Köszönöm szépen. Tisztelt hölgyeim és uraim! Töredelmesen be kell vallanom, hogy ezt az előadás-címet egyszerűen egy beszélgetés közben találtuk ki, amelynek a fő témája - ahogy ez lenni szokott - a program kialakítása volt, és bizony-bizony gyakran előfordul ilyenkor, hogy a pontos tematikai behatárolás és a cím korrekt megfogalmazása, háttérbe szorul ama fontos kérdés mögött, hogy ugye kik legyenek az előadók. No, hát ettől még én habozás nélkül megváltoztattam volna azt a címet, ami akár a meghívóban is szerepel. De azután felkészülve a dologra, úgy gondoltam, hogy talán nem is olyan nagy baj ez, mert alkalmat ad - legalábbis nekem arra, és bízom benne, hogy ezt valamelyest figyelemmel lehet kísérni -, hogy egy néhány fogalmi kérdésről elmélkedjem.

Ha ugyanarról beszélünk, és ez teljesen világos egy diskurzusban, akkor látszatra nem sokat számít a fogalmi tisztaság és pontosság, én ezért nem tartom különösebben értelmesnek az olyanfajta diszkussziókat, hogy 1956 forradalom volt vagy szabadságharc. Az előadás tárgya, amiről én beszélni fogok, az is szerintem teljesen világos: ez Nagy Imre és irányzata. A Nagy Imre-féle irányzat, amelyet tradicionálisan a forradalom politikai színképének baloldalán helyeznék el. Már most ezek az emberek magukat nem nevezték természetesen reformszocialistának, őszintén szólva egyik szót sem arra használták, ami itt ebben az összefüggésben látszik. Szocializmusról nagyon sokat beszéltek, reformról már nem olyan nagyon sokat, és egy másik elnevezés, amit most itt mindjárt bevezetek, a reformkommunista sem hagyta el a szájukat. Azt hiszem, hogy ezt az egész dolgot fából vaskarikának tartották volna, teljességgel értelmetlennek, ami egyfelől a korabeli marxizmus-leninizmus szitokszavai közé tartozó reformizmus, opportunizmus képzetét kelti. Másik része pedig olyan evidencia, ami nem is méltó ilyenfajta összefüggésekbe hozni, mint reform vagy bármi ilyesmi.

Én tehát nem arról szeretnék beszélni, hogy ők minek tartották magukat, hanem csupáncsak arról, hogy ennyi év, több mint négy és fél évtized távlatában most pillanatnyilag én vagyok itt és önök, hogy én hogyan látom őket. És ebből a szempontból szeretném elhatárolni a reformkommunizmus és a reformszocializmus fogalmát. Mert azt gondolom, hogy ennek van értelme. Talán egyetlen egy pillanatban van értelme, vagy mindenesetre 1956 volt az első pillanat, mikor ennek értelme volt.

Hogy ez az elhatárolódás világos legyen, Kornai Jánosnak a szocialista rendszerről szóló alapvető munkáját hívom segítségül. Kornai János a szocialista rendszer politikai gazdaságtanát írta meg ebben a munkájában. Ott azonban - bár a munka közgazdasági kérdésekről szól és ilyen eszmefuttatások nyomán vázolja föl az úgynevezett klasszikus szocialista rendszer, sztálinista rendszer modelljét, illetve a klasszikus rendszertől való elmozdulás, a megreformált szocializmus modelljét. Egyszóval gazdasági terminológiákban ír, azonban mindjárt a könyv elején abból indul ki, hogy a szocializmus megértésének kulcsfogalma, a politikai rendszer, és ez a politikai rendszer mindkét esetben alapvetően egypártrendszer, monolitikus hatalmi berendezkedés.

A javaslatom az, hogy 1956-ról meg némileg arról, ami utána következik, ha beszélünk, ezen az alapon különböztessük meg a reformkommunizmus és a reformszocializmus irányzatát. Ebben az értelemben a reformkommunizmus az, ami a Kornai-féle szocializmus-modell alapkövén: az egypártrendszeren, a monolit berendezkedésen nem változtat, minden mást azonban - most ezeket nem mondom végig, a bürokratikus koordinációtól a tervutasításos rendszeren át a különböző szabályzó alkukig - minden másban hajlandó elmozdulni ettől a rendszertől. Tehát ez akár teljesen koherens reformrendszer lehet. Ezen az alapkövön azonban nem változtat.

Ugye, ez az a fajta reformkommunizmus, amelyik akár 1956 tavaszán, nyarán, kora őszén, egészen október 23-áig mindenben hajlandó volt változtatni, egy dolog nem merült fel, akár csak perspektivikusan. Az, hogy az ország politikai berendezkedését gyökeresen megváltoztassák. Mert az már nem kommunizmus, amit akkor azon értettek, vagyis a szovjet típusú berendezkedés. A reformszocialista irányzat, javaslatom szerint, pontosan ezt a határkövet hajlandó átlépni, és ’56-os képviselői magukat nevezzék volt kommunistáknak, szocialistáknak vagy bármi másnak, természetesen szocializmust akartak. Ez volt a gondolkodásuk középpontjában. Ezen a nyelven beszéltek.

És természetesen arról beszéltek és arról gondolkoztak, amit 1956-ban világszerte szocializmusnak neveztek, vagy legalábbis a legtöbben, aminek viszonyítási pontja az a rendszer, ami a Szovjetunióban és csatlós országaiban fennállt. Amíg a reformkommunizmusnak ez a perspektíváját kitöltötte, reformszocializmusnak ez csupán viszonyítási pontja, nem több és nem kevesebb. Nem azonos, mert ugye a többpártrendszerű demokrácia elfogadásával és - nem mellesleg - a nemzeti függetlenség gyökeresen más elfogadásával a reformszocializmus tulajdonképpen túllép azon a rendszeren, annak megreformált vagy megreformálandó változatán is, amelyet Kornai János szocialista rendszerként határozott meg.

Mindezt figyelembe véve akkor ugye két kérdés merül föl - számos mással, persze -, hogy kik is a reformszocialisták, voltak-e ilyenek akár, és mi a helyük az 1956-os színképen. Ha például ezzel az utolsó kérdéssel kezdhetem, akkor azt lehet mondani, hogy amíg ezt az irányzatot - ne felejtsük el, ugyanarról beszélünk: Nagy Imre és köre - eddig teljes egyértelműséggel helyeztük el az ’56-os politikai színkép baloldalán. Annak szélén. Azt hiszem, hogy ezt célszerű egy kissé átgondolni. Először is: miért gondoljuk, hogy ha lett volna, kiteljesedik, virágba borul ez a bizonyos színkép, mindenféle szín megjelenik rajta, akkor ennek szélső baloldalán ne az ortodox sztálinista kommunisták foglaltak volna helyet. Nagyon is helyet foglaltak volna. Továbbá, a következő fokozat azon csoporté lehetett volna, amelyik 1956 bármilyen kimenetele esetén sem vetette volna el, mint perspektívát, a szovjet mintájú kommunizmust, minden elmozdulással együtt. És csak ez után következett volna az a politikai színárnyalat, amelyet az előbb reformszocialistának neveztem, és amelynek már csak viszonyítási pontja a sztálini kommunizmus-modell, de önmagát már egy más rendszerben is értelmezni tudja.

Hogy ez a jelenség egyáltalán mikor jelent meg, akár mint reformkommunizmus, akár mint reformszocializmus, az sem teljesen egyértelmű. Közhelyes igazság, hogy ennek az irányzatnak, bármelyik árnyalatát is vesszük, valószínűleg Nagy Imre a legjelentősebb és legautentikusabb képviselője volt. Nos, ő snagovi politikai végrendeletében, amelyről még majd egy vonatkozásban szeretnék megemlékezni, egyenesen a magyarországi szovjet rendszer bevezetésétől eredeztette a pártellenzék - ő ezt a fogalmat használta - megjelenését, 1948-49-től. Nyilvánvaló, hogy ez folyamatosan, mintha ez onnantól kezdve végig létezett volna, ez nem igaz. A saját logikája szempontjából azonban teljesen igaza volt, mert abban a pillanatban, sőt az azt megelőző pillanatban megjelent a korrekció kísérlete, a Gerő Ernővel, majd később a Kommunista Párt agrárpolitikájával kapcsolatos vitában Nagy Imre személyében, amely már a bevezetés pillanatában korrekciókat javasolt, más ütemet, hosszabb időtartamot, és így tovább.

Valójában természetesen reformkommunizmusról addig a pillanatig, amíg az 1953-as korrekciós irányvonal nem izmosodott valamiféle reformprogrammá - és ez leginkább csak 1954 őszétől mondható el -, nincs nagyon értelme beszélni, igazából pedig akkor látható és meghatározható ez az irányzat, a reformkommunista irányzat, amikor valóban pártellenzéki pozícióba került, Nagy Imre bukása után.

Kik voltak? Szociológiai szempontból főképpen értelmiségiek, párt körüli értelmiségiek, funkcionáriusból lett értelmiségiek, ahol a „funkcionárius” kategóriáját Hegedűs András értelmezésében használom. És a forradalom előtt, ezt hozzá kell fűzni, nagyon-nagyon kevés, elenyésző számú kivétellel csak reformkommunizmusról lehet beszélni, abban az értelemben, ahogyan ezt a szót én javasoltam használni. Az elenyésző kivételek között nyilván meg kell említeni Gimes Miklós nevét, aki számos teljes mértékben egybevágó visszaemlékezés szerint 1956 tavaszán komolyan számot vetett, sőt szorgalmazta a valódi többpártrendszer bevezetését, vagy azt, hogy a pártellenzék ebben és csak ebben gondolkozzon. És ide kell sorolni bizonyos értelemben, mint elő-reformszocialistát, Nagy Imrét is, aki Gimessel ellentétben ekkor komolyan a többpártrendszerről nem gondolkozott, mert az 1947-48-as „ál”-koalíció visszaállítása vagy a Hazafias Népfront „ál”-pártjának vagy „ál”-artikulációjának bevezetését nem sorolom a reformszocializmus fogalomkörébe. Ezzel szemben azonban a nemzeti függetlenség kérdésében kétségkívül sokkalta radikálisabb volt a reformkommunisták más embereinél - nyilván hogy itt is voltak kivételek, most itt csupán néhány példát soroltam föl -, akik ezen akkor még nem gondolkoztak.

Mi volt tulajdonképpen a reformkommunizmus és a reformszocializmus 1956-ban? Először is: nem volt párt. Mert sem 1956 előtt nem különült el elég markánsan az MDP-n belül, továbbá az október 31-i MSZMP sem volt tulajdonképpen sem párt, sem reformszocialista. November 4-e után, ami az MSZMP-ből lett, természetesen sem reformkommunista, sem reformszocialista nem volt. De legalább igazi párt lett. Mármint abban az értelemben, ahogy ezt akkor nevezték. A reformkommunizmus a forradalom előtt mindenek előtt politikai közvélemény-formáló erő volt. Nyomásgyakorló csoport, Nagy Imre és köre, a vezető és a beavatottak, és egy olyan szélesebb kör, ami tulajdonképpen ezt a tevékenységet folytatta, amely a vezető és a beavatottak irányából érkező kisugárzásból élt, de voltaképpen cselekedett. Némiképpen helyettük is.

Természetes, hogy a forradalom előtti és a forradalom alatti szerepük gyökeresen elétérő. A forradalom előtti szerepre ugye gyakran mondják, hogy ez volt a forradalom kovásza, szikra, gyutacs, satöbbi, satöbbi. Mindazt érzékelteti, hogy ez a pártellenzék, akkor reformkommunista pártellenzék hozzájárult ahhoz a folyamathoz, ami a társadalmi feszültségek kisüléséhez, kirobbanásához vezetett, amit éppenséggel nem akart. Mindkét fogalom előtagja azonos: reform. Evolutív megoldások hívei voltak. Ez a megfogalmazás egyáltalán nem kívánja lekicsinyelni a reformkommunista pártellenzék szerepét. Mert ’56 előtörténetében ők határozták meg a közbeszédet, és ott az a nagyon érdekes helyzet alakult ki, hogy a reformer beszéd nemcsak a közbeszédet határozta meg, és a gondolkodást egyre inkább, hanem a politikát magát is. Azt kellett csinálni egy idő után, amiről beszéltek. Ha végiggondolunk, hogy mi szerepelt a magyar politikai vezetés napirendjén 1956-ban, akkor - mármint amit ők úgy autentikusan kialakítani szándékoztak -, akkor ott látjuk az új, a második ötéves tervet, a szocializmus építésének - divatos szóval - projektjének újraértelmezését, a múlt tapintatos lezárását, fiatalítást, satöbbi, satöbbi.

Ezzel szemben mivel kellett foglalkozni? Felelősséggel a törvénysértésekért, morális kérdésekkel, őrségváltással, az értelmiséggel, sérelmekkel, a hibákkal és bűnökkel, nemzeti kérdésekkel és így tovább, és így tovább.

Ami a forradalom alatti reformszocializmust és reformkommunizmust illeti, mindkettőről elmondható, hogy nem nagyon rendeződött ez a gondolat politikai programmá. Amennyiben mégis, ez meglehetősen inkoherens, aránytalan és rendszertelen volt. Voltaképpen magát a reformszocializmust is ilyen módon, más nyomatékok mellett, erőteljesen az események nyomása alakította ki. A reformkommunizmust a forradalom nyomása lökte a reformszocializmus irányába.

A szervezeti erőt tekintve ez az irányzat volt valószínűleg a leggyengébb, és a múlt terhe, nyomasztó terhe erre nehezedett a legjobban. Még az is kétséges volt, hogy a mégoly őszinte és valóban reformszocialista javaslatokat elfogadja-e a társadalom - ezek persze hipotetikus kérdések -, oly mértékben nyomasztóan nehezedett erre az irányzatra a múlt terhe.

Rainer M. János és az előadók

Nem állt sokkal jobban a szociológiai bázis tekintetében sem, hiszen még a reformkommunista gondolatot hordozó értelmiségi csoportok is meglehetősen rezerváltan viszonyultak ahhoz a felvetéshez, hogy ez az irányzat mondjuk politikai párttá szerveződjék. A Magyar Szocialista Munkáspárt, a Nagy Imre-féle forradalom alatti Magyar Szocialista Munkáspárt megalakításakor az egyik lehetséges forgatókönyv egy nyilatkozat lett volna, amelyet neves értelmiségiek, és hát mások persze, politikusok írtak volna alá - és nem sikerült jószerével aláírókat találni. Így született meg aztán az a megoldás, amely Kádár János november elsejei rádióbeszédében jelent meg.

Egy dologban azonban valószínűleg jobban álltak a reformszocialisták, mint a többiek, és ez a politikai személyiségek kérdése volt. Lényegében Nagy Imre személyében a reformszocialisták rendelkeztek az egyik államférfi-képes személyiséggel, és elég színvonalas gárda sorakozott föl - egyénekben, úgy értem - emellett.

A forradalom tulajdonképpen szétzúzta és lehetetlenné tette, majdnem értelmezhetetlenné változtatta a reformkommunista pártellenzéket. Át kellett alakulnia. Hogy mivé alakul, az persze nagy kérdés. A forradalom ugyanakkor - és ez az egyik legfontosabb jelenség - megteremtette, és ilyen módon meg is mentette a reformkommunizmust, amennyiben annak képviselői átalakultak reformszocialistákká. A vezető egyéniségek sorsa, a képviselőire háramló szinte egységes represszió - a megtorlás egyik első számú célpontjai voltak, még hogyha végletes formában ritkábban is sújtotta őket - egyszóval a személyes és kollektív azonosulás a magyar forradalom végső nagy céljaival megteremtette és egyben meg is szüntette ezt az irányzatot. Megszüntette, mert beolvasztotta a magyar forradalom történetébe. Megmentette, mert a programjuk inkoherenciáját elhomályosítja az a tény, hogy Nagy Imre és elvbarátai nagyobb része egy életre elkötelezte magát a nemzeti függetlenség, a semlegesség és a demokrácia ügye mellett.

