(…) Ennek a társaságnak a célja, hogy minden kerülő és gátlás nélkül beszélhessünk olyan aktuális kérdésekről, amelyek mindenkit foglalkoztatnak. Célunk, hogy ezekben a beszélgetésekben ne csak egyfajta nézet jelenjék meg, hanem lehetőleg minél többfajta; hogy e társaság a különféle szempontok ütközésének, vagy legalábbis megismerkedésének terepévé váljék.

A mai témánk állam és egyház viszonya, de szívesebben fogalmaznám meg úgy, hogy amiről ma beszélni akarunk, az a vallásoknak és az intézményes egyházaknak a helye egy olyan jelenkori demokratikus köztársaságban, mint Magyarország. Nem történetileg és általában akarunk a témáról beszélni, hanem azokról a kérdésekről, amelyek itt és most merülnek fel, abban a politikai kontextusban és társadalmi összefüggésrendszerben, amely Magyarországot jellemzi.

Azt hiszem, nincsen szükség arra, hogy a messzi múltra visszatérjünk. Ha ma ez a kérdés aktualitással rendelkezik, az pontosan ugyanolyan okokból és módon van, ahogyan más témák is ma a közéletet foglalkoztatják és megosztják. E kérdések több évtizedes kommunista múlt után egy kinyíló, demokratikus elvek szerint szerveződő társadalomban válnak aktuálissá. Ha vissza akarunk menni a múltra, elég annyit megjegyeznünk, hogy az 1989-1990-et megelőző több mint négy évtizedben a vallásosság és az egyházak helyzetét a szerint az egypártrendszeri és párthatalmi monopolisztikus és totalitárius hatalmi logika szerint rendezték, mely más ügyekben is a fönnálló rendszernek a sajátja volt. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy az egyházak nagyon erős állami ellenőrzés alatt álltak, a hitéletnek semmiféle valódi szabadsága nem volt, igen kis térre összenyomva éltek az egyházak is, és a rajtuk kívüli hitélet nehézségei még ennél is nagyobbak voltak.

Amikor elkövetkezett a változások ideje, létrejött egy új törvény, az 1990-es törvény, mely lényeges újdonságot hozott még a múlt század végén kialakult liberális gyakorlathoz képest is. E törvény egészen világosan kimondotta, hogy vallási és egyházi dolgokban az államnak semmiféle szervező, és tulajdonképpen ellenőrző szerepe sincsen, kivéve azt, amelyet a bíróságok, illetve ügyészségek játszhatnak, de a vallási vagy egyházi tartalomtól függetlenül. Létrejött egy olyan törvény, amely teljesen szabaddá tette az egyházak és a vallási közösségek működését. Ez nagy újdonság a magyar történelemben, mert első ízben következett be az a helyzet, hogy senkinek nem osztottak ki privilégiumokat, még az úgynevezett történelmi egyházaknak sem, ami persze nem jelentette azt, hogy ne lettek volna különbségek már a kiinduláskor a vallási közösségek és egyházi jellegű szervezetek között. Ez a törvény érdekes módon még az 1990 májusi választások előtt született, tehát voltaképpen a régi rendszer utolsó kormánya alatt. Úgy tudom, semmiféle jelentős módosítás nem történt rajta a továbbiakban, a törvény tehát több mint tíz éve működik, és tudomásom szerint nagyobb galibák nélkül – mindenesetre azzal a hatással, melyet a törvényalkotók el akartak érni, vagyis hogy a hitéletet mindenféle állami gyámkodás, ellenőrzés vagy cenzúra alól kiszabadítsák.

A mai vitánknak pontosan az a körülmény ad aktualitást, hogy a Magyar Köztársaság jelenlegi kormánya módosításokat határozott el ezen a törvényen, melyek egy bizonyos idő óta vita tárgyát képezik az országgyűlésben, illetve országgyűlési bizottságokban, pártszakemberek körében, akik az előkészítésbe betekintettek, vagy abban részt vettek.

Elsőként fel fogom kérni a Kulturális Minisztérium körünkben lévő főosztályvezetőjét, Schanda Balázst, aki volt olyan szíves, hogy elvállalta e vitában való részvételét és azt a bizonyos fokig hálátlan szerepet, hogy egy hivatalos kormányálláspontot kelljen elmagyaráznia. Szeretném hangsúlyozni, hogy Schanda Balázs, akit kiváló jogászként ismerek egyetemi működéséből, itt elsősorban nem, mint minisztériumi ember van jelen, hanem mint a kérdés szakértője, és amit mondani fog, ha nem is egészen magánemberként mondja, de a saját meggyőződése szerinti álláspontot fog képviselni. Amit mond, ne azonosítsuk teljesen a kormányzati állásponttal. Ennek ellenére ő a legilletékesebb, mint a törvénymódosítás előkészítésével megbízott ember, hogy nekünk erről beszéljen. Közvetlenül utána megkérem Dornbach Alajost, aki ennek a kérdésnek az országgyűlésben a legjobb ismerője, hogy a módosítási javaslattal kapcsolatos ellenzéki szempontokat és kritikai szempontokat ismertesse velünk.

Ezután egy kicsit eltávolodunk majd ettől. Két másik személy is ül itt az emelvényen. Az egyik Nacsády András, aki hosszú külföldi, elsősorban francia emigráció után pár évvel ezelőtt tért vissza Magyarországra. Õróla azt kell tudni, hogy az egyik szabadkőműves irányzat legfőbb tisztségviselője, a magyarországi Nagy Oriens nagymestere. Õt arra kérem meg, hogy röviden egyház és állam Európában kialakult viszonyáról beszéljen, s ezzel kapcsolatban azt is ki fogja fejteni, hogy e kérdés alakulását a szabadkőművesség általa képviselt, tulajdonképpen francia irányzata, hogyan látja. Utána Tomka Miklóst, akit sokan ismernek vallásszociológusi minőségében, egy másik kérdés rövid kifejtésére fogom megkérni: mondja el nekünk, hogy tulajdonképpen, függetlenül az intézményes egyházaktól, hogyan áll Magyarországon a hitélet, a vallásosság. Hogyan élik meg a vallásosságot azok, akik vallásosak, és a társadalomban milyen szerepet játszik ez a vallásosság, részben a meglévő egyházakkal kapcsolatban, részben tőlük függetlenül. Ezek után adok majd szót azoknak a teremben ülő személyeknek, akik e kérdésnek különböző szempontokból és okokból jeles ismerői, elsősorban Bulányi páterre gondolok, akit nagy tisztelettel üdvözlök külön. (…)

Tehát megkérem Schanda Balázst, hogy fejtse ki, milyen meggondolások alapján került sor a törvénymódosítás előkészítésére.

Ilyen kedves és talán túl sokat sejtető bevezetés után nehéz beszélni. Tulajdonképpen nem aktuálpolitikai rendezvényre kaptam felkérést, azt nem fogadhattam volna el, nem lévén politikus, hanem egy alapvetően szakmai rendezvényre indultam el némi késéssel. Megpróbálok e keretek között néhány kérdésre reflektálni, amely az állami egyházjog, tehát az állam és az egyház kapcsolatrendszerét szabályozó joganyag tekintetében ma az érdeklődés vagy a viták középpontjában áll.

Mik az új magyar egyházjog, illetve vallásjog jellemzői? Tíz év után ki lehet már tapintani olyan elemeket, melyek megszilárdultak e joganyagban, és amelyeket e jogterület sarokköveinek vagy karakterisztikáinak minősíthetünk. A magyar állami egyházjogról elmondható, hogy szemben a legtöbb nyugat-európai állami egyházjoggal, ez egy diszkontinuus joganyag. Ott száz-kétszáz éves vagy még régebbi törvények és szabályok rögzítik az állam és az egyház viszonyát, és a jogterületnek egy olyan részéről van szó, mely rettentő konzervatív, és nagyon lassan követi azokat a konvergáló tendenciákat, melyek azért Nyugat-Európában is megvannak. Ezzel szemben Magyarországon 90-ben e tekintetben tényleg tiszta lapot kezdtünk, és e jogterületen nincsenek már olyan normák, amelyek 90 előttre datálódnak. Van egy-két részletszabály, mely formálisan régi jog, büntetés-végrehajtási törvényerejű rendelet, de ami ebből a vallásszabadságra vonatkozik, az mind új szabály lett. E tekintetben a legtöbb kelet-európai országtól is különbözünk, ahol ilyen mélységű joganyagváltás nem történt meg; a legtöbb ilyen országban az állami egyházügyi hivataloknak megfelelő intézmények azért fennmaradtak, komoly személyi kontinuitással is. Magyarországon 90-ben, e tekintetben tényleg rendszerváltozás történt.

A diszkontinuitás mellett a második jellemző elem egy igen nagyfokú individualitás. Minden olyan esetben, amikor a vallásszabadságra való hivatkozással a magyar jog kivételes lehetőségeket, akkomodációt, exemptiós lehetőségeket teremt, ott az egyén meggyőződését veszi figyelembe, és soha nem az egyháztagságát, a felekezeti hovatartozását, vagy a vallási meggyőződését. Ez utóbbival egyáltalán nem foglalkozik a magyar jog, a felekezeti hovatartozást sem regisztrálja, szemben a legtöbb európai országgal. Érdekes kérdés, hogy a magyar jogásztársadalom fejében e kettő gyakran összemosódik, amit most a népszámlálásnál láttunk: a felekezeti hovatartozás vagy a vallási meggyőződés között sokan nem tudtak disztingválni. Minden olyan esetben, amikor exemptiókról van szó – polgári szolgálat például – ott nem az illető egyháztagsága számít, hogy Jehova tanúja-e vagy nazarénus-e, hanem az individuális lelkiismereti meggyőződése. A hovatartozásáról a jog tulajdonképpen nem is vesz tudomást.

A harmadik jellemzője e joganyagnak egy kidolgozott semlegességi koncepció, ami az elmúlt tíz évben szélsőséges viták és félreértések forrása lett. Ezért nem mulaszthatjuk el, hogy néhány tisztázó megjegyzést rögzítsünk arról, hogy mit jelent az állam világnézeti semlegessége. 40 év ideológiai monopolhelyzete és totalitarizmusa után sokan attól ijedtek meg, hogy egy egyoldalú világnézeti elnyomás helyett most egy semleges világnézetet kényszerítenek rájuk, az iskolában, a közéleti szférában stb. Nyilván semleges világnézet nincsen, ez az első félreértés, és ha lenne, akkor a semleges államnak a semleges világnézettel szemben is semlegességet kellene tanúsítania. Úgy fogalmazhatnánk tehát meg, hogy a különböző világnézetű emberek együttélésének a technikájáról van szó. Ahhoz, hogy mindenki szabadsága kibontakozhassék, az állam nem azonosul egyetlen vallással, világnézettel sem, másrészt pedig nem köteleződik el intézményesen vallási, világnézeti szervezetek mellett, azaz tiszteletben tartja autonómiájukat, nem avatkozik bele belső ügyeikbe, másrészt sajátos belső igényeiknek nem szerez állami erőszakkal, kényszerrel érvényt. Egy másik félreértés – és ebben az értelemben egy nyugat-európai feszültség adaptálódott a magyar viszonyokra – az, hogy a semlegességet világnézeti közömbösségként értelmezzük-e, ahogyan néhányszor előfordult az elmúlt tíz évben. Azt mondták, a vallás alapvetően magánügy, az állam akkor biztosítja megfelelően a vallásszabadságot, ha ezekről a kérdésekről tudomást sem vesz. Az Alkotmánybíróság viszont egy olyan doktrínát alakított ki, már 93-ban, hogy a pozitív és a negatív vallásszabadság, tehát a vallásossághoz való jog és a vallástól való távolmaradás joga egymással egyenrangú, egyik sem tekinthető a másikkal szemben kivételnek, tehát nem arról van szó, hogy az egyik alapeset és a másik deviancia, amelynek korlátozott toleranciát kell biztosítanunk, és itt akkor megáll a menet. A kettő egyenrangú, márpedig akkor a közömbösségből a vallásos polgárok hátrányos megkülönböztetése fakad, mivel nem biztosít az állam megfelelő akkomodációs teret, megfelelő exemptiókat a vallási identitás megélésére és kibontakoztatására. Ha mindenki szabadságát egyaránt biztosítani akarom, nem tekinthetem az egyiket alapesetnek és a másikat kivételnek, tehát abban a viszonylag kevés kérdésben is, ahol exemptio, akkomodáció sorra kerül, a kettő irányában egyformán nyitottnak kell lennie a jogrendszernek.

