Köszöntöm az előadókat. Természetesen nincs szó arról, hogy Kádár teljes politikai pályáján végigmenjünk. Problémákra, és elsősorban a tevékenységében, életében mutatkozó enigmákra próbálunk koncentrálni, másrészt a vele kapcsolatos közvéleménybeli hiedelmek, legendák rejtélyeire. A három előadó három irányból közelít Kádárhoz. Huszár Tibor, mint tudjuk, Kádár biográfusa, jelenleg dolgozik a második köteten, a forradalom utáni időszakon. Baráth Magdolna elsősorban Gerő Ernő politikusi pályájával foglalkozik, Rainer M. János pedig Nagy Imre életrajzírója, és főként ebből a szempontból közelít Kádárhoz.

Kádár egész életútja rejtély. Nem kell tehát külön töprengenünk azon, hogy találjunk valami rejtélyesnek nevezhetőt. Ezért egy-két mozzanat kiemelésére fogok szorítkozni.

Azt, hogy Kádár november 4-én a teljes minuszról indult, és az ország legnépszerűtlenebb embere volt, itt nem kell bizonyítani. Egy rejtélyfűzér azonban elkezdődik, ami nem látható. A harag, a keserűség, az ellenszenv ugyanis az utcákon volt, azonban az „egyes számú rejtélyfüzér" háttértárgyalásokon bonyolódik. Jelesül arról van szó - ez is köztudott dolog - hogy december közepéig még Magyarországon tartózkodik a Malenkov - Szuszlov - Arisztov trió, akik gyakorlatilag Konyeven mint katonai parancsnokon és Szerovon mint biztonsági főnökön, hadseregtábornokon keresztül operatívan vezénylik nemcsak a megszállást, hanem a magyar közigazgatást is. Ezen időszak alatt köztük és Kádár között több tárgyalás zajlik, és ha csak nincs ott jelen néhány ideiglenes intézőbizottsági tag, ő ezeket nem osztja meg, a reá nehezedő nyomásról a többieket nem tájékoztatja, fölvállal döntéseket, mint sajátjait - és ez majdnem élete utolsó pillanatáig így fog tartani. Rainer M. János - aki Kádárról is kiváló, a számomra legérdekesebb dolgokat írta 56 utánról is, személyében egy jeles Kádár-szakértő ül itt - Nagy Imre-könyvében pontosan dokumentálja, hogy Kádár milyen körülmények között adta itthon elő, hogy ő kezdeményezte Moszkvában a Nagy Imre-ügy megbeszélését. Azóta újabb dokumentumok kerültek elő, és teljesen egyértelmű, hogy részben már Nagy Imre elrablásánál ez a dolog eldőlt. De még egyértelműbben eldőlt a január első napjaiban megrendezett öt országot érintő találkozón, a moszkvai tanácskozások előkészítő dokumentumaiban s abban a feljegyzésben, amit a Külügyminisztérium egyik tisztviselője készített, és amiből kiderül, hogy az oroszok végig küldtek ide embereket, akik a magyarok által képviselt dokumentumot tanulmányozták, de az orosz dokumentumot a megérkezés napján adták a magyar delegáció kezébe. Ez a dokumentum szerkezetében és tartalmában is különbözött, ugyanis nem itélte el Rákosit, és a dolog középpontjába állította Nagy Imre felelősségrevonását.

Kádár hazajött, előadta azt a változatot, amelyet korrektül interpretált Rainer M. János, azt is finoman érzékeltetve, hogy itt Kádár valamilyen szolidaritást vállal fel. Ez valószínűleg a november 4-i történet megismétlése, és az oroszoknak már nagy gyakorlatuk van abban, hogy másra mutogassanak, amikor ők a kezdeményezők. Minden tröténelmi időszakban más és más Kádár-rejtélyek jönnek létre, mert ez a közvetlen kézi irányítás időszaka. Őt is közvetlenül zsarolták, zsarolhatták, valóban így is volt, de a konszolidáció időszakában, 68-ban, Csehszlovákia kapcsán is folytatódik ez, és valahányszor corpus delicti-k vannak arról, hogy a kezdeményezés kitől indul, Kádárnak van egy mozdulata, amellyel vagy önmaga felé mutat, vagy más felé. Van egy ilyen szolidaritás-játék. A kérdés az, ez az egyes számú rejtély: miért játszotta ezt a játékot ? Teljesen nyilvánvaló, hogy ezzel a saját népszerűtlenségét fokozta. Később, félreértés ne essék, a Nagy Imre per és kivégzés során neki megvan a saját önálló szerepe és felelőssége. Kimutathatók az ő külön motívumai, melyek nem háríthatók át Moszkvára, a részvétele ebben megcáfolhatatlan.

A kérdés az, hogy itt alkalmazkodókészségről, gyöngeségről, félelemről van-e szó, egy folytonos, az életrajzában levő lyukak következtében fennálló zsarolással állunk-e szemben, vagy/és a történet annyiban bonyolultabb ennél, hogy ő is kiszámította: bizonyos tapasztalatok, a történések drámaisága folytán - például november 2-a és 4-e között - minimális mozgástérhez is csak akkor juthat, ha ezt a lojalitást szüntelenül prezentálja. Ez egy sokesélyes játszma, melyben sokszor vereséget is szenvedett, és talán az egész életmérlege szempontjából a végeredmény épp ezért negatív. Az biztos, hogy ha ezt a játszmát nyíltabb kértyákkal játssza, ha nincsenek a saját taktikai elképzelései szempontjából a dolgokat álcázó mozdulatai, akkor ez nem 57-től haláláig, tehát több évtizeden keresztül tart, hanem a legjobb esetben addig, mint a Gomulkáé. De ezt is kizárhatjuk, mert Gomulkának volt olyan össznemzeti támogatottsága, amivel Kádár János nem rendelkezett.

