannak a magyar alkotmánynak gazdasággal kapcsolatos alapjogokat, a verseny szabadságának alkotmányos szintű alapjainak megteremtését illetően. Nincs szó a közpénzügyekről, és beleillik ebbe a kihívás sorozatba az is, amit a kétkamarás parlamenttel kapcsolatban teszünk szóvá. Belső tényezőkön kívül van egy jelentős külső tényező is, az Európai Uniós csatlakozásunk, mely megköveteli az alkotmánymódosítást, módosítani kell a választójogi törvényt, a jogalkotási, az önkorm*nyzati törvényt, az alkotm*nybírós*gról szóló törvényt... Ha ezeket összerakjuk, ezek olyan volumenű változtatási igények, amelyek racionális célként jeleníthetik meg az alkotmányozást, ha ehhez megfelelő politikai szándék lesz.

Kende Péter írásos felszólalásában lényegében elmondta minden mondandómat, minden fenntartást a kétkamarás rendszerrel szemben. Ha a civil társadalom megtölthet akár egy 100 fős felsőházat, egy második kamarát, abból a száz szenátorból a többség nagyon esetleges, kicsi közösségeket képviselne. Nehéz lenne ma nálunk 100 olyan civil szervezetet megnevezni, melyek összességükben a társadalom nagy többségét reprezentálják. Tehát a legitimációjukkal van baj. Kit képviselnek? Hány embert képviselnek? Meg fogja változtatni a 100 fős felsőházban hatvan marginális kis szervezet éppen egy konkrét ügyben egyetértő többsége - minimális társadalmi réteget képviselve - a pártok által delegált és az őket delegálók számát tekintve az elsöprő többség által megszavazott törvényeket? Én ezt abszurdumnak tartom. Teljesen egyetértek Vastagh képviselő úrral, hogy a csalódottság okán keresik az emberek a másfajta megoldásokat, van egy általános kiábrándultság a demokrácia sárdagasztásaival, iszapbirkózásaival szemben. Eleve gyarlón műveljük a demokráciát, és nagyon gyarló módon vagyunk nézői, de ez érthetővé teszi, hogy sokszor naiv elképzelésekbe próbálnak menekülni az emberek, de nem alapoz meg ilyen intézkedéseket. A szociológiai háttere ezeknek a szervezeteknek nagyon esetleges. Az illúzió, hogy ezek majd politikamentesen fognak működni, és bennük igaz emberek lesznek, a v*lasztópolg*rok *ltal megv*lasztott képviselők sil*ny gazemberek, de a felsőh*zba a civil szervezetek majd igaz embereket küldenek...

Az elmúlt hetekben olvashattuk, hogy fel kellene állítani egy bizottságot, mely szellemi képességeik szerint minősítené a képviselőjelölteket, és csak az általuk megfelelőnek minősített jelöltekről lehetne szavazni. Ez tetszetős, de nonszensz. Kik fogják eldönteni? Az igazakat kik fogják kiválasztani?

És ha a szabók, vagy az ostyasütők szervezete oda fog küldeni valakit, az pártpolitikusként fog viselkedni - csak nem párt lesz a nevük. 1990-ben, Lengyelországban a sörivók pártja indult, happeningnek tekintették az egészet, de azért pár százezer szavazatot kaptak. Ha netán bekerültek volna, ugyanolyan véresen komoly pártpolitikát folytattak volna. Vegyük tudomásul, a politikai párt érdek- vagy értékazonosságon alapuló állampolgári tömörülés álláspontját képviseli, és ez a lényege a képviseleti demokráciának. Lehet nagyon népszerűt mondani ebben a kérdésben, de nem biztos, hogy hasznosat.

