Elpocsékolt nemzeti érték

Nem előadást tartani jöttem, hanem arról a szívszorító méltánytalanságról, arról az ismétlődő és ma már helyrehozhatatlan félreszorítottságról beszélni, amelyben Bibó Istvánnak férfikora túlnyomó részében élnie adatott.

Bibóról szólva többnyire azokról a kivételes évekről – vagy pillanatokról – szoktunk megemlékezni, melyekben a 20. század közepének ez a legnagyobb magyarja a maga rendkívüli szellemi képességeivel, de úgy is, mint a nemzet élő lelkiismerete, egyrészt megszólalhatott, írhatott, taníthatott, másrészt – hacsak pillanatokra is – belefolyhatott a történelem alakulásába. Mint tudjuk, két ilyen kivételes helyzet volt, s nem több: az első 1945/46-ban, a második 1956-ban. Némi erőltetéssel az elsőt meghosszabbíthatjuk 1948-ig, a háború utáni években készült utolsó nagy tanulmánya megjelentetéséig; a másodikat pedig 1957-ig, amikor is Bécsben végre napvilágot látott a Magyarország helyzetéről és a világhelyzetről szóló, s külföldön nagy visszhangot kiváltó elemzése. De ismétlem, ez erőltetés. Mert például 1948-ban, amikor az a bizonyos utolsó – a magyarországi zsidókérdés háború utáni alakulásáról szóló, s mindmáig Bibó egyik főművének tekintett – tanulmány a Válasz c. kis példányszámú folyóiratban megjelenik, szerzőjének nyilvános tevékenységre lehetősége alig van, s mint fungáló egyetemi tanárnak már jó egy éve folyamatban van a leváltása. Nézeteinek széleskörű terjesztésére – más szóval arra, hogy szókimondó s ugyanakkor mélyre leásó elemzése egyfajta nemzeti önvizsgálat kiindulópontja legyen – pedig ekkor már a legminimálisabb esély sem nyílik. – a másik említett dátumról pedig elég legyen ennyi: amikor a bécsi Die Presse helyet ad a Budapestről kicsempészett „Emlékirat”-nak, Bibó István magyar állampolgár már hónapok óta letartóztatásban van és fárasztó, megalázó kihallgatások tárgya a budapesti Fő utcai börtönben.

Bibó István életútjának további alakulását az itt összejöttek többsége, föltehetőleg ismeri, legalábbis nagy vonalaiban. Tehát tud arról, hogy a kiszabadulása (1963) és a halála (1979) között eltelt több mint másfél évtizedben a szellemileg végig töretlen és alkotóképes Bibó Istvánnak nemcsak hogy hozzá méltó státusza nem volt, de publikálási lehetősége sem, még kevésbé olyan katedrája, amelyről tudását a felnövő nemzedékek akár egy kicsiny töredékéhez is eljuttathatta volna. Ha eltekintünk legközvetlenebb baráti körétől és a nyugati emigrációban élő (ott egyébként egyre nagyobb számú!) tisztelőitől, akkor azt a szörnyű megállapítást kell tennünk, hogy a hatvanas-hetvenes évek hivatalos magyar szellemi életében Bibó Istvánnak mintha még a neve is feledésbe merült volna. S így maradt ez egészen 1980-ig, amikor is a szellemi ellenállók körében összeálló, emlékezetes és gazdag „Emlékkönyv” útjára nem indította az egy évvel korábban sírba tett nagy magyar máig is tartó – vagy mondjuk inkább így: tartani látszó – reneszánszát.

De ez még nem minden. Tetszettek-e gondolni arra, hogy a 20. század e kiemelkedő elméjének életében egyetlen könyve sem jelent meg Magyarországon (ha nem számítjuk igazi könyvnek Szegeden közzétett doktori munkáit [1934, 1935], sem azt a vastagabb füzetet, amelyet 1947-ben az Új Magyarország c. hetilap a kelet-európai kisállamok nyomorúságát tárgyaló cikksorozatból megjelentetett)? Életének tehát sem a felfelé, sem, a lefelé ívelő korszakaiban egyetlen munkája sem kerülhetett könyvalakban a magyarországi olvasók asztalára. Ezt a szégyent aligha ellensúlyozza a Londonban élő barát és eszmetárs Szabó Zoltán máskülönben nagyszerű kezdeményezése, amelynek köszönhetően Bibó 1945 és 1948 között készült legfontosabb tanulmányai 1960-ban, gyűjteményes kötetben láttak napvilágot („Harmadik Út” címmel). Úgyszintén nem szolgáltatott igazságot Bibó Istvánnak az az 1976-ban, valahol Angliában, egy szinte ismeretlen kis könyvescég kiadásában megjelent kötet sem, amely a Nemzetközi Intézmények Bénultságáról – és annak orvoslásáról – szóló, általa oly fontosnak tartott munkáját angolra fordítva s erősen megcsonkítva végül is hozzáférhetővé tette, ha nem is a világnak, amint ezt szerzője remélte volt, de legalább a beavatottak egy szűkebb körének. Nemcsak azért volt ez elégtételnek kevés, mert a könyv ilyen formában Magyarországra be sem juthatott, s szerzője ezt követően már három évet sem élt, hanem és főleg azért, mert a megcélzott közönség – mármint a nemzetközi államközösség ügyeit intéző politikai és diplomáciai vezető réteg – Bibó e jelentős munkájának megjelenését észre sem vette, ennél fogva üzenetét sem hallhatta meg. E sajnálatos tényt a mindig tisztán látó, önáltatástól óvakodó szerző maga is regisztrálta egyik késői beszélgetés-szövegében.

S ezzel el is érkeztem rövid megszólalásom fő mondanivalójához.

Termett e szomorú században Magyarországnak egy sokoldalúan képzett rendkívüli elméje, aki a nemzetet izgalomban tartó sorscsapásokból és bajokból elindulva kristálytiszta világossággal helyezte be azokat a modern világ alakulásának adottságaiba és a problémarendszerébe. S ez a nagy elme, aki egyben nagy ember is volt, nemcsak hogy szuverén biztonsággal igazodott el a kor oly nagyszámú gondjában-bajában, de mint értékfelismerő és értékalkotó moralista még iránytűvel is rendelkezett ahhoz, hogy a lehetséges megoldások közül a legtisztességesebbet válassza ki (vagy ahogy ő mondta volna: a legtermékenyebbet). Bibó Istvánból, ha szerencsésebb égtáj alatt születik, minden lehetett volna: világviszonylatban elismert, nagy konfliktusok megoldásában közreműködő diplomata; valamely fontos nemzetközi szervezet vagy bírói testület tagja, elnöke, főembere; államférfi, aki nemcsak egy napig van hivatalban, hanem közmegelégedést kiváltó tevékenységével egy egész korszakra rányomja bélyegét; vagy hivatal nélkül is olyan nemzetnevelő, társadalmi- és pártviszályok fölött álló erkölcsi tekintély, akinek véleményét a közösség dolgát érintő minden fontosabb ügyben kikérik… Ez lehetett volna Bibó, ha nem egy olyan magyarhonba születik, amelyet előbb a „német hisztéria” (illetve az annak megfelelő belső) kerít hatalmába, majd pedig hosszú évtizedekre a szovjet totalitarizmus tapos le s foszt meg minden belső és külső autonómiától.

Ehelyett miként alakult élete és sorsa e letaposott honban? Rövid miniszteriális főhivatalnokság, ahol is fontos meglátásaiból született kezdeményezéseinek egyike sem valósul meg, vagy ha mégis, nem az általa elképzelt módon. Rövid két évig ténylegesen betöltött egyetemi katedra, majd az ezt követő harminc évben zérus lehetőség professzori hivatásának folytatására. De facto egy napig tartó államminiszterség (jó, igaz, ez az egy nap magyar viszonylatban felér boldogabb nációk egész évtizedével, de mint tudjuk, ez az egy hősies és kivételes nap öt és félévi fegyházba kerül majd az érintetteknek!). Aztán megint, mint már az ötvenes évek első felében is, vezető tisztségtől eltiltott, éppen csak túléléshez elegendő segédkönyvtárosi státusz, külföldi utazásra, tudományos publikálásra való legcsekélyebb remény nélkül. Belföldi tisztelőivel csak egészen szűk családi-baráti keretek között, külországi barátaival vagy szakmatársaival még úgy sem érintkezhetik, – még jó, ha egy-egy lopva kijuttatott levél révén valamicske életjelt adhat magáról. Az 1980-ban készült Bibó Emlékkönyv Kenedi János által készített életrajzi vázlatából idézem:

1974. június 6-án kelt meghívólevelet kap a genfi Institut Universitaire de Hautes Etudes Internationales igazgatójától. Élve a meghívás lehetőségével, három témakört óhajt tanulmányozni: az önrendelkezési elv és az állami szuverenitás témáinak újabb nemzetközi jogi és jogszociológiai irodalmát; a középkori német alkotmány- és politikatörténeti irodalmat; valamint az Osztrák-Magyar Monarchia újraértékelésével kapcsolatos irodalmat. Szeptember 12-én útlevélkérelmét visszautasítják, mert „kiutazása sérti a Magyar Népköztársaság biztonságát”. Fellebbezésére az útlevél elutasításának indoklását „kiutazása közérdeket sért” formulára enyhítik.

Az bezzeg nem sértette a közérdeket, hogy e kivételes elme idejének nagyobb részét kartotékírással, betegápolással, krumplira való sorban állással kellett, hogy eltöltse!

Persze tudjuk, s ez némi vigaszt ad, hogy Bibó István e mostoha évtizedek alatt is folytatta életművét, amely csak az eddig ismertek alapján is több mint 3000 nyomtatott oldalt tesz ki (s valószínűleg még ennél is többet, ha a feltárás alatt lévő munkajegyzetek kiadásra kerülnek). Még fontosabb, hogy Bibó gondolatai az elmúlt húsz évben mintegy közkinccsé váltak, melyekre hivatkozni még annak is ildomos, aki lelke mélyén nem sokat tart szerzőjükről, vagy éppen nem is ért egyet azok mélyebb tartalmával.

„Mintegy közkinccsé váltak”, mondom. De van-e ennek visszamenőleges hatálya is? Semmissé teszi-e például azokat a megalázásokat, amelyeket Bibó István, mint ember az akkori politikai és rendőri hatalom részéről, mint tudós pedig a (kommunista) akadémiai világ részéről elszenvedett? Fájdalom, nem. S még ennél is helyrehozhatatlanabb a nemzeti tudat korabeli alakulásának az a deficitje, amely Bibó István félreállításából, durva elhallgattatásából következett be. Azok az írások, amelyeket Bibó 1945 és 1948 között tett közzé, s amelyeket elsőként Szabó Zoltán gyűjtött egybe, nem azért készültek, hogy szerzőjük velük tollát csillogtassa, hanem egy komoly, széles körű és mélyreható nemzeti önvizsgálat kiindulópontjául szolgáljanak. Nemcsak a zsidókérdést illetően, hanem a középosztály és az elit szerepéről, a Trianon-komplexusról, az uralkodó közszellem hamis realizmusáról, az emberi méltóság elmaradt forradalmáról, s még annyi másról. Megtörtént-e – akkor vagy az óta – ez az önvizsgálat?

S itt jutok el e rövid elmélkedés legsúlyosabb kételyéhez. Állítható-e, hogy az életút mostohaságát a későbbi gondolatok megtermékenyülése ellentételezte? Mondhatjuk-e hogy az 1980-at követő Bibó-reneszánsz nyomán új fejezet nyílt a magyar társadalom, elsősorban a politizáló társadalom, gondolkodásában?

Kéretik nem félreérteni ezt a kérdőjelet: egy pillanatig sem vonom kétségbe, hogy Bibó Istvántól, amióta ismét hozzáférhetővé vált Magyarországon, sokan és sokat tanultak. Magam is látom, hogy a politikai publicisztikában neve rendszeres hivatkozás, s van egy-két mondata, amelyet minden magára adó tollforgató szinte kívülről citál. A felsőoktatásban néhány dolgozata olykor tananyag is. De a hivatkozásokat túlmenőleg élnek-e az elvei is? Az üzenetei? A figyelmeztetései? Irányadóvá vált-e az az embereszmény, amely életművét összetartja, az a közösségi szemlélet és stílus, amely a „bibóiasságnak” talán a legesleglényegesebb tartalma?

Ezt az életeszményt, ezt a stílust, ezt a mélyebb erkölcsi tartalmat itt most egy-két mondatban összefoglalni túl nagy feladat volna, s ezért e ponton inkább meg is állok. De talán nem egészen alaptalan az a reményem, hogy az itt ülők többsége érti és érzi, hogy miféle dolgokra gondolok. Más szóval, hogy amit a mai magyarországi közéletből hiányolok, az a tisztességnek, az igazmondásnak, a bajokkal való őszinte szembenézésnek az a szelleme, amely Bibó minden írásából első pillanatra megcsapja az olvasót. Bibó nem az ellentétek élezését, hanem a közöttük való kiegyenlítésre – a méltányos kompromisszumra – való törekvést tekintette mind az ésszerű, mind az emberséges politika irányadó elvének. Eszménye nem az öncélú (gazdasági, politikai, technikai) hatékonyság volt, s még kevésbé az olcsó siker, hanem az eszközök igazságos elosztása és a közösség jól átgondolt céljaival való összhangba hozása. Nem a győzelem, hanem a minden ütköző érdeket és nézőpontot valamiképpen méltányoló béke. Nem a saját igazunk harsány hangoztatása, hanem a másik igazának a megértése és figyelembe vétele. A nézetek pluralizmusát és egymással való harcba bocsátását nem a harc élvezetéből tekintette szükségesnek, hanem mert maga is vallotta azt a szókratészi elvet, hogy az igazsághoz csak az ellentétek szintézisén keresztül lehet eljutni. Bibónál a nemzeti és az egyetemes mindazonáltal nem ellentétpárt képezett, hanem egymást kiegészítő nézőpontot. Hagyomány és fejlődés nála egyetlen gondolati ívbe illeszkedett, ezért is tudott ő egyszerre liberális, konzervatív és szocialista lenni. Az ő szemében e három elvrendszer mindegyike nélkülözhetetlen eleme az emberi méltóságnak.