Huszár Tibor, Litván György, Baráth Magdolna és Rainer M. János

A kettes számú rejtélyt úgy fogalmaznám meg, hogy ebben az országban 57 tavaszán nagyjából csak balos emberek alkották a pártot... A reformisták jelentős része Nagy Imre-hívő volt, eleve nem lépett be a pártba. Akik Kádár felé vonzódó emberek voltak, de reformillúziókkal, azok november 4-én összeomlottak, politikai depresszióba kerültek. Egy kis töredék volt, Fehér Lajos típusúak, akik mégis mentek, ezeknek jelentős részét Kádár menet közben lehagyta, vagy kiszorultak, vagy 57-58-ban mint párton belüli ellenséges elemeket kizárták vagy felfüggesztették őket. Előállt egy olyan helyzet, hogy 57 májusában Kádár nem minden alap nélkül azt mondhatta, hogy a párt tőle balra áll, igazi támaszát nem a párton belül tudja keresni és találni. Ez is egy rejtély: itt egy ország, azokkal a negatív érzelmekkel, amelyeket említettünk, nem állítom, hogy 57 júniusában össznépi szimpátia jött létre... de akkor elkezdődött egy folyamat, az apparátusban, a fegyveres testületekben, különösen a politikai nyomozati főosztállyal, amellyel hosszú és folyamatos meccse volt... Először feloszlatta az ÁVH-t, aztán az egész reinkarnálódott Szerov manővereinek eredményeképpen, de azok az ÁVH-sok, akik oda visszakerültek, neki kétségkívül esküdt ellenségei voltak, és hányszor hámozta ezt le 57-től 61-ig és tett be újabb és újabb embereket, de akiket betett, itt csak két nevet mondok, mint az ÁVH ellenpontját, Hazai Jenőt és Hollós Ervint, 61-ben kellett menesztenie, mint közismerten tőle balra álló és politikailag megbízhatatlan embereket... Itt a kettes számú rejtély: ebben a bonyolult játékban miért nem vállalta fel egyértelműen egy meghatározott csoportnak a támogatását ? Lehet azt mondani, hogy felvállalta. Hogy 63-64 körül a Nyerset, Fehér Lajost, Fockot, Timárt... és kialakult egy csapat, amely a 66-68-as reformot előkészíti. De ez egy nagyon átmeneti, hat-nyolc éves szövetség. És már 1975-ben Fock Jenő és Nyers Rezső között lezajlik egy beszélgetés (interjú Nyers Rezsővel, aki felhatalmazott, hogy beszélhetek róla): Magyarország miniszterelnökét a PB tagja megkérdezi, hogy mondd Jenő, téged is követ egy harmadik kocsi (tehát nem az a kettő, ami mellé rendelt). - Miért, Rudi, téged igen ? Mert engem is.

A kérdés szempontjából másodlagos, hogy a magyar vagy az orosz KGB volt, de minden potenciális szövetségese, még az udvaroncok is, mint Sándor József, aki kezdetben eszközként használt, a hervenes évek második felében szembekerülnek vele. Szinte ki lehet rakni azok portréit, akik ilyen vis-á-vis emberek, akikben ezt a rejtélyt végig lehet követni. Mondjuk itt van 56-57, kellenek tapasztalt, politikailag iskolázott és a Rákosi rendszerben nem egyértelműen kompromittálódott figurák, például ilyen volt Köböl József. Fél évet az vesz el Kádár életéből, hogy Köböl Józsefből politikai hullát csináljon. Ez visszatérően ismétlődik meg - a saját lehetséges bázisával kapcsolatban - de visszalapozható egészen odáig, hogy miért nem volt Kádár-frakció ebben az országban 56 tavaszán, márciusa után?

A harmadik rejtély Kádár oroszokon túlmutató külpolitikai dilemmája: Gomulkával próbált együttműködni, ismerjük a Dubcekkal való flörtöt és átmeneti barátságot, ami a nem az ő kezdeményezésére, de a részvételével megvalósult prágai bevonulással véget ért. A kelet-európai térségben, sem Kínában, sem Latin-Amerikában, úgy nevezett szocialista országban igazi partnert és támogatót ebben az időszakban nem talált. Nyugat-Európában a hatvanas évek második felétől viszont felépül egy szimpatizáns gyűrű. Kádár halála után Schmidt nem a fellazítás okán küld egy nagyon meleg hangú táviratot az özvegynek, amelyben őt a kelet-európai térségnek és ennek az időszaknak egyik legmegbecsültebb személyiségeként jellemzi. Erre számos példát lehet felhozni, és ez is egy rejtély, tudniillik nemcsak szociáldemokratákról van szó, de olyan markáns konzervatív politikusokról is, mint Strauss. Módomban volt saját anyagát megtekinteni Münchenben, igen érdekes feljegyzései vannak magyarországi útjairól, és javaslatai. Az iratok elsősorban a politikai esélyekről szólnak... nem lett volna politikus, ha a hangsúlyt nem erre helyezi. De van egy zárójeles kitétel, amelyben valami emberi másságot rajzol meg, és úgy gondolom, hogy Kádárnak a Nagy Imre kivégzése utáni sajtóját ismerve, vagy akár 56 november 4-e utáni sajtóját, ez is a rejtélyek közé tartozik.

Én a Kádár-rejtélyhez abból a szempontból tudok hozzátenni valamit, hogy milyen volt Gerővel a viszonya. Elsősorban az 56 utáni Kádár-Gerő meccsre helyezném a hangsúlyt, de visszautalnék első találkozásukra. Ez Kádár szempontjából meghatározó volt, ugyanis amint 45-ben Budapestre érkezett, Gerő azzal kezdte, hogy kiosztott Kádárnak két fegyelmit. Erre tudomásom szerint egyik kollégám sem talált írásos dokumentumot ; de visszaemlékezések és Kádár maga is megerősítik ezt a tényt. Azonban hogy ez a fegyelmi a pártfeloszlatásért mindenféle külön vizsgálat nélkül zajlott, holott akkor már megvolt a párton belül az a szerv, a párt tisztaságáért felelős bizottság, amely ezekben az ügyekben nyomozott, és sokkal kisebb bűnökért is komoly fegyelmiket osztottak ki, szerintem azt mutatja, hogy Gerő nem akart igazából ebből komoly ügyet csinálni. A későbbiekben is úgy tűnik, hogy Kádárt tehetséges fiatal politikusnak tartotta és perspektivikusan számolt az ő jelenlétével a politikai életben.