Sok mindenben igaza van mindenkinek, azt azonban hozzá kell tennem, mert félreértés, hogy mi minősítenénk az alsó- és a felsőház „igaz" vonatkozásait. Inkább azt akartuk érzékeltetni, hogy a mi terve vett felsőházunk része lenne a törvényhozásnak, de nem jogszabályalkotói formációban, hanem kifejezetten ezzel a felsőházi „felső nézéssel" azt vizsgálná, hogy a létrejött jogszabály elfogadható-e, vagy vissza kell adni további megmunkálásra. Ennek óriási a szerepe, és nem úgy, ahogy Dornbach Alajos mondta, hogy dilettánsok és laikusok lesznek a törvényhozásban, akik hozzá nem értő módon fognak beleszólni, mint cipészek vagy kiskereskedők a nagy parlament nagy munkájába. Ez egy félreértés. Tervezetünk szerint csak az a jogkör illeti meg, hogy elfogadja vagy visszaadja, mint egy másodfokú eljárásban. A magyar társadalom ma már megérett arra, hogy ebben is gondolkodjon. Ez az európai csatlakozásunkkal egységben kezelendően megoldandó feladat, mert a jelenlegi állapot nem elfogadható.

Ha jól értettem, Dornbach Alajos megjegyzése nem arra vonatkozott, hogy a második kamarában civilek, tehát laikusok lennének, hanem azoknak a legitimáltságával van a probléma. Itt lényegében a reprezentatív demokrácia egy mag-kérdéséről van szó, amin belül természetesen minden politikus laikus. Amióta Zeusz küldöncei segítségével a politikai lehetőséget átadta a városalkotó embereknek, eleve felmerült a régi mese szerint a kérdés, hogy valójában úgy osszák-e el a politikai hozzáértés szerint, mint a sarukészítés, vagy a hajózás kérdését, mire a leghatározottabb válasz az volt, hogy ezt a képességet mindenkinek el kell osztani. A politikai techné valójában nem szakkérdés. Az elképzelt felsőházban, meg az alsóházban is, természetesen laikusok lennének, a szakkérdésekben a politikusok ugyanolyan laikusok, mint mi a legkülönbözőbb kérdésekben. Elmesélném, hogy a második kamara a szakmai műhelyekben már húsz évvel ezelőtt is felmerült. A 80-as években valami cikkentyűt írhattam ezzel kapcsolatban, az üres tértől való irtózást emlegettem, hogy kihasználatlan a volt felsőházi terem. Sárközy Tamás, aki már akkor csokornyakkendőben Lázár György mellett valami fontos szervezési funkciót töltött be, behívott minket, mezítlábas kutatókat egy beszélgetésre, és a folyosón mondta, micsoda hülyeségeket irkálsz te itt össze, a miniszterelnök hivatott engem, hogyhogy üres tér? Hiszen a Népfront meg a Nőtanács évi közgyűlései is ott vannak, ki van ez használva. Mintha az üres tér vonzása most is meglenne. Él bennem egy félelem, hogy ha a képviseleti demokrácia hibáit, határozott válságjelenségeit egy második kamarával akarjuk gyógyítani... esetleg csak zsákutca.

Reméltem, hogy másról is szó lesz, de itt találtuk magunkat egy kampánygyűlésen, ilyen szezon van. Egy: Magyar úr kétszer vagy háromszor indult a választásokon, ugye? Egyszer sem jutott be a parlamentbe. „Együtt Magyarországért" meg más próbálkozások... Milyen módon vethető az fel ennyi sikertelen szereplés után, hogy bármilyen más ágon, mint a parlamenti megmérettetés, bejusson ugyanabba a házba, és hozzájusson a törvényekhez? Mi az az extra legitimitás, a rendes választási részvételen felül, amivel be lehet jutni a felsőházba, és hozzá lehet nyúlni azoknak az embereknek a jó vagy rossz munkájához, akiket megválasztottak?

Másodszor: Hol működött a civil társadalom bármilyen ellenőrző szerepe? Társadalombiztosítási önkormányzat? Rádiókuratórium? Tévékuratórium? Tudott gazdálkodni a vagyonnal? Valamilyen módon valamire jutott? Minimális közmegegyezést ki tudott alakítani? El tudott dönteni politikákat? Egyik esetben sem, tudomásom szerint.

Engem az érdekelne, hogy képzelik ennek a 75 embernek a kiválasztását vagy megszavazását az 50 000 társadalmi szervezet közül?