Mit mondhatunk 10 év után a magyar vallásjog alakulásáról? Az egyik tény, hogy bár voltak és vannak alapvető viták bizonyos állami egyházjogi részletkérdések tekintetében, az alapelvek nagyon hamar kialakultak és megszilárdultak. 93-94-re megszülettek az alapvető alkotmánybírósági határozatok és törvények, amelyek az elméleti alapokat tisztázták és a gyakorlati kérdéseket rögzítették. A 90-ben lerakott alapokra épült fel a magyar állami egyházjog, és kevés az olyan tégla, amely ebben az építményben lötyög, vagy ne lenne a helyén. Egy meglepően koherens és stabil rendszer épült ki, és ez érdekes nyugat-európai összehasonlításban, ahol néha még múlt századi kultúrharcos vagy Napóleon-kori szekularizációs terheket cipel magával a vallásjogi szabályozás; de sajátos közép-kelet-európai összehasonlításban is, ahol ilyen koherens és stabil rendszer nemigen épült ki. Persze vannak és voltak a kilencvenes években viták, sőt az ideológiai viták legkényesebb vagy legizgalmasabb kérdései éppen a vallás helyéről, az egyházaknak a társadalmi szerepéről szóltak. Itt rögtön érezhetünk egy sajátosságot, amely megkülönbözteti e magyarországi vitákat például a múlt századi német kultúrharc vitáitól. Magyarországon a kilencvenes évekbeli „kis kultúrharcban” az egyházak soha nem voltak vitapartnerek, mindig tárgyai voltak két ideológiai szekértábor vagy megközelítés vitáinak, de nem voltak alanyai. Nagyon sajátos helyzet ez. Az egyik tábor éppen félt - talán nem is ismerte igazán azt a társadalmi valóságot, amit az egyházak képviselnek - félt attól, hogy ez most rátelepszik, és nagyon határozott defenzív magatartást vett föl; a másik tábor pedig úgy érezte, hogy szövetségesei az egyházak, s betolta egy olyan vitaterületre, ahol aztán neki nem volt ereje arra, hogy megvédje őket. Az egyházak pedig nem voltak felkészülve arra, hogy egy ilyen vita közepén találják magukat, sem kommunikációs, sem személyi kapacitásbeli szempontokból. Derült égből csapott le rájuk például a semlegesség-vita, a hitoktatás-vita, az ingatlan-vita, amelyek komoly viták voltak. Ezek a viták azonban jellemzően félreértések köré csoportosultak, ez talán kicsit kihívó megjegyzés – pl. a hitoktatás-vita ezt jól szemléltetheti. 90 nyarán kialakult egy kontroverzia arról, hogy van-e helye az iskolában a vallásoktatásnak vagy nincs, és sok résztvevő nem tudta azt, hogy Magyarországon mindig is volt iskolai vallásoktatás. Igaz, hogy a 80-as években az általános iskolásoknak már csak négy százaléka vett benne részt, de éppen a rendszerváltozással léptek fel sokkal radikálisabb szekularizációt megkövetelő igények, mint a Rákosi vagy Kádár-rendszernek legsötétebb éveiben. Az emlékezetes destruktív szekta-vita vagy ingatlan-vita és maga a semlegesség-vita is jellemzően a kompetenciahiánynak volt nagyon érdekes megnyilvánulása számomra: gyakran a felek nem tudták, miről vitatkoznak, a tények minimálisan sem számítottak e vitákban. Egy apró illusztráció: a magyar és nemzetközi közvélemény tényként kezeli, hogy 93-ban az Országgyűlés destruktív szektának minősített négy nyilvántartásba vett kisegyházat, ma ez már közmeggyőződés. Minden félévben találkozom olyan dolgozatokkal, melyekben a hallgatók ezt írják. Ha valaki fellapozza az Országgyűlés jegyzőkönyvét, láthatja, hogy még csak idézőjelbe téve sincs az, amit az Emberjogi bizottság akkori elnöke mondott: két javaslatot terjesztenek az Országgyűlés elé a költségvetési támogatás felosztásáról, és az egyik javaslat mellett mintha elhangzottak volna a bizottságban olyan megnyilvánulások, hogy vannak destruktív szekták, azoknak nem kellene költségvetési támogatást adni. Kicsit olyan a helyzet, mint amikor valaki benyújt egy tanszékvezetői pályázatot, az egyetemi tanácsban valaki azt mondja róla, hogy ez egy összeférhetetlen alak, és végül nem nyeri el azt a tanszéket, és másnap azzal megy a sajtó elé, hogy őt az egyetemi tanács összeférhetetlen alakká nyilvánította. Ilyen jellegű félreértések, talán ismerethiány, talán csúsztatások, nagyon jellemzőek voltak az elmúlt évek vallásügyi vitáira. Tulajdonképpen ilyenekkel terhes a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény körül kialakult vita is.

Két szempontból, két irányból két különböző jellegű illúzió kapcsolódik e törvényjavaslathoz. Az egyik oldalon azt mondhatjuk, hogy vannak a magyar társadalomban olyan erők és megközelítések, akiket váratlanul ért a vallási pluralizmusnak az a foka, ami Magyarországon megjelent, ettől megijedtek, és ezt szeretnék kordába szorítani és visszafogni. A másik oldalon éppen újabb vagy kisebb vallási közösségek részéről megjelent az a félelem, hogy ez a törvénymódosítás az ő szabad működésüknek a korlátozásához vezethetne. Mindkét megközelítést tudatosan neveztem illúziónak, ami táplálkozhat ismerethiányból, talán a közvélemény megnyerésének szándékából, talán másból, de egy tényt le kell szögeznünk, és ebben tisztelettel vitatkoznom is kell már az előttem megfogalmazott tétellel: Magyarországon a vallásszabadságot nem a 90. évi IV. Törvény ismeri el és biztosítja, hanem az Alkotmány. Egy alkotmányos jogállami struktúrában élünk, a törvény bizonyos technikai elemeket tisztáz, rendszerez és pontosít, de a törvény és a benne foglalt jogok nem forrásai a vallásszabadságnak, mi magunk vagyunk a forrásai, mint emberi lények, ezeket nem a törvény ismeri el – a törvény is elismeri –, ezeket maga az Alkotmány ismeri el. Amíg Magyarország független, demokratikus, alkotmányos jogállam, ha egy olyan törvény születne, ami a vallásszabadságot ténylegesen korlátozza, az egyértelműen alkotmányellenes lenne.

A legérzékenyebb kérdés, ami a közvéleményt leginkább foglalkoztatja, az egyházi szervezeti státusz kérdése. Olyan kérdésről van szó, amiben megint a félreértések dominálnak. 93-ban már volt az Alkotmánybíróságnak egy irányadó határozata e tekintetben, amely rögzítette, hogy az egyházi státusz semmiképpen nem tehető feltételévé a szabad és közösségi vallásgyakorlásnak. Egy nyilvántartásba nem vett vallási közösség magánál az alkotmánynál fogva ugyanolyan terjedelmű vallásszabadságot kell, hogy élvezzen, mint egy nyilvántartásba vett egyház, vagy vallási közösség. Nyilván vizsgálni kell a jogrendszert, hogy ezt biztosítja-e, de nem az egyházi szervezeti státusz ennek a lakmuszpapírja, a kérdés egészen más szinten helyezkedik el. Maga a törvényjavaslat egyébként, amit igen széles egyeztetés nyomán a kormány az országgyűlés elé terjesztett, minden ténylegesen vallási közösség számára meg kívánja hagyni, illetve hozzáférhetővé kívánja tenni az egyházi státusz igénybevételét. Hogy ebből törvény lesz-e és milyen formában, nem tudom megmondani, mert nem vagyok próféta. Első megközelítésben talán elég ennyi a hátteréről a törvénymódosításnak, a felmerülő kérdésekre talán módomban lesz reflektálni.

El kell mondanom, mit hiányolok abból, amit Schanda Balázs elmondott, akivel egyébként több vitában vettünk már részt 99 nyarán, őszén. Szerényen opponálva megjegyzem, hogy 1990-ben a „ destruktív ” jelző leírva is, de parlamenti felszólalásokban az akkori kormánypárti felelősök részéről igen sokszor elhangzott, én szívesen kigyűjtöm egyszer. Akkor kifejezetten az volt a parlamentben elhangzó retorika, hogy bizonyos egyházak destruktív tevékenységet folytanak, tehát azokat ki kell hagyni a költségvetési támogatásból.

Miről szól a mostani vita? Nagyon konkrét próbálok lenni. Schanda Balázs főosztályvezető úr hivatkozott az Alkotmánybíróságra, korrekten hivatkozott, de nagyon fontos dolgokat nem mondott el. A kormány által benyújtott törvénymódosítás hivatkozik az Alkotmánybíróságra. Módosítani kívánja az 1990-es törvényt, amely, nagyon helyesen mondta, egy diszkontinuus helyzetben példátlanul szép törvény volt. Nevezetesen kimondaná a törvény, idézem: „ Az egyházakat azonos jogok illetik és azonos kötelezettségek terhelik. Törvény az egyházak társadalmi szerepéhez kapcsolódó jogok és kötelezettségek vonatkozásában eltérően is rendelkezhet. ” Ez az a sarkalatos rendelkezés, melyet az ellenzék nem tud elfogadni. Ráadásul az indoklás arra hivatkozik, hogy ezt az alkotmánybíróság többször kimondta. Én bátran állítom, hogy nem ezt mondta. Két mondatát akár idézem is. A tábori lelkészi szolgálattal kapcsolatos kormányrendeletet támadta meg több felekezet, mert arra mindössze az úgynevezett történelmi egyházak kaptak lehetőséget. A sorkatonák körében végzett felmérésből kiderült, hogy egyéb felekezetek hívői a hadseregen belül nem érték el a fél százalékot sem, tehát praktikusan lehetetlen volt … Az alkotmánybíróság kifejti, hogy praktikus lehetőségek okán adott esetben lehet különbséget tenni, de nem törvényben. A jogalkalmazás tehet különbséget, alkotmányosan, hisz a pozitív diszkrimináció is különbségtétel. Bizonyos esetekben, hogy egy felekezet a funkcióját be tudja tölteni, többletlehetőséget kell teremteni, más esetekben, pl. a tábori lelkészi szolgálatban, nyilvánvalóan nem lehet megteremteni ezt azoknak a felekezeteknek, amelyeknek van egy vagy két katonájuk egy ezredben. Csodálatosan egybecseng báró Eötvös József és Deák Ferenc érvelése, a vatikáni zsinat „ Dignitatis humanae ” című tézisének érvelése és az alkotmánybíróság érvelése, mely szerint nem is vallásszabadságról van szó, hanem az emberi méltóságról, az ehhez való jogról van szó: a vallásszabadság ezt a méltóságot szolgálja. Azt mondja, hogy a jognak mindenkit egyenlő méltóságú személyként kell kezelnie, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az emberi szempontok azonos mértékű figyelembe vételével kell a jogosultságok és a kötelezvények elosztásának szempontjait meghatározni. A nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka lehet, de az ne minősüljön önkényesnek. De ezt nem törvényben kell kimondani, vagy ha kimondom törvényben, akkor a különbségtételnek ezeket az igen szigorú feltételeit is törvénybe kell iktatni, különben a jogalkalmazó kénye-kedve szerint fog különbséget tenni, amint ez megtörtént az utóbbi másfél évben.

A magyar parlament kormánypárti többsége megszavazott egy olyan törvénymódosítást, hogy az ÁFA visszaigénylésre csak azok a felekezetek jogosultak, amelyek a kormánnyal bizonyos szerződéses viszonyba kerültek. Aztán ezt nyilván belátták, nagy botrány volt belőle, alkotmánybírósági panaszok, visszavonta a kormány, mielőtt az alkotmánybíróság elbírálta volna ezt. De amint a parlament hatályon kívül helyezte, azonnal hatályba léptetett egy még gorombább diszkriminációt. A költségvetési törvényben úgy döntött a magyar parlament, hogy az állampolgárok személyi jövedelemadójának egy százalékát csak azok a felekezetek kaphatják meg, amelyek különböző feltételeknek megfelelnek. Nem sorolom, közismert…

Adomány, nem az egy százalék. Az egy százalékot mindenki kapja.