1956 után azonban további lehetőség adatott volna a reformkommunizmusnak. De súlyos terhekkel. Az ’56 utáni reformkommunisták, amennyiben voltak, elválasztandók az ’56 előtti reformkommunistáktól. Először is azért, mert sohasem hivatkoztak, és soha sem hivatkozhattak tiszta szívvel az 1956 előtti reformkommunistákra, a pártellenzékre. Ennél fogva az ’56 előtti ideális reformkommunizmus és annak ’56 utáni praktikus, pragmatikus, buherált változata, a Kádár-féle - amely teljes joggal nevezhető egyébként reformkommunizmusnak - egészen a Kádár-rendszer legeslegvégéig, ez két teljesen különálló kategória az én nézetem szerint, még hogyha az eszmei rokonságuk ennek a modellnek alapján kétségtelen is.

Ami pedig a reformszocializmust illeti, az tulajdonképpen emigrációban, az 1956 utáni baloldali emigráció vitáiban és jelenségében oldódott föl és ágazott el számos irányba, a szociáldemokráciától a liberalizmusig vagy bármi máshova.

Mi maradt tehát egyáltalán ebből az ’56-os ideális reformkommunizmusból és reformszocializmusból? Azért maradt belőle, véleményem szerint, legalább két dolog. Az egyik egy politikai örökség, amely ugyan szorosan vett és tőle elválaszthatatlan ötvenhatossága miatt a jelenben kevéssé használható arra, amire manapság Magyarországon a politikai örökségeket használni szokták Lózungokra kevésbé jó. De politikai örökségként még valaki felfedezheti. Ennél fontosabbnak tartom, sokkal fontosabbnak a reformkommunizmus- reformszocializmus közötti utat, és azt az erkölcsi példázatot és erőt, amely ezeknek az embereknek a sorsában rejlik.

Ezzel a példázattal és erővel persze csak egy olyan társadalom tud valamit kezdeni, amely még hajlandó egyáltalán erkölcsöt keresni vagy látni a politikában, és persze egy olyan politikai elit tud csak a politikai örökséggel valamit kezdeni, amelyik még képes egyáltalán erkölcsi kategóriában gondolkozni. Néha. És egyáltalán: olyan emberek tudnak ezzel valamit kezdeni, akik legalábbis hajlamosak életutakat, gondolkodási pályákat mozgásukban látni, folyamatokban szemlélni, és nem statikus, örökre változatlan képeket, amelyek olyanok, mint a mégoly nemes és szép középkori szentképek.

Ennyiben az 1956-os reformkommunizmus és a belőle fakadó reformszocializmus igenis a magyar demokrácia hagyománya lehet. Hogy az lesz, azt nem tudom, kétséges, és lehet, hogy rajtunk is múlik. Köszönöm szépen a figyelmüket!

Nagyon köszönöm Rainer János kollégámnak és barátomnak ezt a rövidre fogott, de gondolatgazdag előadását, és most a következő nehézség előtt állunk: második témának a programban a népi-nemzeti vonal szerepel, de Vida István betegség miatt nem tud jelen lenni, kimentette magát. És ily módon egy pillanatra az a veszély fenyegetett, hogy a magyar forradalomnak erről a nagyon fontos szellemi vonulatáról, amelyet olyan személyiségek képviseltek, mint Illyés Gyula, Németh László, Bibó István, vagy hogyha a vidéki forradalomra, a vidék forradalmára gondolunk, akkor a győri Szigeti Attila - és itt megállok, hogy éppen erről nem lesz szó ezen a szimpóziumon. De hallván azt a malőrt, ami bennünket ért, a baloldalamon ülő M. Kiss Sándor, aki a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek tanszékvezetője, azt mondotta, hogy ő nagyon szívesen szentelné az előadásának egy részét erre, anélkül azonban, hogy a keresztény-konzervatív csoportok problematikáját is kihagyná. Nagy érdeklődéssel várom, hogy hogy fogja ezt a két dolgot kiegyensúlyozni, és felkérem őt, hogy tartsa meg előadását. De így sem kap kétszer húsz percet!

Jánossal beszéltünk előtte, hogy ő is vállal ebből valamit, úgyhogy Virág elvtárs annak idején azt mondta, hogy a helyzet fokozódik. Hát tényleg fokozódik, mert túl nagy lenne a vágás a reformszocialistáktól a keresztény konzervatív csoportokig átmenni. És akkor már engedjék meg, hogy már magával a címmel problémám legyen : most akkor miről kéne beszélnem? A keresztény csoportokról, a konzervatív csoportokról vagy a keresztény-konzervatív csoportokról? Mert ez nem ugyanaz! Most hogyha ehhez még hozzáteszem a népieket, akkor én kérem szépen, most kivonulok. Mert nem lehet ezt elintézni.

Én megpróbálok néhány gondolatot elmondani, önök meg eldöntik, hogy van-e ennek valami értelme. Én úgy fogalmaztam meg a 945. április 4. szimbolikus dátum, és 1956. október 23. közötti időszakot, hogy itt volt egy uralkodó csoport, amelyik megpróbálta megteremteni a csend társadalmát. Tehát aki nem úgy beszélt, mint ők, azoknak „hallgass” a neve. Na most a beszélők és a hallgatagok között elég világos a nézeteltérés, és én azt gondolom, hogy 2002-ben a történésznek kötelessége a hallgatagokat csoportokra osztani, de egyben ezek a hallgatagok egyek: hogy utálták azokat, akik a mondatokat diktálták.

Elindul ez a folyamat 1946. július 4-étől, amikor két hét alatt mintegy 1500 társadalmi és egyházi egyesület felszámolására kerül sor. Én nem nagyon szívesen kötném ezt névhez. Ugyanis nem arról szól ez a történet, hogy ki csinálta, hanem az, hogy milyen koncepció alapján születtek ezek meg. Na most hogy mennyire nem egyenlő és mennyi nem azonos a konzervatív és a keresztény, illetve a konzervatív és a keresztény is alapvetéseiben találkozhat, arra szeretnék néhány példát hozni.

Jánosék engem megróttak az utolsó Zárórában, hogy az Új Látóhatárból idéztem dolgokat. Én most már megint az Új Látóhatárból fogok idézni dolgokat, de egyre hadd hívjam föl a figyelmüket: ebben az Új Látóhatárban, ebben a 954-55-56-os vitában, tehát ami közvetlen a forradalmat előzi meg, Szabó Miklós is - van-e, aki ezt a nevet nem ismeri - megszólalt, és ha a Szabó Miklós megszólalt, akkor az ÁVO is megszólalt. Tehát a politikában benne voltak ezek az urak. A másik feléről természetesen nem, ők azt gondolták, amit mondtak.

Ami nagyon izgalmas, hogy az egyik cikket egy Major Róbert nevezetű szociáldemokrata írta, aki azt mondta, hogy a terror kezdete Magyarországon nem 1950, mint azt Schöpflin Aladár cikkében kifejtette, hanem már 1945. És akkor itt most egy hajlítással, ugyanis ez is egy problémás dolog, hogy a népi-nemzeti vonal, hogy mi az, hogy nép, mi az, hogy nemzeti, hozzátartozik-e a népi-nemzeti vonalhoz Nagy Ferenc, vagy nem tartozik hozzá, hozzátartozik-e Nagy Ferenc mellett a Kovács Imre, és ki mindenki tartozik ehhez?

Egyet hadd mondjak, hogy ebben a vitában Nagy Ferenc a következőt mondja 955-ben: „Mi nem vezetésre akarunk hazamenni, aki a régi pozícióba akar visszatérni, önmaga előtt vágja el a hazatérés útját. De haza akarunk menni, egyszerűen magyarnak, népnek, vállalva a gondot, megosztva az új ország felépítésének minden terhét, felajánlva tapasztalatainkat és nemzetközi összeköttetéseinket azoknak, akiket a magyar nép a vezetésre kiválaszt”. Azt hiszem, hogy aki itt felelős gondolkodó volt ebben az időszakban, csak úgy gondolkozhatott, mint ahogy Nagy Ferenc ezt mondta.

Akkor most talán egy másik vágással, hogy jelezzem a keresztény-nemzeti ellenállásnak is, vagy a keresztény-nemzeti gondolkodásnak is egyfajta felfogását, Vida Istvánt - nem az, aki náthás! - idézem, de előtte, egy pillanat, meg kell néznem Vida a 87. oldalon írta az én szövegem szerint azt, amit én idézni akarok. Azt mondja, és a 947-es állapotról ír, hogy, a cikkének a címe: Az ifjú katolikus mozgalmak, ez a következőt tartalmazza:

Tény, hogy bizonytalanság és megfélemlítettség közepette sem tántorodott meg a tábor. Ez a DNP volt. Pedig a DNP nagy sikerének időpontjában már szervezetileg mindazokat a mozgalmakat megsemmisítették, amelyekre épült. Milyen sorsra számíthatott a Demokrata Néppárt? Ma is emlékszem a találkozóra Barankovics Istvánnal a választást követő napon. Mély aggodalommal és meghatottsággal mondta: „Nagyszerű érzés tudni, hogy a népben mekkora bizalom él irántunk. De képesek leszünk-e e várakozásnak megfelelni?” - kérdezte nagy sóhajjal, aztán hozzátette: „Ez a történelem kegyétől függ.” Négy hónap múlva felvirradt a fordulat éve, az ország nyílt szovjetizálásának korszaka. A megválasztott hatvan képviselő a parasztságból és az értelmiségből jött.

Tehát ennyit itt a keresztény-nemzeti táborról. Különböző volt a keresztény elkötelezettsége, közülük kevesen voltak az alapító mozgalmak egykori aktivistái, mert azokat politikai jogaiktól megfosztották, szervezetük feloszlatásakor. Nagyrészt új nevek viselőiből állt össze a képviselőcsoport, tagjait a barátok és egyet-akarók köreiből jelölte a DNP tábora. Az EMSZO, a KALOT, a Hivatás Szervezet emberei inkább a mélyben, a választási harc ezerannyi feladatának elvégzésében tűntek ki. Ugyanis kellő eszközök és pénzforrás híján csak tíz meg tízezer önfeláldozó kortes segítségével születhetett ilyen eredmény. De mit számított akkor a nép bizalma? Képviselőinket kezdetektől fogva úgy kezelték az illetékesek és társutasok, mintha egy bűntény gyanúsítottai lettek volna. Az állandó megfigyelésre épülő pszicho-terror a parlament folyosóin kezdődött, és jóformán minden lépésünkre kiterjedt. Ennek ellenére küzdöttek még, ha az ülésteremben a kommunisták hangorkánja szavukat számtalanszor le is nyelte.

Benkő Zoltán ebben az időszakban a következőt írja:

A 6018/48. internálási véghatározat aktaszámával egy demokratikus gondolkodású és ezért tenni is akaró és tudó szellemi elitet gyűjtöttek be az ÁVH pincéiben, majd kényszermunkatáborokba. Ez a szellemi elit jól képzett bölcsészekből, közgazdászokból, jogászokból és mérnökökből tevődött össze, akik elhivatottságuknál fogva néhány éven belül az ország vezetői lehettek volna. Ehhez felkészültségük és emberi adottságaik is messzemenően megvoltak. Rákosi teljes tabula rasát csinált. Megsemmisítette a demokratikus szellemű fiatal értelmiséget - nagyon fontos, amit most mondok - iktatószámot csinálva belőlük, majd később lesújtott a diktatórikus sztalinizmust vállaló, de nekik mégis veszedelmesnek tűnő népi kollégistákra is, második-harmadik vonalba szorítva őket.

Kérem szépen, itt találkoznak a különböző vonalak, itt találkozik az a bizonyos demokratikus ellenzék, hogy édes mindegy, hogy keresztény - mi a címe pontosan? -keresztény-konzervatív csoportnak nevezem, vagy bármi másnak nevezem, ellenzéki csoportokról van szó, demokratikus ellenzékről van szó, akik között voltak differenciák, voltak különbözőségek, de egyben egyértelműen egyek voltak, hogy azt a fajta diktatúrát, ami Magyarországon kialakult, azt nem akarták vállalni. És nagyon jó lenne egyszer rájönni arra, hogy a különböző időben, egymásra épülő időben a NÉKOSZ ennek a vonulatnak éppúgy része volt, mint 945-ben egy más szempontból már megsértett társaság. És az én egész koncepcióm tulajdonképpen arra épül, hogy 1945 és ’56 között - ezt én most nem tudom itt önöknek elmondani - 45 és ’56 között a magyar ellenzék, tehát a doktriner kommunista diktatúrával szembenálló ellenzék lépésről-lépésre találkozott egymással, és a találkozás, tulajdonképpen annak az embernek az égisze alatt jött létre, aki egyáltalán a politikai életben részt vehetett. Mert azért azt tudni kell, hogy Nagy Imrén kívül itt, illetve hát a hatalmon lévő ugyan elhajlókon kívül más ember nem jöhetett számításba. Vagy börtönben volt, vagy éppen hülyére verték, és éppen a veséjét gyógyították, vagy éppen Nyugatra disszidáltatták őket, és kikényszerítették.

Tehát akinek itt politikai mozgása és politikai lehetősége volt, az csak a Párton belül lehetett, és ennek a szerepnek és ennek a felfogásnak Nagy Imre kiválóan megfelelt. Ennek következtében számomra - és ezt hadd mondjam ki - Nagy Imre a huszadik századi magyar politika egyik legkiválóbb személyisége, csak egyet ne mondjunk: hogy forradalmár volt! Ő reformer volt, aki szerette volna a reformot végigvinni, és idegenül mozgott a forradalomban, és amikor oda eljutott, hogy ő már nem térhetett ki az új kihívások előtt, akkor megpróbált reformerekből és forradalmárokból, különböző gondolkodású emberekből valamifajta egységet teremteni.

És itt a kérdés az, hogy ki politizálhatott. És erre válaszoltam meg az előbb: 1947 és ’56 között, aki nem volt börtönben, akit nem figyeltek, aki nem volt obligon kívül. És a keresztény-konzervatív körök, de a népiek is egy bizonyos szinten, obligon kívül voltak. Amikor az ember - és ez egy borzalmas dolog - bemegy a Történeti Hivatalba, és megnézi ezeket az anyagokat - én megnéztem és a diákjaimmal is gyűjtetem az anyagokat -, akkor mindig az a problémám, hogy nem tudom eldönteni, nagyon kemény forráskritikával kell a dolgokhoz hozzáállni, hogy az ÁVH Magyarország-képét kutatjuk-e vagy pedig Magyarország képét kutatjuk-e. Tessenek ezen elgondolkodni. Nem olyan egyszerű kérdés ez, külön - félidőben vagyok, tudom! - tehát itt ez egy nagyon alapvetően probléma.

M. Kiss Sándor

Na most, hogy visszatérjek a témámhoz. A keresztény-konzervatív körök mikor juthattak politikai megnyilvánuláshoz? Mikortól politizálhattak Magyarországon 1947-től? 1956. október 29-től számítva? Október 29. és november 4. között, ha jól számolom, öt nap volt. Öt nap alatt kellett tábort szervezni, öt nap alatt kellett felszámolni azokat a vitákat, ami őket már jellemezte 1945 és 47 között. Csendesen súgom, és le is tagadom, hogy 89-ben ez a vita újra létrejött. Mert ha önök arra gondolnak, hogy hány kereszténydemokrata párt funkcionált 956. október 28. és november 3. között, és utána hány keresztény megmozdulás volt, akkor egyszerűen elképednek tőle.

És a másik dolog az, hogy - ha már az ÁVH-Magyarországnál tartunk -, hogy az ÁVO nagyon pontosan tudta, hogy számára a - nem is tudom, hogy hogy mondjam ezt önöknek - a katolikus egyház a legnagyobb veszedelem a maga etikai rendszerével. Ezen lehet vitatkozni, hogy ez jó etikai rendszer, nem jó etikai rendszer. Teljesen mindegy, ezt hagyjuk ki. De a legveszedelmesebb ellenfél a katolikus egyház. Ennek következtében okkal, ok nélkül indította el a különböző eljárásokat. Hát én hozhattam volna önöknek itt 50-100-150-200 oldalt, ami arról szól, hogy a Regnum Marianum ügyet, vagy a különböző szerzetesrendeseket, akár a pálosokat, akár másokat hogyan szervezte az ÁVO egy szobába, egy egységes szervezetté, akikre le lehet csapni, és akiket, ha valamit csináltak már akkor, ha potenciálisan csinálhattak volna, akkor le kell tartóztatni.