Nos, hadd fejezzem be épp ez utóbbi gondolattal. A mai magyarországi közéletből én ezt az ökumenikus értékszemléletet hiányolom, márcsak Bibóra gondolva is, a legfájdalmasabban. S ha ennek a mi kis társulatunknak, a Bibó István Közéleti Társaságnak egyáltalában értelme van, akkor az nem lehet egyéb, mint e bibói szemlélet hirdetése, szolgálata, megtorpanás nélküli folytonos szorgalmazása.

A politikai népiség ideológusa

Bibó István a népi mozgalomban

Amikor a Bibó István Közéleti Társaság felkért, hogy a neves politikai gondolkodó és író születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából rendezett szimpóziumon tartsak előadást, minden hosszabb mérlegelés nélkül olyan tárgyat választottam, amelyet az életmű megítélése szempontjából fontosnak és időszerűnek tartok. Ez Bibó viszonya a népiséghez és szerepe a népi mozgalomban. Már előadásom címe is érzékeltetni engedi, hogy a népi mozgalomhoz tartozónak tekintem, még ha szemléletének vannak is érintkezési pontjai más eszmerendszerekkel és politikai irányzatokkal. Ma is csak azt vallhatom, amit évtizedek óta több írásomban érzékeltetni próbáltam: a bibói gondolkodás legfontosabb eleme a népinek nevezett felfogás és látásmód. Ennek következtében nem lesz meglepő, hogy ismétlésekbe kell bocsátkozzam, előre is azok elnézését és megértését kérve, akik e tárgykörben publikált korábbi dolgozataimat érdeklődésükkel és figyelmükkel tüntették ki.

Bibó Istvánt a temetésén mondott gyászbeszédében Illyés Gyula úgy jellemezte, mint aki „világos gazdasági, jogi és bölcseleti eszmerendszert kívánt adni egy eredeti szellemi, művészi mozgalomnak. Amelynek írói jobbára ösztönösen egy katasztrófába sodort népréteg és egy katasztrófa előtt álló ország ügye mellé álltak: fölismerve és vállalva, hogy van hely és kor, amidőn a szép és az igaz elválaszthatatlan szolgálata cselekvést parancsol”.

A költő a népinek nevezett mozgalomra gondolt és Bibó munkásságának 1945 és 1948 közötti, valamint 1956–57-es korszakára utalt, amikor az tanulmányaival és cikkeivel egy nemzetet segített a világ dolgaiban eligazodni, és önnön lehetőségeiről tájékozódni. Ez írások a népiség szellemében fogantak és nagymértékben hozzájárultak olykor homályosnak tetsző kérdések tisztázásához. Ezeket a húszas évek végén és a harmincas évek elején fellépett írónemzedék tagjai vetették fel, de a következtetések levonásának módját és a belőlük fakadó politika megvalósításának menetrendjét mintegy mozgalmi ideológusként – valamivel később Bibó István dolgozta ki.

A népiség eszméjével a század első évtizedei eszméltető íróinak és gondolkodóinak műveiben találkozott először. Történelmi és társadalomtudományi érdeklődése felkeltette figyelmét azok iránt a fiatal költők és írók iránt, akiket nagyfokú társadalmi érzékenység és a nemzeti közösségért érzett felelősségtudat jellemzett. Etnográfus apja és némely szegedi professzora révén többekkel személyesen is megismerkedett.

Népi tájékozódásának első írásos dokumentuma a nála idősebb hajdani szegedi diáktársáról, Erdei Ferencről írt és a Társadalomtudomány című folyóiratban 1940 kora őszén megjelent tanulmánya. Ebben nemcsak barátja tudományos munkásságát méltatja, de a bevezetőben kitér a falukutató irodalom elemzésére is. Kifejti, hogy helytelen a falukutató irodalmat vegyes műfajnak tekinteni, „amelyet irodalmi, tudományos és politikai szempontok szerint más-más értékelés illet meg”. Szerinte a művekben „egységes jellegű írói és gondolkodói megnyilvánulás” észlelhető, az irodalmi, tudományos vagy politikai szándékoknak előtérbe kerülése egyiknél vagy másiknál csak színezi az összképet. „Mindnyájuk munkásságának közös alapvonása – írta – hogy a magyar nemzeti közösségnek egy történeti helyzetéhez kapcsolódik. Ennek a történeti helyzetnek egy lényeges jellemzője van: az, hogy válságos helyzet.” A falukutató irodalom szerinte válságirodalom, a magyar parasztság válságának irodalma. Valóban irodalom, mert az írói lelkiismeret az, amely a válságot megérzi, de nem kevésbé tudomány is, mert a válságban általános érvényű igazságokkal kell rendet teremtenie: végül ugyanannyira politika is, mert a válság megoldására, a válságba jutott közösségben a lehetőségek és szerepek új elosztására irányul.

Ez az irodalom vonta először kétségbe azt a közhitet – írta Bibó –, melyen az első világháború utáni magyar konszolidáció nyugodott: hogy ti. az egész magyar parasztság elégedett sorsával és életformájával, elfogadja és követi a történelmi osztályok vezető szerepét, és a kisgazdamozgalom révén megtalálta a politikai érdekvédelem és érvényesülés kielégítő útját. A magyar parasztság válságának irodalma – folytatta Bibó – „mutatott rá arra, hogy a parasztság nagy tömegeinek az életnívója a szoros szükség és a tehetetlen nyomorúság között mozog (Szabó Zoltán), a parasztság körében felbukkanó társadalmi patologikus jelenségek (egyke, szekták) nem helyi okokból származnak, hanem a nyomor, földtelenség és rossz földbirtokeloszlás szorító és sorvasztó hatásából (Kovács Imre), és a parasztság nemcsak hogy nem lojális követője a vezetését igénylő osztályoknak, hanem anyagi és erkölcsi érdekeivel teljességgel ellentétes vezetést érez, tud és tűr maga felett (Féja Géza)”.

Amikor 1944 végén és 1945 elején bekövetkezett a hatalomváltás és elindult a korforduló jellegű társadalmi változás, Bibó azokkal tartott, akik – a kiváltságosok osztályával való szolidaritást megtagadva – a válsághelyzet felszámolásán munkálkodtak. Útja a napi politikai tájékozódásban is erre vezetett. A háborúban szemben állt a németbarát irányzattal. Azokkal tartott kapcsolatot, akik a függetlenségi eszme és a demokratikus fordulat híveinek számítottak.

A háború befejezésekor és a koalíciósnak nevezett új rendszerben a népiek táborában találjuk. Szerepet is vállalt, jelezve vele, hogy részt akar venni abban a szellemi és anyagi újjáépítésben, amely nem éppen kedvező körülmények között, 1944 végén indult. Engedett a régi barát, Erdei Ferenc hívó szavának, aki mint belügyminiszter a minisztérium közigazgatási főosztálya élére aligha találhatott volna jobb szakembert, mint Bibó Istvánt. 1944 végén a Debrecenben szerveződő belügyminisztériumba került, majd a kormánnyal 1945 tavaszán áttelepedett Budapestre. 1945–46-ban csaknem kizárólag a magyar közigazgatás reformjával foglalkozott. 1945-ben a politikatudomány tanszékvezető tanára lett a szegedi egyetemen, ahol mint magántanár 1940-től jogbölcseletet adott elő. A politikai helyzet alakulása mindinkább elkedvetlenítette, hamarosan úgy érezte, hogy felfogásával és előadásmódjával nem tudja kielégíteni az egyetemi elvárásokat és kötelező előírásokat. Felmentését kérte és utána csak úgynevezett kis kollégiumokat tartott. Tanársága 1950 őszén szűnt meg. közben 1947-től két éven át a Kelet-európai Tudományos Intézet helyettes elnöke volt. A szélesebb közönség 1945 őszétől kezdve elsősorban, mint tanulmányírót ismerhette meg. Egymás után láttak napvilágot nagyrészt a népiek Illyés Gyula és Sárközi Márta által irányított folyóiratában, a Válaszban, valamint a Nemzeti Parasztpárt napilapjában, a Szabad Szóban történelmi és politikai esszéi, tanulmányai, cikkei. Ezek eredeti gondolkodót, a magyar állapotok pontos ismerőjét és világosan fogalmazó írót mutattak.

A népi mozgalomhoz tartozónak tekintette magát. Az azonban nem mondható, hogy minden további nélkül elfogadta volna a népiek mindegyikének minden szavát, gesztusát, tettét. Egy már halála után ismertté vált levelében azt írta, hogy „ha szükség volna rá, össze tudnám foglalni a népieknek, pontosabban egyes népieknek minden felróható eltévelyedését vagy hibás állásfoglalását”, de nyomban hozzátette, hogy „az egész mozgalomhoz való személyes kapcsolatom lényege nem az, hogy minden állásfoglalásukat kritikátlanul magamévá tegyem, hanem az, hogy túl a magyar realitáshoz való minden más mozgalomnál nagyobb közelségükön, van egy olyan jelentőségük, amelyik túlnő a magyar viszonylatokon, az tudniillik, hogy egy olyan radikális mozgalmat testesítenek meg, amelyik egyszerre foglalta magába a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét, egy olyan szintézist, amelyet az óta is hiába próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek, amelyek mind a szabadság központi ideológiájából vezetik le magukat anélkül, hogy ezt a kielégítő szintézist létre tudnák hozni. Elsősorban ez az én ide tartozásomnak a motívuma”.

Népinek vallotta tehát magát. A Nemzeti Parasztpárt belső életében azonban nemigen vett részt, csak olykor-olykor vállalt pártmegbízást, vagy szerepet. Kovács Imre egy 1980-ban megjelent írásában szemére vetette, hogy „az Erdei-féle hírhedt Belügyminisztérium egyik főoszlopa volt, mint a közigazgatási osztály vezetője” és „sohasem foglalt állást a parasztpárt belső vitáiban”. Mindkét szemrehányást alaptalannak érzem. Ami az Erdei-féle belügyminisztériumot illeti, ma már eléggé köztudott, hogy elsősorban közigazgatási intézmény volt és nem rendőri főhatóság, legalábbis nem annak a rendőrségnek a főhatósága, amely miatt némelyek „hírhedt”-nek minősítették. A kilengésekért és brutalitásokért felelős politikai rendőrség felügyelete ugyanis nem tartozott a belügyminiszter hatáskörébe. Maga Kovács Imre említette többször, hogy amikor szóba került, esetleg utóda lesz Erdeinek, és Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke megkérdezte, milyen feltételekkel vállalná a belügyminiszterséget, habozás nélkül válaszolta, hogy a „rendőrség az egész országban neki engedelmeskedik”. A szovjet marsall azt felelte: „Maga nem lesz belügyminiszter Magyarországon”. A politikai rendőrség továbbra sem a belügyminiszternek engedelmeskedett, hanem Rákosinak és a szovjet megszállóknak. A lakosság nem, vagy csak részben és felületesen ismerve a valóságos hatalmi viszonyokat, a belügyminisztert tette felelőssé a rendőri túlkapásokért. Erdei legfeljebb azért volt elmarasztalható, hogy vállalta a belügyminiszterséget annak tudatában, hogy csak formailag, de nem a valóságban a belügyek, benne a rendészet irányítója. Bibónak belügyminisztériumi – merőben közigazgatási, azon belül is elsősorban elméleti közigazgatási (hiszen a közigazgatás reformjának jogi megalapozásán és a vonatkozó törvény megalkotásán dolgozott) – munkáját csak az bírálhatná, aki politikailag szemben állott az egész akkori magyar kormányzattal. Kovács Imre viszont a kormányzat belső köreihez tartozott, mégha nem volt is valóságos hatalma és érezhető befolyása az események alakulására.

Ugyancsak méltánytalan volt felhánytorgatni, hogy Bibó nem foglalt állást a Parasztpárt belső vitáiban. Ha ez kifogásolható, akkor az is kifogásolható, hogy a Parasztpárt – amelynek Kovács Imre főtitkára, majd alelnöke volt – olyan felkészült politikai gondolkodónak, mint Bibónak, semmilyen párttisztséget nem kínált fel. Nem volt tagja sem a politikai bizottságnak, sem az országos választmánynak vagy más testületnek. A pártközpont sem törekedett nagyon arra, hogy a gyűléseken és értekezleteken szónoknak, előadónak felkérje, noha már 1945 őszétől – a magyar demokrácia válságáról írott tanulmánya megjelenése után – nyilvánvaló volt, a párt számára mily hasznosítható értékkel rendelkezik. Csak az 1947-es választások előtt beszélt néhány vidéki értelmiségi gyűlésen. Bibónak nem volt kellő illetékessége, hogy a párt belső viszályában állást foglaljon. Kétségtelenül emelte volna a Kovács Imre nevével fémjelzett autonomista és demokrata irányzat súlyát és tekintélyét, ha Bibó is támogatja, vagyis szembefordul Erdeivel. Ezt nem tette meg. Talán azért sem, mert fiatal koruk óta barátok voltak és emberileg is közel álltak egymáshoz. Bibó politikája azonban éppen olyan távolt volt Erdei elképzeléseitől és törekvéseitől, mint Kovács Imréé. Erdei sem tekintette Bibót politikai partnernek, még barátságuk ellenére sem.