Bocsánat. Az adomány adókedvezményét csak feltételeknek megfelelő esetben élvezhetik az állampolgárok . Merőben önkényes! A következő miatt önkényes és példátlan: az adományozó erre jogosult minden közhasznú szervezet esetében. Vallásfelekezetek és közhasznú szervezetek, például egyesületek, alapítványok között minőségi különbséget e tekintetben én nehezen fedezek fel. A bélyeggyűjtők egyesülete, ha kap adományt – de az egy nagy szervezet –, de bármelyik kis társadalmi szervezet, amely megfelel a közhasznú szervezetekről szóló törvény rendelkezéseinek, és ezer és ezer van ilyen, élvezi ezt az adómentességi kedvezményt. A vallásfelekezetek közül csak az, amely megfelel azoknak a kritériumoknak, melyeket a törvény beépít, vagyis különbséget tesz a felekezetek között, méretük és súlyuk szerint. Nonszensz! Ez igenis önkényes, semmivel nem magyarázható, szinte feloldhatatlan ellentét. Olvasták a sajtóban, hogy kormány és ellenzék között egyeztetés folyt, létre is jött elvileg egy kompromisszum, nevezetesen a kormány visszavonta volna ezt a különbségtevő rendelkezést, és azt is, amely pozitív megfogalmazását és negatív definícióját adja a vallásfelekezet fogalmának. Azon bukott meg, hogy az ellenzék azt is kérte, hogy helyezze hatályon kívül a költségvetési törvénynek az adókedvezményekkel kapcsolatos diszkriminatív rendelkezését. Erre a kormány semmiképpen nem hajlandó, inkább folyik a vita.

A másik fontos különbség a két álláspont között, kisebb technikai részletekkel nem untatom önöket, hogy a törvényjavaslat fogalom-meghatározását adná a vallásfelekezeteknek. Egyrészt egy pozitív megfogalmazást, s egy következő bekezdésben pedig példálózó felsorolását annak, hogy mi minden nem minősül vallási tevékenységnek. Erről sokat lehetne beszélni, én csak idézem az Ügyvédi Kamara épületében 99 novemberében szervezett konferenciának a végén elhangzottakat, amely erról a kérdéskörről szólt több külföldi előadóval. Egy máltai szociológiaprofesszor, a jezsuita tartományfőnökök kongregációjának akkori elnöke, vallástörténész, nagy elismeréssel szólt a kormány törekvéséről, amely akkor még sokkal kevésbé volt kidolgozott. Ott még arról volt szó, hogy esetleg tízezer főnél kell megállapítani a létszámot, meg nem tudom, hány éves honosság… A következőt mondta ez a professzor: ő már sok próbálkozást látott arra, hogy törvényben meghatározzák, mi a vallásfelekezet. Ez még senkinek nem sikerült. Óva inti a kormányt, hogy ebbe belemenjen. Ebből csak súlyos konfliktusok lehetnek. Nem feltétlenül, de nagy valószínűséggel. Ha valakinek az áll érdekében, akkor majd elkezdi értelmezni… ne legyen senkinek joga ezt értelmezni az államhatalom részéről . Azt esetleg példálózóan meg lehet határozni, hogy bizonyos fajta tevékenységek biztonsággal nem minősülnek vallási tevékenységnek, de azt meg minek? És azt mondta, amit az ellenzék is mond, hogy a jelenleg hatályos törvény tökéletesen elég arra a célra, amelyet a kormánypárt visszásságok elkerülése érdekében zászlajára tűzött, nevezetesen, a törvény azt mondja, hogy azt a felekezetet, amely törvényellenes tevékenységet, alkotmányellenes tevékenységet folytat, a bíróság, az ügyész keresete alapján a nyilvántartásból törölhetik.

Miért nem indultak eljárások? Indult egy vagy kettő, azt hiszem, kettő, és még azzal is egyetértek, hogy ezeket a szabályokat lehetne finomítani, mert hiányoznak bizonyos eljárásjogi szabályok, és a kompromisszum, ami létrejött volna a koalíció és az ellenzék között, ezt igyekezett volna feloldani. Sajnálom, hogy meghiúsult. A személyes véleményemet mondom, amely persze a parlamenti frakciómétól semmi lényeges kérdésben nem tér el, de őszinte meggyőződésemet mondom. Egy vallásfelekezet, nem akarok konkrét lenni, nekem lehet ellenszenves, magatartásformáik stb. ellen lehetnek kifogásaim, de mi közöm hozzá? Minden felekezet jogaiért ki kell állni, mert ha én veszem a bátorságot, vagy a másik, hogy különbséget tegyen, abból csak rossz sül ki. A vatikáni zsinat tézisei pontosan megmondják – a kormánynak nem kell figyelembe vennie, mit mond a zsinat, de talán a magyar katolikus püspöki karnak figyelembe kellene vennie, amikor ezügyben állást foglal. A vatikáni zsinat egyértelművé teszi, hogy a hatalomnak egyetlen dolga van: minden felekezet számára azonos lehetőségeket és jogokat biztosítani, és nem beavatkozni, semmilyen módon. Azt Is megmondja, hogy a hívő embernek miként kell ehhez a kérdéshez viszonyulnia, vagyis egyik felekezet tagjának a másik felekezethez, ezt nem részletezném.

Ez a vita lényege, erről szól a vita. Ebben az új turbulens helyzetben – nem azt mondom, hogy rászakadt az emberekre a szektaveszély, bocsánat, kicsit sarkítom… A hatvanas-hetvenes években látványosabb dolgok történtek, szolgálat-megtagadások kapcsán különösen, melyet azóta a történelmi egyházak is tisztelettel méltányolnak, a magyar törvényhozás is méltányolta, hogy ez alapvető emberi jog. Azok voltak a kemény idők, amikor az államhatalom a hatalom legbrutálisabb eszközeivel beavatkozott a felekezetek életébe, és különbséget tett közöttük, ne is idézzük fel, mi minden történt negyvenvalahány év alatt, erről sokkal többet tudna Bulányi páter mondani, nem én vagyok hivatott erről beszélni. Azt gondolom, hogy ez a törvényjavaslat így egy keresztény értelmiségi számára mindenképp elfogadhatatlan. Köszönöm.

A jelenlevő újságíróknak a tapintatát kérem, egy politikusnak nyilván egy politikus lenne vitapartnere, én meg köztisztviselő vagyok és egyetemen működöm mellette. Nyilván nem tudok olyan szabadsággal fogalmazni, mint Dornbach képviselő úr. Ami a törvényjavaslat hatodik szakaszát illeti, tehát az egyenlő jogok, egyenlő kötelezettségek kérdését, szerintem ez nem kardinális pontja a javaslatnak. Nem lepett meg, hogy az Isépy Tamás és Kósáné Kovács Magda közötti tárgyalásokon ettől elállt a kormánypárt képviselője. Megközelítésem szerint a törvény egyfelől egyértelműbbé tette volna a jogi helyzetet, másfelől törvényi szintre emelte volna az egyházak közötti különbségtétel lehetőségét. Jelenleg, bármilyen más jogszabály van is, ez megtörténhet, erre számtalan példát hozhatunk, pl. a tábori lelkészi szolgálatot nem törvény, hanem kormányrendelet szabályozza. A törvény kimondta volna, hogy az egyházak társadalmi szerepével kapcsolatos jogok és kötelezettségek tekintetében lehet-e különbséget tenni. Ezt most is meg lehet tenni, nyilván minden egyes esetet meg kell támadni az alkotmánybíróság előtt, hogy nem a vallásszabadság rovására történt-e.

Ami a személyi jövedelemadókedvezményt illeti, a javaslat nem a kormánytól származott, tehát még kevésbé vagyok hivatott kommentálni, lehet, hogy bizonyos elemei valóban nem szerencsések. Az alapvető kérdés, hogy ha egy egyháznak adok személyi jövedelemadókedvezményt, szükséges-e, hogy valamennyi egyháznak adjak? Az egyik megközelítés szerint semmilyen esetben nem lehet különbséget tenni, a másik szerint, és az alkotmánybíróság eddigi gyakorlatához szerintem ez áll közelebb, ha tárgyilagos mérlegelés alapján ésszerű indoka van, akkor lehet különbséget tenni. Dornbach képviselő úr is mondta, hogy a közhasznú alapítvány ugyanolyan adókedvezményt élvez adott esetben, mint ez a 22 egyház. Hol van akkor a különbségtétel? Ott, hogy míg egyes egyházak, amelyeknek egy generációnál hosszabb szervezett formájú működésük van Magyarországon, közvetlenül vehetik igénybe a kedvezményt, az újabb egyházak csak úgy, ha létrehoznak egy közhasznú alapítványt. A törvényhozó az én olvasatomban azt mondta, hogy az újabb közösségeknél nagyobb gazdálkodási átláthatóságot kíván meg a személyi jövedelemadókedvezmény tekintetében. A régebbieknél eltekint az ilyen ellenőrzéstől.

Miért?

Jó kérdés, hogy miért? Mögötte a különbségtétel alapja áll. A nyugat-európai gyakorlatban nagyon különböző módszereket látunk, a szervezett formában való működés igenis egy cezúra lehet. Nem az egyetlen, nem mondom, hogy jól húzatott meg, de hogy a vallási közösség túlél-e egy bizonyos időszakot, igenis mérce az állam számára is. Tíz év alatt közel 100 egyház vetette magát nyilvántartásba, közülük jó néhány meg is szűnt. Nem biztos, hogy az államnak adókedvezményekkel támogatnia kell egy istentiszteleti épület, amit a gyülekezet három év múlva, amikor megszűnik, mert meghalt a pásztor, aki kivált a másik gyülekezetből, elad és elosztja a bevételt. Ez sarkított példa és elméleti lehetőség, a társadalmi igazságosság kérdése húzódik meg mögötte. Valószínű, hogy egy közösség, amely egy kritikus időt túlélt, már nem fog megszűnni.

Egy szociológus inkább hivatott megmondani, mi a kritikus és mi nem. Ha tetszik, az alapító halálának túlélése, vagy egy-két generáció túlélése, de utalhatok arra is, hogy a keresztény közösség alapvetően nem az adókedvezményekért jelentkezett anno, amikor a római birodalom keretei között megpróbálta az identitását megélni.

Elhangzott, a püspöki konferencia miért olyan álláspontot képvisel, amilyet? Tudomásom szerint ebben a kérdésben nem alakítottak ki álláspontot, a katolikus egyháznak ebben nincs hivatalos álláspontja. A szakmai előkészítés során a püspöki konferencia egy megbízott tagja járt el e kérdésben, és úgy fogalmazott, publikált formában, Erdő Péter püspök úrról van szó, hogy a katolikus egyház működésének szabadságában érdekelt és nem törekszik a „ konkurencia” állami eszközökkel való korlátozására.

Kicsit furcsán érzem magam, mert a vita egy más vágányra csúszott el, mint amiről igazán szerettem volna beszélni. Bizonyára önökben is felmerült a kérdés, hogy rendben van, „ állam és egyház ”, de mit keresnek itt a szabadkőművesek? El kell hogy mondjam, hogy a szekularizáció, a különválasztás történetében három fontos időpontban szerepeltek a szabadkőművesek. 1791-ben az Egyesült Államokban, ahol a törvényhozók 100 százaléka szabadkőműves volt, az elnököt beleértve (az Egyesült Államokat tekintve nem az a furcsa, hogy az elnökök közül ki volt szabadkőműves, hanem hogy ki nem). A másik fontos dátum az 1795-ös törvény a francia forradalom után, amikor kijelentették, hogy különválasztják az egyházat és az államot, majd pedig 1905, amikor Émile Combes, a francia miniszterelnök törvénybe iktatja az állam és az egyház különválasztását. Ennek elég komoly következményei voltak, és a helyzet elég feszült volt akkor Róma és Párizs között. Ez Napóleon alatt is megtörtént, de erre most nem akarok visszatérni.

A francia nyelvben van egy szó: „laicitás”, amit elég nehéz lefordítani. Végeredményben a szekularizációt, illetve az állam világnézeti semlegességét jelenti, és ezt egy szóval nemigen lehet kifejezni. De ez a szó annyira fontos, hogy az 1946-os alkotmányukban a franciák kijelentették, hogy a Francia Köztársaság „ laikus ”, azaz világi köztársaság. Hozzátették azt is, hogy a közoktatás minden szinten ingyenes, világi, és az állam kötelessége ezt biztosítani. Vissza fogok rá térni, hogy ezt miért tartom nagyon fontosnak.