A másik kevéssé ismert dolog: anélkül, hogy 56 ősze előtt szoros együttműködés lett volna közöttük, Gerő volt az, aki 53 augusztusában már felveti a Kádár-ügy felülvizsgálatát, egyelőre felhatalmazás nélkül, azt csak 54 elején kap a Politikai Bizottságtól. Kállai Gyula 53 augusztus 16-I levele kapcsán, mint éppen belügyminiszter, elkezdi már a vizsgálatot, és ő az, aki ráírja Kádár szabadulása utáni levelére, hogy őszintének hat. Ami nagyon érdekes, hogy 56 nyarán miért vállalja Kádár Gerő mellett a politikai szereplést, és miért nem támaszt feltételeket az együttműködéshez. Én úgy gondolom, hogy Kádár attól kezdve, hogy 54 nyarán kijött a börtönből, vissza akart kerülni a hatalomba. Hogy Nagy Imre vonalához miért nem csatlakozott, azt majd elmondja Rainer M. János, ha akarja, de ha Kádár pártszerű akart lenni, márpedig az volt, egyszerűen nem szabhatott feltételeket. Ha őt a párt hívta, neki kötelessége volt elfogadni azt a pozíciót, amit a párt ajánlott. Lehet, hogy tévedek, megpróbálok Kádár akkori fejével gondolkozni. Ezt a rejtélyt nem tudom megfejteni máshogy.

Ami sokkal érdekesebb, az Kádár és Gerő '56 utáni viszonya. Önök előtt bizonyára ismert, hogy az MSZMP vezetése milyen feltételeket támasztott a hazéréshez a Rákosi csoport számára, akik 56 október utolsó napjaiban a Szovjetunióba menekültek. Rákosi és Gerő is abba a csoportba tartozott, amire első körben azt mondták, öt évig nem jöhet vissza Magyarországra. Lényegében Gerő esetében ezt a határidőt tartották. Gerőnek volt reálpolitikai érzéke, ellentétben Rákosival, hogy az 57-es moszkvai tanácskozás után tudja, az ő számára politikai babér nem terem már itthon. Ekkorra tehető a leválása Rákosiról, már nem ír panaszos leveleket az SZKP vezetőségének. Amikor 58-ban Nezvál Ferenc kiment tárgyalni és közölni velük az MSZMP határozatát, Gerő már ekkor sok sikert, jó egészséget kívánt Kádár Jánosnak és gratulált a párt és a gazdaság konszolidálásához. Ennek meg is lesz az eredménye, mert 60-ban őt hazaengedik azzal a feltétellel, hogy semmilyen politikai tevékenységet nem folytathat, és korlátozottan vehet részt a pártéletben, lejárhat a helyi alapszervezetbe. Egy ideig semi panasz nincs is rá, engedélyezik, hogy írjon; már Moszkvában elkezdett egy munkát, ehhez itt segítséget kap, megrendelik neki azokat a közgazdasági folyóiratokat és könyveket, amelyekre szüksége van. De 61-ben valami érthetetlen történik. Gerő, aki mindig kínosan ügyelt a pártszerűségre és a pártfegyelemre, 61 nyarán ezt a közgazdasági kézirattárt konspiratív módon ki akarja csempészni a Szovjetunióba. E munka tárgya a aszocialista országok gazdasági kiegyenlítődésének néhány problémája. Szigorúan közgazdasági munka, hogy miért volt szükség arra, hogy ezt illegálisan kicsempéssze, nem tudom. Valószínűleg úgy gondolta, hogy itthon az ő neve alatt semmiféle munka nem jelenhetik meg, hiszen az politikai rehabilitálását is jelentené. Ez indítja el a folyamatot, hogy rá és körére, amely két egykori titkárából és Vas Zoltán volt feleségéből áll, kiterjesztik az állambiztonsági megfigyelést, és ettől kezdve rendszeres jelentések vannak arról, kivel, mikor, hol beszélget. Különben figyelmeztetést kap, hogy a rá kiszabott rezsimet súlyos retorziók terhe mellett tartsa be. Kevésbé világos, hogyan lesz ebből összeesküvési ügy. A lényeg, hogy 61 októberében az SZKP XXII. Kongresszusa után Kádár is úgy gondolja, hogy számba kell venni a törvénytelenségek áldozatait és leltárt kell csinálni, és kapóra jön neki, hogy egyúttal ezzel a szektás csoporttal is leszámoljon. A belügyi jelentések nem maradtak fenn, csak nagyon utalásszerűen találkozhatunk velük a PB és a KB üléseinek anyagában. Az azonban kiderül belőlük, és a központi ellenőrző bizottság vizsgálati anyagából is, hogy nem tudják rábizonyítani Gerőre, hogy frakciós csoportosulást szervezett, mert arra kínosan ügyelt, hogy egyrészt belpolitikai kérdésekben ne nagyon foglaljon állást, másrészt mindig azt hangoztatta, hogy a párt irányvonalát helyesnek tartja. Amikor a Biszku Béla vezette bizottságnak, amelynek nyilvántartásba kellett volna vennie a törvénytelenségek áldozatait, ez az anyaga elkészült, ők olyan messzire mentek el, hogy Kádár talán maga is megijedt. Többen fel is vetették a bizottság anyagának tárgyalásán, hogy ezek borzasztó dolgok borzasztó nagy számban... Ha már nem lehetett az összeesküvést rábizonyítani... Egyébként ennek a csoportosulásnak a tagjai, mint mondtam, Gerő két titkára volt, Kovács István... Soltész Károly, aki 49-től Gerő titkára volt, egyébként már 58-ban megkapta a fegyelmijét a Gerővel való kapcsolattartásért; Béres István volt a másik titkára, Dés Mihály; és még két belügyi alkalmazott is belekerült valahogy ebbe a körbe. Őket mind frakciózás vádjával zárták ki 62 augusztusában a pártból. Gerőt a törvénytelenségekben játszott szerepe miatt valamint azért, hogy állítólagosan visszatartotta a rehabilitáció folyamatát.