Nem véletlen, hogy 1946-ban, amikor újra megindult a Válasz és ez a parasztpárti írókat is döntés elé állította, Bibó fenntartás nélkül támogatta írásaival Illyés Gyulát és Sárközi Mártát, a Válasz elindítóit. Erdei és Darvas viszont tüntetően elkülönítette magát a népiek folyóiratától. Helyette a kommunista irányítású koalíciós baloldal által alapított Forumban publikáltak. Bibó István és Kovács Imre politikailag egyazon irányzat és törekvés szószólói voltak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Kovács 1946-os „A demokrácia útja Magyarországon” című Válasz-tanulmánya, amely lényegében továbbgondolása annak, amit Bibó 1945 végén „A magyar demokrácia válságá”-ban a politikai erők súlypontáthelyezéséről megpendített. Mind a két írás közös harmadik utas szemléletük terméke. Barátokká mégsem váltak. Ennek folytán Kovács Imre harminc év távlatából is inkább a különbözőséget emelte ki. Oka hűvös személyi kapcsolatuk lehetett. Bibó úgy érezte, hogy a „népfi” Kovács nem szívleli, mert „úri” családból származik, Kovács Imre pedig mindvégig fő ellenfelének, Erdei Ferencnek a kebelbarátját látta Bibóban.

A népi mozgalomról és a parasztpártról a háború után kialakult nézeteit Bibó István 1947-ben egy tanulmányban és egy cikksorozatban foglalta össze. A tanulmány a Márciusi Front alapításának tizedik évfordulója alkalmából íródott és 1947 nyarán jelent meg a Válaszban. Ebben írta azt az egész népi mozgalomra is illő tételét, hogy „arra nézve, hogy a magyarság szabad-e vagy sem, igazán biztos mértéke van: a magyar paraszti milliók emberi állapotának foka. Amíg ezen a mértéken mérve nem üt a teljes emberi szabadság órája, addig azok, akik a Márciusi Front útját követik, nem eshetnek azoknak a magyar hazafiaknak a tévedésébe, akik azt hiszik, hogy Magyarország akkor szabad, ha pusztán politikailag szuverén, de nem eshetnek azoknak a jó demokratáknak a tévedésébe sem, akik azt hiszik, hogy Magyarország akkor már szabad, ha a szabadság szószólói uralmon vannak”. A Márciusi Frontról írott szöveg tömör megfogalmazásban találóan világította meg a népi mozgalom felismeréseit és belőlük levont következtetéseit. Erényei következtében méltán sorolható a huszadik század legjelentősebb magyar kezdeményezései közé. Bibó pedig illő és megérdemelt helyére tette a magyar eszmetörténetben.

Személyes sorsában a Parasztpárt működésének 1949. februári és a Válasz megjelenésének 1949 tavaszi beszüntetése után politikai háttér és közlési fórum nélkül maradt. Hamarosan megvált a Kelet-európai Intézetben viselt tisztségétől is. Egy ideig még eljárt Szegedre egyetemi előadásokat tartani és ennek 1950 őszi befejezése után 1951-ben könyvtáros lett. 1978 júniusában a népi mozgalomról németül írott és Németországban kiadott munkámhoz fűzött terjedelmes észrevételeiben az 1950-es helyzet és légkör jellemzésére megemlítette, hogy „mielőtt Rákosinak a szociáldemokraták elleni akciói megkezdődtek, minden jel szerint komolyan mérlegelte a parasztpárt, mondjuk így, centrumának vezető tagjai elleni hasonló akcióit: elsősorban Veres Péter és Farkas Ferenc látszottak kitűzött célpontokul, anyagot gyűjtöttek ellenük, követték őket, aminek az egyik következménye volt Farkas Ferenc akkortájt történt öngyilkossági kísérlete. Nem sokkal ezután azonban a veszélyes szél elfordult tőlük és a szociáldemokraták kerültek sorra”. Farkas Ferencnek, a parasztpárt pénzügyi és gazdasági fő szakemberének öngyilkossági kísérlete 1950-ben történt. Bibó nem említette, de nem lehetetlen, hogy a parasztpárti centrum ellen tervezett akció őt is fenyegethette, mivel Veres és Farkas mellett annak harmadik neves tagja volt.

Az 1956 őszi forradalmi napokban Bibó István nevével először október 31-én találkozunk, ismét a népiek körében. A Petőfi Párt alakuló gyűlésére a városligeti Vajdahunyad várába csak késve érkezett, mert előtte jelen volt az Egyetemi Könyvtár forradalmi bizottságának választásán. A párt nevének eldöntéséről folyó vitában ezért nem vehetett részt. Az ő javaslata a „Nemzeti Radikális Párt” lett volna. A Petőfi Párt nevet nem érezte elég konkrétnak, nem utalt kellően a követendő politika tartalmára.

Bibó tagja lett a Farkas Ferenc főtitkár vezetése alatt álló ideiglenes vezetőségnek. E vezetőség az írókból álló irányító testülettel együtt jelölte ki azt a két személyt, aki a pártot a Nagy Imre által alakított nemzeti kormányban képviselte. A két Petőfi-párti államminiszter Farkas Ferenc és Bibó István lett. E minőségében írta Bibó a szovjet támadás napján, november 4-én emlékezetes Nyilatkozat-át. A nemzeti kormány éppen hogy megalakult, a forradalom eltiprása következtében máris megdőlt. 1956 október végén és november elején a népiek közül csak Erdei Ferencet találjuk a Parlamentben Nagy Imre környezetében. Bibó szerint egy miniszterelnökségi államtitkár szerepét töltötte be, egészen november 3-ig vezetve a minisztertanácsi adminisztrációt. Ilyen minőségben lett polgári tagja annak a kormánybizottságnak, amely november 3-án délután Tökölre, a szovjet főhadiszállásra indult, a szovjet csapatok kivonulásának megtárgyalására. Nagy Imrével és Maléterrel együtt őt is letartóztatta a szovjet titkosrendőrség. Parasztpárti politikus, Szigethy Attila irányította a győri forradalmi eseményeket. Õ is áldozata lett a szovjet megtorlásának.

Bibó István nézetei a forradalom eseményeiről, leverésének következményeiről és a tennivalókról eléggé ismertek. November 4-i Nyilatkozat-a, a kibontakozás lehetőségeit tárgyaló tervezet-e és 1957-ben a forradalmi események értékeléséről készített (első ízben külföldön, német nyelven megjelent) elemzése világosan mutatják, hogyan gondolkodott a magyar nép megmozdulásáról és a forradalmi vívmányok megmentésének lehetőségeiről.

Maradna befejezésül talán annak rövid bemutatása, hogyan látta és ítélte meg a népi mozgalmat, annak sajátosságait, erényeit, fogyatékosságait és hibáit. Erre vonatkozóan kimerítő tájékoztatást nyújtanak a népi mozgalomról írott és már említett könyvem bírálatait tartalmazó megjegyzései. A mozgalom meghatározását és elhatárolását, valamint a népi és a népies fogalmának különbségét érintve kifejtette, hogy eltérés van a „nép” kifejezés egyrészt nyugat-európai (Volk, people), másrészt közép- és kelet-európai értelme között. „Ez utóbbi területen – írta – ez a kifejezés az alsóbb, többé-kevésbé elnyomott vagy kizsákmányolt, de politikai hatalomra hivatott osztályokon és embertömegeken felül, jelent valami nemzetileg jellegzetest, etnikait, nyelvit, valamiféle sajátosságokat hordozót, és jelenti mindig azt a felfogást, hogy a többé-kevésbé megbomlott politikai keretek helyreállításában az etnikai jellegzetességeket hordozó néptömegnek – elsősorban a parasztságnak – különleges jelentősége van. Ezt a mellékértelmet a nyugat-európai nyelvekben a people szó nem hordozza. Viszont hordozza ezt a „nép” szó mind az erősen baloldali jellegű kelet-európai mozgalmakban, mind pedig a szélső jobboldali jellegű német mozgalomban. A terminológiának ezzel a közös vonásával azonban egyben a hasonlóság be is fejeződik…”

Bibó a magyar népi mozgalmat, a 20. századbeli hasonló kelet-közép-európaikezdeményezésekkel összehasonlítva a „legérdekesebb”-nek és „leggazdagabb”-nak látta. Szerinte fő vonásai: „a) az, hogy kiváltója a magyar parasztságnak, mindenekelőtt az igen nagyszámú szegényparasztságnak még kelet-európai összehasonlításban is példátlan mértékű anyagi és szellemi nyomorúsága, B.) az, hogy kísérő jelenségeként egy igen kiterjedt és gazdag szellemi tevékenység jelentkezett, elsősorban az irodalom és a társadalomtudományok terén, c.) az, hogy egyenletes fejlődés esetén egy igen gazdag és eredményes politikai reformkor inspirálója lehetett volna, D) bár kidolgozott és dogmákba foglalt ideológiája nem volt, de eszményeinek és kritikai hozzáállásának a végiggondolásából egy olyan elvi gondolatsor következett volna, amely a kommunizmus és kapitalizmus hagyományos, ma már nagymértékben sterillé vált, de a világot ma is uraló ellentétén túlmutat, s ezáltal ennek a mozgalomnak népi és nemzeti és társadalmi kereteken túlmutató általános érvényű tanulságait is magában rejti”.

Az 1956-os Petőfi Párt elveiről és magatartásairól szólva Bibó megjegyezte, hogy részben az idő rövidsége miatt nem volt részletesen kidolgozott programja, de politikai filozófiáját tekintve reá is vonatkoztatható, ami az egész népi mozgalmat jellemezte. „Mindenekelőtt igenlően viszonyult az egész francia forradalmi hagyományhoz, annak demokratikus szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavához, csak éppen annak eredeti értelmében és nem beléjük értelmezve azokat a torzulásokat, amelyeket azóta különböző ún. ideológiák ehhez hozzákapcsoltak. Vagyis a szabadság jelszavához nem kapcsolták hozzá a nagytőke és a nagyvagyon korlátlan hatalmát, mint szabadságot, az egyenlőség fogalmához nem kapcsolták hozzá a centralizált államhatalmat, mint amelyik majd hivatott lesz ezt az egyenlőséget biztosítani. Az agrárkérdésekben volt egy világosan körülhatárolt jelszavuk, ami kb. abban állt, hogy a paraszti életforma szabadságát hirdetik meg, ez magában foglalta mind a magántulajdon szabadságát, mind a szövetkezés szabadságát. Magukévá tették a teljes parlamenti demokrácia egész követelményrendszerét, többpártrendszerrel és független bírósággal, sajtó-gyülekezési és gondolatszabadsággal együtt.”

Bibó már érintett 1978-as levele szokás szerint nem időszerű és helyes a népi mozgalomban csak agrárkérdések megoldására és a szegényparasztság sorsának javítására irányuló törekvést látni. De ha tekintetbe vesszük, hogy a világot és emberiséget foglalkoztató problémákat időben felismeri, a világot ma uraló ellentéteknek a terméketlenségén túlmutató felfogást hirdet és feleletet tud adni a kor által, és – tegyük hozzá – különösen a magyarok által lakott területeken felvetett kérdésekre, amelyekre máshonnan kielégítő válasz nem érkezik „a népi mozgalom aktualitása és inspiráló hatása – mint Bibó írta – semmiképpen sem tekinthető lezártnak, még ha nem is reá való hivatkozással jelentkezik ezeknek a gondolatoknak az érvényesülése”.

Morál, érték és politika Bibó István gondolatvilágában

Az egyetemi pályafutás és az azt követő évek fényes karrier ígéretét hordozzák Bibó István számára. Tehetsége, szorgalma és társadalmi helyzete, valamint társadalmi kapcsolatai úgyszólván predesztinálják rá, hogy a kulturális és politikai elit tagja legyen. 1934-ben elnyeri az államtudományok kormányzógyűrűs doktori címét. 1933–34-ben a bécsi Collegium Hungaricum állami ösztöndíjasa, 1935–36-ban pedig Genfben a Rockefeller Alapítvány által fenntartott nemzetközi posztgraduális főiskolán tölt el egy újabb ösztöndíjas évet. A következő három esztendőben Hágában és Genfben kap rövidebb tudományos ösztöndíjakat. Bécsben Verdross és Merkl előadásait hallgatva és szemináriumait látogatva már megkezdett jogfilozófiai kutatásait folytatja, Genfben Ferrero, Kelsen és Guggenheim segítségével a nemzetközi jogra, diplomáciatörténetre és a politikai legitimáció történetére vonatkozó ismereteit mélyíti el, miközben a Népszövetség működési mechanizmusainak elméletét és gyakorlatát tanulmányozza.

Külföldi útjairól hazatérve megkezdi közhivatalnoki pályafutását is: még 1934-ben kinevezik fogalmazógyakornoknak a budapesti királyi törvényszékhez. Gyakori külföldi távolléte ellenére gyorsan emelkedik a hivatali ranglétrán: 1938-ban királyi törvényszéki jegyző, 1939-ben királyi bírósági titkár, 1941-ben törvényszéki bíró, majd pedig még ebben az évben miniszteri titkár lesz.

Mindazonáltal a tudósi és a hivatali karrier állomásai mégsem adnak teljes képet Bibó István életének erről a szakaszáról. A külső életút ugyanis meglehetősen egyoldalúan a létező hatalmi struktúrákba betagozódó középosztálybeli fiatalember szokványos alakját sejteti. Ezzel szemben az 1930-as években írott leveleiben a fennálló viszonyokkal mélyen elégedetlen, aktív politikai szerepre törekvő radikális társadalomreformer képe jelenik meg. Tudjuk, hogy a politika kezdettől fogva érdekli, vagy pontosabban: a politika érdekeli kezdettől fogva. Egy 1935. december 13-án datált levelében a következőket írja legjobb fiatalkori barátjának, Erdei Ferencnek: „Egyetlen bennem rejtező hiba hívhatja ki most vagy később szerető rosszallásodat: hogy hajlandó vagyok elvi síkon többre becsülni a kontemplatív, szellemi aktivitást, mint a politikait – ami gyakorlati síkon lustaságnak is nevezhető –, ez azonban nem hiszem, hogy bajok forrása lehetne, mert 1) születéstől ellenkezés van bennem a politikum teljes elhagyásával szemben; 2) kontemplatív szellemi aktivitáshoz atmoszféra is kell, mely országunkban ma annyira hiányzik, hogy itt tisztességes ember vagy politikus lesz, vagy kivándorol.”