Az állam különbözőképpen viszonyul a hatáskörébe tartozó vallásos csoportokhoz. A vallásszabadság szempontjából a legfontosabb az, hogy mennyire tartja tiszteletben az állam azokat a kérdéseket, amelyek eredendően a vallási szervezetekre tartoznak. Továbbá mennyire kell szélsőségesnek lenniük azoknak a körülményeknek, amelyek felhatalmazzák az államot a vallásszabadság korlátozására. Tudjuk, hogy a felvilágosodás óta az antiklerikalizmus ismert jelenség számos kultúrában. Létezik olyan álláspont is, amely nem szándékosan ellenséges a vallással, mégis ugyanazt a hatást érheti el. Pl. a hatvanas évek végén a szocialista országokban, ahol az állam olyan általános törvényt alkalmazott, mely egyrészt semleges, másrészt valamilyen legitim állami célt kívánt megvalósítani, de ez mégis hátrányos helyzetet teremtett egyik vagy másik vallásos csoportnak, avagy mindegyiknek. Már akkor minisztériumi szinten rendelkeztek az egyház tevékenysége felett, ami ellentéteket szült az egyházon belül is, mert ki az igazi keresztény, és ki az, aki kényelemből vagy kényszerből végül is kiszolgálja az ateistának mondott államot és politikai hatalmat? Ez a helyzet ma is megvan Kínában, ahol két katolikus egyház létezik, az egyiket elismeri a Vatikán, a másikat csak ők maguk.

A vallás pozitív vagy negativ állami megítélésének számos változatát ismerjük, de itt most csak hármat emelnék ki. Az első a már említett amerikai Egyesült Államok alkotmányának cikkelye, miszerint „ A kongresszus nem hozhat államvallás megállapítására vonatkozó törvényt, sem olyat, amely megtiltja a szabad vallásgyakorlást. ” Ezt a cikkelyt annak az eszmének a jegyében fogalmazták, hogy a szabadság megvédésének legjobb módja nem az egyéni szabadságjogok meghatározása, hanem a kormányzati hatalom igényének korlátozása. A második változat a francia minta, ahol kijelentik, hogy a politika olyan tevékenység, amelyet kizárólag az ész határain belül szabad csak folytatni. Nem hirdetnek egy és kizárólagos igazságot, mint ahogy az igazság elérésének sem szükséges a vallásos hit megszerzése. Ez a felfogás tükrözi leginkább a szabadkőműves álláspontot is. Amikor az 1886-os törvény alapján Jules Ferry és Ferdinand Buisson – mindkettő szabadkőműves volt – a közoktatásban bevezették a „ laicitást ”, pontosan erre próbáltak utalni.

A szabadkőművesség mindenekelőtt abban különbözik minden vallástól, hogy nem tartja magát az egy és oszthatatlan igazság letéteményesének, nem véd semmilyen dogmát. A tolerancia számunkra az abszolút lelkiismereti szabadságot jelenti, és a vallást kizárólag magánügynek tekintjük. De meggyőződésünk, hogy a vallásos hit az emberi méltóság legmélyét érinti és mint humanisták, az emberi méltóság tiszteletben tartását tekintjük a legfontosabb értéknek. Nem befolyásolhatja tehát semmilyen külső irányítás vagy törvény által előírt elkötelezettség sem. Ezért az egyházak központi költségvetésből való támogatása számunkra elfogadhatatlan, bármelyik vallási közösségrőll legyen szó. Azokat az intézményeket, amelyek felkészítik, formálják a polgárokat a közös és megfontolt cselekvésre, nem befolyásolhatja sem szellemileg, sem külsőségeiben egyik vallásirányzat sem.

A harmadik változat Nyugat-Európában egy bizonyos kooperáció az állam és az egyház, illetve az egyházak között. De számos eltérést figyelhetünk meg. Görögországban pédául a személyi igazolványon is szerepel, hogy ki milyen vallású. Németországban az egyház hivatalos állami státuszt tölt be, az adóknak kb. tíz százalékára jogosult, és az iskolákban kötelező a hittan. Angliában maga a királynő az egyház feje, Spanyolország konkordátumot kötött a Vatikánnal, Olaszország pedig az 1984-es konkordátum alapján nem kevesebbet tett, mint kijelentette, hogy a katolikus vallás az olasz nép történelmi öröksége. Az ír alkotmány a szentháromság jegyében íródott, Dániában pedig a luteránus egyházat egy kinevezett miniszter irányítja. Csak Franciaország tudja a „ laicitást ” valamilyen módon megtartani. Összefoglalva, az állam és egyház viszonya Európában a francia kivétellel a kompromisszumra hajló.

A közép-európai volt szocialista országok esetében nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vallás és a nemzeti azonosságtudat kvázi összefonódását. A marxizmusról elmondhatjuk, hogy valójában szekuláris világnézet volt, még ha ugyanazt a szerepet töltötte is be a társadalomban, mint az államegyház, magáénak követelve az egyetlen és fölülbírálhatatlan igazságot és annak eldöntését, hogy milyen hitrendszereket tud megtűrni maga körül. A berlini fal leomlása utén azonban a nemzeti függetlenség és a szabadság mámorában, ahogy a marxista etikai értékek érvényüket vesztették, a nemzeti azonosságtudat kialakulásával egyidőben szükségessé vált egy új értékrend felállítása is. A szocializmus alatt az állami intézményekkel szemben kialakult egy állandó bizalmatlanság, és 89 után az idegen, nyugati típusú viselkedésrendszer, szokások, normák vagy ismeretlenek voltak, vagy bizonytalan támpontokat jelentettek. Itt most etikáról beszélek kifejezetten. Ezért az átlagember figyelmét a múltra és a kipróbált, jól ismert intézményekre fordította, mint az egyház és a keresztény dogmák, mint a nacionalizmus vagy a keresztény erkölcsiség. Azt is tudjuk, hogy az elnyomó és a leigázott nemzetek közt kulturális és vallási különbségek voltak, ezek egyértelműen segítették az egyházak vezető szerephez jutását a rendszerváltozások után. Erre kiemelkedő példa Lengyelország, ahol a pápa lengyel volta igen sokat jelentett a rendszerváltozásnál, de hadd idézzek egy szöveget a lengyel kormány és a Szentszék között 93-ban kötött konkordátumból, amely kiterjeszti a vallásos nevelést az állami óvodákra, felemeli az állami támogatás mértékét az egyetemi szintű katolikus iskolák számára, megvonja a felnőtt tanulók jogát, hogy eldönthessék, részt akarnak-e venni a hittanórákon, s a szüleikre bízza a döntést – az abortusztörvényről nem is akarok most beszélni. De az ortodox egyház szerepe is megnőtt, mint a nemzeti összetartó tudat, Oroszországban, Szerbiában, Romániában, Bulgáriában, a több, mint tíz évig tartó jugoszláv háborúban is három vallás állt egymással szemben, a szerb ortodox, a horvát katolikus és az albán muzulmán. A jogtalanul elvett egyházi javak visszaszolgáltatása véleményünk szerint csak egy kártérítési kérdés, amit meg kell különböztetni a folyamatos állami segítségnyújtástól. De azzal, hogy az egyébként állami feladatokat képező funkciókat, mint a közoktatás, egyészségügy, népjóléti intézmények, az állam elvben átruházza egy domináns egyház képviselőire, de gyakorlatban a központi költségvetés fedezi mindazokat a kiadásokat, amelyek e funciók betöltését biztosítják, szociális, karitatív feladatán túl etikai, ideológiai státuszt teremt valamelyik történelminek nevezett vallásos mozgalomnak. Ez részben a nemzeti összetartozás tudatát növeli, de szemben áll azokkal az univerzális törekvésekkel, amelyek a modern demokráciák szabadságtudatát kellene, hogy képezzék.

A szabadkőművesség vallja, hogy az emberi méltóság, az abszolút lelkiismereti szabadság és a szabad vallásgyakorlás minden ember alapvető joga. De ezt befolyásolni, kiemelt anyagi támogatásokkal privilegizálni, a természetesen kialakult multikulturális társadalmakon belül ellentéteket és szélsőségeket, nacionalizmust szül. Az eltelt tíz évben Közép-Európában sajnálatos módon éppen elegendő példa bizonyítja ezt az állítást.

Összefoglalva: mi szabadkőművesek, én szabadkőműves, úgy érzem, azzal, hogy államilag kiváltságos helyzetbe hozott egyházak egyre több szerepet kapnak a közéletben, ahelyett, hogy a civil szervezetek, társadalmi jelentőségét vennék inkább figyelembe, egyre jobban eltávolodunk az amerikai és francia példák igazolt történelmi vívmányától, az állam világnézeti semlegességétől. Azoktól az értékektől, melyek az egyetemes emberi szabadságjogokat biztosítják. A háború előtti társadalmi értékrend nyílt vagy burkolt visszaállítására való törekvés, mely a keresztény államiságban fogalmazódik meg, gyökeresen ellentmond Európa multikulturális céljainak. Meggyőződésünk továbbá, hogy a vallás és általában a keresztény egyház nem az egyedüli és kizárólagos letéteményese azoknak az egyetemes emberi értékeknek, melyek a XXI században egy modern polgári demokratikus állam erkölcsi értékrendjét jelenthetik. Úgy tűnik, hogy egy újabb restauráció korát éljük, egyelőre és szerencsére még király és helytartó nélkül.

E gondolatgazdag előadásból az embernek az a benyomása alakul ki, hogy Magyarország tulajdonképpen a kivételek közé tartozik, ahol komolyan veszik a vallásszabadság és az állam hitügyekben való tartózkodásának vagy semlegességének gondolatát. Ez megkülönbözteti számos szomszédjától, talán az egy Csehországot kivéve, a nyugat-európai országok egy részétől is. A magyar történelemben a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság gondolata már a XVI század óta összefonódott a magyar politikai gondolkodással, így egyike volt azon kivételeknek, melyek hozzásegítették Európát ahhoz, hogy a modern szabadságelvű demokráciára jellemző intézményes rendezés keletkezzék. Ez nem mindenütt uralkodó helyzet, és van benne egy olyan sajátosan magyar történelmi és nemzeti örökség, amelyre büszkék lehetünk.

A jogi és intézményes kérdéseken kívül, amelyekről eddig szó volt, vissza kell menni a kérdés társadalmi alapjaihoz és az emberi viszonyokhoz, melyek mögötte vannak. Tomka Miklós arról beszélne, hogy az elmúlt egy-két évtizedben hogyan alakult a hitélet Magyarországon, mert csak ennek a fényében láthatjuk, milyen értelme van azoknak a rendelkezéseknek, melyek intézményes korlátokat akarnak szabni a vallási közösségeknek.

Az én történetem valamikor az ötvenes évek legvégén kezdődik. Nemcsak vallási, hanem általános kulturális és társadalmi téren is az ötvenes évek végén, hatvanasok elején a magyar társadalom megroppan, legalábbis a hagyományosság megtörik. Addig a társadalom azt mondta, hogy ezt még guggolva is kibírjuk, és 58-59-ben azt mondja, hogy valami egész mást kell csinálni. Ebben nem csak 56 nyomai vannak, hanem benne van a televízió megjelenése, a kádári gulyáskommunizmus is. Mindenképpen a 60-70-es évek igen nagy mértékű társadalmi átalakulással járnak. Vallásilag is. Európai összehasonlításban sose látott elvallástalanodásról van szó. Az ötvenes évek közepéig, végéig meglehetősen erőteljes vallásosság van, a hetvenes évek végére ez nagyon alacsonyra kerül.