Miért pont ekkor, és hogyan lehetett az, hogy ezeket az embereket, akikről 62-ben kiderül, hogy a törvénytelenségek fő felelősei, '57-ben átigazolták az MSZMP-be? De ennek van még egy utótörténete is. 62-ben Gerőt kizárják a pártból, ennek az állítólagos csoportnak a tagjait rövidebb-hosszabb idő után visszaveszik a pártba és törlik a fegyelmijüket. Gerő 77-ben ír még egy személyes levelet Kádárnak, amelyben kéri a párttagságának visszaállítását. Ez egy emberileg megható levél, néhány sor, de valójában olyan, mint amikor egy haldokló az utolsó kenetet magához veszi. Beteg volt, alig látott, úgy érezte, hogy sok idő már nincs hátra, de úgy akart meghalni, hogy tagja a pártnak. Kádár magatartására mi sem jellemzőbb, mint hogy Kovács István megy el hozzá, és beszél Gerő kívánságáról. Kádár azt mondja neki, beszélje meg, hogy Gerő írjon egy hivatalos levelet, ő ebben az ügyben nem foglalhat állást a Politikai Bizottság nélkül. Amikor pedig a PB elé kerül a kérdés, kurtán elintézi azzal, hogy ez most az általános politikai körülmények között nem időszerű. Ezt a határozatot közli aztán Gerővel Biszku Béla, és a kapcsolatuknak ezzel vége is. A hatvanas években megengedték neki, hogy fordítson és munkát vállaljon, de bizonyos műveknél nem lehetett feltüntetni a nevét. A Kommunista Internacionálé története 75-ben úgy jelent meg, hogy a fordító neve nem szerepel benne.

Egyetlen kérdést szeretnék feltenni: a Gerő elleni pártvizsgálat dokumentumaiban sszerepel-e olyan adat, ami Kádár közvetlen szerepére, az ügybe való belenyúlására vontakozik, akár előrehajtó, akár visszatartó értelemben ?

Semmi ilyennek nincsen nyoma.

Egyetértek Huszár Tiborral: Kádár egész életútja egy rejtély. Abban a néhány írásban, melyet Huszár Tibor olyan kedvesen jellemzett, engem nem Kádár János személye érdekelt először, hanem az, ahogyan ez a rendszer berendezkedett Magyarországon. Azután persze írás közben úgy éreztem, hogy ennél ssokkal érdekesebb az a kérdés - és ezzel a rejtéllyel szeretnék foglalkozni, illetve néhány aspektusát érinteni - hogy hogyan lett Kádár Kádár. Nem volt mindig az szerintem. Arra gondolok, hogy noha itt biztos egy roppant tehetséges, nagy politikai érzékkel, szervezőkészséggel megáldott fiatal kommunistáról volt szó, de 1954, azaz a börtönből való szabadulása előtt, és igen, ebbe beleértem a Kádár-ügyet, belügyminiszterségét, letartóztatását meg mindent, ami ezelőtt történt vele, Kádár Jánosból nyilván volt még egy tucat. Ez talán kicsit túlzás, de semmi különössel ő észre nem vétette magát. A magyar kommunista vezetők mindegyikének múltjában, Rákosi Mátyást messzemenően beleértve, de még az ideológiai és egyéb purizmus bajnokát, Gerő Ernőt is beleértve, ha jól tudom, volt petty. Mindenkinek voltak hibái, amelyek kellő pillanatban bűnökké transzformálhatók, olyan cselekedetei, anmelyet egy adott kontextusban kriminalizálhatók. Tehát Kádár feloszlatta a pártot: ennek a léptéke éppen az adott helyzettől függött. 1944-45 fordulóján egy kis pártfegyelmit ért, azt, hogy csak főkapitány-helyettes lett, 1951-ben pedig életfogytiglani ítéletet és nyilván nem sok választotta el a haláltól.

Kádár 1954-ben, abban a pillanatban kezd Kádár János lenni, az a Kádár János, aki kétségtelenül megmarad valamilyen módon a történelmi és a kollektív emlékezetben, amikor kijön a börtönből. Éspedig azért, mert vele a konstruált perek legmagasabb pozíciót betöltött áldozata kerül ki a börtönből. Ő főtitkár-helyettes volt. A konstruált perek kommunista áldozatai általában kétféleképpen dolgozták fel azt a tényt, hogy őket az a hatalom, melynek a felépítésében közreműködtek, bebörtönözte. Az egyiket intellektuális feldolgozásnak nevezném. Azok az emberek járták végig ezt az utat, akik a börtön tükrében mintegy revízió alá vették az addigi életüket, legalábbis eljutottak ahhoz, hogy - persze változó mélységben történő - kritikai elemzés tárgyává tették azt a struktúrát, amibe az ő személyes szankcionálásuk, büntetésük illeszkedett. A másik típus, és Kádár János ennek volt a jellegzetes alakja, ezt a munkát nem végezte el. Egyszerűen egy amúgy helyesen felépített, jól összecsavarozott gépezetbe csúszott kisebb-nagyobb hibának, üzemzavarnak fogta fel az egész dolgot. Az első típus eredménye egy értelmiségi, intellektuális vagy elvi antisztálinizmus, a másdodiknak pedig egy pragmatikus antisztálinizmus, és Kádár János ennek a képtviselője. Kádár és Nagy Imre viszonyát, noha Nagy Imre egészen más utat járt be mint az előbb jellemzett típus, ez adichotómia határozza meg, 1954-től Nagy Imre élete végéig. Még talán egy kicsit tovább is. Nagy Imre nem azért lett elvi antisztálinista, mert őt különösebb szankció érte volna, átmeneti száműzetését a Politikai Bizottságból nem lehet összehasonltani Kádár János bebörtönzésével, hanem azért, mert a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenetről neki volt egy, a harmincas évek elején kialakult meggyőződése, amelyhez mindig vissza-visszatért, amelyet mindig továbbfejlesztett, és ez az elgondolás bontakozott ki az 1954-es év végétől egy kis időszakon át a gyakorlati politikában, majd pedig az ellenzéki periódusban az íréásaiban.