Ez az idézet jól érzékelteti, hogy Bibó érdeklődésének középpontjában a politika világa áll. Azonban hogy ez voltaképpen mit is jelent, csak akkor érthetjük meg, ha látjuk, mit értett politikán. E tekintetben Az európai egyensúlyról és békéről (1943–44) egyik gondolatmenete, mely a politikai hisztériák természetét elemzi, egyfajta definícióval szolgál: „Bizonyára csodálkozni fognak azon is, hogy a politikumnak helyenként egész népek lelki habitusát deformáló hatást tulajdonítunk, holott köztudomású, hogy a világon mindenütt az emberek többsége apolitikus, sőt politikaellenes. Azonban az a politikum, amiről itt szó van, nem az, amit az emberek a» politikus «nevével szoktak összekapcsolni, s amivel szemben valóban többnyire közönyösek vagy ellenségesek, hanem a» polisz «, a közösség ügye, helyzete és viszonya az egyes emberhez. Ez pedig az emberek túlnyomó többségét nagyon is érdekli.”

Bibó politika-felfogásának kétségkívül van bizonyos antikizáló jellege, koncepciójában nagy hangsúlyt kapnak a politikai erények. Emberképe is mutat bizonyos antik hatásokat, hajlik arra, hogy az embert zoón politikónnak tekintse. Az általa oly sokat emlegetett félelem mindenekelőtt a politikai szféra deformációját eredményezi, azonban ennek a betegségnek a gyógymódja maga is politikai jellegű. A szabadság számára is nagyon fontos politikai erény, ha nem is az egyetlen erény. Pontosan ez a citoyen-ethosz az, ami őt több vonatkozásban rokonítja a republikanizmus gondolatkörének olyan képviselőjével, mint Hannah Arendt. Amikor pedig a citoyenlét garanciáját a kistulajdonban véli megtalálni, Arisztotelész véleményét követi, aki a polgári, tehát a politikai létezés garanciáit a létfenntartás korlátai közül kiemelő vagyonban látta. Nem kétséges persze az sem, hogy Bibónál a republikanizmus mellett igen erőteljesen jelen vannak a szociális igazságosság, liberalizmus, keresztény humanizmus eszméi is. Gondolatvilágát éppen ez az értékpluralizmus teszi oly sajátossá és egyedivé.

Bibó korai írásai és levelei kétségkívül azt bizonyítják, hogy elméleti beállítottsága a harmincas évek második felében fokozatos átalakuláson megy keresztül, és ekkor nyeri el sajátos karakterét. A szigorúan vett jogfilozófiai és nemzetközi jogi kérdések mellett egyre inkább a politikatörténeti és politikaelméleti problémák kezdik foglalkoztatni. Ezeket pedig mindinkább összeköti gyakorlati politikai kérdésekkel. Erdeivel együtt vallja, hogy a korabeli Magyarországon jelentős politikai és társadalmi reformok mellett mindenekelőtt az emberi méltóságnak arra a forradalmára van szükség, amely nyugati tanulmányútjai tanulsága szerint a kontinens nyugati felén már rég lezajlott. Ha emberi méltóságról beszélünk, akkor az 1930-as évek második felében Magyarországon ennek egyik fő próbaköve persze a zsidókérdéssel kapcsolatos állásfoglalás. Vitathatatlan, hogy a fiatal Bibó esetében 1938 után alapvető álláspont-módosulásról van szó A zsidókérdésről szóló 1938-as előadásvázlatában – kétségkívül Németh László nézeteit átvéve – leszögezi, hogy a zsidókérdés nem gazdasági, hanem kulturális probléma. Az asszimiláló közösség és asszimiláltak viszonyát maga is a beteg szervezet és az azt támadó bacilusok Németh Lászlónál többször is előforduló bántó metaforájával írja le. Álláspontja azonban már ekkor is sajátos kettősséget mutat: egyfelől elfogadja a nemzeti radikalizmusnak az asszimilációval kapcsolatos kérdésfölvetését és szóhasználatát, másfelől azonban már ebben a korai szövegben is ki lehet mutatni ezen álláspont meghaladásának a csíráit. Az előadásvázlat befejező részének utolsó mondatai kétségkívül erről tanúskodnak: „Aki más emberi méltóságát megalázza, ezt nem teheti anélkül, hogy a magáét is le ne alacsonyítsa. Ez természettörvény.”

Fontos bizonyítéka a fiatal Bibó morális-intellektuális érlelődésének egy másik korai írás, a valamikor 1938–40 között keletkezett és a szerző álláspontját pontokba szedő rövid, vázlatszerű szöveg, A szabadságszerető ember tízparancsolata. Ez talán még a Márciusi Front programtervezetének kiegészítéseként született. Ebben Bibó mintegy saját maga számára foglalja össze azokat az erkölcsi motívumokat, amelyeknek a konkrét cselekvés vezérfonalául kell szolgálniuk. Az írás jelentőségét az adja, hogy egyértelműen jelzi korábbi véleményének alapvető módosulását. Mint láttuk, a zsidó asszimiláció negatív – Szabó Dezső és Németh László hatását tükröző – megítélése a zsidókérdésről szóló 1938-as vázlatnak központi motívuma volt. Ebben még maga is osztotta a zsidó származásúak gazdasági és kulturális életben való felülreprezentáltságának káros voltáról szóló nézeteket. Azonban azt is láttuk, hogy már ennek a vázlatnak a végén is megjelent az emberi méltóság motívuma. A szabadságszerető ember tízparancsolatá-ban ez már a cselekvést szabályozó legfőbb erkölcsi maximaként szerepel. Eszerint a szabadságszerető ember (öt:) „szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát és méltóságát veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogva tartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is fellép.”

A Tízparancsolat alapvető feladatként az úr és szolga közötti szakadék felszámolását jelöli meg társadalmi pozícióban és társadalmi értékelésben egyaránt. Respektust csak személyes teljesítmény érdemel: egyformán igaz ez morális és szakmai teljesítményre. A tízparancsolat másik szembetűnő vonása az egyéni felelősség kiterjesztése a konkrét cselekvés, mégpedig a társadalmi cselekvés területére. Eszerint a szabadságszerető ember (kilenc:) „minden felismert közérdek ügyében kezdeményezőleg lép fel, minden közérdekű szövetkezésben vagy mozgalomban tehetsége szerint munkájával és adományával részt vesz s igyekszik azt győzelemre segíteni, tisztában lévén azzal, hogy a közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe való kerülése egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történhetik.”

Köztudott, hogy Bibó 1944-ben aztán levonja álláspontjának gyakorlati következményeit is: 1944 nyarán igazságügy-minisztériumi pozícióját felhasználva hamis személyi okmányokkal próbál segíteni az üldözött zsidókon. Emiatt október 16-án néhány napra letartóztatják, de minisztériuma közbenjárására végül is szabadon engedik.

Ami politika és morál problematikáját illeti, az ezzel kapcsolatos gondolatmenetek nagyon korán megjelennek a bibói életműben. Ebből a szempontból figyelemre méltó az 1938-ban íródott Etika és büntetőjog című jogfilozófiai tanulmány egyik szöveghelye. Itt tematizálódik ugyanis talán első ízben a későbbi „érett” Bibó központi kérdése: hatalom és morál viszonya. Persze ez itt még a jogfilozófia elméleti keretein belül jelenik meg. Ám nyilvánvaló, hogy az etika és a büntetőjog viszonyát értelmező gondolatmenetben a későbbi, a hatalom és morál viszonyát leíró bibói tétel egyik korai megfogalmazását kell látnunk: „Az etikai megítélés nem jogilag transzcendens megítélése jogi tényeknek, hanem oly normatív tényező, amely elevenen részt vesz abban, hogy bizonyos tények jogi tényekké alakulnak-e vagy sem. Nem a jogi érvényesség kivirágzott, magas rendű formáit támadja vagy erősíti meg, hanem annak elsődleges jogi élményekbe ágyazott gyökereit vágja el, vagy tartja életben.”

Etika és jog tehát két autonóm, ám egymástól egyáltalán nem elszigetelt tartományként jelenik meg, megelőlegezve azt a későbbi bibói állásponthoz, amely mindig igyekszik a lapos moralizálás Szküllája és a politika eredendő immoralitásának Kharübdisze közötti keskeny sávban maradni. A hatalom moralizálása Bibó számára nem az emberek erkölcsi átnevelése. Valóban jelenti persze a hatalomgyakorlás „morális tartalmakkal való átitatását”, de még inkább a különböző intézmények kölcsönös, egymáson gyakorolt kontrollját és egymás tevékenységének végső soron mindig morális értékekre visszavezethető kritikáját. Az 1943–44-es nagy mű következő gondolatsora az egyensúly fogalma felől nézve fogalmazza meg a problémát: „Egyensúlyt teremteni a közösségi életben annyit tesz, mint lehetetlenné tenni a korlátlan hatalomkoncentrációt… annyit tesz, mint hatalmi szervezeteket és hatásköröket úgy állítani egymás mellé, hogy ha egyikből vagy másikból romboló erők robbannak ki, ne csak elvekkel és preceptumokal találjuk magukat szemközt, hanem a többiek erejével is; annyit tesz, mint erkölcsi tartalmat és a szerep öntudatát adni hatalmi szervezeteknek azért, hogy stabilitásban nyerjenek és brutalitásban csökkenjenek...” Szegedi egyetemi előadásaiban mintegy a naivitás vádját kivédendő ehhez még hozzáfűzi: „A társadalom hatalmi apparátusát azonban nem lehet teljesen elmoralizálni. A hatalmi apparátus az állam funkciójában mindig valami végső felelet arra, hogy mi történik, ha a társadalom részéről ellenállás mutatkoznék. A felelet: kényszer alkalmazása… a társadalmi harcok átlagos eseteiben hatalommal és kényszerrel csak hatalmat és kényszert lehet szembeszegezni.”

A német nemzetiszocializmust tárgyaló 1935-ös előadásszöveg, amelyet Bibó Genfben Bourquin professzor szemináriumán olvasott föl, egész későbbi életére kiterjedő kutatási programjának vázlata. A leglényegesebb talán, hogy itt jelenik meg a politikumnak, mint döntő fontosságú, a közösség egész életét meghatározó szférának a képe. De ugyancsak itt jelennek meg először – ha csak jelzésszerűen is – a társadalompszichológiai módszer első elemei is: itt teszi ugyanis föl először azt a nagy jelentőségű és az egész életművön vörös fonálként végighúzódó kérdést, hogy a politikai hazugságok milyen hatással vannak a társadalmi pszichére és a társadalom értékkészletére. Hogy ez a kérdés mennyire foglalkoztatja Bibót, azt az 1942-es Az elit és szociális érzék címet viselő esszé jelzi. Ebben az első világháború utáni magyar társadalmi és politikai elit teljesítményét bírálja. Egyedi eset kapcsán kapcsán fogalmaz itt meg általános érvényű tételt: „...társadalomban és politikában, bármily szokatlanul hangzik is, minden eltérés a valóság és az elvek, a valóságos célok és a jelszavak közt idővel feltétlenül válsághoz és töréshez vezet.” Mi ennek az oka? Az, hogy minden emberi közösség föltétlen valamiféle értékek szerint szerveződő közösség, amelynek a normális funkcionálása, mi több, a létezése sem lehetséges egy adott értékrendszer nyújtotta orientációs sémák nélkül. A politika hazugsága pedig ezeket az értékeket először meggyengíti, majd pedig – ha ez a hazugság összefüggő társadalmi gyakorlattá válik – le is rombolja. Márpedig elvek és értékek nélkül hosszabb ideig egyetlen társadalom sem tud létezni. Olyan meggyőződése ez Bibónak, amely már nagyon korán felbukkan, és valamennyi munkájában jelen van. Lehet, hogy explicit módon nem mondatik ki, ám az adott szöveg belső logikája mögött hallgatólagos előfeltevésként mindig ott rejtezkedik. Egyik legkorábbi megfogalmazását találjuk A pénz című írásban, ahol is ez egy a modernitás értékromboló dinamikáját fölvázoló elemzés kapcsán hangzik el: „Az elvek csődje azonban nem normális jelenség és nem magától értetődő; elvek nélkül lehet egyes embernek egyik napról a másikra józanul élni, de közösségek tartósan nem lehetnek meg nélkülük.” Az elvek hiánya azért abnormális jelenség egy közösség életében, mert kóros szimptómák kiváltó okává válik. A politikai élet zavarai s azok legsúlyosabb változatai, vagyis a politikai hisztériák mögött is az értékhiányból származó elbizonytalanodás húzódik meg. Erre a meggyőződésre alapozódik az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar fejlődés című híres, 1948-as tanulmány konklúziója:

„Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni.”