A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, Kádár elvtárs is azt mondta, hogy az emberek lelkébe nem lehet látni, tehát én nem lelkekről, hanem a vallásosság megnyilvánulásairól beszélek. Arról, amit az emberek kifejeznek, akár értékrendjükben, akár másban, amit egy szociológus mérni tud. Az ötvenes éveknek inkább elején, mint végén a templomba járók aránya ötven százalék fölött van, az akkori európai átlagot meghaladja, és 1978-ra 8 százalékra esik le, az az akkori európai átlagnak kevesebb, mint egyharmada. Európa egészében van egy erőteljes, huzamos, egyértelmű elvallástalanodás, Magyarországon egy egészen rendkívüli zuhanás. Ez tart 1978-ig, és akkor jön a meglepetés, Kelet-Európában mindenütt - öt vagy hat országról vannak adataink, a többit csak sejteni tudjuk - mindenütt kivétel nélkül 78-ban megfordul a tendencia. Az addigi esés – Lengyelországban 95-ről esett le 82-83 százalékra és ment vissza kilencvenre – különböző szintű volt, de mindenütt volt esés 78-ig, és onnan emelkedés. Lengyelországban talán a pápa miatt is - nemzeti eufória -; a többi országban ilyen egyszerű magyarázat nincs. Az emelkedés máig tart. Az én rendelkezésemre álló adatok ennek egyetlen esetben sem mondanak ellent. A közvéleményben minduntalan elhangzik, hogy ez az emelkedés 93-94-ben megtört volna, lehet, hogy lelassult, majdnem megállt, de statisztikailag azóta is emelkedés van. Vásárhelyi Mária egy vizsgálatban kimutatja, hogy az egyházakba vetett bizalom ezt követően csökkent, de elfelejti összehasonlítani általában a társadalmi intézményekbe vetett, és az egyházba vetett bizalmat. Ez utóbbi pont úgy megelőzi a többi intézménybe vetett bizalmat, mint ezt megelőzően, tehát ha relatíve nézi, más eredményekre jutott volna. Ez bizonyos politikai érdekeknek megfelel, ezért ezt az egy adatot húsz helyen idézik azóta is. Lehet hogy van más adat is, én nem tudok többről.

Ennek az emelkedésnek vannak azonban mindenféle huncut részletei, nem biztos, hogy személyes tapasztalatunk ezzel egybevág, mert nagyon különbözően mutatkozik az egyes nemzedékekben. A 65 éven felülieknél nincs igazi változás – az öregek olyanok, amilyenek – persze van személyi csere. Ami fontos, hogy a jelenleg 35-65 közöttiek, tehát a középgeneráció, igenis eltávolodott vallástól, egyháztól 93-94 óta. Inkább egyháztól, mint vallástól. A középgeneráció másfajta egyházra várt, számított, és határozottan elvallástalanodott, még jobban szembefordult, legalábbis a nagy egyházakkal, de a dolog súlyát az adja meg. Hogy emelkedés van, az a 35 alattiakból adódik. Ám mi az, ami emelkedik? A vallásosság egészében igen lényeges változások vannak. Honnan indulunk? Egyháziasan vallásosnak, ahogy ő magát jellemzi, vagy többé kevésbé rendszeresen, felekezetének megfelelő rendszerességgel, vasárnaponként mondjuk, templomba járónak, ez a két legkönnyebben kezelhető kritérium – ilyen alapon a társadalom 15-16 %-át lehet vallásosnak nevezni. Két százalék levehető vagy hozzáadható, de nagyságrendje ez, attól függően, hogy pontosan hol húzom meg a határt, és mit teszek meg kritériumnak. A kontinuum másik végén egy vagy két csoport van, a társadalom 30, vagy csak 25 %-a olyan értelemben nem vallásos, hogy sose létesített kapcsolatot a vallással. Vallás nélküli, aki jól tudja élni az életét, értelmesnek látja, nem tud mit kezdeni a vallással, megvan nélküle. Ezen a csoporton belül van egy kicsi csoport, 3 és 6 % között, amely határozottan ateistának vallja magát, erős harcias éllel, nem mondja, hogy vallásellenes, mert az nem szép, de károsnak tekinti a vallást, lelkiismereti szabadság alapján engedi ugyan, de károsnak tartja. És akkor a nagy többséggel mi van, azzal, amire azt mondhatni, hogy a maga módján vallásos? A társadalom nagy többsége ilyen. Az a fajta ember, aki évente 1-2-3-szor elmegy templomba, vagy csak egyszer, vagy csak keresztelőre meg esküvőre megy el, de az van benne, hogy ő erőteljes református, evangélikus, katolikus. Ez a típus a reformátusoknál a legerősebb. Az identitásában benn van, hogy valami köze van ehhez az egyházhoz: igénylem, pénzt is fizetek alkalomadtán, ha jönnek kérni, azért adok nekik, ha a közvéleménykutatásban azt kérdezik, legyen-e egyházi iskola, azt mondom, azért legyen. Mint a cipőbolt, szükségem van rá, de évente nem megyek be, hanem időnként. De baj lenne, ha nem lenne. Ez a fajta társaság fontosnak tartja a saját és az ország élete szempontjából, hogy legyen olyan intézményileg biztosított vallási kínálat, amelyet szerinte az egyházak tudnak megadni és talán más nem, ez kell, talán valamennyit ebből ő is hasznosít, nagyon válogatva belőle. Hogy ezt vallásosnak nevezzük-e vagy sem, ez mindenki személyes döntése. Lesöpörni mint nem vallásosat és ezzel elintézni teológiailag lehet, szociológiailag nehéz, hiszen mégis azt mondják, én ez és amaz vagyok.

Én arra számítok, hogy a magyar társadalom legalább 70 %-a valamilyen felekezetet bemondott a népszámlálásnál. Egy abszolút biztos: ezeket nem lehet az egyház támogatói táborának nevezni, erről szó sincs. Ám ha összesen tízvalahány százalék elkötelezett vallásos van, és további 50 valahány százalék a maga módján vallásos, miért olyan izgalmas az egyész vallásügy? Van-e társadalmi jelentősége a dolognak?

Kétségtelen azért, hogy apróságokban lehetne jelentőséget kimutatni, a vallásosság a személyes értékek, beállítottság, elkölcs, családhoz való viszony, emberi kapcsolatok terén kimutatható szociológiailag… Nem hiszem, hogy a magyar társadalom egészében olyan döntő szerepe lenne a kérdésnek. Egy helyen igenis van: ez a helyi társadalom alakítása. A civil társadalom, helyi társadalom fogalmakat én egy kicsit másképp használom, úgy gondolom, hogy éppen a társadalom szövete, kapcsolatrendszere sérült meg nagyon a nagy átalakulások idején – városiasodás, iparosodás stb, 60-70-es évek és utána – ebben a helyzetben a társadalom közösségi szerkezetének, kapcsolatrendszerének regenerálódása nagyon nehezen, lassan indult. Ahol mégis valami volt és regenerálódott, és nem látok ehhez hasonló nagyságrendű másikat, az az egyház. Ahol igenis volt egymás segítése – nem arról van szó, hogy öreg nénik együtt mennek a templomba, bár az se baj, ha van, akivel szóba tudjon állni. De igenis támogatja egymást, körülnéz, hogy kinek lehetne segíteni, tehát a helyi társadalmat építve, erősítve olymódon, hogy a rendszerváltást követően ebből burjánzanak a mindenféle civil kezdeményezések. Ugyanakkor a korábbi, ún. vallási kisközösségek legalább egyharmada megszűnik. Ezek részben bújtatott intézmények, vagy valamik voltak, ahol a társadalmi igény fogalmazódott meg, és nem valamilyen absztrakt vagy nem absztrakt isten. A fontos az emberek összefogása saját igényeik, értékrendjük érvényesítésére. Amikor megfogalmazódik, hogy felekezeti iskola, intézmények, azt nem a római pápa, nem az esztergomi érsek kezdi, hanem ezek az emberek. Az esetek háromnegyed részében. De Franciaországban is – ott az iskolások több, mint egynegyede egyházi iskolába jár, olyanba, amelyet az állam fizet, mégpedig azért, mert addig nem engedte az Európai Unió, hogy aláírják az Emberi Jogok Európai Chartáját, amíg ilyen diszkrimináció létezett, hogy egy bizonyos csoportnak lelkiismereti jogait nem biztosította Franciaország.

Nem vonom kétségbe, hogy Magyarországon vannak restaurációs tendenciák, hogy a katolikus egyház, a többi nagy egyház … Talán a legjobb szimbólum az elefánt a porcelánboltban, vagyis ami a civil társadalom egyéb területein kifejezetten veszélyt jelenthet túlzott nagyságával és jelenlétével. A dolog problematikus, ezt nem akarom elkendőzni, de a vallás szerepéről beszélve Magyarországon ez az, ami igazán megfogható, és ami a társadalom minden szintjén, rétegében megjelenik. Ez nem értelmiségi ellenzékiség, egy viszonylag kis csoportot elérő második nyilvánosság a 80-as években. Hanem nagyon fáradságos, kisembereknek, nem tanult embereknek nem programot fogalmazó, hanem egymást segítő társadalomépítése.

Végül egyetlen megjegyzés, nem akarok belelépni egy csapdába és nem tudom, mi a kritikus nagyság. De ebbe a fejlődésbe sajnálatosan belepiszkított a különböző tipusú vallási szerveződések körüli vita. Bevezetőben hallottuk, hogy Magyarországon léteznek vallási közösségek és egyházi jellegű szervezetek. (…)

Vannak olyan típusú egyházak Magyarországon, melyek közösségszerűek, egymást ismerőek, személyesek, másik oldalon pedig bürokratikus építmény is van. Ettől nem tudom, jobb vagy nem, nem is akarok állást foglalni, csak jelzem, hogy két különböző, illetve többféle kategória van. A magyar államnak ha nem is a joga, de az alkotmánybírósági gyakorlata úgy tesz, mintha ez a kettő egyféle lenne, ebből kisebb-nagyobb feszültségek adódnak. A belepiszkítás szót használtam, mert azt hiszem, a magyar társadalmat még erősen nevelni kell toleranciára, arra, hogy sokfélék vagyunk. Ez még akkor is tény, ha a kisegyházak, az ortodoxokat is beleszámítva nem több, mint 2 %-a a népességnek. A magyar társadalom erre nincs felkészülve, azaz van egy verseny, sőt az egyes hívők szintjén háború. Olvassák el akár a Hit gyülekezetének honlapját, menjenek el bármi gyülekezetbe és mondják ki azt a szót, hogy szekta, ömlik a mese hozzá, részben nyomdafestéket nem tűrő formában. Mindennek a feszültségnek a szőnyeg alá söprése nem viszi előre a dolgokat, sem a társadalmi béke, sem az állami adminisztráció szempontjából. Lehetne azt mondani, hogy mi köze hozzá az államnak? A társadalom békéjének fenntartása az állam kötelessége. A vallási helyzetkép, amelyet próbáltam adni, nem egy békés, hanem súlyos sebeket hordozó helyzet. Vicc azt mondani, hogy az 5-6-7 milliónyi katolikus egyházat veszélyezteti a párszáz fős valami. Mégis van valamilyen veszélyeztetettség-érzés az emberekben. A szomszédasszonyom megszólít az utcán, hogy látta a tévében, valami új egyház, olyan furcsa hosszú tógában voltak, az ilyen embereket be kéne csukni, vagy legalábbis kitiltani az országból, ez borzasztó erkölcstelen. Nem tudtam neki megmagyarázni, hát aztán, ha így öltözik, és a katolikus pap hogy öltözik? A szokatlan számára provokáció: nevelni kellene. A jelenlegi egyházpolitikai harcok mindent megtesznek, csak nem e nevelés irányába viszik a társadalmat. Kormánypártnak és ellenzéknek egyaránt címezve: egymás marása történik a társadalom kárára. Ezt én nagyon sajnálom.

Szeretném megkérni azokat, akik mint belső tanúk szólhatnak hozzá a témához, mint kisebb vallási közösségek vagy mozgalmak tagjai, vezetői, hogy reflektáljanak az elhangzottakra - elsőnek Bulányi György pátert.

Német Géza barátom, a nemrégen elhunyt református lelkész egyszer magához vont az erdélyi gyülekezetben: „ Gyurka, meg kell beszélnünk, mert ezek a kártékony szekták… ” Hallgattam, hallgattam, és azt mondtam a Gézának: ide figyelj, elhiszem, hogy nagyon kártékonyak, de egyik sem olyan kártékony, mint a te református és az én katolikus egyházam. Mért mondtam ezt? Mert csak a nagy létszámúaknak van módjuk kártékonynak lenni.

Izraelben a főpapok, az írástudól és a vének megállapítják azt, hogy ez a Názáreti Jézus okvetlenül istenkáromló és ki kell nyírni. Ebből még nem lenne baj, de elmennek az államot képviselő Poncius Pilátushoz és akkor létrejön a Golgotha. Ugrok nagyot a történelemben. Szent István a bajor lovagjainak a segítségével kinyírja és négyfelé vágja Koppányt és a birtokaiból a pannonhalmi apátságot és a veszprémi püspökséget megcsinálja. Most ugrok a történelmi jelenbe. Fel fogok olvasni valamit, de nem tudom publikálni ezt az óriási jelentőségű dokumentumot, mely a birtokomba jutott.

TÜK, titkos ügykezelés.