Baráth Magdolna és Rainer M. János

Amikor Kádár kiszabadult, informális pozíciója alapján - azaz hogy ő volt a legismertebb, ezért a legnagyobb feltűnést keltő, és a Nagy Imre számára kulcsfontosságú, a pártapparátusban leginkább elfogadott, legitimált kommunista vezető mintegy predesztinálva lett volna arra, hogy csatlakozzon az akkor „új szakasznak" nevezett politikához. Szabadulása, felbukkanása Budapest utcáin, megjelenése egy villámsnitt erejéig az összes moziban vetített híradóban a Hazafias Népfront kongresszusán pontosan abban az időben történt, amikor a Nagy Imre-féle „új szakasz" a korrekciós politikából valódi reformpolitikába való átmenet korszakát élte, és természetesen a legélesebb poltikai konfliktusban. Kádárt a hajlamai nyilvánvalóan ab ovo Rákosi-ellenessé tették, de az anti-intellektualizmus, az ilyenfajta viszonyoktól való húzódozása, és még egy tényező, végül is Rákosi mellé állította. 1954-ben, amíg Nagy Imre hatalmon volt, Kádár nem csatlakozott Nagy Imre irányvonalához. Főképp azért, mert rettegett a politikai konfliktustól, márpedig 1954 ősze a Rákosi-féle irányzat és a Nagy Imre-féle reformszárny közötti konfliktus csúcspontja. Ekkor tehát, amikor találkozniuk kellett volna, elváltak az útjaik. Egyszer találkoztak is: Vásárhelyi Miklós visszaemlékezéseiben több alkalommal elmesélte azt az esetet, hogy - látva ezt a természetes egymásrautaltságot és potenciális szövetséget - összehozott egy találkozót, mindkét fél nagy húzódozása ellenére. Ha valamiben egyek voltak, az, hogy a párttszerűség valóságos megszállottjai voltak, így lehet őket jellemezni, tehát hogy találkozhat egy kerületi titkár a miniszterelnökkel és fordítva. Végül is ez sorra került, de semmilyen eredményt nem hozott.

Amikor Nagy Imre megbukott, és belső száműzetésbe vonult, noha Kádár politikai alkatától mélységesen idegenül viselkedett: nem gyakorolt önkritikát, ennek ellenére közel kerültek. Ez volt tehát az első periódus, a külön után az együtt. Kádár egyik első olvasója volt Nagy Imre egy sor, pártvezetéshez intézett beadványának, olvasta tanulmányainak egy részét is, és a Nagy Imre körül csoportosuló pártellenzék több tagja jó kapcsolatokat ápolt Kádárral, megvoltak az informális csatornáik, személyesen is találkoztak ekkor, folyamatos politikai eszmecsere, diskurzus zajlott. Egészen 1956 márciusáig. A XX. Kongresszus után Nagy Imre teljes joggal úgy érezte, hogy a szovjet párt politika fordulata és Sztálin politkai halálának első lépcsője, Hruscsov titkos beszéde, az ő irányvonalát igazolja. Kádár ezzel szemben önállóan bontott zászlót 1956 márciusában a Központi Vezetőség ülésén, mégpedig egy nagyon furcsa - én a könyvemben „békétleneknek" neveztem őket - csoport élén. Azokról volt szó, akik korábban vagy Nagy Imre hívei voltak, de 1955-ben buzgón elárulták - ilyen volt mondjuk Szántó Zoltán - , vagy más okból sértettek voltak, mint Révai József, vagy egyszerűen ugyanolyanok voltak, mint ő, és már akkor kezdtek Kádár Jánoshoz igazodni, amikor ő még nem volt belső ember. Ezek a „békétlenek" pontosan úgy üzemzavarokat láttak a sztálinista politikai struktúrában, nem gondoltak semmiféle alapvető változtatásra, semmiképpen nem gondoltak reformokra, úgy gondolták, hogy egy néhány személy eltávolításával visszaszerezhető a relatív társadalmi béke, és megnyugszanak a kedélyek a pártvezetésen belül. Az én olvasatom szerint ennek a békétlen irányzatnak a jelentőségét Rákosi Mátyás is felismerte, mert noha az első fellépéstől níyilvánvalóan meghökkent, egy darabig úgy látta, hogy az ezekkel való kompromisszum árán megszilárdíthatja a helyét a politikai vezetésben, mégpedig két irányban: tisztázza, amennyiben egyáltalán lehet, a saját felelősségét és részességét az úgynevezett törvénytelenségekben, másfelől ezzel végképpen megfosztja minden lehetséges hátországától Nagy Imrét és a pártellenzéket. Ennek a konszenzuális pontja a törvénytelenségekért akkor még kizárólag felelőssé tett Farkas Mihály volt, akit mindenki örömmel feláldozott, Kádár János, akihez vlószínűleg a legközelebb állt a negyvenes években emberileg a pártvezetésben éppen úgy, mint Rákosi Mátyás, akit Farkas ugyan kitűnően kiszolgált, de akitől mellesleg már 1951-ben is szeretett volna megszabadulni, azt pedig végképpen nem bocsátotta meg neki, hogy Farkas 53 és 54 között Nagy Imrét támogatta, esetenként még vele szemben is.

Ekkor tehát megint elváltak az utak, végül is a kompromisszum 1956 júliusában kitűnően megvalósult, egyetlen jelentéktelen különbséggel az előzetes elgondolásokhoz képest: Rákosi nélkül, akinek a helyzete tarthatatlanná vált, és ezt főképpen Moszkva is így írélte meg. De a békétlenek bekerültek a vezetésbe, nem Rákosi, hanem Gerő Ernő kötötte össze a szálakat. Ekkor megint nagyon távolra kerültek egymástól. Kádár 1956-ban, az alpári alkudozásban, hogy Nagy Imrét visszavegyék-e a pártba, a legkeményebb álláspontot foglalta el.

1956 október 23-a után mintegy egy hétig megint olyan közel kerültek egymáshoz politikailag, de talán emberileg is, mint soha korábban. Először is minden percüket együtt töltötték, együtt keltek, együtt feküdtek, ha egyáltalán nyugovóra tértek ezekben a napokban, és úgy tűnt, hogy az intellektuális és a pragmatikus antisztálinizmus közös nevezőre juthat abban, hogy a felkelt magyar társadalommal semmiképpen nem lehet zöld ágra vergődni, semmiképpen nem lehet a társadalmi békét visszaállítani, csak a forradalom követeléseinek, legalábbis nagy részüknek elfogadásával, és a nemzeti függetlenség valamilyen formája mellett való demonstratív kiállással. Ebben alighanem Kádár János is egyetértett. Csak hát más platformon. Amikor Kádárnak tudomására jutott, hogy a Szovjetunió álláspontja megváltozott a magyar forradalommal kapcsolatban és a viszonylagos - vagy színlelt, ez is a rejtélyek egyike - rugalmasséágot egy kemény álláspont váltja fel, akkor ő nem kis lelki tusa (szűkszavú dokumentumokból is kiderül, hogy mennyire nehéz viaskodás) után, de úgy döntött, hogy marad élete addigi keretein belül és elvállalja a ráosztott szerepet; míg Nagy Imre, amikor ugyanerről tudomást szerzett, még Kádár János jelenlétében, a semlegességi deklaráció és a Varsói Szerzódésből való kilépés mellett döntött, és emellett megmaradt. Tehát a közös utak ismét elváltak. Amint látható, ezt a viszonyt egyfajta rángás, az együtt - külön rángása jellemzi.