A keleteurópai kisállamok nyomorúságá-ban pedig a tétel fordítottja is megfogalmazódik, hogy nemcsak az értékek hiánya okozhat egy közösség életében létbizonytalanságot, hanem a létbizonytalanság már önmagában véve is értékek válságához vezethet, mint azt Magyarország, Lengyelország és Csehország zsákutcás és külső fenyegetettséggel teli története példázza. „Ebben a lelkiállapotban a politikai értékek iránti érzék megzavarodik: az értékek háttérbe szorulása közös vonása mindazoknak a primitív lelkiállapotoknak, melyeket a létért való harc dominál, a lét állandó és kiút nélküli bizonytalansága pedig az értékvilág teljes megzavarodását idézi elő.” Az értékek és valóság közötti viszony elméleti feldolgozásának története Bibó szerint valójában az európai politikai elméletek története is egyben. Utópista és földhözragadt realista ellentéte rajzolódik itt ki, s persze Bibó – mint mindig – itt is elutasítja mindkét végletes pozíciót: „A dolgok sem nem egészen olyanok, amilyenek, és sem nem olyanok, amilyeneknek lenniük kellene. A követelmények átalakító hatását fel nem ismerő realista a társadalom egy reális hatóerejét hagyja ki.” Bibó tehát elutasítja mind az emberellenes utópizmust – az ő szavait idézve a programszerű népboldogítást –, mind pedig az önmagát értékmentesnek deklaráló, pusztán a hatékonyságot szem előtt tartó pragmatizmust. Szerinte ugyanis az európai történelem és az európai politikai kultúra legmélyebb és feltétlen megőrzendő tradíciója az értékek által szabályozott politikai tevékenység. Az öncélú technikai vagy gazdasági hatékonyság hajszolása szerinte csak egy embertelen társadalmat eredményezhet. A bürokrata-technokrata nyelvezet kedvenc kifejezése, a „történelmi szükségszerűség” pedig sohasem más, mint az embertelenség álruhája: „...közkeletű az a replika, hogy történelmi időket élünk, és ilyenkor az egyéni sérelmek nem olyan fontosak. Ez történelmi távlatban igaz lehet, de az eseményeken belül élő ember erre nem hivatkozhat. Aki benne él egy konkrét felelősségben, annak, ha arról hall, hogy a maga felelőssége körében igazságtalanság és embertelen szenvedés történik, nincs joga a történelemre és forradalmi időkre hivatkoznia, hanem az a dolga, hogy odarohanjon és orvosoljon.”

Tehát a politikai élet szférája a moralitás szférájától elkülönült módon létezik, mégsem teljesen független attól. Bibó szerint a politikum gyökereivel a moralitás talajába kapaszkodik, s ha ezeket a gyökereket átvágják, nem marad más, mint - az ő kifejezését használva - a kisstílű machiavellizmus, amelynek természetrajzát és önfelszámoló logikáját oly pontosan rajzolta meg Shakespeare a III. Richárdban. Richárd ugyanis a társadalom morális viszonylatait szétzúzva a politikai szférát is megsemmisíti, és végül hiába akarja országát lóra cserélni, az általa keltett örvény végül őt is beszippantja. A politika és morál világának ilyesfajta összefüggéséről vallott mélységes meggyőződése mondatja tehát Bibóval azt, hogy egyfelől az európai állam erkölcsi személyiség, másfelől pedig a politikai cselekvés végső irányultságát tekintve értékorientált cselekvés.

Az emberi cselekvés eredendő értékorientáltságának tétele Bibó emberképéből következik. Felfogása szerint ugyanis az emberi cselekvéseket primer módon nem az érdekek determinálják, hanem az adott közösségben uralkodó értékképzetek, amelyek szabályozzák a társadalmi szerepek elosztását és a szerepekhez tapadó érdekfelfogásokat. Ilyenformán a demokrácia létezésének előfeltétele egy olyan konszenzuálisan elfogadott értékkészlet, amelyet a politikai elit és a választópolgár is magáénak vall, s amely biztosítja a politika élet szereplőinek megfelelő politikai szocializációját. Ez a politikai szocializáció persze hosszú és keserves folyamat. Különösen igaz ez azokban az új demokráciákban, ahol élő és begyakorolt demokratikus közvélemény híján szinte a semmiből vagy majdnem a semmiből kell létrehozni a demokratikus viselkedési normákat és formákat megteremtő, fenntartó és azokat folyamatosan megerősítő politikai közvéleményt. Az emberi méltóság forradalma, ez a sajátos bibói kategória tehát a politikai filozófia nyelvére lefordítva voltaképpen nem más, mint a demokratikus politikai szocializáció folyamata. Bibó mindig is hangsúlyozza, hogy ebben a szocializációs folyamatban milyen alapvető szerepe van a politikai nyilvánosságnak. Ez ugyanis az egyik leglényegesebb azon eszközök sorában, amelyek megakadályozzák a demokrácia demokratikus látszat mögötti oligarchikus valósággá történő elfajulását. Ebben a vonatkozásban a politizálás stílusa is több mint egyszerű formai kérdés. Különösen fiatal demokráciákban veszélyes az olyan politikai stílus, amely a politikai életet egyszerű hatalomtechnológiai üzemként fogja föl, mert újra életre kelti az előző politikai korszakok örökségeként a közéleti tudatalattiban lappangó, egymást kölcsönösen feltételező uralmi és szolgai reflexeket, s az éppen létrejött demokratikus politikai tér szétesésének lehetőségével fenyeget.

Mostanában az évforduló kapcsán sokan föltették a kérdést: vajon kié is a bibói örökség? Az ezt követő vitát figyelve nekem egy régi történet jutott eszembe. K.u. 397-ben meghalt a korai keresztény idők egyik legismertebb szentje Toursi Szent Márton. Tours és Poitiers lakói öszegyűltek annál a templomnál, amelyben a szent teste feküdt. Ugyanis mindkét helység szerette volna ereklyeként megszerezni az életében számos csodát véghez vivő szent földi maradványait. Éjféltájban, amikor a poitiers-iek csapata álomba merült, Tours lakói megkaparintották a becses testet, kidobták a templom ablakán és csónakon Tours-ba vitték Poitiers lakóit azok a himnuszok és zsoltárok ébresztették, amelyeket a távolodó vetélytársak énekeltek teli torokból. Eddig a történet. Mint láttuk Bibó István gondolatvilágának egyik alapvető jellemzője az értékpluralizmus. Erre vonatkozóan az európai egyensúlyról szóló könyvéről a következőket írta:

„Számít reá hogy... könyvét paradoxnak és ellentmondónak fogják találni mindazok, akik a ma uralkodó és kötelező dogmatikus sémákban gondolkodnak, amilyenek a konzervatív, keresztény, nemzeti, kapitalista, liberális, szocialista, kommunista stb. sémák. Ezek a sémák a kibontakozás legszörnyűbb akadályai, s nem a problémák maguk: bárki, akiben egyszerre megvan a gondolkodás bátorsága és a valóságérzés épsége, körül tudja járni a problémákat és kitapogatni a lehető megoldás vagy megoldások útjait.”

Ez az attitűd, vagyis az értékpluralizmushoz való ragaszkodás Bibó Istvánt élete végig jellemzi. 1979 március-áprilisában a kórházban írott utolsó tanulmányvázlatában nem sokkal halála előtt a következőket veti papírra: „Szabadság - egyenlőség - testvériség Szintézis? nem is kell - torzulásokat lehagyni. Ideológiai hűség = torzulás”

Bibó István neve sokszorosan összeforrt az 1956-os forradalom történetével és eszmekörével. Nagy Imre és Mindszent József mellett egyike a forradalom szimbolikus főalakjainak. Alig kétséges, hogy szabad fejlődés esetén a koalíciós kabinet államminisztereként egyik főszereplője lett volna a politikai életnek. De így is ő lett – 1956 novemberében keletkezett nyilatkozataival, memorandumaival – a letiport forradalom eszmei védelmezője, 56 legfőbb hazai “tolmácsa”, képviselője a külföld számára, majd a forradalom eszméinek megfogalmazója. Végül, de nem utolsósorban, egyike volt a megtorlás fő célpontjainak, Nagy Imrék kivégzése után pedig az “első számú közellenség”, akivel a börtönben, majd szabadulása után is diszkriminatív módon bántak.

Bízvást állítható, hogy 1956 Bibó István életének is középpontja volt. Mintha egész addigi életében erre az előre legkevésbé sem látható szerepre készült volna, egyéniségével és gondolkodásával, de 1945–47-es működésével is tökéletesen “belepasszolt” a nemzeti-demokratikus forradalmi helyzetbe és nyelvezetbe. (Azt már mondani is felesleges, hogy a börtön utáni, hátralévő éveire is teljesen rányomta bélyegét 56-os ténykedése.) A felkészültség ellenére szerepvállalására nem az első, hanem az utolsó napokban került sor, ami egyrészt jól ismert szerénységével, másrészt az előző években kényszerűen kialakított kívülálló helyzetével és passzivitásával magyarázható.

Amikor a továbbiakban megkísérlem összeállítani Bibó 1956-os tevékenységének vázlatos kronológiáját, elsősorban saját elbeszélésére támaszkodom, amelyet a Huszár Tibor és Hanák Gábor által készített interjúsorozat rögzített, s amelyet levelekkel és dokumentumokkal egészítettünk ki az 1956-os Intézet Bibó István. Életút dokumentumokban című, 1995-ben megjelent kötetében. Másik forrásom a Kenedi János által összeállított A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról című kiadvány (Budapest, 1996, 1956-os Intézet), amely – a vallomások rendkívüli körülményei ellenére – cselekedeteiről és felfogásáról is lényegében hiteles képet ad. Ismétlem: az alábbiakban csupán kronológiáról, eseményrekonstrukcióról van szó, nem pedig tevékenységének elemzéséről vagy értékeléséről.

Bibó helyzetére tehát 1949 óta a teljes politikai passzivitás volt jellemző. Az egypártrendszer és a sztálinista politika meghonosítása következtében kiszorult az egyetemről és a Kelet-európai Intézetből, s a budapesti Egyetemi Könyvtár munkatársaként kívülről szemlélte a letarolt és uniformizált közéletet. Magatartásában nem hozott változást az SZKP XX. kongresszusa után bekövetkezett erjedés sem, hiszen a kommunista párton belüli vagy annak közelében zajló vitákat nem érezte a sajátjának. Nem ment el a Petőfi Kör vitaüléseire, mert jelenlétével nem akarta “kompromittálni” a fiatal pártellenzéki és népi értelmiséget, s hasonló okból nem vett részt a forradalom előszelét hozó első tömegdemonstráción, az október 6-i Rajk-temetésen sem. Sőt még az október 23-i délutáni tüntetést sem érezte a magáénak, s csupán a könyvtárból hazafelé menet ejtette útba a Kossuth teret, ahol azután tanúja volt Nagy Imre elhibázott beszédének s a tömeg reagálásának. Mint elmondja, rossz közérzettel tért haza, provokációtól tartott. Nem kapcsolódott be az eseményekbe a következő napokban sem.

Lelkiállapotát híven tükrözi egy szerencsésen fennmaradt, valószínűleg régi barátjához, Erdei Ferenchez intézett keltezetlen (utólag október 28. “körülre” datált) levéltöredék: “Itt ülök a lakásomon, és eléggé el vagyok szakadva a világtól: nem tudom, mennyi igaz a rádiókból, nem tudom, hogy a hadseregnek, az egyetemi forradalmi tanácsnak és Kovács Bélának a kormánnyal való rádió-szerinti együttműködése mennyiben kapituláció és mennyiben győzelem, s nem tudom, mennyiben erők ma azok az erők, amelyek három napja szerte az országba bocsáthatták kiáltványaikat. Fejem nyüzsög a programoktól, megoldásoktól és formuláktól, de kapcsolataim elszakadtak, s családom, ha kihúzom a lábamat, hajlik a kétségbeesésre és tanácstalanságra: nincs tehát sem okom, sem módom arra, hogy elmenjek kupaktanácsokba nyüzsögni, csak azért, hogy» ott legyek «, ahol valami történik, de bárhova elmennék, ahol valóságos erők valóságos tárgyalásokat folytatnak, s úgy látják, hogy tanácsaimnak vagy megoldásaimnak hasznát vehetik. Ha pedig nem tudok elmenni, ezúton küldök néhány programtöredéket, amelynek próbáld ott és akkor hasznát venni vagy vetetni, ahol jónak ítéled.”

Interjújában elmondja, hogy október 24-től kezdve egy cikket tervezgetett, s miután megírására egy véletlen találkozás során Boldizsár Ivántól, a Hétfői Hírlap főszerkesztőjétől is biztatást kapott, október 28-tól november 4-ig lényegében folyamatosan ezt írta. A cikk – természetesen – a forradalom alapvető kérdéseire és feladataira igyekezett választ és olyan megoldást találni, amely alkotmányosan is megszilárdítja az új rendet. Hangsúlyozta, hogy el kell kerülni a feudális-kapitalista irányú restaurációt, éppen ezért nem szabad azonnal választásokat tartani, hanem egy forradalmi alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásával kell biztosítani az ország szocialista és demokratikus alapszerkezetét, amelyhez szerinte a harcoló diákság és munkásság ragaszkodik. Gazdasági tekintetben harmadik utas vegyes programot látott a legcélszerűbbnek, politikai síkon pedig jónak látta volna átmenetileg korlátozni a pártok számát. Öt pártot képzelt a közeljövő politikai életébe: 1) Egy forradalmi szocialista pártot, amely a “szabadságszerető kommunistákat” tömörítené, akik nagyon is fontos szerepet játszottak az eseményekben; 2) A szociáldemokrata párt a munkásság “kevésbé forradalmi rétegeit” és a kispolgárság egy részét képviselné; 3) Egy radikális parasztpárt tömöríthetné a szegényparasztságot és a radikális (nyilván népi) értelmiséget; 4) Szükség volna a független kisgazdapártra mint konzervatívabb parasztpártra is; végül 5) Alakuljon és működjön egy keresztény párt is, de egyházi befolyástól mentesen.