És itt, ha már itt a keresztényről beszélek, akkor hadd tegyek még egy ipszilont bele: keresztyén dologról is hadd mondjak egy-két mondatot. Kérem szépen, az ÁVO nem buta emberek gyülekezete volt. Ők nemcsak a katolikus egyházra hegyezték ki, tehát ha már itt ezt a keresztény nemzeti vonalról van szó, nemcsak a katolikus egyházra hegyezték ki a nyilaikat, hanem a református egyházra is.

Valami egészen elképesztő dolog, nem akarok belemenni, mert se időm, se módom nincs rá a Magyar Közösség ügyébe, de amiről önök nem tudnak: hogy a Magyar Közösség ügye nem fejeződött be a Magyar Közösség-perrel. Egy újabb és újabb Magyar Közösség-pert akartak csinálni, és az újabb és újabb Magyar Közösség-perrel le akarták fejezni a református egyházat. Mert lehetséges, hogy valaki az ÁVO-ból olvasott a kurucokról és a labancokról, és ez megragadt az agyában, és azt mondta, hogy ezeket a kurucokat ki kell irtani. Ha önöket érdekli, én szívesen beszélek, akár a folyosón, a Pógyor-ügyről, hogy mennyire nem tudtak, mennyire féltek ettől a rebellis Magyarországról.

Utolsó tétel - mert itt nyilvánvalóan végigvinni a dolgot nem lehet -, mit tehetett akármilyen egyház, teljesen mindegy, tehát itt a zsidó hitközségtől számítva a katolikus egyházig 1956-ban? Tessék megnézni a Mindszenty nyilatkozattól kezdve a főrabbi nyilatkozatáig, tessék megnézni a Ravasz püspöknek a nyilatkozatát az Ordas püspök nyilatkozatáig: egyetlen egy dolgot tehettek. Azt, hogy béküljünk meg, aki valamilyen, teljesen mindegy, hogy milyen egyháznak a tagja volt, vallási, erkölcsi alapon áll, az a harcra nem buzdíthat. Tehát az, hogy a ferences kolostorba a Mikszáth Kálmán téren begyűjtenek a Rádió ostromakor - tetszenek tudni, hogy mi történt ott, ugye? - 38-40 ávóst, és a ferences rendi főnök azt mondja, hogy ne bántsátok őket. Regisztráljátok a nevet, és utána adjuk át a bíróságnak, és megbékélést hirdetek.

Tehát itt a társadalom és az egyházi vezetés erősen elválik egymástól. Mert én nem állítom azt, hogy az egyszerű papok - teljesen mindegy, hogy milyen felekezetből - ne vettek volna részt a forradalomban. De karitatív alapon. És ugyanakkor Mindszentytől kezdve Ordason, Ravaszon keresztül a megbékélést hirdették és az igazságosságot.

Na most, ezek után lehet vitatkozni azon, hogy a Mindszenty hercegprímásnak az utolsó megnyilvánulása miről szólt. Erre megint nincsen idő és mód. Az én olvasatomban teljesen egyértelmű, hogy semmifajta ilyen feudális akármicsoda a Mindszenty-szövegből nem olvasható ki. Ugyanakkor az a fajta igénybejelentés, ami hát kérem szépen, néhány évtizeddel később valójában megvalósult, hogy a karitatív lehetőséget adják vissza az egyháznak, az oktatás lehetőségét adják vissza az egyháznak. Ezt Mindszenty hercegprímás annak idején megfogalmazta.

Tehát én egyet tudok ebben a dologban mondani még, és itt egyek voltak, teljesen mindegy, hogy népi-nemzeti, teljesen mindegy, hogy keresztény-konzervatív, teljesen mindegy, hogy milyen ellenzéki alapon. Itt vért ontani Magyarországon, különböző okokból kifolyólag a forradalom időszakában senki nem akart. Tehát aki ebbe a táborba tartozott.

Az egy másik dolog, és talán majd kollégám fog erről beszélni, hogy a Kádáréknak viszont életkérdés volt, a jobb és a szélsőjobbnak az összekeverése. Hogy a Kósa-féle újpesti perben felfedezzenek nyilasokat és megpróbálják a katolikus egyházat a nemzeti ellenállást, a nyilasokat összekeverni… az körülbelül annyi, hogy nem egyezett a keresztény ellenzék - vagy polgári ellenzéket is mondanék - koncepciója a reformszocialista ellenzékkel. Feltehetően, hogyha november 4-én nem történik meg az, ami megtörtént, akkor itt egy kemény vita lett volna. De hogy itt mindenki a tiszta kéz politikáját akarta, és senki nem akart megölni senkit, és rendet akartak tenni ebben az országban. Függetlenül attól, hogy milyen politikai nézetűek, gondolkodásúak voltak. Az, hogyha valaki tisztességgel végignézi ezeket az iratokat, azok számára ez teljesen világos. Köszönöm a türelmüket.

Köszönöm M. Kiss Sándor előadását, és még egyszer jelzem a jelenlévőknek, hogy az előadásokhoz kérdéseket írásban, cédulán benyújthatnak. Most pedig átadom a szót Varga Lászlónak, a Budapest Fővárosi Levéltár nyugalmazott igazgatójának, aki a bázis-demokrácia irányzatáról fog nekünk beszélni, és érdeklődéssel várjuk, mi mindent sorol ebbe a témakörbe.

Köszönöm szépen. Hölgyeim és uraim, rögtön én is módosítanék az előadásom címén. Válaszolva Kende Péternek talán: A közvetlen demokrácia intézményei, munkástanácsok ’56.

A közvetlen demokrácia történelmi kísérleteiről mára már könyvtárnyi irodalom szól. Valójában azonban ezeknek túlnyomó többsége több évtizede jelent meg, jelezve, hogy a munkástanácsoknak és egyéb forradalmi szervezeteknek már nincs megélhető hagyománya. Vannak persze politológusok, akik a most szerveződött Polgári Körökben vélik felfedezni a közvetlen demokrácia csíráit, és így akár ’56 hagyományát, de maga ez a talán kissé erőltetett párhuzam sem ígérkezik maradandónak. Hiszen a bázis-demokrácia, és azon belül kiemelten a munkástanácsok 1956 után a forradalmi baloldal hivatkozási alapjává váltak.

A forradalmi szerveknek, és megint csak kiemelten a munkástanácsoknak e baloldal számára a politikai-társadalmi azonosuláson túl a kádári ellenforradalmi ideológia, annak cáfolata adta meg a kiemelt jelentőségét. Hiszen különösen a forradalom fegyveres leverését követően, aligha lehetett kétséges, hogy a kettős hatalom - ahogy maguk Kádárék nevezték - melyik pólusa a forradalmi, és melyik az ellenforradalmi. Harminc évvel később, de még a rendszerváltás előtt ez az egykori baloldal zömében már túllépett a közvetlen demokrácia kívánalmán, és egyértelműen a parlamentáris demokrácia talajára helyezkedett. Utolsó mohikánként, szinte egyedül Bill Lomax maradt meg csak a pályán. Előbb 1986-ban Kemény Istvánnal közösen adta ki a Párizsi Magyar Füzetek ötödik köteteként a munkástanácsok dokumentumait, majd ezt lényegesen kibővítve 1990-ben angolul tette ugyanazt, ami mindmáig az ’56-os munkástanácsokról szóló szakirodalom legkimagaslóbb alkotása.

A rendszerváltás hónapjaiban viszont az úgynevezett „új-baloldal” - idézőjelbe tenném - fedezte fel a munkástanácsokat. És bár sohasem jutott el odáig, hogy ezt a hagyományt ideológiaként fogalmazza meg, de ebben a felfedezésben benne rejlett a parlamentáris demokrácia alternatívájának a keresése is.

Mindennek azonban magához a történelemhez, ahhoz, ami 1956-ban történt, vajmi kevés köze van. Még csak azt sem mondhatom, hogy ez a törekvés hívta volna fel a figyelmet a bázis-demokrácia és a parlamentáris demokrácia között esetlegesen már 1956-ban meglévő feszültségekre. Kende Péter egy 1991-es előadásában tette fel a kérdést, hogy mi lett volna, ha ’56-ban győz a forradalom? Tudományos víziója leginkább éppen itthon kelthetett meglepetést: a hazai tudományosságtól ez nagyon is idegen volt. Holott végső soron megkerülhetetlen a kérdés, legalább hipotézisek formájában, leginkább azért, mert a forradalmat, a spontán felkelést a tizenkettedik napon a szovjet tankok leverték.

Gyakorlatilag egyetlen vonulata élt még egy bő hónapig tovább, sőt ekkor bontakozott ki igazán: jelesül éppen a munkástanácsok. Ez az egy hónap mélyen beivódott a kádári elit zsigereibe, szinte mindvégig úgy irtóztak a munkásosztálytól, mint ördög a tömjénfüsttől. Hosszú ideig akár azt a kérdést is fel lehetett tenni, hogy miért nincs Magyarországon többpártrendszer. De munkástanácsokról, a bázison alapuló üzemi demokráciáról nem eshetett szó. A közgazdasági okok mellett ez az egyik magyarázata annak, hogy miért lehetett még a hetvenes-nyolcvanas években is olyan erős a nagyvállalati lobbi. Illetve a másik oldalon: a nagyüzemek modernizálása helyett miért a gmk-k és a vgmk-k kezdtek el virágozni. Tegyük ugyanakkor hozzá, hogy amikor Kádár többpártrendszerről beszélt, akkor sohasem a parlamentáris demokráciáról szólt, hanem legfeljebb a társországok egyikében-másikában valóban létező szatellit-pártokra gondolt.

Az elmondottakból talán már kikövetkeztethető kiindulási alapom.

1. Megbocsáthatatlan, hogy a hazai történettudomány aktualitás hiányában alig foglalkozott, foglalkozik az 1956-os munkástanácsokkal. Ezzel akarva-akaratlanul eltorzítja a forradalom jellegét, lényegét.

2. A forradalomnak ez a valódi tömegvonulata alapjaiban határozta meg a kádári korszak egészét, a munkástanácsok történetének feltárása nélkül maga a Kádár-rendszer sem értelmezhető.

Egy előadás aligha alkalmas e hiány pótlására és eleve csak vázlatos lehet. Mindenek előtt óvnék attól, hogy a munkástanácsokat összemossuk, mintegy beolvasszuk a helyi forradalmi szervek sorába. Az utóbbiak ugyanis egy addig is létező funkciót vettek át, alakítottak át, és ez alapjaiban meghatározta tevékenységüket. Gyakorlatilag a helyhatóság feladatait látták el. Vagy azért, mert a helyi közigazgatás, vagyis a tanácsok összeomlottak, vagy azok forradalmi kritikájaként jöttek létre. Ugyanakkor éppen a forradalomból adódóan a maguk elé tűzött célok és a konkrét tennivalók maga is forradalmi volt. Az, hogy ebbe a folyamatba helyenként bekapcsolódott-e a régi, úgymond horthysta adminisztráció néhány képviselője is: nem valamiféle restaurációs szándékot sejtetett, hanem a helyhatósági jellegből egyenesen következett.

A munkástanácsok viszont ugyan rendelkeztek sporadikus hagyományokkal, de ezek mindig forradalmi változásokhoz kötődtek, és sohasem épültek be a termelési folyamatba. Mind 1919-ben, mint 1946 után viharos gyorsasággal sorvadtak el. A proletárdiktatúra nem bennük látta hatalma biztosítékát, hanem az erős centralizációban. Gondoljunk csak az 1919-es termelési biztosokra.

Az egyik alapkérdés, kronológiailag feltétlenül az első, hogy mennyire spontán jöttek létre a munkástanácsok 1956-ban. A források alapján nem mutatható ki, hogy ebben komoly szerepe lett volna a korábbi említett hagyományoknak. Az ötlet már a forradalom előtti hónapokban is felmerült - így a Petőfi Kör egyik ülésén -, ugyanakkor viszont a szakszervezetek határozottan és egyértelműen ellene foglaltak állást. A SZOT később, teljesen alaptalanul, már-már fordulópontnak minősített IX. teljes ülésén, 1956. szeptember 7-én Gáspár Sándor főtitkár egyértelműen megfogalmazta ezt. Idézem:

„A SZOT elnöksége úgy véli, hogy az üzemekben nincs szükség semmiféle új szervre, és azt az álláspontot akarja elfoglalni, hogy az üzemekben a munkás-ellenőrzésnek gyakorlatilag a szakszervezeti szervek útján kell megvalósulni.”

Az ülés harmadik napján, szeptember 9-én utolsó napirendi pontként terjesztette be az elnökség határozati javaslatát a szakszervezeti demokrácia kiszélesítéséről, az üzemi szakszervezeti szervek hatáskörének növeléséről, de a tervezett nyilvános vitára hivatkozva az ülés nem is foglalkozott érdemben a javaslattal. A leginkább a Népszava hasábjain dúló vitán egyre inkább egyetlen kérdés körül csúcsosodott ki, nevezetesen a munkás érdekérvényesítés szervezeti keretei körül.

A közönség

Az alapkérdés tehát az volt, hogy elégséges-e a meglévő üzemi bizottság jogkörét kiszélesíteni - például véleményezési jog az igazgató kinevezésekor - vagy új szervezeti formákra, munkástanácsokra van-e szükség. Maga ez a vita is arról tanúskodik, hogy a munkástanácsok létrehozásának hívei nem az 1918-as vagy 1945-ös hagyományokhoz nyúltak vissza, hanem sokkal inkább a jugoszláv modellből, az ottani munkás-önkormányzatokból indultak ki. A hivatalosság, a hatalom berkeiből október 22-én hangzott el először ennek követelése, nevezetesen így foglalt állást a Vegyipari Minisztérium kollégiuma.

A dolog tehát benne volt a levegőben, mégis talán hiba lenne - ezt némi önkritikával mondom - túlértékelni az első munkástanácsok létrejöttét. Magam is munkástanács-szerű képződménynek neveztem az október 23-án Diósgyőrött megalakított munkás-előkészítő bizottságot, de ha a még aznap megfogalmazott követeléseit tesszük vizsgálatunk tárgyává, akkor ez emlékeztet ugyan a későbbi munkástanácsokra, de sokkal inkább az egyetemisták által megfogalmazott pontokra. Hangsúly-eltolódás leginkább szociális követelések megfogalmazásánál figyelhető meg.

Bár a munkástanácsok is követelték a kompromittált állami vezetők eltávolítását, mégsem nevezhetjük valódi munkás-követelésnek, hogy a diósgyőri 17 pont kizárólag Berei Andor tervhivatali elnök menesztését követelte. A radikális politikai és nemzeti követelések - így kilépés a Varsói Szerződésből, a szovjet csapatok kivonása, március 15-ének ünnepnappá nyilvánítása - már a miskolci dákok hatására került a pontok közé.

Lényegesebbnek tartom, de ez már messze vezet a témánktól, hogy Nagy Imre már október 25-én teljesíthetőnek minősítette a miskolci 21 pontot, beleértve tehát a Varsói Szerződés felmondását és a szovjet csapatok kivonását. Vannak ugyan szórványos október 24-i hírek munkástanácsok megalakításáról, nevezetesen az Egyesült Izzóban és a pécsi Sopianae Gépgyárban, de ezek azért még további kutatásokat igényelnének. Egyfajta áttörésre azonban csak az után került sor, amikor a Központi Vezetőség a munkásság leválasztása érdekében síkraszállt a munkástanácsok megalapítása mellett. Másnap, október 26-án már a SZOT is csatlakozott a felhíváshoz. Az MDP Központi Vezetősége és a SZOT elnöksége tehát abban az illúzióban ringatta magát, hogy a munkásosztály mozgósításával, a munkástanácsokkal megteremtheti saját tömegbázisát. A Központi Vezetőség felhívása egyetlen szót sem vesztegetett arra, hogy milyen tényleges hatalommal kívánják a munkástanácsokat felruházni, és szinte a szakszervezetek gyámsága alá helyezte a létrehozandó munkástanácsokat. Idézem:

„A Központi Vezetőség helyesnek tartja az üzemi munkástanácsok megválasztását, a szakszervezetek közreműködésével.”

A jelzett űrt a SZOT javaslata volt hivatott kitölteni, mely valóban az alapvető tulajdonosi funkciókkal kívánta a munkástanácsokat felruházni. Túl a szakszervezeti gyámkodáson, a javaslat nem vette figyelembe a munkástanácsoknak jellegükből adódó politikai funkcióit, bár ezek addig csak a DIMÁVAG-követelésekben fogalmazódtak meg, ráadásul azt javasolta, hogy a munkástanácsokat az összes dolgozó jelenlétében válasszák meg.