Huszár Tibor

(November után) rövid néhány nap alatt kiderült, hogy Nagy Imrének aligha lesz politikai szerepe többé Magyarországon. A per, majd a vizsgálat elrendelésében, és az egész folyamat menedzselésében vannak még rejtélyek. Egyik az, amire Huszár Tibor utalt, és ami azt bizonyítja, hogy semmilyen állítást nem szabad kőbe vésni: nagyon is lehetséges, sőt biztos, hogy a moszkvai értekezleten a Nagy Imre-ügy bírósági úton való lezárását egy sokkal komplexebb egyeztetés előzte meg, mint ahogy azt Kádár János elmesélte a Központi Bizottságban, mondván, hogy „szóba került Nagy Imréék kérdése, mi vetettük föl". Azt azonban nem hiszem, hogy módosítani kellene, hogy az ő személyes felelőssége abban, hogy végül erre a folyamatra 1958 június 16-án úgy került pont, ahogyan került, kiemelkedő. És ez az utolsó rejtély - vagy látszólagos rejtély - amit érinteni szeretnék.

Ott állt Kádár János 1958. június 16-án, és aztán lett belőle Kádár János, a keleti tábor, a blokk, a szovjet tömb legvonzóbb, legszalonképesebb politikusa, akit nem győztek körüludvarolni publicisták, politikusok, stb. Ebben legelőször is, legalább az én véleményem szerint, egy sajátos bűvészmutatvány nagy szerepet játszott. Kádár János továbbra sem volt egyedül: megfelelő idő és kivárás után megjelent mellette Nagy Imre. Kádár János, és Magyarország egész képe is, értelmezhetetlen volt 1956 nélkül. Mindenütt, valószínűleg a moszkvai Kremlben is másképp kezelték Magyarországot és Kádár Jánost, mint a többieket 1956 okán: ez valamiféle beállítódássá vált. Amikor Kádár 1958 után nem sokkal elkezdett korlátozott, de határozott módon, bizonyos területeken, teljesen egyértelműen úgy viselkedni, mint az 1954-es Nagy Imre - mindenféle elvi meggondolást, ideológiai tisztázást mellőzve, merőben gyakorlati alapon -, ez nem kerülte el az elemzők figyelmét. Az 1960-as évek elejére lezajlott a magyar mezőgazdaság kollektivizásása, ez ugyan nagy visszaesést okozott a gazdaságban, de nem okozott semmiféle társadalmi krízist Magyarországon, mert ennek a kollektivizálásnak a társadalompolitikája, a praxisa igen közel állt ahhoz, amelyet Nagy Imre preferált volna, illetve ő javasolt, először a negyvenes évek végén, aztán az ötvenes évek közepén. Lezajlott bizonyos apparátusok meglehetősen felemás, de mégiscsak megtisztítása a sztálinistáktól, amit Nagy Imre 1954 őszén tervezett. Valljuk be őszintén, ekkor ő sem tervezte különösen mélyen.

Végül a félreértés. 1958-ban a közvélemény még mindig az 1956 decemberi önállótlan, kézzel vezérelt, Moszkvából dróton rángatott Kádár Jánost látta. Az akkori nemzetközi visszhang egészen egyértelműen Hruscsovot és az oroszokat tette felelőssé Nagy Imre kivégzéséért. Még évekkel, sőt évtizedekkel később is egész sor olyan életrajz, megemlékezés látott napvilágot, amely például Nagy Imre halálának helyét a Szovjetunióba tette, amely megkérdezte, vagy vélelmezte, hogy nem is biztos, hogy Magyarországon ítélték el, hogy magyar bíróság ítélte el, tehát ügyet sem vetve a Fehér könyvre, tartotta magát az a feltételezés, hogy Kádár nem felelős, nem Kádár a felelős vagy csak részlegesen felelős ezért a dologért. Amikor azután Magyarországon az úgynevezett konszolidáció, illetve az a folyamat beérett, amely során Kádár János Kádár János lett, mindenki örömmel felejtette el még azokat az egyértelmű utalásokat, közléseket is, amelyek az 56 utáni megtorlásra vonatkoztak, és azt az állapotot látták, amelyet a berendezkedő Kádár-rendszer a hatvanas évek elejére létrehozott. Azt gondolom, hogy ez a Kádár életrajz egyik központi rejtélye, és ennek a mikrofolyamatait kellene feltárni - ez valószínűleg pillanatokon belül megtörténik Huszár Tibor könyvének második kötetében, legalábbis remélem - amivel persze csak a feladat egyik, valószínűleg a könnyebbik aspektusa van „elintézve”, mert ezzel a rejtéllyel, Kádár berendezkedésével, rendszerének kialakulásával és hatásával ennél valószínűleg sokkal szélesebb körben is szembe kellene nézni és meg kellene érteni.

Köszönjük. De mivel a Bibó Társaságban vagyunk, ne feledkezzünk meg Bibó István véleményéről sem, aki köztudomásúan enyhén szólva nem kedvelte sem Kádár személyét, sem Kádár rendszerét, annak egyik fázisában sem, és élete utolsó éveiben azt a tömör megfogalmazást is megejtette, hogy „a Kádár-rendszer olyan, mint a méz: élni lehet benne, de mozogni nem". Azt hiszem, ez nagyon találóan foglalja össze a Kádár-rendszer ellentmondását.

Aczél György hivatkozott a Bethlen Gábor/Báthori Gábor hasonlatra Kádárral kapcsolatban. Analógiák: Bethlen István, Apaffy Mihály, illetve Nagy Imrére Báthori Gábor vagy Kemény János.

Tildyt akarták-e felelősségre vonni 56-ért?