Bibónak ez az írása és a benne foglalt koncepció sem akkor, sem később nem került a nyilvánosság elé. Eredeti szövege a Parlamentbe érkező szovjet katonák kezén elveszett, tartalmát Bibó István a rendőrségi vizsgálat során emlékezetből rekonstruálta.

Október 30-án került sor a Nemzeti Parasztpárt – Bibó egykori pártja – újjáalakítására. A városligeti Vajdahunyad várban lévő Mezőgazdasági Múzeumba délutánra meghirdetett gyűlést megelőzően a fő szervezők Illyés Gyula rózsadombi lakásán találkoztak, s eldöntötték, kik legyenek a párt irányító testületének tagjai. Németh László később javasolta a párt nevének megváltoztatását Petőfi Pártra. Bibó ezt nem helyeselte – ő a Nemzeti Radikális Párt elnevezés mellett volt –, de Németh javaslata győzött. Délután a vezető emberek autón indultak a gyűlésre, s a megállapodás szerint Bibót is felvették volna a kocsiba. Õ ott volt a megbeszélt sarkon, a kocsi is megérkezett – de számára már nem jutott benne hely. (Jelképesnek nevezhető mozzanat: az ünnepi vagy győzelmi eseményekből saját szerénysége vagy mások tolakodása miatt kimarad, de a felelősségvállalás órájában mindig jut számára hely!)

Ha az alakuló gyűlésre nem jutott is el, a következő napokban rendszeresen bejárt a párt helyiségébe, s részt vett a megbeszéléseken, Farkas Ferenc főtitkár javaslatainak megvitatásán, s jelen volt november 2-án is, amikor két államminisztert kellett delegálniuk Nagy Imre koalíciós kabinetjébe. Az egyik helyre mindenképpen Farkas Ferenc, a gárda egyetlen gyakorlatias-politikus tagja jött számításba, a másikra azonban nehezen találtak jelöltet. Bibó nem akart miniszter lenni, de a többiek is sorra elhárították a jelölést, végül Keresztury Dezső azzal javasolta az ő delegálását, hogy benne van civil kurázsi, márpedig éppen erre a tulajdonságra van most a legnagyobb szükség. Bibót, aki saját bevallása szerint inkább óvatos-gyáva embernek tartotta magát, meglepte és levette a lábáról ez az indoklás. Vállalta a miniszterséget, s mint elmondja, másnap, amikor már hírek jöttek a szovjet csapatok várható támadásáról, határozottan úgy érezte, hogy igenis neki kell miniszternek lennie. “És akkor – mondja az interjúban – rögtön csináltam egy rövid tervezetet, amelynek a lényege az volt, hogy az első minisztertanács mit mondjon a nyugatiaknak.” Üzenje meg nekik, hogy “valamiféle nyomást fejtsenek ki, nem kell félni, nem lesz belőle háború, a szovjet ki fog egyezni”, ha ezt presztízsveszteség nélkül teheti. Ezek után hiába várta, hogy hívás érkezzen a minisztertanács ülésére. Csak szombat délelőtt, november 3-án tudta meg a Tudományos Akadémián – ahol maga is részt vett a vezetés újjáalakításában –, hogy valóban tagja lett a kormánynak, de az első ülést csak másnap, november 4-én 10 órára hívták össze. “Ezen én rendkívül elcsodálkoztam – emlékezik később –, mert azt éreztem, hogy ilyen rendkívüli helyzetben a minisztertanácsnak azonnal kell összeülnie, és valamit kell csinálnia... Úgyhogy a zsebemben maradt az előterjesztésem, és semmit sem tudtam csinálni.”

A november 3-i – utolsó – nap számára is Mindszenty József rádiószózatának meghallgatásával zárult. Bár megvédi a bíborost az olyan utólagos vádaktól, hogy például az egyházi birtokok visszaállítását követelte volna, de korántsem volt elragadtatva a beszéd hangnemétől, és arra a meggyőződésre jutott: “rövid időn belül olyan kötélhúzás kezdődik Mindszentyvel, amelyben énnekem világos szerepem kell, hogy legyen”. Megerősödött az a véleménye is, hogy két évnél korábban nem szabad általános választásokat tartani.

November 4-én hajnalban Bibó tankok dübörgésére ébredt: “az előző napi értesülések alapján gyakorlatilag tudtam, hogy ez mit jelent”. Később telefonhívást kapott Nagy Imre, majd Tildy Zoltán titkárságáról, azzal a kéréssel, hogy az érte küldendő autóval menjen be a Parlamentbe. Miután családját apósánál biztonságba helyezte, bement a kocsival. Egy félemeleti helyiségbe vezették, ahol öt ember tartózkodott: Tildy Zoltán a feleségével, B. Szabó István kisgazdapárti államminiszter, valamint külön ülve egy sarokban Mindszenty bíboros és titkára. Tildyéktől azt az információt kapta, hogy Nagy Imre a szovjet követségre ment, s nem tért vissza. Ez a téves értesülés termékeny tévedésnek bizonyult, mert ebből eredt mindaz, amit Bibó aznap és a következő három napon cselekedett. Meg volt győződve ugyanis, hogy Nagy Imrét és kísérőit lefogták, s látva Tildyék tehetetlenségét, arra a következtetésre jutott, hogy mint a kormány egyedüli cselekvőképes tagjára rá hárul a feladat, hogy megpróbáljon tenni valamit.

Anélkül, hogy Tildyéket beavatta volna, Bibó István a Parlamentből átsétált a párpercnyi távolságra lévő amerikai követségre. “Rendkívül ágrólszakadt benyomást kelthettem – emlékszik vissza –, mert egy majdnemhogy rongyos télikabát volt rajtam, talán egyik gombja hiányzott is. Ott, úgy látszik, ébren volt az egész társaság, mind az előtérben ácsorogtak, közöttük valaki, akit a követnek néztem. [Bizonyára az ügyvivő volt. – L. Gy.] Közöltem velük, hogy szeretnék a kormány nevében az amerikai kormányhoz egy átiratot intézni, amit a követ nagy megkönnyebbüléssel fogadott, mert nyilván azt hitte, hogy menedékjogot akarok kérni; nem tudta, hogy egy óra múlva majd kap valakit, akitől nehezebben szabadul, mint tőlem.” Bibó ezután kivette a zsebéből a kormányülésre készített előterjesztését, amely arról szólt, hogy fel kell szólítani a Nyugatot, fejtsen ki erőteljes, de nem katonai, hanem politikai nyomást Magyarország érdekében. Ceruzával még kiegészítette, hogy Amerikának szóló üzenet legyen belőle, amely a magyar szabadságharchoz való viszonyt összefüggésbe hozza a szuezi válság kezelésével. Ezt az üzenetet sokáig összekeverte az irodalom Bibó későbbi nyilatkozataival, és úgy emlegette, mint ami teljesen visszhangtalan maradt. Pedig nem így történt. A szöveget a követségen lefordították és legépelték, majd továbbították Washingtonba, s ezt közölték is Bibóval. Pár éve már azt is tudjuk, hogy az üzenet célba ért. Az Eisenhower Library anyagában kutató Békés Csaba találta meg, s közölte a Magyar Hírlap 1993. október 22-i számában az amerikai elnök 1956. november 5-én kelt levelét, amelyet egy izraeli barátjához intézett. Vonatkozó része így szólt:

“Érdekes táviratot kaptam egy magát Bibónak nevező embertől (a man who calls himself 'Bibó'), aki azt állítja, hogy vezető szerepet játszott a magyar felkelésben. Úgy látja, hogy már-már győztek, és a jövő biztatónak tűnt, amikor kirobbant a közel-keleti konfliktus. Szerinte ez bátorította fel az oroszokat a bevonulásra és a felkelés leverésére. Azért idézem ezt, hogy bemutassam: az ilyen erőszakos akciók és incidensek hatása soha nem korlátozódik a helyszínéül szolgáló területre. Nem kétséges, hogy a magyarok egy része, joggal vagy jogtalanul, de élete végéig azt fogja gondolni, hogy ők a közel-keleti kaland miatt vesztették el szabadságukat.” Eisenhower tehát pontosan megértette a “Bibó nevezetű ember” üzenetét, de az elnök és az amerikai kormányzat, mint tudjuk, nem fogadta meg a tanácsot.

Amikor Bibó ezután visszatért a Parlamentbe, a kapuban találkozott Mindszentyvel és titkárával, akik a bíboros autóját várták, hogy visszatérjenek a budai prímási palotába. Kérdésükre Bibó elmondta, hogy hol járt, s utólag felötlött benne, hogy ezzel talán akaratlanul ő adta az ötletet Mindszentynek, hogy a közeli amerikai követségen keressen biztosabb, átmeneti menedéket – amely azután tizenöt évre szólt.

Továbbra is abban a hitben, hogy Nagy Imre “akadályozva van”, Tildy Zoltán pedig valamiféle paktumot kötött a térre érkezett szovjet csapatokkal, Bibó úgy gondolta, neki kell helytállnia a kormány helyett. Berendezkedett tehát a minisztertanács egyik irodájában, s még önkéntes sajtófőnöke is akadt, aki “Bibó miniszter nevében” sajtókonferenciát próbált összehívni. Ez adta Bibónak az indítékot a Magyarok! kezdetű nevezetes nyilatkozat megírására. Egyetlen oldalon mesterien foglalta benne össze a forradalom valódi céljait, a szovjet támadással kialakult helyzetet és az erre adandó hazai és külföldi választ. Egyszerre realista és emelkedett hangvétele ezt a kiáltványt a magyar forradalom egyik legszebb és legjelentősebb dokumentumává avatja. Mivel a “sajtókonferenciára” – természetesen – senki nem érkezett, Bibó eljuttatta a szöveget előbb az amerikai, majd az angol és a francia követségre. Készített ezután egy harmadik írásművet is, egy kompromisszumos kibontakozási tervezetet, “Expozé a magyarországi helyzetről” címmel, amely néhány nappal később sokszorosított formában felkerült a falakra, de eljutott a nagyhatalmak budapesti követségeire és kormányaihoz is. Nem érdektelen, hogy ezt a tervezetet Bibó elküldte Jurij Andropov budapesti szovjet követnek is, aki kötelességszerűen továbbította Moszkvába. A szovjet vezetéssel ellentétben magáévá tette a kibontakozási javaslatot a november közepén megalakult Nagybudapesti Központi Munkástanács.

Bibó István ekkor már nem tartózkodott a Parlamentben. Mielőtt még Kádárék Szolnokról megérkeztek volna a szovjet tankokon, nevükben Feri Sándor jogász november 6-án felszólította Bibót az épület elhagyására. Egy éjszakát pesti ismerősöknél töltött, útba ejtve a brit követséget, s csak másnap reggel jutott át az erősen őrzött hidak miatt Budára. De tett közben egy látogatást régi ismerősénél, a budapesti Francia Intézet igazgatójánál, Guy Turbet Delofnál is, aki magyar nyelven is kiadott 1956-os naplójában megörökítette a jelenetet: “November 7-én 9 órakor Bibó István, a november 3-i Nagy-kormány államminisztere csönget az ajtómon borotválatlanul, szakadt kabátban, ám a bátorság és hidegvér gyönyörű egyszerűségével. Átadja nekem proklamációja és kísérőlevele magyar szövegét, amelyet szemem láttára ír alá, és arra kér, hogy ezek fordítását juttassam el követségemre és Nagy-Britannia követségére.”

Hazatérése után Bibó folytatta a kibontakozási terv részletes kidolgozását. Miután tudomást szerzett róla, hogy Nagy Imre a jugoszláv követségen tartózkodik, hosszabb levélben beszámolt neki mindarról, amit november 4-én és a következő napokban tett, s kifejtette véleményét a törvényes kormány álláspontjáról és további magatartásáról. “A kormány nem lemondottnak, hanem csak erőszakkal eltávolítottnak tekinti magát” – hangsúlyozta, és ebből a pozícióból indítványozott tárgyalásokat a megszállókkal. A levél valószínűleg soha nem jutott el Nagy Imréhez, amit Bibó akkor nem tudhatott. Fő erőfeszítése a következő hetekben mindenesetre arra irányult, hogy Nagy Imre távollétében is fenntartsa a nemzetközi kapcsolatokat, érintkezést és tájékoztatást. Amint célját később a vizsgálati fogságban nyíltan megfogalmazta: “Én a három nyugati állam és a Szovjetunió közötti indiai közvetítéssel szerettem volna egy olyan nagyhatalmi kompromisszumot elérni, mely Magyarországon az expozéban körvonalazott állami és társadalmi berendezkedést biztosítja.”

A nemzetközi kapcsolattartásban és -építésben Bibónak kiváló segítőtársa akadt az akkor megismert fiatal és mozgékony Göncz Árpád személyében. Többnyire ő közvetített vagy készített elő tárgyalásokat az indiai és brit diplomatákkal. Bibó maga is találkozott K. P. S. Menonnal, India moszkvai követével, aki 1956 decemberében Budapesten tartózkodott, s akivel egy eredetileg parasztpárti, de többpártivá szélesíthető memorandum nemzetközi támogatásáról beszéltek. Göncz ezt a kapcsolatot rendszeressé tette Rahman indiai diplomata útján, s ő érintkezett a brit Cope-pal is, aki többek között arról kérte ki Bibó véleményét, helyes volna-e, ha a nyugati hatalmak megszakítanák a diplomáciai kapcsolatot a Kádár-kormánnyal. Bibó válasza nemleges volt, mint ahogy egy esetleges kompromisszum érdekében tanácsaival a strasbourgi Magyar Forradalmi Tanács radikalizmusát is mérsékelni igyekezett.