Ezzel kezdetét vette a munkástanácsok megalakulásának második, mint láttuk, inkább első szakasza, a munkástanácsok megválasztása. Ezt az üzemi párt- és szakszervezeti vezetők igyekeztek kézben tartani, és volt némi igazság abban a később megfogalmazott vádban, hogy a sorozatos választások következtében a munkástanácsok - úgymond - radikalizálódtak. Csakhogy a sztrájkok és a fegyveres harc következtében, főleg a fővárosban, a legtöbb üzemben gyakorlatilag elképzelhetetlen volt, hogy valóban az összes dolgozó válassza meg a munkástanácsot. A választások bevett rendje a nagyüzemekben, ez úgy nézett ki, hogy az egyes műhelyek, osztályok, satöbbi, közvetlenül választották meg saját munkástanácsukat, tehát ez a bevett rend is csak később alakult ki. Itt gyakorlatilag valamennyi munkástanács ideiglenes jelleggel jött létre, sőt számos a további napokban még mindig ideiglenes jelleggel alakult át. Ez történt például a MÁVAG-ban, ahol a munkavállalók mintegy ötöde választotta meg az első ideiglenes munkástanácsot, majd két hónappal később, most már a fele, a másodikat.

A szakszervezeti gyámkodás számos helyen nyílt összeütközéshez vezetett. Így például a Csepel Vas- és Fémművekben Komjáthy László vezérigazgató feljegyzése szerint a választásnál elnöklő szakszervezeti vezetőt távozásra szólították fel, mondván: ő lövette a gyárból a felkelőket. Az incidensnek röviddel később fegyveresek vetettek véget, akik az inkriminált szakszervezeti funkcionáriust a kerületi rendőrkapitányságra kísérték.

További feszültséget okozott, hogy sem a hagyományos érdekvédelmi funkciókat feladó szakszervezetek, sem az újonnan létrejövő munkástanácsok nem rendelkeztek még tiszta profillal, s így törvényszerűen összeütközésbe kerültek egymással. Így például a Bajai Gyapjúszövetgyár munkástanácsa már október 27-i első ülésén szabályosan bekebelezte a szakszervezetet. Idézem:

„A munkástanács a jelenlegi függetlenített szakszervezeti bizottság munkáját átveszi. Ezen kérdéssel kapcsolatosan határozatot hoz a munkástanács, hogy általános titkos szavazás alapján 1956. december 25-éig szakszervezeti bizottság választását írja ki, készíti elő.”

A munkástanácsok és a szakszervezetek közötti feszültség mindvégig meghatározta a két szervezet egymáshoz való viszonyát. Elvben - bár ez ilyen tisztán már csak november negyedike után fogalmazódott meg - a munkástanácsok a tulajdonosi jogokat kívánták gyakorolni, és így maradt volna tere a munkavállalói érdekek képviseltének is. Csak hát éppen ez volt az, aminek a szakszervezetek korábban nem tettek eleget. A bajai eset annyiban mindenképpen jellemző, hogy a munkástanácsok nem a szakszervezetek felszámolására, hanem átalakítására törekedtek.

Egyes helyeken viszont a Párt viszonylag sokáig meg tudta őrizni korábbi pozícióját, a Fővárosi Gázszolgáltató Vállalat Köztársaság téri központjába például október 29-én még a helyi pártfunkcionáriusok irányításával jött létre a munkástanács, november 2-án azonban ez is átalakult.

A Kádárék által később sérelmezett radikalizálódás jegyében a munkástanácsok által október 30-31. körül megfogalmazott követeléseknél már az üzemen kívüli politikai pontok domináltak. Amíg ugyanis korábban a már jelzett, esetleges gazdasági és szociális követelések mellett a munkástanácsok általában csak bizonyos személyzeti döntéseket hoztak, - elbocsátották például a kellő szakértelemmel nem rendelkező vagy politikailag erősen kompromittált, esetleg feleslegessé vált vezetőket, aki lehetett a gyárigazgató, helyébe leggyakrabban az addigi főmérnök került, párttitkár, szakszervezeti titkár, személyzetis, munkaügyis, rendészeti vezető - és döntöttek a káderlapok sorsáról - megsemmisítés, radikálisabb megoldásként kiosztás -, addig most már, tehát október legvégére az általános politikai követelések állnak szinte mindenhol a középpontban. Nevezetesen sztrájk a szovjet csapatok kivonásáig, szabad és titkos választások a többpártrendszer alapján, az ÁVH feloszlatása, esetleges felelősségre vonás, semlegesség, satöbbi.

A tisztán politikai jellegű követelések felszínre kerüléséhez hasonlóan törvényszerű az is, hogy - miután az atomizált, egymástól elszigetelt munkástanácsok sem politikai, sem gazdasági követeléseik érvényesítésére nem alkalmasak - szinte létrejöttük pillanatától törekedtek tevékenységük összehangolására, illetve saját vertikális szervezetük kiépítésére. Ennek egyik formája, hogy az adott terület gazdaságilag legbefolyásosabb üzeme mintaként szolgált a kisebbek számára. Ilyen szerepet töltött be a már említett vállalatok közül például Diósgyőr-Miskolcon a DIMÁVAG, Pécsett a Sopianae, vagy Győrött a Vagongyár. Esetenként egyes gyárak, városok nemcsak a szűkebb földrajzi környezet, hanem nagyobb régiók számára is példaként, irányadóként szerepelnek, így főleg Miskolc és Győr.

A legtöbb városban a munkástanácsok meghatározó szerephez jutottak az átalakuló közigazgatásban is, sőt, volt, ahol teljes egészében átvették azt. Úrkúton egy korabeli tudósítás szerint - mivel többségükben bányászok laknak - a bányász munkástanács irányítja az egész községet. De munkástanács vezette Szolnok megyét, Borsodot, Baranyát, Nyíregyházát, satöbbi.

Ezekben a napokban, a fővárosban a munkástanácsok közötti kapcsolatfelvételnek még nincsenek bejáratott útjai, egyes esetekben csak szomszédos, közeli gyárak munkástanácsai tanácskoznak közösen. Más esetekben kerületi szerveződés indul, vagy a szakszervezetek mintájára - esetleg akár kezdeményezésére - szakmai összefogásra törekedtek. Ismét az Egyesült Izzó munkástanácsa bizonyult e téren kezdeményezőnek. Már október 29-én sor került tíz újpesti üzem munkástanácsainak közös megbeszélésére, amelyen részt vettek a honvédség képviselői is. Az Egyesült Izzó munkástanácsa abból indult ki, hogy az egymástól elszigetelt munkástanácsok legfeljebb csak belső ügyekben intézkedhetnek. Idézem:

„Az elmúlt évek hibái azt mutatják, hogy alulról kell kezdeményeznünk - hangsúlyozta Kovács II. Sándor az Izzó javaslatát indokolva - saját erőnkből kell a feladatokat megoldanunk. Most különösen nehéz a helyzet, hisz nemcsak Újpest, hanem a főváros dolgozói is figyelemmel kísérik a munkástanácsok működését.”

A gyűlésen az alapkérdés az volt, hogy milyen feltételekhez kössék a sztrájk befejezését. Végül, miután egységesen elhatárolták magukat minden szélsőséges restaurációs törekvéstől, a szovjet csapatok Budapestről való kivonását jelölték meg a legfontosabb előfeltételként.

Október 31-én huszonnégy vállalat munkástanácsa közös ülést tartott a Ganz Villamossági Gyárban, még aznap hasonló tanácskozásra került sor a BHG-ban is, ami már-már kerületi munkástanács-jelleget öltött. Amíg az előbbin hozott határozat meghatározta a munkástanácsok jogkörét és feladatait, más szóval pontosította a SZOT október 26-i javaslatát, addig az utóbbi által elfogadott határozat kizárólag politikai követeléseket tartalmazott. Másnap további két jelentősebb munkástanács-gyűlésre került sor, az egyiket a MÉMOSZ-nál, a másikat a Vasas Székházban tartották. Az előbbin Erdei Ferenc és Vas Zoltán képviselte a kormányt. Itt rendkívül heves vita bontakozott ki, a munkástanácsok képviselői bizalmukról biztosították ugyan Nagy Imrét, de kifogásolták, hogy kormányában változatlanul szerepelnek a Rákosi-rendszer képviselői.

Nyugtalanságot keltett az a hír, hogy a szovjet csapatok ugyan kivonultak Budapestről, de a város szélénél beásták magukat. Erdei tájékoztatót adott a szovjet képviselőkkel folytatott tárgyalásokról, illetve a semlegességi nyilatkozatról, Vas pedig kiadványt olvasott fel, mely szerint a jelenlévők felszólítják az ország összes üzemét, hogy másnap vegyék fel a munkát. Ezt azonban a fenti fenntartásokra hivatkozva a jelenlévők elutasították. Végül kompromisszumként elfogadták, hogy legalább a bányászokhoz intézzenek ilyen felhívást. A Vasas Szakszervezet által összehívott gyűlésen ugyancsak sikertelen maradt a munka felvételére buzdító határozat elfogadtatása.

A korabeli napok szokásainak megfelelően mindkét gyűlés helyben küldöttséget választott, hogy az értesítse Nagy Imrét álláspontjukról. Amíg azonban a MÉMOSZ-belieknek nem sikerült bejutniuk a Parlament épületébe, addig hosszas várakozás után a Vasasok tárgyaltak a miniszterelnökkel. Ennek a megbeszélésnek az eredménye döntőnek bizonyult, hiszen ami nem sikerült Erdeinek és Vassnak, az most sikerült Nagynak: rávette a küldötteket a munka felvételére, sőt, egy ilyen értelmű felhívás kibocsátására is. A munkásküldöttség egyetlen feltétele az volt, hogy Maléter Pál - idézem - „a Kilián laktanya legendás parancsnoka hasonló felhívást intézzen az ország népéhez”. Késő este mindkét felhívás elhangzott a rádióban.

November legelső napjaiban merült fel annak szükségessége, hogy a munkástanácsok tisztázzák viszonyukat a politikai pártokhoz. Ez semmivel sem volt egyszerűbb kérdés, mint a szakszervezethez való viszony kialakítása, bár ez utóbbi október legvégén - november elején mintegy nyugvópontra jutott. Hiszen - amint azt az imént láttuk - a Ganz Villamosságiban tartott munkásparlament a SZOT korábbi javaslatából indult ki, míg a két november elsejei gyűlésre a szakszervezetek égisze alatt került sor. Így például a Vasas Szakszervezet is magáévá tette a munkástanácsok követeléseit.

A pártokhoz fűződő kapcsolat azonban ezekben a napokban bonyolultabbnak látszott. Tény, hogy a magyar munkástanácsok elvileg a többpártrendszer talaján álltak. Ez az október végi napokban, mint pártok, fenntartás nélkül általános tendencia követeléseiket akkoriban megfogalmazó munkástanácsoknál. Alig néhány nappal később azonban a frissen kivívott joggal, illetve a kezdődő gyakorlattal szemben viszonylag széles ellenérzés bontakozott ki.

A munkástanácsok egy része szerint a többpártrendszer nemcsak az erők szétforgácsolásának veszélyével jár, de egyértelmű ellenszenvvel figyelték a pártokon belüli és a pártok közötti rivalizálást. Ugyanakkor széles rétegekben létezett igény a koalíciós korszak korlátozott demokráciájának meghaladására. Így vidéken, sok helyen a többpártrendszer deklarálását szinte azonnal követte a pártok tevékenységének egyfajta önkéntes felfüggesztése.

Hasonló álláspontot képviseltek általában az egyetemisták és sok esetben a munkástanácsok. A munkástanácsok ilyenfajta - idézőjelben - „pártellenessége” részben abból a negatív élményből táplálkozott, hogy a koalíciós időkben éppen az üzemek váltak a két munkáspárt közötti legádázabb harc színterévé, részben pedig, túl ilyen történelmi tapasztalaton, számukra egyértelmű volt, hogy a termelés és a pártpolitika, akár egy, akár több párt esetében, összeegyeztethetetlen egymással.

Országos szinten tehát Kemény István megfogalmazásában „a munkástanácsok úgy gondolták tehát, hogy a szabadság elemi biztosítéka a szabad választás alapján létrejött parlamenti kormány. De ezzel a biztosítékkal nem elégedtek meg, még egy biztosítékot akartak: széleskörű önkormányzati rendszert, mintegy védekezésül arra a lehetőségre, hogy a parlamenti kormány és annak minisztériumai és egyéb hivatalai túlságosan nagy hatalomra tehetnek szert az egyének felett. Vagyis a politikai rendszert illetően két elvet képviseltek egyforma erővel. Tudniillik a parlamentáris demokráciát és az önkormányzatot.” - Idáig a Kemény-idézet.

Tisztábban jelent meg a pártok kérdése az üzemeken belül. Szinte általános tendencia volt, hogy a munkástanácsok megalakulásuk után a párt üzemi helyiségeit sajátították ki maguk számára. Gyakran a párttitkárt is kitiltották, de ha nem, akkor is munkára kötelezték. Mire tehát a többi, régi párt esetleg jelentkezett az üzemben, addigra az MDP már szétesett. Meg kell jegyezni, hogy eleve ritkák voltak a pártok ilyen behatolási kísérletei. Így például a Budapesti Gáz és Koksz Művek munkástanácsától a gyár egykori főbizalmija kért a szocdem párt megalakulása termet. A kérést a munkástanács hangsúlyozottan csak egyetlen alkalomra teljesítette. A Fővárosi Gázszolgáltató Vállalatnál az egyik szociáldemokrata párttag munkástanácsi helyét pártja számára kívánta fenntartani, de ezt a választók határozottan elutasították. A Chinoinban először a munkástanács jelentette be, hogy a gyár egyik tisztviselője hozzákezdett a Kisgazda Párt megszervezéséhez, de másnap már határozatot hozott, hogy a gyáron belül mindenfajta párttevékenységet betilt.

A munkástanácsok pártellenessége természetesen azt a pártot sújtotta, amely korábban már bent volt a gyárakban, vagyis az MDP-t. Az ennél azonban jóval általánosabb, elvibb álláspontot pontosan szemlélteti a Lámpagyári munkástanács november elsejei memoranduma, amely többek között kimondja:

„Úgy tartjuk szükségesnek, hogy a vállalatnál sem ifjúsági, sem pártszervekre nincs szükség. Ha társadalmi szervezetben akar valaki részt venni, a kapun kívül, a lakóhelye szerinti területen tegye ezt meg.”

Még egy területen figyelhető meg a munkástanácsok álláspontjának hasonló jellegű eltolódása. Kezdetben mind intézkedéseikkel, mind határozataikkal a rákosista restauráció ellen léptek fel, néhány nappal később szükségesnek érezték leszögezni, hogy semmiféle restaurációt nem tűrnek. November elején viszont a tőkés restauráció elutasítása került az előtérbe. Sajátos mód éppen ekkor kezdett kirajzolódni a munkástanácsok által képviselt politikai erő, egyfajta kettős hatalom.

Vagyis visszatérve Kende Péter egykori tréfájához, ha győz a forradalom, a demokratikusan megválasztott kormánynak is szembe kell néznie a munkástanácsok által megtestesített másik hatalommal, amely - legalábbis potenciálisan - számíthatott volna az egyetemi ifjúság támogatására. Ha nem indulnak meg november 4-én a „testvéri tankok”, s valamikor a következő év elején szabad választásokat rendeznek Magyarországon, akkor a bázis-demokrácia szervei a kívánatos nemzeti egységre hivatkozva lényegesen korlátozták volna a parlamenti demokráciát. Ahogy Kemény István fogalmazta: a politikai pártok és kormányszervek túlhatalmát.

Ezt a feltételezést a november 3-i politikai erővonalak figyelmes tanulmányozása és mérlegelése alapján bízvást megkockáztathatjuk. Az, hogy hova vezetett volna mindez: már valóban a találgatások, a tréfa birodalmába tartozik. Talán valamiféle kétkamarás nemzetgyűléshez, ami viszont maga alá temette volna a bázis-demokráciát.

Köszönöm Varga László tartalmas előadását, és elnézést kérek azért, hogy az idő haladására felhívtam a figyelmet, de a levezető elnök szerepe egy kicsit olyan, mint egy vasúti forgalmistáé: figyelembe kell vennie az ellenvonatok érkezését is. De időben vagyunk, és egy előadás van még hátra ebben az ülésben, ezt Mink András fogja megtartani, az Open Society Archívumnak munkatársa, mint újságíró is ismert, és előadásának tárgya: A szélsőjobboldali erők az ’56-os forradalomban.