Gombár Csaba szerint a képviselet válságban van. Szerintem a demokrácia van jelenleg átfogóan válságban, és ennek megfelelően kellene a képviseleti demokrácia mindkét elemét alaposabban szemügyre venni. Ha egy országban, ahol elvileg demokrácia van, csak a képviseleti elem érvényesül, akkor előbb utóbb túlteng, és könnyen válhat egyfajta pártokráciává, sőt pártdiktatúrává, zárványhelyzetbe kerül, mint bizonyos értelemben a mai magyar pártrendszer került. A társadalom jelentős része nem igazán találja meg azokkal a pártokkal a kapcsolatot, amelyek működnek, pontosan azért, mert ezek a pártok semmivel sem legitimebbek, mint az egyéb szervezetek. Azért nem, mert a sok-sok átrendeződés, politikai hitelvesztés nagymértékben illegitimmé tette, legalábbis politikai értelemben ezeket a pártokat, jogi értelemben természetesen nem, hiszen valahogy meg lettek választva.

Ha csak közvetlen demokrácia lenne, az könnyen anarchiává válna, vagy pontosabban olyan helyzetet hozhatna létre, amelyben működésképtelenné válik egy ország. Számos példa van rá, akár Svájc is bizonyos értelemben, de utalhatnék egy 5-6 évvel ezelőtti filmre, amelyben éppen azt mutatták be, hogy miután nem engedték az embereket beleszólni az ügyekbe, valaki kitalálta, hogy meg kell kérdezni az embereket, és akkor folyamatosan megkérdezték, éjjel-nappal járták a családokat, felkeltették, kérdezték... Ez káoszt teremthet. Az igazi demokráciában, különösen, ha már meglesznek a technikai feltételei - itt vitatkoznék Gombár Csabával - egészen más jellegű közvetlen demokrácia érvényesülhet, mint amilyenre eddig lehetőség volt. Egy szimbiózis a közvetett és közvetlen demokrácia elemei és intézményei között kialakulhat, a demokrácia fejlődésének alapja lehet belátható időn belül. Alapkérdés tehát, hogy ez a szimbiózis ki tud-e alakulni, vagy a pártok elzárkóznak tőle. Dornbach Alajos véleménye az elzárkózás véleménye, arisztokratikus vélemény, kevéssé ismeri a létező civil társadalmat, felszínes vélemény arról, hogy milyen civil társaságok vannak, és hogyan működnek. Farkas Zoltán kérdései is abból táplálkoznak, hogy olyan intézmények jöttek létre az elmúlt évtizedben, amelyeket a pártok alakítottak, hogy ne tudjanak a civilek beleszólni a politikába - akár az egészségbiztosítási, a nyugdíjbiztosítási önkormányzatot vagy a médiát nézzük, mindegyik működését így alakították ki. Jelenleg a választás menetében egy érdekes kísérlet folyik: a társadalmi érdekegyeztető tanács sok társadalmi vita alapján négy kérdést tett fel a pártoknak. Nyilatkozatot kértünk, a pártelnököknek címezve, hogy melyek azok az alap- és minimális kritériumok, amelyek működőképes parlamentet biztosítanának Magyarországon. Egyetlen párt válaszolt, az MSZP, a miniszterelnök-jelölt aláírta ezt a nyilatkozatot, az összes többi párt több mint egy hónap után sem hajlandó válaszolni, mert nem tudja felvállalni a választópolgárok társadalmi megrendelését, kérdéseit. A demokrácia válsága ennek az arisztokratikus megnyilvánulásnak a problémájában keresendő, ezen kellene változtatni.

Kétszer voltam a parlament tagja, Magyar úrnak a tekintélyét szeretném megvédeni. Jelenleg az emberek még mindig pártokra szavaznak, és nem személyekre. Éppen ezért, ha olyan pártba ment volna, amelyikre a Szonda Ipsos azt mondja, hogy nagyon népszerű, lehet, hogy bejutott volna.

Kicsit elszakadva a kétkamarás parlament témájától, arról beszélnék, amit Vastagh Pál is elkezdett: a felsorolt demokratikus deficitek orvoslására milyen egyéb elképzeléseik vannak a jelenlevőknek, illetve az általuk képviselt pártoknak?