Mindez a lelkiismerettől hajtott, felelős tevékenység természetesen vád, méghozzá életveszélyes vád tárgyává lett Bibó István 1957. májusi letartóztatása, ötnegyed éves vizsgálati fogsága és 1958 augusztusában lezajlott pere során. Bibó itt is mindvégig ugyanazzal a méltósággal és “civil kurázsival” vállalta 1956-os tevékenységét, amilyennel annak idején végezte. Kihallgatásain szabatos előadásokat tartott, amelyekben inkább a jövőnek, mint kihallgatóinak szóló elemzést és értékelést adott a magyar forradalomról. Egyik első kihallgatásán a vizsgálótiszt megkérdezte tőle, mit értett 1956. november 4-én a Nagy Imre-kormány politikai célkitűzésen, melyekkel azonosította magát. Bibó válasza: “Nagy Imre politikai koncepcióját röviden a szocialista vívmányok fenntartása, továbbfejlesztése, de egyben a demokratikus szabadságjogok biztosítása jegyében fogalmazta meg. Ezzel teljes mértékben azonosítottam magam.” A továbbiakban részletesen kifejtette, hogy azonosította magát a szabad választásokon alapuló többpártrendszer programjával, a szovjet kivonulás és a blokkokon kívül maradás követelésével, Nagy Imre parasztpolitikájával, a nagyipar és a bankok államosításának fenntartásával, a gazdasági és politikai restauráció megakadályozásával is.

Aligha szorul bizonyításra, milyen éles ellentétben áll mindez 1956 mai hivatalos felfogásával, amely kizárólag “polgári” forradalomról akar tudni. Természetesen a “szocialista vívmányok” akkori értelmezése és védelme ma már tarthatatlan, ellenben a “restauráció” veszedelme, amelyre Bibó elejétől végig nyomatékosan figyelmeztetett, ma még komolyabb, mint annak idején volt.

Bibó István megjelenése váratlan volt a magyar szellemi életben. Volt ugyan előzménye, meg tudjuk nevezni szellemi őseit. Úgy azonban, ahogy egyszeribe a maga hangján megszólat, csak ahhoz hasonlítható, amit a genetikában mutációnak neveznek.

Mutáció volt mindenekelőtt saját társadalmi körében. Jól ismerjük családi környezetét: vidék, alföldi mezőváros, keresztyén, nemesi, úri középosztály. Ady jól ismerte ezt a társaságot, és azt írta – például a „nemesi udvarházak” könyvállományáról szólván – hogy a világkultúrában való tájékozódását 1880 táján egyszerre abbahagyta. Éppen akkor, amikor Ady, Bartók, Kodály, Móricz született. Magam is ismertem még ezt a társaságot, belőle való vagyok, jártam nemesi udvarházakban is, és tudom, hogy Adynak igaza van. A véletlen úgy hozta, hogy néhány évet Kiskunhalason jártam gimnáziumba, ahonnan Bibó családja származott. Találkoztam is velük, volt Bibó nevű osztálytársam is. Sem a családi, sem a társadalmi környezetből nem következik tehát Bibó István megjelenése.

Az persze az igazság, hogy a mutációk sem teljesen egyik pillanatról a másikra jönnek létre. Az idősebb (azazhogy a legidősebb) Bibó István szegedi egyetemi tanár már kiemelkedett a saját rétegéből. Én azon kevesek közé tartozom, akik ismerik az ő életművét is. Először egyik könyvére leltem rá egy antikváriumban, de aztán az autóbuszon hazafelé menet (mert közel laktunk egymáshoz) találkoztam Bibó Istvánnal, és lelkesen beszéltem róla. Másnap megjelent nálam, hóna alatt az édesapja műveivel. Zseniális írások vannak közöttük. De hát ez természetes, többnyire így jönnek létre az igazán nagy teljesítmények. Bach, vagy Mozart apja is zenész volt, nem is az utolsó. És akkor jött létre a mutáció: a lángelme születése.

A leglényegesebb azonban az, hogy Bibó a magyar társadalmi-politikai gondolkodás történetében is mutáció. A magyar gondolkodást általában, a politikai gondolkodást különösképpen az jellemezte, hogy könnyen beleragadt egy rossz ellentmondásba. Például olyanba, hogy vagy nemzet, vagy haladás. Vagy népiség vagy urbanizmus. Ne legyen félreértés: én nem azt mondom, hogy ilyen ellentmondások nincsenek. Sőt azt mondom, hogy nagyon is vannak. Amikor Erdei Ferenc kifejtette a magyar társadalom „kettős szerkezetéről” való elgondolását, Bibó egyetértett vele. De hogyha Norbert Eliast, vagy a francia történeti iskola műveit olvassuk, ugyanezt a kettős szerkezetet találjuk meg bennük. Minálunk azonban nemcsak megvan ez a kettősség, de úgy belé vagyunk ragadva. Mint falusi szekér a sárba. Nálunk még sokkal élesebben válik kettő az agrárius-hagyományos és a városi-polgári társadalom. A különbség ellentétté feszül, lassan úgy látszik megoldhatatlanul. Ilyenkor van szükség mutációra, amely túl tud lépni a megmerevedett ellentéten.

Hasonlítsuk össze – kicsit a naggyal – Magyarországot az Egyesült Államokkal. Kevés olyan társadalom van, amely ebből a szempontból nézve annyira hasonlítana egymásra, mint az amerikai meg a magyar. Ugyanazok a vonások jellemzik mind a kettőt. Mindenekelőtt két réteg kiemelkedő szerepe: az agrártársadalomé és az intelligenciáé. A parasztság történelmi súlya ott is, itt is nagyobb szabvány a nyugat-európai országokénál, jobban rányomja bélyegét az országra. Igaz, hogy ugyanakkor nagyon különbözőek. Ott az agrárember szabad farmerré vált, nálunk parasztként szegényedett el, és került szinte a társadalom alá. A parasztország terhe a mai társadalomra is ránehezedik, mert még mindig milliók vannak, akik paraszti, vagy ahhoz hasonló sorból indultak, de nem tudtak hová elérkezni. A másik réteg az entellektüelek társadalma. Amerikát és Magyarországot egyaránt az jellemzi, hogy az értelmiségiek meg szinte a társadalom fölé kerültek, habár ott ténylegesen is, itt pedig képletesen.

Amerika sajátos „arculatát” két réteg jellemzi, a középországbeli farmer, és a keleti vagy nyugati entellektüel. (Mert ez utóbbiból rögtön két válfaj jött létre, a new yorki és a los angelesi. Amerika azért nagy szellemében is, mert ezt az ellentmondást egy mutációval át tudta lépni. Magyarország problémája az, hogy ezt nem tudta megtenni. Vagy legalábbis befejezni. Noha nekünk is volt egy entellektüel rétegünk, amely ha kiment Amerikába, Nobel díjat kapott, vagy ha itthon megírt egy operettet (mondjuk 1905-ben) fél éven belül New Yorkban is bemutatták. Akkor nem fordítva történt, mint most. De ez a kivételes helyzet elmúlt. Amerika nagy ország, a maga hasznára tudta fordítani ezt az ellentmondást. Mi beleragadtunk, majdhogynem belepusztultunk.

(Csak zárójelben mondom, nem térek ki rá, hogy itt elbeszélgethetnénk Oroszországról is, a muzsikok és Dosztojevszkij hazájáról. Ugyanez a kettősség volt meg náluk is, megint más eredménnyel. Ez a fejlődési algoritmus is különbözött a nyugat-európaitól, sokban hasonlított az amerikaihoz, kreatívan keresett kiutat, de elvétette.)

Bibó István volt az az ember, aki megértette ennek az ellentmondásnak az igazi mélységét. Már pedzette a negyvenes évek elején is, de még kellett hozzá egy alapvető élmény. Ezt adta meg a világháború, pontosabban Magyarország és a magyar társadalom részvétele a világháborúban, annak minden mozzanatával együtt, beleértve a holokausztot is. Nincsen magyar gondolkozó, egy sem volt, aki olyan mélyen szembe tudott volna nézni ezzel a történettel, benne a saját tévedéseivel is. Én legalább is senki mástól nem olvastam olyan súlyos önkritikus mondatokat, mint Bibónál. Volt erkölcsi ereje kimondani, hogy a világháború előtt másként látta magát a háborút, a történelmet, sőt a zsidóság ügyét, mint utána, és hogy azelőtt rosszul látta. Igen, az jellemzi a nagy gondolkodót, hogy amikor eljön a nagy szembenézés pillanata, túl tud emelkedni az efemer ellentmondásokon.

Ugyanez mondható el Bibó István és 1956 viszonyáról. Õ, aki a leglehetetlenebb helyzetben vállalt világtörténelmi szerepet, utána sem merült bele a szerep imádatába. Úgy foglalta össze, hogy a forradalmat nem jó akarni, de előfordulhat, hogy vállalni kell. Nem a „Revolutionsmacherei” anarchista-bolsevista és gyakran jobboldali indulatát vállalta, amely a mindehatónak ítélt „forradalmi erőszaktól” várt mindent, hanem józan megfontolással azt vallotta, hogy sajátos történelmi körülmények között elkerülhetetlen.

Bibő tehát túl lépett azon a mai kocsmán, ami a magyar társadalmat mindig is jellemezte. Valóban különös dolog történt. 1945 után olyan gondolkodóvá nőtt, amely a világ politikai gondolkodásában a 20. század végén vált igazán időszerűvé. Õ konzervatív is, demokrata is, liberális is, szocialista is egyszerre és egyszemélyben. De az ő konzervativizmusa olyan, mint Daniel Bell-é, akit a konzervatívokhoz sorolnak, se aki úgy nyilatkozott, hogy ő ugyan a kultúrában konzervatív, de a politikában liberális, a gazdaságban pedig szocialista. Az ő demokratizmusa olyan, mint Robert Dahl-é, aki azt mondja, hogy a mai euro-amerikai politika rendszer még nem csúcspontja a demokráciának, inkább csak út hozzá. Ezért a „poliarchia” elnevezést ajánlja megjelölésére. Az ő liberalizmusa olyan mint Richard Rorty-é, aki azt mondja, hogy a metafizikus liberalizmust meg kell különböztetni az ironikus liberalizmustól, ő az előbbit elveti, hogy az utóbbitr vállalhassa. És az ő szocializmusa olyan, mint Immanuel Wallerstein-é, aki azt állítja, hogy akkor lesz majd szocializmus, ha a szabadmunkán (és nem a kényszeren) alapuló kapitalizmus megkülönböztetés nélkül terjed ki az egész világra.

Bibó tehát utat mutatott a kitörésre, egy lehetséges utat. A társadalom mutációjának lehetőségét. Milyen helyzetbe kerül az az ember, aki egy ilyen út bejáratát felfedezi. Kétféle sors áll előtte, és csak utólag fog kiderülni, hogy melyik valósul meg. Ha a kitörés aztán sikerrel jár, akkor a felfedező utólag előőrsnek számít. Vagy azt mondják, ő volt a látnok. Ha azonban a kitörés sikertelen lesz, akkor sírásónak minősül, vagy legjobb esetben Hamletnek. A történelem fogja eldönteni, hogy melyik az igazi.

Ha Bibó gondolkodásának vezérmotívumait keressük, ezt a két szót találjuk: válság és zsákutca. A zsákutcás fejlődés eszméje nem nála jelenik meg először, de ő fejtette ki szisztematikusan. Õ adta meg a súlyát azzal a gondolattal, hogy mindenestül zsákutcás volt az eddigi fejlődésünk.

A mi számunkra ezért az a kérdés – most, több mint ötven évvel Bibó után – hogy mi van a zsákutca végén? Hadd sorolja fel néhány lehetőséget. Lehet a végén fal, amely előtt elálldogálunk. Lehet földút, amelyen tovább bukdácsolunk. Lehet szakadék, amelybe belezuhanunk. Lehet sok kis szerteágazó ösvény, amelyek között eltévedünk. Lehet, hogy vissza kell fordulnunk, és akkor megsemmisülünk. És építhetünk egy szupermodern, koronás, maradi várat, amelybe a legerősebbek majd besáncolják magukat, és onnan kilövöldözhetnek, ki puskával, ki repülőgéppel, ki törvénnyel.

Ez eddig összesen hat út. Bibó a hatodiktól félt a legjobban. Mert ismerte, látta, bőrén érezte, tudta a magyar valóságot, sőt még empátiája is volt hozzá. Belülről ismerte az úri osztály fennhéjázását, az útszéli rasszizmust, a legádázabb nemzeti célszerűség mítoszát, (ahogy ő mondja: a nemzeti materializmust). A nemzeti öndokumentáció szüntelen akaratát. A hamis realizmus (ez is az ő szava) ravaszságát.

Mind a hatot ismerte és óvott tőlük. Felsír a hat, de mire mégy: a hetedik te magad légy. Ez volt az üzenete a mának. Mielőtt azonban erre térnék, beszélni szeretnék a zsákutcás fejlődés tanának szomorú aktualitásáról. A legújabb eseményeket – a szeptember 11-i borzalmas terrortámadást és következményeit – egyik oldalról sem szabad pusztán morális szempontból nézni, főként nem olyanképpen, amely valamely régebbi „bűnök” miatt Amerikára akarja hárítani a felelősséget. Mélyebbre kell nézni. Az alapkérdést éppen Bibó kifejezésével lehet megfogalmazni: nemcsak a gazdaság, a zsákutcán fejlődés is globálissá vált! Elérkeztünk arra a szintre, amikor a világ egyetlen faluvá ért össze, amelyben ezért a „felvég” és az „alvég” ellentéte is koncentrálódott és megsúlyosodott. Az ismert adat szerint a világ lakosságának 20 százaléka birtokolja gazdasági források és javak 80 százalékát. És itt nem az az első kérdés, hogy ki tartozik az első és ki a második csoportba. Ebből a szempontból nézve (ha már József Attilát idéztem) az igazság pusztán alaki, mindig kell mind a 20, mind a 80 százalékba valaki. A probléma tehát az, hogy a világgazdaság és a világtársadalom fejlettségének jelenleg szintje már lehetővé teszi azt, hogy 20 százaléka az embereknek azon a szinten éljen, amit az euro-atlanti államok megvalósítanak, de csak azon áron, hogy a 80 százalék pedig ott vesztegel, ahol van. Ez eddig is így volt, sőt még ígyebbül, de a világtársadalom mozaikszerű szintjén nem ugrott ki olyan élesen, mint ma. És ez azért zsákutca, mert nincs rá közvetlenül elérhető és elfogadható megoldás. Helyet lehet cserélni, valamely ország feljuthat onnan ide, más ország lesüllyedhet innen oda, de az emberiség még nem találta ki, és most voltaképpen nem is gondolkozik azon, hogy hogyan lehet ezt a tragikus ellentmondást megoldani.