Tisztelt hölgyeim és uraim, azt hiszem, hogy én talán egy picit nehezebb helyzetben vagyok, mint az előttem szóló kiváló előadók, hiszen én, úgy hiszem, egy olyan dologról kell beszélnünk, amelyik nagyon nehezen megfogható és remélem, hogy az előadásból ez ki fog derülni, hogy ez miért van így. De először szeretnék egy részletet fölolvasni egy könyvből.

„Mi volt a sorsa azoknak, akik Feketéék kezére kerültek?” - idézzük Fekete József bűnperének néhány tanúvallomásából. „Október 30-án behívattak a gyárba, hogy adjam át a pártház kulcsait. Ahogy beléptem, két nemzetőr letartóztatott. Kisvártatva behozták Bem Antalt, az energia üzem párttitkárát. Estefelé belökték Gróf Sándort, véresen összeverve. Fél 7-kor Gruber, a gyári őrség parancsnoka átkísért bennünket egy másik terembe, ahol egy lábasban piszkos moslékféle állt. Kényszerítettek bennünket, hogy együnk. Ezt undorral megtagadtuk. Ekkor puskatussal ütni-verni kezdtek bennünket, Fekete beledobta cigarettacsutkáját a tányéromba, és kényszerítette, hogy egyem meg. Még arra is figyelt, hogy jól megrágom-e.”

Majd egy részlet Gróf Sándor tanúvallomásából: „Bezártak. Zuhogtak a fejemre az ütések. Fegyveresek vettek körül, s Feketével az élen a Dunához vezettek. Térdig kellett állnom a vízben. Fekete megkérdezte, milyen vallású vagyok. Megmondtam: zsidó. Ezután özönleni kezdtek rám a szitkok, nem is szólítottak másként, csak büdös zsidó spiclinek. Újból Fekete vett kezelésbe. Nagyon sok mindenen mentem keresztül életemben, szüleimet megölték Auschwitzban, de ilyet még nem élte át. Ennyi zsidózást még 1944-ben sem hallottam.”

Eme borzalmas események leírása az Ellenforradalom Győr megyében című 1958-ban kiadott könyvből való, és talán egyetérthetünk a könyvben is idézett bíró megállapításával, vagy egyetérthetnénk, hogy mindezek alapján mindenki meggyőződhetett arról, hogy 1956. októberében a feneketlen fasizmus támadt föl Magyarországon. Ebben a következtetésben az a nem jelentéktelen körülmény akadályozhat meg bennünket, hogy erre a perre nagy valószínűséggel sosem került sor, mert az egész, ez egy hamisítvány. Én legalábbis az Ötvenhatos Intézet Évkönyvében nem találtam nyomát ennek a pernek, holott van ott egy per, amelyik a Győri Vagongyár munkástanácsának vezetőivel foglalkozott, ott Fekete és Gruber nem fordul elő, bár a kézikönyvben, a kronológiában felbukkannak. Tehát tudható, hogy valóban a Vagongyárban, az ottani őrségben, vagy nemzetőrségben volt két ilyen nevű ember.

De pernek nincs nyoma, és elgondolkozhatunk azon, hogy ennek vajon az az oka, hogy ők idejében elmenekültek, mert nincs kétségem afelől, hogy ha ők ezt valóban elkövették, amit itt olvashatunk, és valóban tárgyalásra került volna a sor, akkor nagyon súlyos büntetést kaptak volna. Vagy az én valószínű feltevésem az, hogy ez az egész egy merő fantázia szüleménye.

Na most ezt azért gondoltam fölhozni az elején, mert azt hiszem, hogy ebből is talán világos, hogy nagyon nehéz utólag megmondani, hogy mi volt a szélsőjobboldal szerepe 1956-ban - ha volt neki ilyen szerepe egyáltalán. Az ugye ismert, hogy a Kádár-kori propagandának a legelemibb érdeke az volt, hogy az ellenforradalom koncepciót, azt erre a bizonyos szélsőjobboldali fasiszta vízióra fűzze vissza. Tudjuk, hogy egy másik propaganda-kiadványban, a Fehér Könyvben az akkori szerkesztők és szerzők megpróbáltak kontinuitást teremteni 1919, 1944 és 1956 között. Ezzel azt próbálták bizonyítani, hogy 1956-ban ugyanaz a fehérterror támadt újra, amelyik annak idején 1919-ben a Tanácsköztársaságot is leverte. Ez az ellenforradalom a kommunista definíció szerint ab ovo lényegét tekintve egy fasiszta szélsőjobboldal mozgalom kellett, hogy legyen. Hiszen a fasizmus volt a huszadik században az a fő politikai mozgalom a kommunista definíció szerint, amelyiknek az elsődleges célja a kommunizmus és a kommunisták megsemmisítése lett volna.

Na most ebből azt gondolhatnánk tehát, hogy az 1956 utáni propagandakönyvek, illetve a nyomozati anyagok tömegével megpróbálnak előállítani olyan eseteket, amelyek ahhoz hasonlatosak, amit itt az előbb fölolvastam. És ennek vannak bizonyos nyomai természetesen, voltak olyan rádióműsorok, amelyek már 1956 decemberében, a forradalom hó-fordulóján arról számoltak be, hogy a Köztársaság téri vérengzés, az csak egy kiterjedtebb tömegmészárlásnak az előjátéka lett volna. Hogy november 4-én az ellenforradalmárok tömeges kivégzésekre készültek, fűrészporral szórták föl a börtönök udvarait, valamint a Vérmezőn kívánták nyilvános autodafék keretében a kommunistákat és - ehhez mindig hozzáteszik - más haladó emberek százait legyilkolni.

Tudjuk azt, hogy ezen koncepció jegyében sor került olyan politikai perekre 1956 után, amelyeket olyan emberek ellen folytattak, akik bizonyíthatóan 1956-ban az ellenforradalmi vagy forradalmi eseményekben semmiféle szerepet nem játszottak. 1957-ben volt egy csendőrper, ahol utólag, mintegy az adósságot letörlesztendő 1945 előtti háborús bűnökért ítéltek el újabb embereket. Nagyon hasonló ehhez a Francia Kiss Mihály ismert esete, aki 1956 után került kézre. Ő volt az 1920-as alföldi vérengzéseknek az egyik fő figurája, és őt is voltaképpen 1957-ben, ennek a koncepciónak a jegyében akasztották föl, mintha ő 1919-ben és 1920-ban már az 1956-os forradalmat, ellenforradalmat, a fasizmust készítette volna elő. Mintha Francia Kiss Mihály már 1919-ben a náci Németország előfutára lett volna.

Tehát nyilvánvaló volt ez a törekvés, és mégis: hogyha az ember ezeket a propagandakönyveket átlapozza, vagy esetleg rendőrségi forrásokat próbál elemezni és megpróbál ilyen ügyeket találni - meglepő módon nagyon-nagyon vérszegény és nagyon esetleges mindaz, amit találni lehet. Az a meglepő dolog, hogy például a Fehér Könyv is részletesen elemzi a különböző politikai mozgalmak és pártok törekvéseinek, illetve személyiségeinek úgynevezett ellenforradalmi vonásait, de az a dolog, amit mi - hogy úgy mondjam - militáns szélsőjobboldaliként, amibe beletartozik a radikalizmus, a vérengzésre való hajlam, a rasszista gondolkodásmód, a demokratikus intézmények megvetése és satöbbi, a Fehér Könyv által ismertetett pártprogramokban erre nemigen találunk példát.

Ebből adódhat a következtetés, hogy vagy az akkori propaganda, illetve az akkori rendőrség nem volt elég hatékony, hogy ezeket az eseteket föltárja, vagy pedig ilyen esetek jellemzően nem voltak, ilyen politikai törekvések az 1956-os forradalomban nem jelentek meg markánsan, illetve - és azt hiszem, hogy ez a legvalószínűbb feltételezés, vagy az én legvalószínűbb magyarázatom - ez voltaképpen a kommunista politikai rendőrséget egyáltalán nem is érdekelte. Az ő szemszögükből, az ő perspektívájukból nézve az antikommunizmus, a kommunista rendszer tagadása, ez egy egységes politikai kontinuumot alkotott, amelybe a szociáldemokratákon keresztül a nyilasok voltaképpen csak fokozati különbségek voltak. Tehát könnyen elképzelhető, hogy azok a vizsgálótisztek és azok a propagandisták, amelyek 1956 fasiszta ellenforradalomként való bemutatásával tevékenykedtek, valójában nekik nem is volt fontos az, mint amivel mi itt foglalkozunk, hogy finom distinkciókat tegyünk az ’56-os forradalomban résztvevő politikai erők politikai álláspontja, törekvései ideológiája tekintetében.

Tehát ebből adódhat az a következtetés, annak ellenére, hogy talán ez egy kicsit meglepő is, hiszen 1944 nincs olyan messze még 1956-tól, és voltaképpen feltételezhetnénk, hogy nagyon-nagyon sok olyan ember élt ebben az országban 1956-ban is, akiknek voltak élményei 1944-ről, úgymond, pozitív értelemben. Akkoriban helyeselte azokat a dolgokat, amelyek történtek. Ehhez képest is meglepő, hogy a politikai rendőrség ’56 után mennyire nem volt képes ezeket az embereket megmutatni és mennyire furcsa, hogy rákényszerült arra, hogy ahogy az előbb mondtam, ilyen csendőröket mutogasson… Tehát hogy visszanyúljon az ’56-tól egy ’56 előtti, sőt 45 előtti időkhöz, és ilyen módon próbálja ezeket valahogy ’56-ba betenni.

De nemcsak a magyar forrásokból indulhatunk ki, hanem ha azt akarjuk megnézni, hogy igazából mi is motiválta azokat az embereket, akik részt vettek a harcokban, akik részt vettek a forradalomban, és nem a magyar politikai rendőrség vizsgálati anyagainak torz prizmáján keresztül próbáljuk őket megnézni, ahol egyfelől ők nyilvánvalóan el akarták takarni, hogyha voltak is ilyen szélsőjobboldali hajlamaik, ezzel nyilvánvalóan nem büszkélkedtek az ’56 utáni eljárásokban a vizsgálótiszteknek. Illetve a vizsgálótisztek sem igen firtatták ezt a dolgot, hiszen ez számukra nem volt annyira lényeges.

De mi van azokkal, akik nem voltak úgymond ilyen kényszerhelyzetben, akik Nyugatra menekültek és ott szabadon számot adhattak politikai indulataikról vagy politikai nézeteikről. És tudjuk az, hogy ’56 után a különböző menekülttáborokban, illetve az Egyesült Államokban is különböző egyetemek a CIA közreműködésével végeztek kutatásokat és interjúkat ’56-os menekültekkel. És ezekben az anyagokban rendre fölbukkannak olyan megállapítások, vagy olyan vélemények, amelyek mintha közel állnának egyfajta szélsőjobboldali attitűdhöz. A beszámolók szerint sok olyan menekült volt, - hogy mennyi és ez mekkora részét képezi a teljes anyagnak, ezt persze egyelőre nem tudhatjuk-, de voltak olyanok valóban, akik úgy gondolták, hogy ’56-ban a Kommunista Párt ellen kellett lázadni, méghozzá azért, mert a Kommunista Párt az egy zsidó klikk terrorisztikus uralma volt az ország fölött. Tehát egyfajta politikai antiszemitizmus, vegyülve az antikommunizmussal, mintha megjelenne ezekben, vagy legalábbis ezeknek az emigráns interjúknak egy részében.

De egyfelől két dolgot érdemes evvel kapcsolatban mondani, az egyik az, hogy ezek az emberek, akik az interjúkat adták, többnyire fiatal és kisemberek voltak, tehát nehéz értelmezni az ő nézeteiket, vagy az ő állásfoglalásukat úgy, mint hogyha ez egy markáns és befolyásos politikai, Magyarországon ’56-ban lévő politikai irányzatnak a megfogalmazódása lenne. Másrészt azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy itt belép egy másfajta torzító tényező. Mégpedig az, hogy ezek az emberek, akik kiszabadulva az 1956 előtt teljesen elzárt Magyarországról, meglehetősen homályos fogalmakkal bírtak arról, hogy mit is várnak el tőlük azok a kihallgatók, vagy azok, akik kérdezgetik őket, és könnyen lehetséges, hogy sokan szőttek az elbeszélésükbe olyan állításokat vagy olyan politikai megfogalmazásokat, amelyekről azt gondolták, hogy odakint nyugati vagy amerikai részről ezáltal szimpátiát keltenek maguk iránt, illetve ezzel is bizonyíthatják, hogy ők valóban kérlelhetetlen szabadságharcosok, kérlelhetetlen antikommunisták voltak.

Tehát ezt csak azért említem, ez megint egy olyan probléma, ami alapján rettentő nehéz helyzetben van az, aki megpróbálja a szélsőjobboldaliság ’56-os szerepét a maga valódi helyén és valódi súlyának megfelelően értékelni.

Mink András

És végezetül még egy dologról szeretnék beszélni. Nevezetesen az, hogy ennek a szélsőjobboldaliságnak természetesen, ennek a kérdésnek vagy problémának természetesen volt utóélete. Nyilvánvalóan 1956 és 89 között azok, akik a kádári propagandával szemben próbálták védeni 1956 becsületét, nyilvánvalóan ők azt akarták megmutatni, hogy ezek az állítások, hogy itt a nyilasok, a régi rend, a földesurak, a fasizmus született volna újjá 1956-ban, teljesen hamis állítások.

1989 után, amikor ez a külső szempont, tehát hogy a kádári propagandával szemben kellett 1956 becsületét megvédeni, hirtelen megszűnt, és feltehetően voltak olyan emberek, vagy voltak olyan csoportok, akik visszautasították ezt a fajta narratívát 1956-ról, ami szerint ez egy alapvetően demokratikus, baloldali indíttatású, szocialista, és a többi, mozgalom volt, amelyiknek a politikai centrumában Nagy Imre és az egykori pártellenzék állott - voltaképpen ez az, ami meghamisítja 1956 történetét, valóságát. Hiszen 1956 a kommunisták megbuktatásáról szólt, és ebben a fő szerepet azok vitték, akik fegyverrel a kezükben küzdöttek a kommunisták és a kommunista rendszer ellen.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy itt nyílt egy kis rés, amelyben megjelenhetett egy olyan ’56-értelmezés, vagy egy olyan ’56-revízió, amelyik sok tekintetben elkezdett hasonlítani mindahhoz, amit 1989 előtt a kommunista történészek is állítottak az 1956-os forradalomról. És sok-sok olyan szereplője volt az eseményeknek, aki feltehetően az 1989 után retrospektíve már más politikai pozícióban látta magát, mint amilyen pozícióban volt 1956-ban. Én Pongrácz Gergelyt nem akarom a szélsőjobbhoz sorolni, de hogy ez a fajta mechanizmus működik, az talán abban is tetten érthető, hogy az 1982-ben még az Egyesült Államokban kiadott visszaemlékezéseiben szerepel egy mondat, miszerint a Corvin-köziek a demokratikus szocializmusért vagy valamiféle demokratikus szocialista vízióért harcoltak. És ez a megállapítás - ha jól tudom - a Magyarországon 1990 után kiadott, átdolgozott kiadásból már hiányzik.

Köszönöm szépen.

Megkérem Rainer Jánost, hogy válaszoljon a neki föltett kérdésre.

A kérdés úgy hangzik, hogy „Ismeretem szerint Nagy Imrének az 1956-os eseményekkel kapcsolatos írásai nem publikusak. Vannak-e tervek kiadásával kapcsolatban?” - Nagyon örülök neki, mert szerettem volna elmondani az előadásomban, de valamilyen véletlen folytán kihagytam.