A kormánynyilatkozat megjelenése, tehát január 6-a után, megalakult a gazdasági reformbizottság. Annak három volt kisgazda szakértő-vezetője volt: Varga István, Rácz és Bognár József. Azon feltétel mellett vállalták ezt a szakértői munkát, ha egyben őket, mint a Kisgazda Párt képviselőit nominálják erre a szerepre, a különvéleményüket nyilvánosságra hozhatják, és a zárójelentés tartalmazni fogja a feltételeket. Kádár válaszlevelét megelőzi egy érdekes dokumentum, amelyet Magyarországon közzétettek a Hiányzó lapokban. Andropov Moszkvába elküldi azt a jelentést, amiben a Kisgazda Párt és a Petőfi Párt 3-3 vezetője a kormánynyilatkozatról fejti ki a maga különvéleményét, és az utolsó mondat így hangzik: ezt az információt Kádár tudomására is hozta. Ez a gesztus sokértelmű,mint minden Andropov-lépés, de az egyik értelme az volt, hogy ezt a többpártosdit egyszer s mindenkorra le kell zárni. Kádár nem maga válaszol, hanem Apró Antalt bízza meg, írjon egy levelet, hogy részt vehetnek ebben a munkában, de hogy ez pártképviselet és hogy ők közjogi személyek, arról szó sem lehet.

Huszár Tibor és Litván György

Ezzel párhuzamosan van egy másik folyamat, amelynek a szálai szintén Kádár kezében futnak össze. Moszkvában, a magyar-szovjet kormányközi egyezmény aláírásakor, túl azon, hogy a hadsereg, a gazdaság és egyéb ügyekben milyen matt-helyzet jött létre, ma már számomra az is világos, hogy nem egyszerűen Nagy Imre-perről, hanem a Nagy kormány peréről volt szó. Ez Tildyre és Bibóra vonatkozó megállapítás is. Amikor Kádár hazajön, beszámol és elmondja, hogy elindítjuk a nagy pert, megkezdődtek a letartóztatások, a vizsgálatok, mert Maléter és Kopácsy vallomásaiból ez és ez derült ki (természetesen nem ezért, hanem mert ez volt az intenció). Egyidejűleg a BM azt javasolta (nem a BM javasolta, ők javasolták a BM-nek) hogy Bibó és Tildy ellen is induljon meg az eljárás. Kádár először azt mondja, hogy most ezt nem, mert jön a Parlament, várjuk meg, még remélte, hogy Kovács Béla vagy Erdei vagy Bognár igent mond, és csak a parlament után kapja meg a zöld utat az ő letartóztatásuk is. Ezek a kitérők dokumentálhatók, a rejtély legfeljebb az, miért húzza el Kádár januártól áprilisig.

Szerintem a per végső szereposztása különböző szempontok alapján alakult ki, és ez nem volt teljesen Nagy Imre kormányper. Ez biztosan szerepet játszott, de a konstrukció a Nagy Imre-per „világmagyarázat" jellegére utal: össze kellett rakni egy fő perbe mindazokat a tényezőket, amelyek magyarázatot adnak arra, hogyan omolhatott össze a szovjet típusú rendszer kártyavárként Magyarországon. És itt volt helye a kormánynak is, de a pártellenzékiek azért kellettek, hogy az összeesküvést bizonyítsák. Először a negyvenes évek végétől akarták bizonyítani, azután 53-tól, majd 55-ben határozták meg, mert az már nagyon gyenge lábakon állt volna. Tildy Zoltán beemelése értelmezhető úgy is, hogy vele a többpártrendszer került a vádlottak padjára, ahogy Maléterrel a nem kellően szilárd hadsereg. 56 november 4 után pedig persze Tildyéket figyelték, már akkor is, amikor kiszabadult a házi őriozetből, de az az érzésem, hogy néhány hétig vagy hónapig Kádár Jánosnak nem lett volna ellenére egy olyan többpártrendszer, amiben fügefalevélszerű pártok vannak, mint ahogy Lengyelországban volt, meg Kelet-Németországban, meg még egy csomó helyen, ha jól meggondoljuk. Tehát egy 1948 végi többpártrendszer, ahol már mindenki túl van a maga balatonkenesei értekezletén, meg már elfogadták a proletárdiktatúrát, meg a szocialista projektet meg mindenfélét, de azért még van egy Pártközpont, és lehet, hogy ebbe még Tildy Zoltán is belefér, noha ez azért elég nehezen elképzelhető. Egy-két kisgazdát azért mindig lehetett találni, bocsánatot kérek, meg nemzeti parasztpártit, meg szociáldemokratát. Ha jól emlékszem, a decemberi KB ülés után még volt szó az Ideiglenes intézőbizottaágban arról, hogy kellene valamilyen elvi platformot hozni a többpártrendszerről. Csak egy axióma volt, hogy az 1948-as pártegyesülést nem lehet visszacsinálni, de valamilyen parasztpárt lehetett volna.

Huszár Tibor (jelzi, hogy Rainer M. János szerkesztésében egy egész könyv szólt erről, és az ő Kádár könyvének is az utolsó 40 oldala).

Csak valószínűsíteni tudjuk, mert ilyen dokumentum nem áll rendelkezésre, hogy azon az estén Kádár Jánost ellopták, Münnich közvetítésével elcsalták. Vásárhelyi által is interpretált változat, hogy úgy ment el, hogy nem számított egy moszkvai úttal, máskülönben nem felöltő nélkül indul el a hidegbe... A lényeg, hogy amikor Munkácsról, mások szerint Uzsgorodról viszi őt a gép Moszkvába, nem tudja, hogy fogoly vagy dezignált miniszterelnök vagy pártelnökjelölt. Amíg Hruscsov úton van, Bukarest, Varsó, Belgrád, és az első PB ülésen Kádár megjelenik, többféleképp lehet interpretálni, hogy miért vállal fel ott egy olyan beszédet, amely sok elemében hasonlít a Szabad Kossuth Rádióban elmondott beszédéhez. Az egyik változat, hogy végigondolta, Magyarországon nincs esély másképp konszolidálni, mint ha bizonyos mértékig tudomásul veszik, hogy a munkásság egy részének ez a hangulata, hogy szuronyok hegyén ez egyszerűen nem megy. Ítt egyértelmű választ legalábbis én nem tudok adni. Ez többmotivációjú, a helyzet bonyolultsága okán nem is teljesen végiggondolható dolog. Az egyik komponens az lehetett, hogy mivel az oroszok ezt a beszédet ismerték, ott volt a corpus delicti, a kisebb veszteség az, hogy ha átköltve és belehelyezve egy ellenforradalmi kontextusba jobb, ha ezt ő mondja el, mintha elkezd valami másról jelenteni, és eléje teszik, hogy akkor ez a beszéd miért hangzott el? Azt pontosan tudta, hogy néhány szobával odébb ott a Rákosi, Gerő, Hegedüs, és fiatalabbak, Piros és mások. 3-án már egy végiggondoltabb változatot mond el, ahol az ellenforradalmi kontúrok már erősebbek. De betesz egy olyan mondatot, hogy ne csináljanak még egyszer bábkormányt, ahol az ő egész kettősségét... Mert a legnagyobb rejtélyről nem beszéltünk, hogy ebben az emberben mindig sokféle kettősség van egyidejűleg. A mérsékelt sztalinista és pártkatona, az ortodox internacionalista és a valamilyen módon magyar kommunista (ha Rákosi magyarországi kommunista volt, Kádár magyar kommunista)... Ezek mind ellentmondásosan vannak jelen, ellentétes cselekedetekre ösztönzők, és az időben más-más válik dominánssá. A jegyzőkönyv kivonatokból is világosan látni lehet, hogy ott az SZKP elnökségében dőlt el ez a dolog. Itt hadd utaljak a történelmi analógiák kérdésére: én nem tudok válaszolni. Aczél György problémagazdagon tudta elemezni, sokszor igazolni Kádárt is, önmagát is. De Erdély más. Itt van egy birodalmi komponens, egy geopolitikai elem, amivel számolnia kellett mindazoknak, akik itt politikai szerepet vállaltak 56 után. Lehetett nem vállalni, annak összes konzekvenciájával együtt.