Történhetett volna másképpen? – kérdezhetjük. El lehet-e képzelni, hogy mondjuk 1500-ban, vagy 1800-ban összeül a világgazdasági tanács, és megvitatja a jövőt. Levonja a következtetést, nem engedhetjük, hogy az emberiség kettészakadjon, ezért most, hogy a világgazdaság (csúfnevén a kapitalizmus) ilyen jó fejlődési passzban van, biztosítani fogjuk, hogy minden ország részesedjen belőle. Hogy Kelet-Timor, Afganisztán és Anglia egyenlő mértékben fejlődjön. Ha pedig rögtön látjuk, hogy akkor sem ilyen világtanács, sem ilyen terv nem létezhetett volna, akkor az a kérdés, van-e olyan pillanat, amióta már létezhetne. És ha eddig nem volt, most hogyan lehetne.

A dzsihádot természetesen meg kell állítani. Az agressziót le kell törni. Nem lehet olyan illúziónk, hogy ezt a keresztyéni szeretettel vagy buddhista önuralommal el lehet érni. A terrorizmus ellen Amerikával és a nyugati világgal tartunk, de ez csak a a tüneti kezelés. A nagy kérdés az, hogy hogyan lehet a világ zsákutcájából kikerülni.

Mi Bibó útja? Milyen a hetedik út? Ha Bibó gondolatait elemezzük, akkor először is a szintézis gondolatát kell kiemelnünk, amely nála mindig központi szerepet játszik. Bibó ilyennek gondolta el a hagyománytisztelet és a radikalizmus, a polgári, civil társadalom és a népi szolidaritás, a liberalizmus és a szocializmus, a folytonosság és a forradalom szintézisét. Ami sohasem a két oldal elegyes összetételét jelenti, hanem olyan magasabb nézőpontot, amelyben a különbségek azonos alapra kerülnek. Egyiket sem kell felváltani a másikkal, hanem metszetüket kell megkeresni. Nem kívánt azonban szintézist a zsákutcás múlttal, az úri fennhéjázással, a magyar feudalizmus kiérleletlen és feldolgozatlan hagyományaival. (Alapvető tételei közé tartozik ugyanis, hogy a magyar zsákutca már a felemás feudalizmussal kezdődött. A történelem szorításában már a feudalizmus sem tudott összegeződni abban a mennyei gótikában és a vele párhuzamos intézményes világban, mint nyugaton.)

Ez a lényege Bibő szocializmusának is. Szerencséje volt, ő sohasem hitt az erőszak, a diktatúra szocializmusában, a proletárdiktatúrának nevezett sztálinizmusban még kevésbé. És mert nem hitte, csalódni sem tudott benne. Nem osztozott a század szocialistáinak és mindenféle értelmiségének abban az állandó viszketős csalódottságában és frusztrációjában, amely olyannyira meg tudta körülöttünk mérgezni a levegőt, és amely akkor is továbbél, még ma is hat, amikor az a fajta „szocializmus” már nincsen. Azokban is benne van ez sokszor, akik magukat mindig antikommunistának mondták. Azokban is, akik sohasem értették sem egyiket, sem másikat.

Bibó nem osztozott ebben, mert az ő szocializmusa más volt. Azon alapult, hogy az ne farkasa legyen az embernek, hanem társa. Ennek jegyében egy tervezhető és végrehajtható, bátor és ugyanakkor önkorlátozó nem-forradalmi forradalmiságban, amiben sohasem kellett csalódnia Végiggondolta, milyen változásokat kell mindenképpen végrehajtani. Reformtervében a közszolgálat, az önkormányzat, a közoktatás és a szövetkezetek állnak az első helyen. Ha a szövetkezetek helyett agráriumot mondunk, akkor ízig-vérig mai program ez, ma ezeken a területeken a legsúlyosabb az elmaradottság, itt a legsürgősebb a reform.

Az ő szocializmusa a humanizmus, a racionalizmus és a morál egysége. És éppen az a mának szóló üzenete. És ezzel szemben felvázolja a másik utat is, amely a hamis realizmusnak nevez. Realizmus: mert ugyanazokat a területeket helyezi előtérbe, amelyeket Bibő alapján most felsoroltunk. De hamis, mert igazi megoldás helyett recessziót hirdet. Közszolgálat – de hatalomcentrikusan, önkormányzat – de lélektelenül és bürokratikusan, közoktatás – de tekintélyelvű módon, agrárfejlődés – de állami vezérléssel. És ha mindez megvalósul, akkor fegyverek nélkül, csendőrség nélkül meg tudják őrizni, sőt vissza tudják plántálni a népi alázatot, hogy a zsákutcás fejlődés folytatása mellett biztosítsák a hamis realisták hatalmát.

Mi tehát ma a tanulság Bibó tanaiból. Mindenekelőtt az, hogy gondolatai még mindig időszerűek, még mindig ugyanott vagyunk. Pedig már-már úgy látszott, hogy Bibó megközelítésmódját túlhaladta az idő, kitörtünk a zsákutcából és most már a folyamatos fejlődés problémáin kell gondolkoznunk. Most vissza akarnak bennünket szorítani a zsákutcába. Ha Magyarország élni akar, és főleg ha tovább akar élni, ki kell törni a zsákutcából. Bibó ma aktuálisabb, mint valaha.

Bibó István: A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata. Egy: A szabadságszerető ember megköveteli magának és megadja másnak a minden embernek kijáró tiszteletet, de megkülönböztetett tiszteletet sem magának, sem címet nem követel, másnak pedig úr voltáért, sem vagyonáért, sem hatalmáért, sem befolyásáért, sem ruhájáért, megkülönböztetett tiszteletet nem ad, csak tisztességért vagy érdemért, senki emberfia előtt meg nem alázkodik, alázatoskodó megszólítási és köszönési módokat szájára nem vesz. Hát tudod, Pista bácsi, manapság ez egy kicsit másképp néz ki. Képzeld el, hogy a miniszterelnök csókra nyújtja a kezét. És ráadásul valaki megcsókolja. Ne értsd félre, nem miniszterelnöknőnk van, miniszterelnökünk férfi. Nem vigasz, hogy aki viszont megcsókolja a kezét, az viszont egy idős hölgy. Képzeld el, már úgy hanyatt esünk a pozíciótól is ráadásul, meg mindenféle rangot is visszahoztunk, hogy méltóságos úrnak meg tekintetes úrnak szólítjuk egymást, és könnybe lábadunk, ha valami „nagy ember” a környezetünkbe jön.

Kettő: A szabadságszerető ember magát munkában szolgának, szabadidejében és a maga otthonában úrnak tekinti, és szembeszáll mindenkivel, aki magát szolgálata és munkálata alatt úrként, hatalmasként viseli, és másokat szolgáknak, alacsonyabbrendűeknek kezel. Ezzel megint csak probléma van, mert vannak jó néhányan, akik szeretik magukat – pedig a pozíciójuk nevéből az következne – nem szolgának, hanem úrnak tekinteni, és meg is követelik, hogy úrnak tekintsék őket. De ennél is rosszabb hírem van: egyre többen vannak, akik alig várják, hogy úrként tisztelhessenek valakit.

(…)

Négy: A szabadságszerető ember őrködik a maga és minden ember egzisztenciájának, a szabad és biztosított volta felett, illetéktelen vagy önkényes behatolástól való mentessége és garanciával ellátottsága felett. Ennek éppen az ellenkezőjét csináljuk mostanában: sorra hozunk olyan jogszabályokat, amelyek arra hivatkozva, hogy garantáljuk valaki biztonságát, elvesszük tőle a jogait. Az állam ott ücsörög a lakásunkban, a magánéletünkben, időnként már a hálószobánkban is.

(…)

Hat: A szabadságszerető ember gyűléseken, egyesületben, munkaközösségben vagy bármiféle közösségben éppen úgy, mint a magánéletben, önkényeskedést, akarnokoskodást, magánérdek illetéktelen érvényesítését, visszaélést, köz becsapását, közakarat meghamisítását, s mindenféle fenyegetést és terrorizálást nem tűr, minden ilyen ellen saját maga azonnal felszólal, és más tisztességes emberekkel összefog, az erőszakosan érvényesülni próbálókat tekintet nélkül arra, hogy kire és mire hivatkoznak, leleplezi, és meghátrálásra kényszeríti, tisztában lévén azzal hogy minden ilyennek az érvényesülése csakis a tisztességes emberek kényelmessége, és megfélemlíthetősége miatt lehetséges. Az a helyzet manapság, hogy az akarnokok borzasztó sokan vannak, és ráadásul eléggé érvényesülnek is, mert hagyják. Mert hagyjuk. Mert sokan félnek tőlük. Mert sokaknak érdekük. Tűrik, betagozódnak, legföljebb magukban háborognak. Sokan feladják, mert nem hiszik, hogy ez megváltoztatható. Ha pedig sokan nem hiszik, akkor tényleg nem változtatható meg. Ha pedig sokan hiszik, akkor biztos, hogy megváltoztatható lesz.

Hét: A szabadságszerető ember semmiféle anyagi visszaélést vagy panamát el nem hallgat, sem elfedezni nem segít, bármilyen hatalmas embert kell is ezzel lelepleznie. Ezeket a mostaniakat nem ismerted, de ha ismernéd őket, te biztos nem neveznél el róluk kollégiumot.

Mindenekelőtt köszönöm a meghívást. Valóban nagy örömmel fogadtam el, és természetesen nem előadásra vállalkoztam, hanem Kuncze Gáborhoz hasonlóan én is néhány reflexióval próbálok hozzájárulni az itt folyó közös gondolkodáshoz. Az előadáshoz kevés az ismeretem. Ráadásul én Bibó Istvánt személyesen nem ismertem, csak az írásain keresztül, és ennek ellenére azt mondom, hogy kevés gondolkodó gyakorolt rám minden mondatával olyan mély hatást, mint Bibó István, és azt gondolom, egy politikus számára különösen fontos mindaz, amit ő gondolt, mindaz, amit mondott, mindaz, amit leírt. Nem ismertem személyesen, de ismertem azt a két harcostársát, akik a közelmúltban elhagytak minket, Vásárhelyi Miklóst és Hegedűs B. Andrást, és jól ismerem Göncz Árpádot, aki szintén harcostársa volt, és őket hallgatva, az ő írásaikat olvasva bizony ugyanazok az érzések keletkeznek bennem, mint amikor Bibó István műveit olvastam, olvasom. Meggyőződésem, hogy minden magyar politikus számára megkerülhetetlen mindaz, amit Bibóról tudni lehet, minden magyar politikus számára megkerülhetetlen életművének központi gondolata, a demokrácia. Itt méltatott 1956-os szerepvállalása is elsősorban erről szólt. Bibó István viszonyáról a demokráciához. És valóban igaz, ami szintén elhangzott ma már, hogy minden írása olyan, mintha a máról szólna, mintha rólunk szólna, mintha mai magyar politikáról, társadalomról, a közélet mai szereplőiről szólna. (…) Bibó István nagyon is megkülönböztette a demokrácia lényegét a demokratikus formáktól, a kulisszáktól, a demokrácia kulisszáitól, és kritizálta a demokratikus formák közötti antidemokratikus kormányzást. És ez ma sajnálatosan időszerű. Hiszen a parlamenti demokrácia létezik ugyan, de a miniszterelnök azt mondta, hogy ellenzék nélkül is működik a parlament. Ez igaz, csak azt nem parlamentnek hívják… Nemrég itt járt Dávid Ibolya meghívására a német igazságügy-miniszter asszony, aki szociáldemokrata politikus, és mint egy testvérpárt elnökével, velem is kezdeményezett egy találkozót. Megkérdezte, igaz-e, amit a követségtől hallott, hogy itt kormánypárti képviselők intéznek interpellációt kormánytagokhoz az ellenzékről vagy az előző kormányról. Mondtam, igen, igaz, az interpellációk több mint 40 százalékát kormánypárti képviselők intézik kormánytagokhoz az ellenzékről vagy az előző kormányról. És mit szól ehhez a ház elnöke? – kérdezte. – Nem vonja meg a szót az ilyen magáról megfeledkezett kormánypárti képviselőről? – Hát hogyan vonná meg a szót, hiszen leírt interpellációkat olvasnak fel és leírt válaszok hangzanak el rá, mely válaszokat természetesen az interpelláló képviselő el is szokott fogadni, sőt még meg is szokott köszönni. És mi, akikről szól a történet, ott ülünk, és a házszabály szerint természetesen nem szólalhatunk meg. Bibó István elítélte azt, aki a kritikát hazaárulásnak minősíti. Mi meg naponta szembesülünk ezzel a kérdéssel, hogy ugyanis hazaárulók vagyunk, ha például azt szeretnénk, hogy az Európai Unió Magyarországról szóló jelentése feleljen meg a valóságnak, és ne pusztán a jelentés, hanem a valóság legyen jó.