Nagy Imrének az 1956-os forradalommal kapcsolatos írásai nem „nem publikusak”: kiadatlanok. Kéziratban vannak. És nem azért, mert történetesen, ha egyáltalán elkezdett valaki egy reformszocialista és ’56-os reformszocialista manifesztót írni, akkor ez az. Nem tekinthető teljesnek, de mindenesetre a legközelebb áll hozzá. Nagy Imre Gondolatok, emlékezések című kézirata, amely 589 kézzel írott lapra rúg, és a saját megfogalmazása szerint a magyar nemzeti demokratikus, más megfogalmazásban nemzeti felszabadító forradalomról szóló nézeteit tartalmazza, ez kiadatlan, és nem ezért fontos, hanem mert a század közepi magyar politikai gondolkodásnak a legérdekesebb és a legfontosabb dokumentuma. Hogy ez kiadatlan azért, mert a Nagy család valami egészen példátlan módon - szerintem ilyen nincs a világon - nem járul hozzá a kiadásához, ez botrányos dolog. Hogy vannak-e tervek a kiadásával kapcsolatban, nem tudom.

Köszönjük szépen. A következő kérdésre Mink András válaszol.

Ön szerint nem is volt 1956-ban szélsőjobbos irányzat. Hát én ezt nem mondtam, bár leszögezném, hogy azt gondolom, hogy semmiképpen sem volt egy olyan szervezett, politikailag egységesen és egységes stratégia mentén föllépő mozgalom vagy párt, vagy alakulóban lévő párt, amelyik 1956-ban önállóan próbált volna fellépni. Az más kérdés, hogy nagyon nehezen rekonstruálható, vagy nagyon nehéz véleményt mondani arról, hogy azok, akik részt vettek a felkelésben, illetve azok a politikusok - most nem a nagyobb pártokról beszélünk, hiszen azok ismertebb személyek, hanem azoknak a kisebb pártoknak, pártocskáknak, mozgalmaknak a nevében föllépő politikusok -, azokat valójában mi motiválta. Milyen politikai eszmék motiválták őket. A politikusoknak - és ez nagyon érdekes -, ha voltak is olyan politikusok, akik úgy gondolták, hogy ők alapvetően a Szálasi-féle világot akarják visszahozni Magyarországra, a publikus szférában, tehát az ’56-os újságokban nyomon követhetően erről mélyen hallgattak. Tehát nyilvánvalóan úgy gondolták, hogy ennek - ha voltak ilyenek, teszem hozzá -, még nincs itt az ideje. A helyzet még erre nem érett meg.

De én azt gondolom, hogy azért olyanok, akik komolyan számba vehetők és megszólaltak ’56-ban, nem voltak. Az utcai felkelőkről, a felkelésben résztvevőkről pedig rettentő nehéz megállapítani, hiszen ők nem tettek politikai nyilatkozatokat, ők nem adtak közre koherens világnézetet, nem írtak cikkeket, nem próbálták verifikálni a maguk álláspontját. Az természetesen nyilvánvaló, hogy sok volt közöttük a kétes figura. Gondolom, hogy nem árulok el ezzel nagy titkot, hogy bizonyára voltak köztük olyanok, akik nagyon is belefértek volna, mondjuk, valami nyilas pártba, de azt gondolom, hogy erről nehéz nagyon valami pontosat mondani.

Még két kérdés tettek fel, az egyiket M. Kiss Sándornak, válaszoljál rá, kérlek. És még egyet tettek fel Mink Andrásnak, próbálj nagyon röviden erre válaszolni.

Én még az előző kérdéshez hadd tegyek hozzá egy mondatot. Kérem, megjelenik néhány emlékirat, amitől az ember fizikálisan beteg lesz. Tehát egy olyan szélsőjobboldali attitűddel megírt ’56 - nem akarom a nevet említeni -, Újvidéken, amiből szinte egy szó nem igaz! Tehát itt kormányok alakultak, ahogy azt ő elképzelte, és most megpróbálja eladni, mert azt gondolja, hogy ilyen a politikai széljárás.

Szóval egyrészt ott tartunk, hogy lehet ’56-ot balról, lehet ’56-ot most már sajnos szélsőjobbról is hamisítani, és akik itt ülnek, azoknak érdeke, hogy se ezt, se azt ne engedjék.

Az ön kérdése egy új dimenziót nyit meg: Münchenből a SZER Mindszentyt miniszterelnöknek jelölték, volt-e ennek itthon támogatása, bázisa?

Mindszenty hercegprímásnak kétszer tették fel tudomásom szerint ezt a kérdést, és Mindszenty kétszer zárkózott ettől el. Azt hiszem, hogy nem lenne érdemes az okokat mélyen elemezni, de ő obligon felül képzelte magát, és ebben volt ráció. Tehát a nemzeti egységnek a szimbóluma. Indro Montanellinek volt egy - és azt hiszem, ez a politikai realitás - volt egy nagyon jó bon mot-ja. Montanelli tán november 3-án, 2-án veti ezt papírra, hogy egy biztos, hogy Magyarország egy Nagy nevű miniszterelnökre vágyik, csak még az nem dőlt el, hogy Imrére vagy Ferencre. Szóval igazából, ha volt itt komoly választási lehetőség, akkor az nem Mindszenty kontra Nagy Imre, hanem Nagy Imre kontra Nagy Ferenc.

A kérdés az, hogy Kádáréknak az volt az érdekük, hogy minél több atrocitást tudjanak bizonyítani, vagy ráhúzni ’56-ra. Hány konkrét esetről, bűncselekményről tudtak adatokat közölni?

Én bevallom, nem készítettem részletes statisztikát. Ezek a könyvek, ezek általában a híres és ismertebb eseteket ismételgetik, mint a Köztársaság téri vérengzés, mint a Rádió ostroma, mint a Körúton Tóth Ferenc, akit meglincseltek, és a többi, és természetesen néhány vidéki eset. Az én kedvencem a kajárpéci csendőr, aki azt a terrorcselekményt követte el, hogy a falu párttitkárát ledobta a padlásról. A párttitkárnak nem lett semmi baja, mert egy szénakazalba esett bele, és egyébként se tudjuk, hogy ez a dolog megtörtént-e egyáltalán.

Azt viszont lehet tudni, hogy tudatosan próbálták növelni a saját mártírjaiknak vagy a saját áldozataiknak a számát. Ez ma már tudható, hogy a Munkásmozgalmi Panteonban, illetve az ’56-os kör alakú emlékparcellában, amit 57-ben hoztak létre, oda sok olyan katonát illetve rendőrt temettek, akiket megtaláltak holtan, egyenruhában, és anélkül, hogy tudták volna, hogy valójában milyen körülmények között, milyen cselekményben érte őket a halál, egyöntetűen a néphatalomban életüket adottként vették őket. Tudjuk, hogy voltak olyanok, akik a szovjet csapatok elleni harcban vesztették életüket, és odakerültek az említett hősi parcellába.

Most már valóban be kell fejeznünk ezt az ülést. Én a bevezető szavaimban azt mondottam, hogy a forradalom erői között a nagy nézetkülönbségek ellenére is nagy konvergencia volt. Mert hiszen egy forradalomnak a céljait a helyzet szabja meg, és ezek adottak voltak az októberi és november elejei napokban.

Ha valaki arra kíváncsi, hogy mi lett volna a forradalom esetleges győzelme idején, hogy megmaradt-e volna ez a konvergencia, vagy más szavakkal ez a nemzeti egység, az legjobb, hogyha arra gondol, hogy elég nagy konvergencia volt a magyar demokratikus erők között 1989-ben is, amikor megtörtént a régi rendszernek a megdöntése, vagy visszaszorítása, és egy másik rendszerre való áttérés. És ezt követően, a következő években fokozatosan bontakoztak ki a nézeteltérések, a különbségek, a konfliktusok, annak a logikának megfelelően, amely egy demokratikus rendszert mindig is jellemez. Vagyis hogy nagyon sokféle akarat van, sokféle törekvés van, ezek egy része összehangolható, más része nem hangolható össze. Ennél fogva szükségképpen vannak politikai csatározások.

Bár az, ami 89 után történt, nem húzható rá minden további nélkül az ’56-os, 57-es helyzetre, de analógiaként mégis használható. Nyilvánvaló, hogy egy győztes forradalom után Magyarországon egy politikailag nagyon színes kép bontakozott volna ki. Itt azonban utópiában vagyunk, mert hiszen 1956-ban itt volt a Szovjetunió, még itt is maradt. A győzelem föltételezéséhez legalábbis még azt a segédhipotézist kell bevezetni, hogy az oroszok véglegesen kivonulnak. Esetleges további segédhipotézisként, hogy a szovjet rendszer már akkor összeomlik, ami - hangsúlyozom - nem teljesen abszurd és képtelen elgondolás. Nem kevésbé abszurd, mint ahogyan 89-ben összeomlott. Mert hiszen akkor se volt ez teljesen logikus és elkerülhetetlen. De mindenesetre ezek olyan segédhipotézisek, amelyekkel a tényellenes történelemírás élhet, de amelyeket utólag azért mégse húzhatunk rá a valóságra.

Mindenkit fölszólítok arra, hogy magában továbbgondolja ezt a roppant izgalmas témakört. Most pedig szünetet rendelek el, és a szünet után, öt óra tájban fogjuk megkezdeni azt a kerekasztal beszélgetést, amelyről a programban szó van.

Megemlítették imént, hogy a címek nem takarják az előadás lényegét. Ezt tessék az én hülyeségemnek tulajdonítani, mert a címeket én találtam ki. De mivel hozzátették, hogy ők sem tudnak jobb címet, ezzel egy kicsit megnyugtattak.

Ugyanez a helyzet a második résszel. Ugyanis azt a címet választottuk, hogy 1956 - 2002-ből szemlélve. Lehet, hogy ez sem fejezi ki tökéletesen a tartalmat, de majd a vendégeink gondolom, segítenek megfelelő tartalmat adni hozzá. A lényeg az, hogy ilyen hosszú idő elteltével nagyon nehéz a szemtanúknak objektív képet adni arról, ami történt. Még nehezebb azonban azoknak, akik nem voltak szemtanúk, mert - hogy úgy mondjam - az utolsó negyven évben több csoportnak fűződött érdeke ahhoz, hogy ne tudjuk meg a teljes igazságot ’56-ról, mint ahhoz, hogy megtudjuk. Ez szerintem ugyanúgy vonatkoztatható a 89 előtti évekre, mint a rendszerváltás utáni évekre. A különbség talán csak az, hogy azóta sok minden hozzáférhetővé vált, és nagyon sok minden meg is jelent a témáról.

Tehát maradjunk a címnél: 1956 - ha úgy tetszik - mai szemmel. Ha körülnézek, látom, hogy legalább három börtöntöltelék ül köröttem. Nem tudom összeadni, hogy ez hány évet jelent, mert az életfogytiglan, önmagában nem összeadható szám.

Már 81.

És ráadásul ketten olyanok ülnek, akik még meg sem születtek, vagy csak éppen megszülettek. Nem tudom, mondhatom, hogy még meg sem születtél ’56-ban?

Nem mondhatod! Szemtanú vagyok! Négy éves voltam.

Négy éves voltál. Tehát itt valóban két másik nemzedékről van szó. Azt hiszem, hogy ezeknek a nézőpontoknak a szembesítése vagy összegezése közelebb visz a célhoz. A vita menetét a következőképpen képzelem el: mivel sok vendégünk van, összesen hatan vagyunk, ha magamat is beszámítom, arra ismét nincs lehetőség, hogy a kérdéseket szóban tegyék fel, illetve vitába szálljanak a kerekasztal résztvevőivel - holott ez is nagyon hasznos lenne. Ezét javaslom azt, hogy Köböl Anna, aki remélem, itt van a közelben, most ki fogja osztani a papírcédulákat, amelyeken a vita közben, tehát nem a vita végén, akár az első percektől kezdve kérdéseket lehet intézni. Ezeket én fogom összegezni, és én fogom felkérni vendégeinket, hogy válaszoljanak rá.

Az első kérdést magam tenném fel, és ez így hangzik: mi az oka annak, hogy a rendszerváltás után azok a pártok, amelyek 1945-ben és 1956-ban is még jelen voltak, gyakorlatilag eltűntek a politikai palettáról. A magát szociáldemokratának nevező párt azonnal, az első választások után megsemmisült, a kereszténydemokrata pártok vagy csoportok lassan morzsolódtak fel, és a Kisgazda Pártra áll az, amit állítólag Marx mondott, hogy a történelem mindent kétszer mutat be. Először, mint tragédiát, és másodszor, mint bohózatot - vagy legalábbis tragikomédiát. Tehát mi az oka annak, hogy ezek az ismert, nagymúltú és tiszteletreméltó pártok a mai magyar politikában nincsenek jelen? Talán Göncz Árpádot kérném meg, hogy válaszoljon, mint érdekelt.

Én nem tudom, hogy nagyon érdekelt vagyok-e a nagymúltú pártokban. Énnekem egyetlen egy párttal volt dolgom korábban, a Kisgazda Párttal, ott is a Teleki Pál Munkaközösséggel kezdődött. A Teleki Pál Munkaközösség nem volt politikai párt, hanem fiatal, egyetemista korú embereknek az önképzése. Én a fiatalabb, náluk öt évvel fiatalabb csoporthoz tartoztam, és így kerültem pártba, amikor a Teleki Pál Munkaközösségnek a szellemi magja betagolódott a Kisgazda Pártba, 1945 után, és Kovács Bélával, Kiss Sándorral, a Parasztszövetség vezetőivel alkotta a pártnak a tulajdonképpeni központját. Volt közöttük, aki tagja volt a Magyar Közösségnek, volt, aki nem, én speciálisan nem voltam.

Én akkor azt a megbízatást kaptam barátaimtól, hogy Kovács Bálának legyek a titkára. Meg kell mondanom, hogy nem volt gyönyörűség, mert Kovács Béla mellett titkárkodni, egyáltalában az az érzésem, hogy nem titkárnak termettem. Rossz titkár vagyok. Az, hogy az ember gondoskodjék arról, hogy megigya valaki a reggeli kávéját, és mikor nincs kedve elmenni az amerikaiakkal tárgyalni, akkor betuszkolja az autóba akarata ellenére, én énrám haragudjon - ez mind nem kellemes! Az se, amikor jelentkeznek a főispán-jelöltek, és leszedik az embernek a kezét a kilincsről és betörnek, mert ők alkalmasabb főispánok lesznek itt vagy ott, mint másutt. Úgyhogy ezzel együtt én alapjában véve a politikát akkor módfelett utáltam.

Földes György, Gönz Árpád és Márton László

Rengeteget tanultam belőle, hiszen ez a 45-től 48-ig terjedő időszak, főleg az utolsó két éves időszak, az a modern Magyarország nagy utóvédharca volt. És nekem az a benyomásom, hogy a Kisgazda Párt is a maga összetettségében a történelmi pártok, igen becsületes és nagymúltú történelmi pártok egyik legfontosabbja volt. Vezetése rendkívül megoszlott, mert tulajdonképpen - most a realitásokat nézve - volt egy része, amely azt mondta, hogy az oroszok maradnak, tehát teljesen reménytelen, tehát itt meg kell kötni a belső alkukat. A másik azt mondta, és ennek is volt némi lehetősége egészen a Fultoni beszédig, az, hogy ezek az országok ki tudnak szakadni akkor, hogyha az oroszok kivonulnak a békekötés után. Ez volt a felfogásuk. Ez is tökéletesen jogosult volt. Végső soron a másik félnek volt, a másik oldalnak volt igaza. Nem a következtetésekben, hanem abban, amit látott, a végkifejletben.

A Kisgazda Párt, az én megítélésem szerint, igen jelentékeny és jó része ezután kiment emigrációba. Aki kiment, abszolút tisztességesen képviselte a magyar érdekeket és nagyon szimpatikusan képviselte. Nem volt könnyű dolga, mert már a kinti emigráció nem fogadta rokonszenvvel, mert hazaárulóként fogadta többségében. A DP-k, (1945 után: hontalan személyek) akik kint voltak, nem tudtak beilleszkedni, a második emigrációs hullám - nem a XIX. század végiről beszélek -, az be tudott már illeszkedni, sőt, egy bizonyos politikai befolyásra is tett szert.

Itt elsősorban Nagy Ferenc jelentőségéről tudok beszélni. Nagy Ferenc az emigrációban méltó volt ahhoz az időszakhoz, amit itthon töltött. Kovács Béla szegény, ő volt a tulajdonképpeni áldozat, és ha a Kisgazda Pártnak bármi igazolása lehet, azt Kovács Béla emléke teszi, bátorságával, demokratikus voltával, mondjam idézőjelben így, Illyés kifejezésével „népi fi” voltával tökéletesen hiteles volt. Kikezdhetetlenül becsületes, kikezdhetetlenül intelligens, még jó humora is volt. Őt a kihallgatás már, azt hiszem, erősen tönkretette, és az a kilenc év, amit börtönben töltött. Utána már - ahogy én szoktam fogalmazni - egy román stílusú emberből visszajött egy gótikus stílusú ember, és azt megpróbálták állandóan szétrúgni. Mert az idegei tönkre voltak téve, nem akart engedni. 1956-ban feljött, vállalta a felelősséget. Nyugodt lelkiismerettel, de ismerve és többé-kevésbé előre látva azt, hogy mi lesz a sorsa. Utána a végén belekergették őt a saját halálába.