Jegyzőkönyvek, dokumentumok léteznek, a hivatkozás a Döntés a Kremlben c. dokumentumkötetre vonatkozott, melynek szerkesztője éppen Rainer János.

Egy orosz kollégával együtt szerkesztettük. Csak egyet tennék hozzá: nem gondolod-e, hogy ebben a megfordulásban - mert én 2-a és 3-a között azt látok...

2-a az első nap, amelyet teljes egészében eltölt Moszkvában, ahogy ez fel van építve, ez lehetett kihallgatásszerűség - vagy meghallgatás, ha egy kicsit finomabban fogalmazunk. November 3-án Kádár már mint partner jelenik meg. Hruscsov is ott van. Nem gondolod-e, hogy a személyes rizikóval való számvetésnek is szerepe volt ebben? Annyira már ő is ismerte az oroszokat és a mechanizmus működését, hogy felmérje, hogy ha a hezitáló álláspontnál kitart, vagy ha igaz, amit Hruscsov memoárjainak ki tudja hányadik változata rögzít, hogy ő 2-3-ra virradóra haza akart jönni Budapestre és kijelentette, hogy ő továbbra is a magyar kormány tagja, nem mérhette-e fel a nagy zavarban, hogy könnyen ő is a vádlottak padjára kerülhet s hogy ennek mi a vége ? Hiszen addig 2-án is mondta: én megszavaztam a kormány mindkét döntését, a többpártrendszert és a Varsói Szerződésből való kilépést, hallhatta, hogy Hruscsov mit mondott, hogy ha Nagy Imre nem mond le, az ellenség szolgálatában áll - ezek mind világos kódok.

A válaszom teljesen egyértelmű: ezt végiggondolta, ebben a döntésben sok komponens van - szerepvállalás, fanatikus vakhit, de a tét az élete volt. A rejtély nem ebben van, hanem ha nem is ilyen kiélezetten, a szó egzisztenciálfilozófiai értelmében - a halállal való vis-á-vis volt ez az éjszaka - de a későbbiekben is vannak olyan szituációk, amikor döntési helyzetbe kerül, amikor döntését végiggondolja, és mégsem manifesztálja a motívumokat. Természetesnek tartom, hogy azzal az orosz PB-vel - neki voltak ugyan illúziói Oroszországról, de azt hiszem, azzal a 2-3 éjszakáján elszálltak, de Brezsnyevvel és Andropovval való kapcsolatában is rengeteg ilyen rejtélyes elem van. Ilyen volt az avidovói beszélgetés, de ott is van egy kockázati elem, ott is tudja, hogy mivel játszik. Brezsnyev leülteti és elmondja, mi az a négy pont, amiben a szovjet vezetés elmarasztalja - olyan butaságok, kár felidézni. Erre a válasza nem az, hogy Brezsnyev elvtárs, megértettem, hanem elkezdte Trianontól kezdve elmondani, hogy mik a magyarországi determinánsok, amik miatt egy másfajta politkai szükséges. Ezek ilyen jellegzetes kádári fordulatok, hiszen a végén az intenciót csak végre fogja hajtani, de nem egészen úgy.

Mikor lépett be Kádár az illegális kommunista pártba?

Egy mondatban: csak a KIMSZ-nek lett tagja, fegyelmi indult ellene, aztán jöttek a börtönévek, szociáldemokrata párttag lett, minden ellenkező, saját önéletrajzában is szereplő téves állítással szemben, ő nem volt az illegális KMP-nek tagja, csak a KIMSZ-nek, ott felfüggesztették a tagságát. 1941-ben vonták be újra az illegális munkába. Előtte sejtszerű kapcsolatba került Goldmann Györggyel, ez az ami bizonyítható, a többi legenda.

Zárszó gyanánt annyit tennék hozzá a Kádár rejtélyekhez, hogy a zárkózott egyénisége is azt hiszem hozzájárult az élete során jelentkező rejtélyek kialakulásához és tisztázatlanul maradásához. Jól emlékszünk, hogy amikor élete vége felé elindultak a kutatások a volt Párttörténeti Intézetben, akkor ő letelefonált az akkori igazgatónak, Huszár Istvánnak, és azt mondta neki: „Huszár elvtárs, nem azért tettük oda magát, hogy hagyja, hogy ottan mindenféle kutatók turkáljanak”. Ez volt a hozzáállása a történelemhez.

Huszár Tibor, Litván György, Baráth Magdolna és Rainer M. János

A másik, amiről hallottunk, hogy a Helsinki értekezleten, tehát már a hetvenes évek második fele, fáradtan leült egy fotelba és a rádió meg a televízió akkori tudósítója, Hajdú János odaült mellé, ez éppen az Andropov hatalomra jutásakor volt, hogy „Kádár elvtárs, önök az Andropovval pár fontos napot törtöttek szoros közelségben, ez jelentkezik a mostani kapcsolatukban?” Mire Kádár legyintett és azt mondta: „Én ott csak arra válaszolok, amit kérdeznek tőlem"."Ez jellemzi a kapcsolatok kétoldalúságát.