A jogalkotás valóban katasztrofális, és azt gondolom, hogy ezt valóban nem oldja meg ez a rendszer. A decemberi Magyar Közlönyök 22 centi magasak, vagyis decemberben annyi jogszabályt alkottak, nem kizárólag a parlament természetesen. Ebből például csak a csődtörvényt ötször módosították decemberben, gondolkodni kell a rendszer javításán.

A civil szervezetek megítését, a szakmai szervezeteket és érdekképviseleteket is beleértve én látok az elmúlt időszakban olyan letisztulást, amely a korábban említett legitimációs problémát ma már túlhaladta. Meghatározó szerepet vállalnak egy-egy közösség életének formálásában. Az is kétségtelen, hogy ha a demokratikus jogalkotási eljárás szabályait beleépítenénk a jogalkotási törvénybe, akkor az érdekkifejezésnek sokkal egzaktabb csatornáit tudnánk megteremteni. Kísérleteztünk annak idején lobby-listával, egyes parlamenti bizottságoknál, sőt az országgyűlés hivatalánál le lehetett adni a részvétel igényét, és amikor a parlamenti bizottságok olyan pontot tárgyaltak, meg kellett hívni az adott szakmai szervezetet. Ezek kiveszőben vannak. Nincsenek parlamenti bizottsági nyílt napok, amikor különböző szakmai egyesületek képviselői elmondják a véleményüket az előterjesztésekről. Nagyon sok tartalék van, ami a demokratikus jogalkotási folyamat szakmai és tartalmi kiegészítője is lehet, és ez a jogalkotás minőségét is befolyásolni lenne képes, ha érvényesülne.

Vastagh Pál

Hihetetlen mértékben nő a hatályos joganyag. 1990-ben több, mint 4000 jogszabály volt, ez 98-ra lett hatezer néhányszáz, és most 2002 fordulóján 8000 körül van. Ez egy olyan infláció, áthatolhatatlan dzsungel a jogalkalmazó számára, amely a jogalkotási igények visszaszorítását és szelektálását igényelné.

Valóban siralmas a jogalkotás; mint évtizedeken át gyakorló jogász, én tragikusan éltem meg azt, amit a népképviselet művel törvényalkotás címén. Aztán némileg megvígasztalódtam, amikor egy kicsit szétnéztem Európában, a népképviselők ott sem sokkal tájékozottabbak, csak éppen szakértő gárdák állnak mögöttük és a pártok képviselői szakértők tanácsai szerint döntenek, nálunk pedig ez még egyelőre nem működik. Az Uniós csatlakozás Niagaraként fog működni, ami a joganyag tömegét illeti, most még csak csordogálnak ezek. Iszonyatos mennyiségű az Uniós joganyag, a jogásztársadalom és a bírói kar sok éves felkészülés során birkózik meg vele. Mindezt szervezeti elképzelésekkel valóban nem lehet megváltoztatni.