Készítette Bai László, az AEH Kat. Főoszt. vezetője. Bp., 1976. szept. 28. Hiteles szöveg.

76-ban lett Lékai bíboros.

„ Javaslat a Bulányi-féle ifjúság közti, ifjúsági szervezkedési felvetésre a püspöki kar vezetői előtt. ”

Szervezett illegális ifjúsági tevékenység folyik Budapesten és vidéken egy hét tagú központi vezetőség irányítása mellett 14 csoportban, csoportvezetők felügyeletével. Az illegális tevékenység fő szervezője és vezetője Bulányi György. A szervezetben 50 egyházi személy, köztük 28 aktív pap vesz részt. A csoportban tevékenykedik 3 szeminarista, 2 volt apáca. Bulányi saját teológiája alapján fejti ki káros tevékenységét. Elsősorban a jelenleg működő püspöki karral szemben. A szervezkedés mintegy 250 főre terjed ki. A szervezkedésben részt vevő papok rendezik az illegális összejöveteleket. A szervezet működése kiterjed az esztergomi, váci, székesfehérvári, egri, csanádi, pécsi, győri egyházmegyék területére.

1. Október hónapban a Bulányi-féle szervezkedést tárjuk fel Lékai bíboros előtt, beszéljük meg vele, mikor tárgyaljunk erről a témáról a püspöki kar érintett tagjaival.

- Lékai bíborossal történt megbeszélés után célszerű volna az ügyről külön tárgyalni Ijjas érsekkel. Kikérni tanácsait a probléma lerendezésére.

2. Lékai bíborossal kialakított időpontban a Bulányi-féle szervezkedést tárjuk fel az érintett egyházmegyék ordináriusai előtt.

3. A szervezkedés tényeinek felvázolásánál dramatizálva nagyítsuk fel a történteket és élezzük ki annak politikai veszélyességét: - az állam és az egyház jóviszonya; a püspöki kar politikai szavahihetősége, hitele; az ifjúságra, társadalomra vonatkozó veszélyessége; a Vatikán és államunk kapcsolata szempontjából.

Mutassunk rá, hogy:

a.) Ez a szervezkedés teljesen megfelel a nyugati szélsőséges, reakciós, emigráns egyházi erők törekvéseinek.

b.) Elsősorban a püspöki kar ellen irányul (elvtelen kollaboránsoknak tekintik őket, arról beszélnek, hogy halott az egyház, tehát szükség van élő földalatti egyházra stb).

c.) Egyes papok és püspökök akarva-akaratlan Bulányiék szervezkedésének propaganda hátterét és bázisát erősítik azáltal, hogy tények és megalapozott okok nélkül arról beszélnek, hogy nincs hazánkban vallásszabadság, hogy a vallásos emberek, vallásos állampolgárok gyermekei egyetemeinkre nem kerülhetnek be és hogy a vallásos szülők gyermekeinek hitoktatása miatt állandó zaklatásnak vannak kitéve stb. (Udvardy püspök)

d.) Mint illegális szervezet áttételesen az állammal szemben is veszélyes.

4. Fejtsük ki az érintett püspökök előtt, hogy a Belügyminisztérium illetve a rendőrség teljes joggal adminisztratíve akar fellépni ez ellen az illegális szervezkedés és vezetői ellen.

Mi úgy ítéljük meg, mivel ez a szervezkedés elsősorban teológiai tévelygésen és a hierarchiával való szembenálláson alapul, nem irányul direkt módon az államhatalom ellen, ezért nincs szükség adminisztratív állami beavatkozásra. Amennyiben a püspöki kar biztosítékot tudna nekünk szolgáltatni, hogy a szervezkedést kivizsgálják, egyházfegyelmi úton rendezik, úgy esetleg lehetőség van arra, hogy ezt az ügyet egyházon belül intézzék el.

Ezért javasoljuk, hogy a püspöki kar beszélje meg ezt a témát és amennyiben vállalják az ügy lerendezését, készek vagyunk a rendezéshez tényanyagot nyújtani Lékai bíboros részére.

5. Az ordináriusok és a papi békemozgalom vezetői biztosítsák, hogy a Bulányi-féle szervezkedéssel kapcsolatban megfelelő elítélő papi és egyházi közhangulat alakuljon ki.

6. Az egyházi sajtó megfelelő módon foglalkozzon az illegális szervezkedés, a földalatti egyház koncepciójának elitélésével. A Teológia c. katolikus sajtóban teológiailag kellene szétzúzni a Bulányi-féle teológiai koncepciókat, valamint az ennek nyomán terjedő pünkösdi kisközösségek szervezésére irányuló propagandát.

Budapest, 1976. szeptember 28.

(MOL-XIX-A-21-d AEH TÜK 153. doboz, 0033a-3/1976. Készítette Bai László, az AEH Kat. Főoszt. vezetője. Bp., 1976, szept. 28. Hiteles szöveg.)”

Már 76 decemberében megindult az a folyamat, melynek végeredménye az, hogy mi a katolikus egyház ellenségei vagyunk, és ezt Ratzinger bíboros nagy nehezen 97-ben tudta létrehozni.

Van egy másik érdekes dokumentum, a haldokló Cserháti püspök mit írt. Ez se jelenhetik meg a magyar sajtóban. Ezért aztán én minden frigynek, amely az állam és az egyház között létrejön, megveszekedett ellenfele vagyok. A 2000 esztendővel ezelőtti történet, az 1000 esztendővel ezelőtti történet, és a mostani történet miatt.

Van egy Koncilium című nemzetközi folyóirat, annak a múlt nyári számában megjelent egy anekdota az én rovásomra. Elmondom. A XXI században megkérdezi majd valaki, hogy ki volt az a Lékai bíboros? Ez vicc volt, amit most mondok a múlt század végén, egy-két évtized… Erre azt válaszolják, hogy „ jelentéktelen bíboros a Bulányi-korszakban ”. A cikkíró azt írja meg a hét nyelven megjelenő nemzetközi folyóiratban, hogy ennek az égvilágon semmi alapja már nincs, mert ki tudja Magyarországon, hogy mi a Bokor meg Bulányi?

Úgyhogy nem tudom, mi címen vagyok itt, de ha még van egy pár perc türelme a közönségnek, akkor felolvasom azt, amit az ORF kiszedett a Cserhátiból halála előtt tíz nappal.

Cserháti József utolsó TV interjújának ismertetése

/1994. november/

A nemrég elhunyt Cserháti magyar püspök mondta utolsó TV-interjújában: A kommunista rendszerben még arról is az állam döntött, hogy ülésein a püspöki konferencia miről tanácskozzék és miről nem. A püspöki konferencia üléseit először „le kellett játszani”, aztán lehallgatták azokat. Kikényszerítették a papok áthelyezését. A magyar egyházban a múlt feldolgozása még várat magára.

Bécs-Budapest, ’94. 07. 15. /KAP/ A kommunista uralom alatt a magyar Katolikus Püspöki Konferencia teljes mértékben az állam utasításaitól függött. Erről vallott az április közepén meghalt Cserháti József magyar püspök utolsó TV-interjújában, amelyből július 17-én, az „Orientierung” című ORF adás sugárzott részleteket. A mindenkori prímás és konferencia titkára alkották az úgynevezett „állandó” püspöki konferenciát, mondta Cserháti, aki 19 évig volt a konferencia titkára. Ez a négyes grémium készítette elő a konferencia napirendjét. Előtte egy nappal meg kellett jelenniük az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője előtt, és a konferenciát le kellett „játszaniuk”. Az állami hatóság azután döntötte el, hogy mit szabad és mit nem szabad tárgyalniuk, illetve bizonyos kérdéseket miképp kell kezelniük.

„Úgy bántak velünk, mint kisiskolásokkal.”

„Utasításokkal láttak el bennünket. Ez volt a leggyalázatosabb abban, ami velünk történt”, kommentálta a folyamatokat visszapillantásában Cserháti, „a püspöki konferencia nem volt szabad, és én sem voltam az.” A kommunisták úgy kezelték a püspököket, „mint kisiskolás gyerekeket”. Megparancsolták nekik, „mondjanak igent olyan dolgokra, amelyeknek nem lett volna szabad megtörténniük”. Ezen kívül bizonyosan lehallgattak minden ülést. Cserháti szerint minden püspöki rezidencián lehallgató készülékeket építettek be, „nálam még a kertben is”. Minden püspöki titkársághoz legalább egy besúgót állítottak.

„A Bulányi ügy” Lékai bíborosnak „köszönhető”

A püspöki konferencia titkára őszintén feltárta azt a konfliktust is, ami a magyar egyházi hierarchia, valamint Bulányi György piarista szerzetes és „Bokor”-mozgalma között van és évekre nyúlik vissza. Akkor éleződött ki, amikor a „Bokor”-mozgalom elkötelezte magát a katonai szolgálat megtagadásának joga mellett. A kommunista rendszer azt kívánta a püspököktől, hogy tegyenek intézkedéseket a Bulányi-mozgalom ellen. Erre a püspöki konferencia nyilatkozatot tett közzé, amely minden katonaköteles katolikus számára erkölcsi kötelességként írta elő a katonai szolgálat teljesítését. A püspöki konferencia ezen nyilatkozatát a „Bokor”-mozgalom nem fogadta el, hiszen tagjai közül sokan megtagadták a katonai szolgálatot, és ezért börtönbüntetést szenvedtek.

Bulányi azt a nézetet képviselte, hogy az adott körülmények között a magyar püspököknek nem kell engedelmeskedni, mivel döntésüket nem szabadon hozták meg. A konfliktus kiélesedett, úgyhogy végül Lékai László, akkori magyar bíboros prímás, eljárást kezdeményezett Bulányi ellen, amelyben a piarista szerzetest eretnekségek terjesztésével vádolták meg. Az ügy Rómába, a Hittani Kongregáció elé került. Bulányit nem ítélték el „eretnekként”, de felszólították a Bokor-mozgalom tagjait, hogy engedelmeskedjenek a magyar püspököknek. Ezen kívül a Hittani Kongregáció – aláírás céljából – 12 pontot terjesztett Bulányi elé. Õ kijelentette, hogy erre hajlandó, azonban hozzáfűzte a II. Vatikáni Zsinat kijelentését „ Dignitatis humanae ” a lelkiismeretről. A Hittani Kongregáció ezzel nem értett egyet. A vitát tehát a mai napig nem fejezték be. (Három évvel később befejezték.)

Cserháti úgy vélekedett, hogy a Bulányi körül kialakult konfliktus mindenekelőtt Lékai bíborosnak és kevésbé az állami nyomásnak köszönhető. A bíboros öntelt módon úgy hitte, hogy ha ő mint prímás mond valamit a magyar egyháznak, azt követni kell. Ezért ellenszenvvel viseltetett a „bulányisták” iránt, és nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra vagy megértésre. Nem ismerte fel, hogy a dolog ily módon nem oldható meg.

Bulányinak sok követője volt

Cserháti a Bulányi ellen indított „egyházi pert” is szerencsétlennek tartotta. A kihallgatás során Bulányit „személyében szörnyű módon megtámadták” és „valami gyalázatos módon meg akarták semmisíteni”. Szemére vetették, hogy szándékosan éket akart verni az egyházvezetés és a hivők közé. Bulányi az eljárást nagyon elszomorítónak, szinte dühítőnek tartotta. Cserháti nyilatkozata szerint Bulányi minden vádat visszautasított, kivéve azt, hogy a katonai szolgálat ügyében nyilatkozata nem követte a püspöki konferencia nyilatkozatát. Az állami kommunista hatóságok bizonyosan arra törekedtek, hogy az egyházban szakadás jöjjön létre. Cserháti azonban elképzelhetetlennek tartja, hogy Bulányi az állami érdekeknek megfelelően járt volna el.

Lékai Bulányival kapcsolatos kijelentéseivel nem minden püspök és pap értett egyet. A piarista szerzetesnek sokkal több követője volt, mint azt az egyházvezetés gondolta, közöttük volt mintegy 50 jó képességű fiatal pap is. Lékai bíboros ahelyett, hogy az ügyet országon belül rendezte volna, beterjesztette azt a Hittani Kongregáció elé, és még az akkori piarista generálison keresztül is nyomást gyakorolt Bulányira. De őt a generális sem tudta rávenni, hogy vonja vissza kijelentéseit. Cserháti tagadta, hogy a háttérből együttműködött volna a Vatikán az egész ügyben. Róma „tiszta megoldásra” törekedett.