A Kisgazda Párt ezzel gyakorlatilag megszűnt. Amikor a Kisgazda Párt újjáalakult, olyan emberek kezdték az újraalakulást, akik azt se tudták, hogy a Kisgazda Párt micsoda, életkoruknál fogva hozzá közük nem volt. Kezdetben még a volt paraszt képviselők egy része ebben benne volt. Antall József szívügyének tekintette, hogy legyen valami, Bognár József szívügyének tekintette, hogy legyen valami - egyikük sem tekintette a másikukat szívügyének. Énnekem meglehetősen kellemetlen emlékeim voltak, egy néhány mondat, ami megmaradt 1956-ból, egy mondatom maradt meg akkor a Kisgazda Pártból. Engem megkértek, hogy menjek le Kovács Béláért, hogy beszéljek vele. Elég későn érkeztem le, ennek a viszontagságait nem érdemes elmondanom. De lényeg az, hogy mikor feljöttünk, én teherautón, éjjel - ha jól emlékszem, fél háromkor - érkeztünk. Akkor már ez 28-ika volt, teljes nyüzsgés volt. Mondtam, hogy adjatok az Istenért egy kocsit, mert két napja nem alszom, és Óbudára kell hazamennem. Volt ott egy kis óriás, valami kis elfűrészelt óriás, és azt mondta, hogy kérlek alássan, kocsit nem adhatok, mert „Szemes őfőméltóságának van szüksége rá”. Fogalmam sincs, hogy ki volt ez az „őméltósága”, de én másnap bementem, és azt mondtam a Parasztszövetségben, hogy mindent vállalok, ha akarjátok, felmosom a padlót, csak éppen a Kisgazda Pártba ne küldjetek engem összekötőnek.

Ismétlem, ez nem Kovács Béla személyére volt és szent meggyőződésem, hogy nem Antall édesapjának a személye volt, ez nem onnan született. Hanem egyszeriben ott nyüzsgött ezernyi ember, akiket a forradalom alatt nem lehetett látni.

Ennyit tudok én mondani. Most ha tovább mondanám, a további történetét már ismeritek. A Kisgazda Pártnak, az az érzésem, hogy igen komoly szerepe volt a magyar mezőgazdaság tönkretételében, a helyreállítása helyett. Hogy ki felelős ezért, hogy hagyta két kormányzat alatt megtenni - ezt nem tudom. A tulajdonképpeni indokait ennek értem, egy korábbi szemléletből, egy korábbi társadalmi szerepből indultak ki, és nem a mezőgazdaság fejlődéséből és jövőjéből. Tehát azért is mondom, hogy ezt a magatartást meg tudom érteni, csak nem helyeslem, mert a gyakorlati eredménye az, hogy a magyar mezőgazdaság ott van, ahol van. Ehhez érdemben tudok hozzászólni.

Úgyhogy ha érdekel titeket, majd utána, hogyha sor kerül rá esetleg, a kommunistákról is szólnék valamit, akikkel bajtársak voltunk, és az első nagy tapasztalatom az volt, mikor rájöttem, hogy ellenség vagyok. Csak én erről nem tudtam, de ők tudtak. Köszönöm szépen.

Mindenkihez lesz kérdésem. Most Pomogáts Bélától szeretném megkérdezni, hogy mi történt a Parasztpárttal. Nem azért kérdem tőle, mint hogyha úgy vélném személyesen lett volna köze a párthoz - ehhez túlságosan jól ismerem -, de elég sok köze volt személyesen azokhoz, akik ennek a pártnak ’56-ban a vezetői lettek. Tehát az előbb felsorolt Illyés Gyulához, Németh Lászlóhoz, Bibó Istvánhoz. A Nemzeti Parasztpárt, a nevével ellentétben, 1956-ban az értelmiség és az írók pártja volt. Talán nagyobb volt a tekintélye akkor, mint a súlya, de hát éppen ezek a nevek adtak neki súlyt. Mi történt 89-ben, Béla?

Én különben szívesen csatlakoztam volna a Parasztpárthoz 1956-ban, vagyis a Petőfi Párthoz, hiszen ez volt az Írószövetségnek a pártja. És Illyéstől Bibóig valóban olyan személyiségek alkották ennek a pártnak a vezető gárdáját, akire az ember csak felnézhetett. De mielőtt válaszolnék a Laci kérdésére, valamit el szeretnék mondani, úgy általában ezekkel a 45-ös pártokkal, illetve 45-ös pártok 89 utáni helyzetével.

Miért? Ez volt a kérdés eredetileg, hogy ezek miért nem kaphattak történelmi szerepet. Azt hiszem, hogy először is azért nem kaphattak történelmi szerepet, mert részben idejétmúltak voltak, sokszor le is járatták magukat a Rákosi korszakban. Tehát például a Kisgazda Párt, mint egy társutas szervezet, ami legalábbis papíron létezett az ötvenes években is, de a vezetői vagy elmenekültek, vagy börtönbe kerültek - tehát az igazi vezetői. Ez a párt kissé lejáratta magát már ’56 előtt.

A Szociáldemokrata Pártot sikeresen szétverték, a Parasztpárt élt még, tulajdonképpen az irodalmi életen belül. Tehát a harmadik utas népi irodalom mozgalmában és eszmeiségében valójában élt még a Parasztpárt. De ezek a pártok már nem voltak azok a pártok, amelyek mondjuk 45 után vagy 45 előtt voltak. Tehát ez volt szerintem az első ok.

A másik ok az volt, hogy ezeknek a pártoknak a posszibilis vezető értelmiségijei már 89 körül más pártokban, az újabb pártokban szerepeltek. Tehát akiből, mondjuk, lehetett volna egy szociáldemokrata vezető, az az SZDSZ-ben vállalt szerepet. Akiből lehetett volna kisgazda párti vagy parasztpárti vezető, az az MDF-ben vállalt szerepet. Tehát egyszerűen nem maradt „káderanyaguk” - hogy ilyen klasszikus óvilágbeli kifejezéssel éljek.

Volt egy harmadik ok is, és ezt félve említem meg, de azért beszélek róla, mert éppen a múlt héten olvastam a Magyar Nemzetben Hankiss Ágnesnek egy nagyon csinos kis összesküvés-elméletét, ami arra vonatkozott, hogy itt az MSZMP-nek a vezető gárdája az utolsó pillanatokban a korábbi titkosszolgálati ügynökök átállításával, felfrissítésével, a gárda kiegészítésével, stb. egy új hadoszlopot hozott lére. Nem tudom, hogy olvasta-e valaki? A Magyar Nemzetet újabban magunkfajta emberek nem szívesen olvassák. Én se olvasom mindig, de ez véletlenül a kezembe került. Tehát hogy volt egy ilyen összeesküvés, egy ilyen titkosszolgálati bolseviki összeesküvés, ami rá akarta tenni a kezét a pártokra, a 89 utáni pártokra. Hankiss Ágnes ebből nagyon messzire jutó következtetéseket von le. Ő azt írja valójában, hogy itten az idei választásokat is ez az összeesküvés-elmélet magyarázhatja meg. Ezt én elég buta dolognak tartom - bár egy hölgyről nem szívesen állítok ilyesmit.

Földes György, Gönz Árpád és Márton László

De az tény, hogy már 89-ben beszéltek összeesküvés-elméletről, akkor kiszivárogtak olyan információk, hogy az MSZMP - nem tudom, hogy hívták ezt az osztályt… A Pártközpontnak volt egy ÁHV-s osztálya, ami belbiztonsággal meg egyebekkel foglalkozott. Tehát hogy ez az osztály készített egy akciótervet arra, hogy hogyan kellene a 45-ös felújuló koalíciós pártokat szaturálni. És nagyon sokan ezzel magyarázták azt, hogy a Szociáldemokrata Pártot sikerült tönkretenni. Nem szeretnék neveket említeni, de tragikus és komikus emlékeim, élményeim vannak arról, amikor a Szociáldemokrata Pártnak az a bizonyos vezetése egy bizonyos „Anna” körül összegyűlt.

Ugyanezt mondták a Kisgazda Pártról is, ahol volt egy kiváló politikus egyéniségünk, akiből akár államfő is lehetett volna, és akinek a történelmi meg személyi hátteréről ugyancsak elég furcsa hírek szivárogtak szét az országban. Tehát éppenséggel lehetett valami alapja ennek az összeesküvés-elméletnek, ha nem is abban a radikális és mindenre kiterjedő formában, amiről a Magyar Nemzetben Hankiss Ágnes beszélt, mert ha Hankiss Ágnesnek igaza van, akkor itt tízmillió kommunista összeesküvő dolgozik ebben az országban a magyar demokrácia aláásásán. Vagy mondjuk Orbán Viktor kormányának az aláásásán.

A Parasztpárt - ez lett volna a közelebbi kérdés. A Parasztpártnak óriási szerepe volt ’56-ban, 45 és 47 között ez inkább egy értelmiségi párt volt. Nagyon kevés olyan vidéki hely volt, ahol a paraszti szavazóbázis nem a Kisgazda Pártot, hanem a Parasztpártot választotta. Inkább egy értelmiség párt volt, ’56-ban pedig kifejezetten az írók pártja volt. Végig kell nézni azt a bizonyos intézőbizottságot, amit a Vajdahunyad várában megválasztottak. Itt jóformán csak írókat - talán a Farkas Ferenc kivételével - csak írókat választottak meg, ez az írók pártja volt. Aztán ennek a pártnak a szelleme és a káderállománya az valójában az Írószövetségben és az irodalmi életben tevékenykedett tovább.

Azért nem lehetett szerintem a Parasztpártból pártot, komoly politikai pártot csinálni 89 után, mert az öregek már nem igazán léteztek, a klasszikus, karizmatikus vezetők már nem voltak sehol, többnyire az életben sem voltak. Azok a fiatalemberek, akik a Parasztpártot megcsinálhatták volna, azok ott voltak Lakitelken, és az MDF-ben gyülekeztek. Azért is fontos itt még tenni egy kitérőt, hogy elmondhassam, hogy akkor én is ott voltam 87-ben Lakitelken - MDF-alapító volnék, bármennyire is furcsán hangzik ez azóta - és akkor ez, 87-ben, 87 szeptemberében azok, akik Lakitelken összegyűltek és létrehozták az MDF-et, a magyar politikai palettán baloldalon helyezték el magukat. Tehát akkor az MDF-nek egy baloldali identitása volt, éppen a Parasztpárti hagyományoknak megfelelően. És erre rakódott rá, vagy ezt váltotta föl bizonyos értelemben az az idő, amikor Antall József átvette az MDF-et, és akkor az MDF-nek egy ilyen keresztény-liberális, a jobbközép felé forduló identitása támad. Később pedig az MDF bizonyos körei eléggé elmentek szélsőjobbra. Antall Józsefről mondták azt, hogy egy jobbközép politikusnak van egy szélsőjobb pártja. Ez egy elég furcsa helyzet volt, de azt hiszem, hogy aki végignézi azokat a névsorokat, amelyek jelezték a helyzetet, még mondjuk Csurka Istvánnak a kizárása vagy kiutasítása előtt, az sok olyan nevet talál, akikről azóta kiderült, hogy nem kifejezetten a keresztény liberalizmusnak az eszmekörében találhatók. Talán ennyit.

Ha ezek a falak beszélni tudnának, bizonyos vonatkozásaira választ tudnának adni a Márton Laci által föltett kérdésnek. Tudniillik épp a konferencia előtt a lenti koszorúzáson említettem, hogy 88-ban is tartottunk itt vitasorozatot. Éspedig a többpártrendszerről. Azok után, hogy Grósz Károly kijelentette, hogy Magyarországon az egypártrendszer történelmileg kialakult intézmény. Ezzel ő egyszer s mindenkorra el akarta intézni a kérdést.

De valahogy aztán magas szintű összeesküvők, éppen Hankiss Ágnes férjének megbízást adtak, hogy egy tévéfilm sorozatot készítsen, és egy nagyon látogatott vitasorozat indult, történész kollégánk vezetésével. Ravasz Károly itt ül, egyike volt a törzstagoknak és felszólalóknak. Igenis, akkor még az volt a közvélekedés, hogy elsősorban a két történelmi párt, a Kisgazda Párt és a Szociáldemokrata Párt esélyes arra, hogy ismét nagy pártként jelenjen meg a színen egy várt fordulat esetén. A Kisgazda Párt sorsáról Göncz Árpád és részben már Pomogáts Béla is beszélt.

Ami a Szociáldemokrata Pártot illeti, én utálom, szívből utálom az összeesküvés-elméleteket, de itt azért azt mondanám, hogy - mondjuk - Horn Gyulát meg lehetne kérdezni, hogy miként is intézte el módszeresen az új magyar Szociáldemokrata Pártot.

Lehet, hogy nem mondaná meg!

Ördögöd van. De nem kétséges, hogy a Horn Gyula-vezette MSZP-nek elemi érdeke volt, hogy a Szocialista Internacionáléba ne egy szociáldemokrata párt kerüljön be, hanem az MSZP. Ezt meg lehet érteni, nem ismerem nagyon belülről ennek a folyamatnak a részleteit, de hát nem volna olyan nagyon nehéz fölbontani, elemeire bontani.

Tény, hogy olyan várakozások voltak, hogy az előbb említett „Anna” keresztnevű elnöknő egyszer összehívott néhányunkat, baloldali értelmiségieket, hogy legyünk afféle tanácsadó testülete, intellektuális tanácsadó testülete ennek a pártnak. Kérdeztük - ez az első választások előtt volt néhány héttel -, hogy mégis mire számít. Azt mondta: természetesen megnyerjük a választást! Ezt olyan természetese fölénnyel jelentette ki, hogy nem hittük el neki. Egyszóval: nem tudom.

Valóban el lehetne gondolkozni azon, hogy mennyi volt ebben a folyamatban a mélyebb szükségszerűség. Hiszen Csehországban például ki tudott alakulni egy jelentős Szociáldemokrata Párt, amely kormányon is van. Nem hiszem, hogy a magyar szociáldemokrácia eleve alkalmatlan lett volna egy hasonló szerepre. Azt hiszem, hogy itt a személyes körülményeknek legalább olyan fontos funkciójuk volt, mint egyébként a történelmi kopásnak és a történelmi helyzet megváltozásának.

Göncz Árpádnak adnám át a szót, aki még a Parasztpártról kíván szólni, és utána Földes Györgynek tennék föl egy kérdést, ami a következő - hagyok időt, hogy átgondolja - 1989-ben az MSZP akár akarta, akár nem, utódpártként indult, és ennek a súlyát cipelte magával. Nyilván tudta azt, hogy utódpárt nem akar lenni, de hogy pontosan mi akar lenni, nem tudta. Vagy legalábbis kívülről úgy nézett ki, hogy nem tudja. El tudná-e mondani néhány szóban, hogy mi történt. Hogy találta és mennyi idő alatt találta meg az MSZP a saját identitását, vagy öndefinícióját?

Bocsássatok meg, nem vagyok hiteles hely, hogy a Parasztpártnak a történetéről beszéljek, de egy 1956-os vonatkozását szeretném megmondani. Mégpedig talán a legfontosabbat.

Mikor a Nagy Imre-kormány átalakult, akkor a pártok delegáltjai részt vettek benne. A Kisgazda Párt delegáltjaként Kovács Béla, a Parasztpárt delegáltjaként Bibó István. Bibó István bent volt a Parlamentben, Bibó István emlékezetes művét ott írta meg, amelyik - megítélésem szerint - a forradalom nem létező ideológiájának és politikai elképzeléseinek a formába öntése volt. Olyasmi, amit akkor legalább a magyar társadalom 95 százaléka megismert, magáénak tartotta. Ez egy nagyon fontos megnyilatkozás volt, Bibó az életét veszélyeztetve csinálta ezt a Parlament épületében.