Dornbach Alajos és Magyar György

Ami az érdekképviseleteket illeti : én nem beszéltem arról, hogy lebecsülném az érdekképviseleteket, nagyon is fontos szerepük van, egyetértek azzal, amit Vastagh képviselő úr mondott. Kellen, hogy működjön az érdekképviseleti tanács, nincs, aki számon kérje, az interpellációk pedig elszálltak. Fejlett demokráciákban a nagy szakszervezetek minden fontos kérdésben artikulálják a véleményüket, nem a tagság szavazataival, hanem szakértői gárdával, és természetesen a szakszervezet tagsága által vallott érdekek és értékek szolgálatában. Az amerikai elnökválasztást nemegyszer eldönti, hogy egy-egy nagy szakszervezet melyik jelöltet támogatja. De akkor is pártok jelöltjét támogatják, mert a legitimáció, a szavazók szavazategyenlőségén alapuló tömege a pártok jelöltjei mögött sorakoztatható fel. Az érdekegyeztetés persze rendkívül fontos. Fontos lenne, hogy a kormányok és a befolyásos politikai pártok a szakmai szervezetek képviselőit hallgassák meg, mert ha azok felkészült képviselők, sokkal hatékonyabban meg tudják fogalmazni az érveiket, és egy politikai pártnak arra illik odafigyelni, a kormánynak is. Ma - nem kampánybeszédet akarok mondani, nem szívesen veszem elő - a kormány fütyül rájuk. Mindent erőből. Ôk is szakértőkkel dolgoznak, de úgy gondolják, hogy ők jobban tudják mindenkinél, nincs parlamenti, nincs bizottsági vita. Vita itt réges rég nincs. Egyetlen apró, de jellemző példát hadd mondjak. Polgári perrendtartás módosítására irányuló törvényjavaslat. Szigorúan szakmai kérdés, itt pártpolitkának nincs helye, hogy a bíróságok hogy működjenek. A Legfelsőbb bíróság bíráinak nem volt módjuk és idejük kialakítani az álláspontjukat, mert pár napot kaptak, hogy megismerhetik az anyagot, és már nem volt idő arra, hogy eljuttassák a kormányhoz az észrevételeiket. Néhányunkat megkértek, igen felkészült, tekintélyes szakbírák, hogy néhány finomító, módosító javaslatot nyújtsunk be. Benyújtottam egy féltucat módosító javaslatot, többségében hangsúlyozom, a szuakmai testület tagjai által javasolt módosító javaslatokat. Az alkotmányügyi bizottság ülésén nem akartak szót adni, noha az alanyi jogon megillet, hosszú vita után kegyeskedtek megengedni, kifejtettem a véleményemet, egyetlen kormánypárti nem szólt hozzá, majd azt mondták, hogy szavazzunk, és utolsó darabig mindegyiket elutasították. Közöltem, hogy többé ebbe a testületbe nem jövök. Ha a szakmaiság elsikkad, az nem azon múlik, hogy létrehozunk ilyen vagy olyan testületeket, hanem hogy érvényesítjük-e a játékszabályokat. Azzal kezdtem, hogy minden törvény, minden szabály annyit ér, amennyit abból betartanak. A hatalom arrogánsan megteheti, hogy túlteszi magát a szabályokon. Hát ennek majd következményei lesznek, reméljük. Köszönöm.

A tervek szerint, a választójogi törvény módosításával a felsőházba is választással kerülne az a terveink szerinti körülbelül 75 fő, akikről beszéltem.

Farkas Zoltán egy fontos jelenségre hívja fel a figyelmet. Nem dicsőség, hogy olyan társadalomban élünk, ahol lépten nyomon azt halljuk, hogy bizony ez alkotmányellenes, itt mulasztásos alkotmánysértés van, itt ez meg az történik, és erre az a válasz, hogy „na és, akkor mi van"? Ezért veszünk részt a közéletben. Azt gondoltuk 94-ben és 98-ban is, hogy akik úgy érzik, hogy eléggé felkészültek erre, igenis alkalmasak arra, hogy képviseljenek egyéb érdekeket is. Nem kell megróni senkit azért, mert úgy érzi, hogy a kilencvenes évek elején nem volt ott a sorakozón*l. (...)

Minden civil jellegű politikai fellépés mögött az a jogszabályi kötelem áll, kedves Farkas úr, hogy csak párt lehet Magyarországon jelölő szervezet. Jelentem önnek, hogy az általam jegyzett „Együtt Magyarországért Unió" 1998-ban kényszerpártként jelentkezett, mert nem lehetett volna másképp jelölő szervezet. Mindazonáltal civil szervezetek összefogását deklarálta, és civil szervezetek összeállását jelentette, a választó ezt még nem értettem ezért elég szavazatot nem kaphatott, de országos listát tudott állítani fél évvel a megalakulása után, és fővárosi listát az önkormányzati választásokon. Tehát igenis szükség van az ilyen képviseletre, és ha a mai pártarisztokrácia nem engedi, hogy jelölő szervezeti formációban bekerüljön a parlamentbe civil képviselet, akkor ennek másik formációját is meg kell próbálni. Nem azért, mert nekem ott kell lennem, jelentem önnek, hogy van hivatásom, jól megélek belőle. Hogy tovább ügyvédkedhessem, igenis részt kell venni a közéletben, nehogy valamilyen formában megakadályozzanak bennünket ebben.