A Bulányi ügy a magyar egyház számára máig „nagyon kellemetlen” ügy, amelynek a ténylegesnél nagyobb jelentőséget és figyelmet fordítottak. Cserháti azt kérdezi, hogyan lehet, hogy a konfliktust még mindig nem tisztázták, és hogy még ma is „egyházellenességgel” vádolják a Bokor-mozgalmat. Minden félnek be kell vallania, hogy „túlzó módon érveltek”. Egyesek a konfliktust még ma is abból a szempontból tekintik, „mint egykor, amikor az igazságot még nem lehetett kimondani”.

„A bűnök bevallása nélkül hitelre méltatlanok maradunk”

Cserháti püspök általában sajnálta, hogy a kommunista uralom múltját az egyházban még nem dolgozták fel. A hibákat ki kellene mondani és bevallani. Cserháti szerint „amíg ez nem történik meg, az egész egyházi lét nem méltó hitelre, mintha léteznék valami tabu, ami mögött valami be nem vallható rejlik”. Ennek a következménye az is, hogy az egyház a társadalomban nem talál megértésre, amit pedig igényelne. Hasadás keletkezik az egyház és a társadalom között. Magyarország lakosságának mintegy 30%-a közömbös az egyházakkal szemben. Cserháti felvetette a kérdést, hogyan képes felkínálni az egyház megoldásokat társadalmi kérdésekre, ha nem képes rendben tartani saját ügyeit. Fennáll annak a veszélye is, hogy az egyházellenes pártok befolyása erősen megnövekszik.

(Megjelent a Koinónia 1994 novemberi számában)

A trón és az oltár szövetsége káros az egyháznak, káros az államnak, káros a magyar társadalomnak. Nem tud a Hamvas Béla-féle hagyomány, az emberi lélek legmélyén megszólaló, ha úgy tetszik isten, nem tud feltörni abban az esetben, hogyha a hatalmak dirigálnak. A Szokratészeket és a Jézusokat a hatalmasságok Athénben vagy Jeruzsálemben mindenütt keresztre juttatják, mindenütt méregpohárhoz juttatják. Az emberi gondolatnak isten teremtett emberi szívünkből megszületnie csak úgy lehetséges, hogy ebbe semmiféle erőszakkal nem szólnak bele.

Köszönjük szépen, már azért is érdemes volt eljönni, hogy ezt hallhassuk. Sok szó esett arról a szerepről, melyet Magyarországon játszanak azok a nem tradicionális egyházi szervezetek, melyeket szektának is mondanak. Örülnék, ha a Krisna közösség jelenlévő képviselője, Danka Krisztina is megszólalna.

Én lelkész vagyok, irodalmár, magyar szakos tanár, s egyben, ha úgy tetszik, egy világvallás, a hinduizmus képviselője, de ha úgy tetszik, egy destruktív szekta képviselője - attól függ, honnan nézzük a dolgot. Léteznek-e destruktív szekták? Elhangzott, hogy ez elfogadott tény, amely törvénymódosítási kényszert eredményez. Én megkérdőjelezném ezt. És azok a jelenségek, melyekre a sajtó előszeretettel utal, pusztán a kisebb közösségekre érvényesek-e, vagy nagyobb vallási közösségekben is találkozhatunk velük? Erre egy konkrét példát szeretnék mondani a saját közösségünk életéből. Dornbach Alajos említette, hogy 1993-ban zajlott a parlamentben (pontosabban a Vallási és emberjogi bizottságban) egy vita, amely bizonyos vallási közösségektől megvonta az állami támogatást, illetve szóba került, mint most, a 90/IV törvény módosítása. Abban az időben közösségünket a szintén említett Németh Géza által olyan rágalmak érték, mint agymosás, gyermekek elszakítása a családoktól. Ezeket szétszórta a médiában, és a parlament anélkül vonta meg tőlünk az állami támogatást destruktivitásra hivatkozva, hogy egyetlen képviselő eljött volna megnézni, hogy mit csinálunk, egyetlen vizsgálat lezajlott volna. Lehetséges volt boszorkányt kiáltani konkrét adatokkal való alátámasztás nélkül. Megvonták tőlünk a támogatást, mi sajtópert indítottunk, mind a három szinten megnyertük, és bebizonyosodott, hogy azok a rágalmak nem voltak igazak. Ami elhangzik a sajtóban, nem feltétlenül rendelkezik valós tartalommal. Szerintem kettős mérce van a magyar társadalomban. Bizonyos egyházakat megrágalmaznak azzal, illetve felróják nekik, hogy politikai összefonódásaik vannak, pl. az SZDSZ és egy vallási közösség kapcsán, de elfelejtjük azt, hogy egyházak egy egész államot tartanak fönn arra, hogy diplomáciailag erősítsék önmagukat. Bizonyos egyházaknak papjaik ülnek a parlamentben. Egyrészt azt mondjuk, hogy gazdasági visszaéléseket folytatnak egyes kisebb közösségek, de ha valaki elolvassa a mai Dél-Magyarországot, láthatja, egy görög ortodox pap azért került a vádlottak padjára, mert félmilliárdot sikkasztott. Betiltsuk-e a görög ortodox egyházat? Nem hiszem, hogy bárkinek is eszébe jutna ez. Vajon nem szakítja-e el a gyerekeket a családtól bármely katolikus szerzetesrend? A szerzetességnek ez a lényege, hogy az ember otthagyja a családi kötöttséget. Senki nem akarja a katolikus egyházat ezért betiltani, vagy pellengérre állítani. Ez a kettős mérce bizonyítja azt, hogy igazából ezek a megítélések elég önkényesek, és az elhangzó vádak eléggé bizonytalan alapon állnak.

Schanda Balázzsal már hosszú évek óta folytatunk párbeszédet, és nagyon tisztelem a munkáját. Egy kérdésemre sajnos soha nem kaptam tőle választ – talán nem is az ő kompetenciája -: hol vannak azok az adatok, azok a vizsgálati eredmények, amelyek indokolnák, hogy ezt a helyzetet pusztán törvénymódosítással lehet megoldani, hogy a visszaéléseket ezzel lehet csak megszüntetni? Egyelőre nincsenek adatok. Törvénymódosítási javaslatok születtek. Anélkül állapítottuk meg a beavatkozás mikéntjét, hogy a diagnózist pontosan ismernénk. Ebben a hangulatban egy olyan törvénymódosítási javaslat, mely bizonytalan jogi kategóriákat tartalmaz, lehetőséget ad bizonyos egyházak diszkriminálására és mások előtérbe helyezésére. Egy példa a vallás definíciójának negatív traktációjára: a törvényalkotó azt szeretné elérni, hogy elsődlegesen kultúra-közvetítő, elsődlegesen politikai, vagy elsődlegesen gazdasági szerepet játszó közösségek ne lehessenek egyházként bejegyezve. Ki tudja eldönteni, mit jelent ez a szó: elsődlegesen? Ki tudja megállapítani Bach Máté-passiójáról, hogy elsődlegesen vallási zenemű, vagy kulturális dolog? Vagy az esztergomi bazilikáról, hogy elsődlegesen történelmi emlékhely, vagy pedig kegyhely? Vagy az ötvenezer látogatója Krisna-völgynek: ők turista-látványosságot látnak a dologban, mi pedig egy fontos szent helyet. Ez mind megítélés kérdése, és én egyetlen kormányzatnak sem szeretném a kezébe adni azt a mérlegelési jogot, sem bejegyzést végző bíróságnak, hogy ezt eldöntse. Nincs az a tudomány, amely meg tudná vonni a határt a vallás, illetve a kultúra között. Azt gondolom, hogy az az ethosz, melyet a jelenlegi kultúra teremt, ahol keresztény Magyarországot szeretnénk, ahol a gödöllői polgármester, arra hivatkozva, hogy abban a városban csak a történelmi egyházak keretein belül folyhat vallásgyakorlás, elutasítja egy kisebb keresztény vallási közösség utcai evangélizációjának a lehetőségét, ebben a hangulatban szerintem nem szabad törvényt módosítani. Ahol az államfő a Vatikánba látogat, de ahol a kormányfő azt kimondja, hogy a történelmi egyházak és a kormányzat között szövetség áll fenn, ebben a hangulatban nem szabadna törvényt módosítani. Elsődlegesen emberek vagyunk, és csak másodlagosan egy vallás vagy egy nemzet képviselői. Ha valaki a hagyományokra hivatkozva ezt nem veszi tudomásul, az társadalmi konfliktusokat eredményez, feszültségeket okoz, és azt súlyos felelősség terheli.

Az Emberi Jogok Határok Nélkül nevű, brüsszeli székhelyű szervezet nevében szólalnék meg. Két szót mondanék a szervezetről, hogy lehessen hova tenni a hozzászólásomat. Igazgatóságunk tagja az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet vallásjogi ügyekkel foglalkozó szakértői testületének elnöke, igazgatónk ennek a testületnek a tagja, egy másik igazgatósági tagunk az USA Kongresszusa által működtetett Helsinki Bizottság, vagyis az európai emberi jogi ügyekért felelős bizottság vallásszabadsági szakértője. Nem véletlen tehát, hogy az elmúlt két év során az Európai Unió, az Egyesült Államok és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet is hivatalos állásfoglalásban ítélte el a magyar egyházpolitikai törekvéseket. Ha bárki kéri, elmondhatom, hol találhatók meg ezek az elitélő állásfoglalások, ugyanis a magyar sajtó egy része nem túlságosan nagy teret szentelt ezek ismertetésének. Nem véletlenül voltak ilyen állásfoglalások, és szeretném hangsúlyozni, hogy ezek a nemzetközi fórumok valószínűleg nem a család- és társadalomromboló szekták tevékenységét akarták elitélő állásfoglalásukkal támogatni.

Bizonyos értelemben szeretnék elszakadni a szigorú szakmai érveléstől. Gondoltam, hogy a kormány itt jelenlévő képviselője csak ebben a minőségében tud itt megszólalni. Ezért is sajnálom, hogy a kormány részéről ilyen alkalmakra soha nem jön el politikus. Csak a királyi vagy kincstári közszolgálati médiában próbálják képviselni… Nagyon sokszor voltunk olyan műsorban, amit nem a királyi televízió indított volna és nem voltak hajlandóak eljönni, sajnos. Legutoljára a Nyitott száj-ban, ahol paritásosan állítottuk össze a műsort, de kormány részéről mindenki lemondta az utolsó pillanatban a részvételt. Sajnálatos, mert az igazi vita szerintem valóban az egyházpolitika és nem a szakmai kérdés. Lehetne jogtechnikai megoldásokról vitatkozni, de amiről a két előttem felszólaló beszélt, az az, hogy szemünk előtt zajlik a történelmi egyházak és a kormány közötti szövetség kiépítése. Orbán Viktor nyilatkozata, mely szerint a kormány és a történelmi egyházak között közös meggyőződésen alapuló szövetség áll fenn, mindennél ékesebben beszél. Semjén Zsolt helyettes államtitkár úr szavai, aki az egyház és állam közti kapcsolattartásért felelős, már aforizmaszintet is elértek. Kifejezetten arról beszél, hogy saját egyházának érdekeit kivájna a hivatalában érvényesíteni. Schanda Balázs nem Semjén Zsolt, de Semjén tekinthető Schanda Balázs főnökének, és nem tudok eltekinteni attól, ki a felelős az egyházügyi törvény módosításának benyújtásáért.

A fő érv az egyházügyi törvény módosítása mellett, hogy visszaéléseket követnek el bizonyos közösségek a vallási státusz leple alatt. Az is elhangzott, hogy legalább ennyit elkövetnek nagyközösségeken belül is, nemzetközi és hazai viszonylatban egyaránt. Elhangzott az is, hogy az egyházak közötti különbségtétel elve kardinális eleme a törvényjavaslatnak. Schanda Balázs említette, hogy nem az, de az érintett egyházak bizonyára annak tekintik. Én úgy gondolom, valóban lehet különbségeket tenni az egyházak között, ahogy Dornbach Alajos ezt elmondta, de a Sasvári Szilárd által benyújtott két módosítás nem tekinthető „objektív, észszerű és tárgyilagos mérlegelésnek”, ahogyan ezt Schanda Balázs mondotta. Amikor az egyházak közhasznú tevékenységére alapuló pluszjuttatásokat mérlegeljük, nem hiszem, hogy a történelmi honosságot kéne segítségül hívni, hiszen ez nem áll egyenes arányban a közhasznúsággal. Nem akarom őket pellengérre állítani, de konkrét példaként említhetem a szerb ortodox egyházat, mely jelképes tagsággal rendelkezik, és karitatív tevékenységéről nem igazán ismert, de bekerült a pikszisbe. Míg például olyan felekezetek, mint ne adj isten a Krisna tudatú hívek közössége, akik ennél jóval nagyobb és létszámukhoz mérten is nagyobb karitatív munkát végeznek, nem kerültek be ebbe a pikszisbe. Hol van itt az ésszerűség, az objektív mérlegelés?

Kapcsolódik ehhez a témához a nemzeti tudat kérdése. Sok egyházat azzal próbálnak előtérbe tolni, hogy a történelem során hozzájárultak a magyar nemzeti tudat építéséhez. Pedig az egyik legnagyobb történelmi egyház enyhén szólva megkérdőjelezhető tevékenységet folytatott – mondom én, aki katolikus teológiára járok. Ismeretes a katolikus klérusnak a polgári átalakulás során játszott szerepe. Köztudott, hogy 48-ban és a következő évtizedek során a polgári átalakulás legnagyobb kerékkötője volt, és szembeszállt a felekezeti egyenjogúság törvénybe iktatásával. Ezek történelmi tények.

Schanda Balázs említette, hogy a rendszerváltás megkezdése utáni Kulturkampf során szegény történelmi egyházakat akaratuk ellenére betolták az arénába. Nem emlékszem, hogy valaki is tiltakozott volna a klérus részéről az ellen, hogy nekik ingatlanokat juttatnak, és a kormány és állam vezetői egyházi rendezvényeken vesznek részt, támogatásukat demonstrálandó. Ezt a képet én nagyon árnyalnám.

Szintén Schanda Balázs említette, hogy az egyházi státusz nem tehető feltételévé a vallásszabadság gyakorlásának, és hivatkozott egy alkotmánybírósági határozatra. Én ezzel szemben megemlíteném azt a határozatot, amelyben az alkotmánybíróság azt mondja ki, hogy csak az egyházak egyenlőkként való kezelése mellett tehetők bizonyos különbségek egyes egyházak mellett. A magyar jogi szabályozás szerint az állami beavatkozástól mentes közösségi vallásgyakorlás jelenleg az egyházi státusz alatt lehetséges, mert egyesületként egy egyház nem élvez immunitást az állam rendelkezéseivel szemben. Ezek miatt én a jelenlegi vitát nem pusztán szakmai vitának tartom, hanem nagyon is politikai vitának. Az említett politikusok kijelentései azt tükrözik, hogy itt kemény kultúrharc folyik, melynek lényege, hogy azokat a privilégiumokat, amelyeket a történelmi egyházak elvesztettek a kommunista uralom alatt, visszaállítsák. Sajnálatos, hogy nem tabula rasa-t teremtett a rendszerváltás, ahol minden egyház minden állami befolyástól, minden erőszaktól mentesen elkezdhette volna azt a munkát végezni, amire valóban hivatott. Ehelyett ismét elkezdődött az a versenyfutás, amelynek sajnos az elmúlt 950 évben a magyar társadalom is tanúja lehetett.

Szörnyű kísértéseket élek át, mert még legalább egy órát lehetne csak a felvetett kérdésekről beszélni. Három apró megjegyzés történelmi ténykérdésekről. Az egyik az, hogy az első amerikai alkotmány-kiegészítés idején az Egyesült Államok még nem föderáció volt, hanem konföderáció, s az alkotmány-kiegészités a tagállami establishmenteket védte a Kongresszussal szemben. A 13 tagállamból tízben állami egyházak voltak, és nem akarták, hogy felülről a Szövetség rájuk tegyen mást. A francia vonatkozásra egy érdekesség: amikor az első világháború után Franciaország visszaszerezte Elzász Lotaringiát, oda már nem terjesztették ki a szeparációs rendszert, hanem újra hatályba léptették a napóleoni konkordátumot. A francia államban, amely a legradikálisabb szeparációt hajtotta végre a tartományok legnagyobb részében, az elnök a strasbourgi érseket maga nevezi ki és finanszírozza a bevett kultuszokat. Harmadik: a vatikánvárosi államnak egyetlen diplomáciai kapcsolata sincs. Hogy a katolikus egyház fenntart egy államot, bizonyos szempontból igaz, de az apostoli Szentszék tart fenn bizonyos diplomáciai kapcsolatokat, vesz részt nemzetközi szervezetekben és köt nemzetközi szerződéseket. Ez 1870 és 1929 között is így volt, amikor a pápa lába alatt egy talpalatnyi föld nem volt.

A törvénymódosítással kapcsolatban: hol vannak az adatok? A gimnáziumi egyháztörténeti órán történeti forráskritikából az első leckén nekünk azt mondták el, hogy ha csak olyan barlangrajzokat találunk, ahol az ősember legyőzi a mamutot, ebből nem lehet logikusan arra következtetni, hogy az ősember mindig legyőzte a mamutot. Ha fordítva történt, utána nem készült barlangrajz. Álláspontunk az, hogy olyanok a jogi rendelkezések, hogy ilyen szabályok között kizárt az, hogy egy vallási közösségről, mint közösségről, a törvényellenes működés megállapítható legyen. A Legfőbb Ügyészség, Győri Kálmán, Polt Péter, egybehangzóan ezt képviselték. A kompromisszum, amely kialakult a két nagy párt között, reális lépést jelentene előre.

Az elsődlegesség, ami körül szintén mindig forog a szó: ki dönti el, hogy egy szervezetnek mikor az elsődleges a politikai, gazdasági, kulturális stb. tevékenysége? A független magyar bíróság, peres eljárásban, első fok, másodfok. Ha a bíróságok el tudják dönteni jogállamban azt, hogy egy alapítvány tartós közérdekű célra jön-e létre, ha ki tudják alakítani azt, hogy kit vegyenek közhasznúsági nyilvántartásba, akkor egy kontradiktórius eljárásban valószínűleg ebben a kérdésben is fel tudna nőni a feladathoz.

A honossági kritériummal kapcsolatos felvetések: itt lépcsőzetességet kell magunk előtt látni. Az első lépés az, hogy mindenki szabadon működhet, ez sarokpont. Az asztalnál itt ülők vallásszabadság iránti elkötelezettsége szerintem közös. De az, hogy mindenki szabadon gyakorolhatja és taníthatja a vallását, automatikusan jelenti-e azt, hogy államilag akkreditált és finanszírozott felsőoktatási intézményben teheti ezt? Mivel az állam tartalmi kontrollt nem végezhet, egyetlen észszerű külső paramétert nézhet: egy közösség túlél-e egy időszakot? Ugyanezt teszi a nemzetiségi törvény: Magyarországon nincsenek betiltva a kínaiak vagy az angolok, az oroszok, de nem tekinti őket a törvény nemzetiségnek. Bizonyos várakozási idő után azzá válhatnak, de addig, ha a kínai gyerekek szülei kínai oktatást akarnak, magániskolát kell alapítsanak, és a zsebükbe kell nyúljanak. Ez nem a kínaiság betiltása, vagy a szabadság korlátozása. Miért támogatja az állam a vallási közösségeket? Nem per se: a melléktermékeik miatt; és ez nagyon jozefinista és a vallásos ember számára nagyon sértő. Amikor egy szervezett közösséggel alakít ki kapcsolatot az állam, új kérdésfeltevés jelenik meg, és ha nem alakít ki, akkor diszkriminál.

Határozott álláspontom az, hogy amikor lelkiismereti elkötelezettségből fakadóan választ egy szülő alternatív oktatási rendszert, ott is alkotmányos követelmény lenne a szektorsemleges finanszírozás. Amikor valami pedagógiai hepp miatt, akkor nem. De ez egy külön alkotményossági mérlegelési kérdés.

Buda Péter említette, hogy az egyesületi vagy más jogi forma nem biztosít autonómiát. Ajánlom figyelmébe a 8/93-as alkotmánybírósági határozatot, amely kimondja, hogy a nem egyházként nyilvántartásba vett vallási szervezetek ugyanolyan autonómiát élveznek. Érdekes lenne egy mulasztási indítványt beadni az alkotmánybíróságra, hogy az állam miért nem alkotott egy olyan jogi kategóriát, ami a 100 főt el nem érő szerveződések számára tényleges autonómiát biztosítana. De a vallási jellegű egyesület életébe sem avatkozhat bele a bíróság, ez egy világos doktrína.

Még egy megjegyzés, amit talán már nem volna szabad mondanom, inkább egy kérdés. A katolikus egyház magát szuverén közösségnek tartja, népként fogalmazza meg, amelynek saját önálló jogrendszere van. Igy azokról a közösségekről vesz tudomást, melyek a jogrendszerébe valahogyan betagozódnak. Igen érdekes kérdés lenne, hogy a Bokor közösség, amely létező szociológiai valóság, valamilyen, a katolikus egyházban felkínált egyesülési formát magára öltene. Lehet, hogy ezt megtagadnák, és az érdekes helyzet lenne. A bírósági bejegyzés még nem jelenti ezt. Nem tudom, megalakították-e a Krisztushívők (magán)társulását, tudomásom szerint nem. Így letagadhatatlan, hogy létezik a Bokor, de a püspökeink, ha formálisan nézik a dolgokat, a Bokorról nem tudnak. Õket ugyanúgy nem érdekli, hogy a világi bíróságokon mi van, ahogy a házasságjog sem érdekli. Lehet, hogy ez visszataszító jogászkodás, de szempontként ajánlom e konfliktusszemlélésben.

Balázs, vitakoztunk már néhányszor. Meggyőződésem, hogy nincs semmiféle törvényalkotási kényszer, sőt szükségesség sincs azoknak a szolgálatában, amire a kormány hivatkozik. Ha a javaslat törvénnyé válna, akkor sem lehet majd hatékonyabban fellépni, a bíróság sem tudna. Az egyesületeket és alapítványokat a bíróság ellenőrizheti. Van huszonvalahányezer, csak a fővárosban több, mint nyolcezer egyesület és alapítvány. Egyetlen esetről sem tudok, amikor törvénysértő működés miatt megszüntették volna közülük bármelyiket. Nem alkalmas arra az igazságszolgáltatás, a bíróságnak nincs fogódzója a megítéléshez. Jelenleg is az ügyészség megkeresése alapján töröl a bíróság. De azt törvényellenessé minősíteni, hogy a vallási tevékenység elsődleges-e vagy sem, azt képtelenségnek tartom. Mint Danka Krisztina mondta, a vallási és kulturális tevékenységet vajmi nehéz lenne megkülönböztetni. Senki nem adott még magyarázatot a kormányjavaslat előterjesztői közül, hogy miként működne ez a gyakorlatban, a mainál hatékonyabban.

Az Alkotmánybíróság valóban úgy döntött, hogy társadalmi szervezetként is gyakorolhatja a jogait egy vallási közösség. Ez azonban nem jelenti, hogy azonosak a lehetőségei. Egy társadalmi szervezet működésének például demokratikusnak kell lennie, a törvény előírja. Vallásfelekezeten ilyet nem lehet számonkérni. Hitéleti tevékenységét az ügyész nem vizsgálhatja, egyesületnél vizsgálhat több pontot is, nem beszélve végül az anyagi természetű kérdésekről. Nem azonosak tehát a lehetőségek. Egy másik határozat egyébként 94-ből már erre a különbségre is rátapint. Különbségtétel nem lehet önkényes és diszkriminatív, racionálisan nem megindokolható. Tíz kiskatonának nem felállítani tábori lelkészi szolgálatot: ez racionális.

A 90/IV-es törvény szerencsétlen, mert egyfajta egyházkategóriát állít fel, szemben a világ legtöbb országával. Ezzel együtt a törvénymódosítás nem old meg semmit, csak kárt okoz az egész.

Még egy eljárási megjegyzés. Problematikus a vita – nem akarok Schanda főosztályvezető úr helyett beszélni – de neki hivatalból vannak korlátai, melyeket nem léphet át, ám kap olyan kritikákat, melyekhez át kéne lépnie.

A probléma fennáll, de nekem nem volt az a benyomásom, hogy a főosztályvezető úr olyan ütéseket kapott volna, melyekre ne tudott volna válaszolni. Érdeklődéssel és élvezettel hallgattuk fejtegetéseit, melyek arról tanúskodnak, hogy Magyarországon ő az egyike azoknak, akik legjobban ismerik e problémakört. A vita szabad, előre nem lehet tudni, mit fognak a vitázók mondani.