Utána jött egy érdekes kezdeményezés. Egy felajánlás az indiaiak részéről, hogy közvetítenek. Itt akkor volt egy magyar ügyvivő, Rahmannak hívták -a nagykövet, KPS Menon, az Moszkvában élt, mert oroszországi nagykövet volt -, ő követségi titkári rangban dolgozott itt. Az a furcsa dolog történt, hogy az ő felajánlásuk alapján, aminek alapján a magyarországi politikai erők szinte teljes egészében aláírtak először egy felkérést, amelyikben az indiaiaknak a közbenjárását kérték az oroszoknál. A másik: KPS Menon érkeztére elkészítettek egy szöveget, amelyik megint az eredeti Bibó-mű alapján, Bibó és Farkas Ferenc működésével készült el, és talán a legérdekesebb dokumentuma a közvetlenül a forradalom utáni időszakoknak. Ma már naivnak tűnő elképzeléseket tartalmaz, de abban nekem az az érzésem, hogy valami realitása volt, mert egy európai, nyilvánvaló, Nehru számára nem volt érdektelen az, hogy egy világjelentőségű viszályban, európai viszályban morális nagyhatalomként állást foglalhat, vagy pedig tehet valami pozitív lépést India.

Ennek az egésznek a szervezése, lebonyolítása mindenek előtt Bibó és Farkas Ferenc kezében volt, tehát a Parasztpártnak döntő szerepe volt, az aláírása, valamennyi pártnak, az Értelmiség Forradalmi Tanácsának, az Írószövetségnek, a Központi Munkástanácsnak az aláírása, a Zenészek Szövetségének az aláírása - mindenki szerepelt ezen. Ezt át is vették. Először ellenőrizték a hitelességét… Abban az iratanyagban, amit én indiai látogatásomon kaptam, abban ezeknek a szövege benne van. Úgyhogy forrásként szolgál.

Ez egy érdekes, ma már naivnak minősíthető kezdeményezés volt. Bíróság előtt vádként két embernek a rovásán volt: Bibó Istvánén és az enyémén, a perünknek a harmadik része, őt már más miatt ítélték el. Ez volt az „életfogytunk”-nak az oka. Meg kell mondanom, hogy ennek köszönhettük mi azt, hogy életfogytot kaptunk és nem kötelet, amit feltehetőleg körülbelül az összeköttetés vagy befolyásrendszer az utolsó percben dönthetett el. Mert a bíró, mikor az ügyész a második legsúlyosabb ítéletet kérte, felcsattant, hogy „na de kérem!”, mire az ügyész: „megmondtam, kérem, a második legsúlyosabb ítéletet!”

Ez a kedves barátunk volt a… na, most nem jut eszembe a neve! Ilyen az ember, hogy elfelejti, ki ítélte majdnem halálra! Ugyanaz volt a tanács, csak más volt a tanácsvezető… Akkor majd fel fogjuk avatni az emléktábláját…

Szóval ezt szeretném megmondani, hogy ez volt az egyetlen. Ezután esett szét a Parasztpárt is, amelyik addig elsősorban, mondom, Bibó István és Farkas Ferenc jóvoltából a magam szerény közreműködésével még akkor létezett.

Nagyon diszkrét voltál, Elnök Úr, azt nem mondtad meg, hogy ki volt a tanács elnöke, de arra talán emlékszünk, hogy ki volt a tanács jegyzője? Borbély. Akkor most Földes Györgynek adom át a szót, és még egy kérdést hozzátennék: 89-ben az nem volt az MSZP számára egyértelmű, hogy mit kezd ’56-tal. Időközben, most már tudja, hogy mit kezdjen vele. Mi történt?

Kicsit sok kérdés együtt! Először azért egy mondatot hadd mondjak, egy bővített mondatot arról, hogy a történelmi pártok miért tűntek le a történelem színpadáról.

Én azt hiszem, azért tűntek le, mert hogy azt hitték, hogy őket igazolta a történelem. És némileg ebből következően azt is hitték, hogy ott lehet folytatni, ahol a történelem abbahagyta az ő sztorijukat. És hát nem lehetett ott folytatni, 1989-re egy más magyar társadalom élte meg a rendszerváltást, és ebből nem vonták le a következtetéseket. Itt nem azon van önmagában a hangsúly, hogy nem vonták le a következtetéseket, nem találtak megfelelő vezetőket, nem volt megfelelő értelmiségi hátterük - ez mind igaz. De az egészében mégis az is igaz, hogy ez egy más társadalom volt, nem tehettek róla, hiszen ki lettek iktatva a politikai életből. Ha okosabbak - és akkor innen jönnek azok a tényezők, amiket megemlítettünk -, akkor talán másképpen alakult volna a történetük. Ez lenne az egyik.

A második, az az összeesküvés-elmélethez mégis csak hozzá kell, hogy szóljak. Ezt már nem történészi minőségben, hanem én akkor ezeknek az ügyeknek, ha nem is ügynöki értelemben, de a közelében dolgoztam, és most könnyű lenne azt mondanom, hogy mindenért Horn Gyula a felelős. De hát ezért az első történetért még nem ő a felelős: akkor Nyers Rezső volt az MSZP elnöke, és neki voltak szociáldemokrata kapcsolatai. Én nagyon-nagyon szeretem Nyers Rezsőt, szeretném ezt itt nyilvánossá tenni, és nagyon tisztelem sok mindenért, amit ő tett, de őneki voltak itt az első szakaszban komoly lehetőségei arra, hogy ezt a problémát kezelje. Petrasovits Annáról ő már személy szerint nem tehet, szerintem. Mi azonban nagyon sokat, mint szocialisták, nagyon sokat köszönhetünk neki - ez kétségtelen tény.

Arra vonatkozóan, hogy az MSZP hogyan gondolta az 1956-ot, azért mégiscsak szeretném leszögezni, hogy még az MSZMP-nek mégiscsak volt egy Történelmi Albizottsága, amelynek nem én voltam a fő komponense, de azért a titkára mégiscsak, amely azért mégiscsak elvégezte hivatalos oldalról, akkor még egy egész más közegben, nemcsak 1956, hanem az előző négy évtizednek ma is, történészi szempontból is vitatható, de mégiscsak kritikai átértékelését. És az MSZP erre építette a maga kontinuitását, ebből a szempontból, ami nem lényegtelen.

1989 nyarán már kidolgoztuk - és ebben felelős vagyok némileg - a nemzeti megbékélés gondolatát, de nem találtunk partnerre abban a helyzetben, ami teljesen érthető volt. Ezt 1956 kapcsán akkor nem lehetett létrehozni. Hogy ma miért nem lehet létrehozni, az már egy más kérdés.

Bocsássatok meg, egy kérdést szeretnék föladni. Itt következetesen úgy beszélünk, mint hogyha egy párt abból a tényből kifolyólag, hogy a neve megmarad, ugyanaz a párt lenne. Kérdem én tisztelettel, vajon Tony Blair Munkáspártja munkáspárt? Vagy az angol Konzervatív Párt konzervatív párt, vagy Churchill pártja? Úgyhogy az az érzésem, hogy a pártok átalakulása olyan mértékben folyamatos, hogy a régi pártot számon kérni az új, ugyanolyan nevű párton nem lehet. A történelmet lehet csak számon kérni.

Át fogunk térni a vita eredeti tárgyára, most csak én annyit hadd tegyek hozzá, hogy 89-ben a Petrasovits-féle Szociáldemokrata Pártnak Nyugaton is jó híre volt, és nagyon jelentős anyagi támogatást kaptak. Én tudom például, hogy a német szociáldemokratáktól mennyit kaptak, francia szocialista vezetőktől is tudom, hogy nagy várakozással tekintettek rájuk. Mert akkor ők nem voltak hajlandók az MSZP-kártyát játszani. Erre pontosan Petrasovitsék bukása után került sor.

Nos, egy kérdést kaptam, ami viszont kitűnően összegezi azt, amiről ma este és az este hátralévő részében beszélnünk kell, és ez így hangzik: Milyen értékeket tud az ’56-os forradalom felmutatni, átadni a demokráciában felnövő nemzedékeknek? És itt az első kérdést mindjárt a demokráciában felnövő nemzedék képviselőjének tenném fel.

Úgy látszik, a legkönnyebb kérdést kaptam, rögtön az elején. Nehéz megmondani, hogy végül is ’56 mit adhat át nekünk. Én 89-et is még gyermekfejjel éltem meg, és tényleg utána növögettem fel és eszméltem. De azt, hogy ’56 mit jelent a fiataloknak, azt azért az is mutatja, hogy hány fiatal ül most itt közöttünk. Hát nem olyan sok... És hogy ez miért van így, arról már sokan és sokat beszéltek, de talán érdemes egy-két gondolatot föleleveníteni.

Úgy tűnik, hogy az a sokfajta hagyomány, ami ebben a bonyolult ’56-ban összegződött, helyesebben nem összegződött: az egymással feleselő hagyományok, és aztán az ebből fakadó különböző történészi diskurzusok annyira idegenné tették a fiataloknak az ’56-ot, hogy nehezen fogadják be. Illetve nem is tudják, hogy melyik ’56-ot fogadják be.

Földes György, Gönz Árpád és Márton László

Pont nem olyan régen beszélgettem egy ismerősömmel, és ő mondta azt, hogy nem is tudom, hogy pontosan ki a jó ’56-ban, vagy kit kell szeretnem ’56-ból. És itt nyilván nem arra gondolt, hogy a barikád egyik oldalán állókat vagy a másik oldalán állókat kell-e szeretni. Hanem hogy a forradalmárok közül melyik az a csoport, aki hozzá közel álljon, akit el kell, hogy fogadjon, aki számára bármit is jelentsen. Tehát az a baj, hogy egyelőre - hogy ez kinek a hibája, az nagy kérdés -, de inkább csak negatív dolgokat jelent ’56. Pedig egy olyan nagy pillanata a magyar történelemnek, ami jelenthetne pozitív dolgot: jelenthetné az egységet, jelenthetné a demokráciát, és a demokráciának egy alapja lehetne. De egyelőre még ez nincsen meg.

Én ennél már gorombább megfogalmazást is hallottam, például azt, hogy az ’56-os csoportok veszekedő öregurak társaságai. Béla, mi öregurak vagyunk? Mert nem szoktunk veszekedni, de öregurak vagyunk?

Igen, öreg urak vagyunk, természetesen, de amikor szidják az öregurakat, akkor nem ránk gondolnak. Valóban, én is azt hiszem, hogy ’56-nak a társadalmi elfogadottsága, vagy az imázsa a magyar társadalomban a lehető legrosszabb. Ebben nagyon sok mindennek szerepe van. Szerepe van annak, hogy volt egy sok évtizedes elhallgattatás, sok évtizedes hazugságáradat, ami agymosásként működött a társadalomban, és azokban a nemzedékekben, amelyek 89 előtt nevelődtek az iskolákban, és akiket otthon nem igazítottak el. És hadd mondjam el, hogy azért nekem az volt a tapasztalatom, hogy egy átlag magyar család nem szívesen beszélt a gyerekeinek ’56-ról, még akkor sem - sőt akkor kivált nem -, hogyha a papa vagy nagypapa, vagy valaki ült ’56 után. Tehát a hallgatásnak a bástyái vették körül ezt a történelmi élményt.

A másik dolog, ami meghatározta vagy megrontotta ’56-nak az esélyeit, maguk a politikai pártok voltak. Mindegyik politikai párt valamilyen módon ’56-ra hivatkozott, mindegyik politikai pártnak egy más ’56-ja volt, mindegyik politikai párt tagadta az ellenfeleinek vagy a társainak az ’56-os vízióját, és mindegyiki politikai párt föl akarta használni a maga napi politikai érdekei mellett ’56-nak az eszméit, vagy a történelmi emlékét. Egyáltalán magát a fogalmat.

A harmadik tényező, ami azt hiszem, hogy megrontotta az ’56-nak a társadalmi elfogadottságát és az imázsát, ezek - szomorúan mondom -, de maguk az ’56-osok voltak. Mi annak idején létrehoztuk - illetve Litván Gyuriék kezdeményezték, én csak azt a megtisztelő szerepet kaptam, hogy én is jelen lehettem és beléphettem - a Történelmi Igazságtétel Bizottságot. Göncz Árpád is ott volt, természetesen. És aztán ez a bizottság először nagyon szolid keretek között, de elég hangosan működött. Talán a legnagyobb szerepe az a bizonyos 88-as kiáltvány volt, amiben először tett hitet ’56-nak az eszméi és ’56 emlékének a felemelése mellett. A második nagy szerepe pedig maga a 89-es temetés volt.

De ezután gomba módra kezdtek el szaporodni a különféle ’56-os szervezetek. Ma már sehol nem tartunk, de ezelőtt 5-6 évvel ott tartottunk, hogy volt egy ’56-os Világszövetség, volt egy Igazi ’56-os Világszövetség, és volt egy Igazolt Igazi ’56-os világszövetség. És még millió ilyen szervezet. Én elég sok koszorúzási és egyéb ilyen ünnepségre jártam el a kilencvenes években, és magam is megborzadtam azon, mikor ilyen operett egyenruhába öltöztetett, önmaguk által altábornagynak előléptetett, konzervdobozból vágott rengeteg csillagot a gallérjukra fölvarrt urak ordítoztak ott. Valóban a nemzetőrség különböző tagozatai, az egyiknek bordó egyenruhája volt, a másiknak fekete, a harmadiknak piros-fehér-zöld - szóval valóban az embernek egy nagyon leverő és kiábrándító látvány volt ez. Nem tudom, hogy Árpád meg Gyuri hogyan élte meg ezeket az eseményeket. Amikor ezek összevesztek a koszorúzás körül.

Az egyik legszebb, ezt azért elmondom. Az egyik legszebb emlékem az, amikor volt egy Cseh Sándor nevű politikus, a Torgyánnak az ellenfele volt. És egy koszorúzás alkalmával a következőt hallottam: a Torgyán azt mondta a Cseh Sándornak, hogy hülye vagy, menj az orvoshoz. Mire a Cseh Sándor azt mondta: te pedig menj az állatorvoshoz. Ilyen színvonalon, ezen a színvonalon folytak a dolgok, és ez nem tette lehetővé azt, hogy ’56 magasztos eszményképe emelkedjék a társadalom fölé. Ebben a tekintetben 1848/49-nek sokkal könnyebb volt a dolga, mert lehet, hogy a 48-as honvédek már a millenniumra elhülyültek, de legalább nem hülyézték le egymást. Szóval módszeresen - nem módszeresen, mert nem hiszem, hogy ebben szándék volt, de minden esetre rengeteg olyan tényező volt tapasztalható, ami ’56-nak az imázsát, az emlékét, a hitelét, az értékét, a társadalmi recepcióját veszélyeztette, lehetetlenné tette és megrontotta. Itt tartunk most.

Én azt hiszem, inkább ne ezeket a vadhajtásait nézzük 1956-nak. Először is 1956 nem értékelhető a maga történelmi korszakából kivéve és megismételhetetlen. A követelései is megismételhetetlenek, az az indulat is megismételhetetlen, ami létrehozta. Gyakorlatilag kellett hozzá egy olyan diktatúra, amelyiket az ország egésze elviselhetetlennek érzett, mégpedig szinte azt merném mondani, az ország gondolkodó vagy pedig érző része, és ez pártkülönbség nélkül. Ezt nagyon ismételni szeretném, hogy pártkülönbség nélkül, mert ma nagy hajlandóság van arra, hogy ’56 résztvevői közül a korábbi párttagságukra vagy egyébre hivatkozzanak. Mert aki kommunista volt és részt vett a forradalomban, az nyilvánvalóan nem lehetett forradalmár.

Hát kezdjük úgy, hogy volt egy értelmiségi előkészítése, ami kezdődött az íróknak a magatartásával, folytatódott a Szabad Nép újságíróinak a lázadásával, folytatódott a Petőfi Körrel - mindez ideig nem volt forradalom, mindez ideig nem is álmodott senki forradalomról. Volt egy olyan ideológiai elképzelése, amelyik elsősorban a jugoszlávhoz állt közel. Ezt az idealizált gazdasági és politikai formát érezte az a gondolkodó réteg a magáénak. Nem képzelhető el a forradalom a lengyelországi események nélkül. Hogyha a Bem szobor előtt éppen aznap az újságok nem közlik azt, hogy a Varsót körülkerítő orosz csapatokat körülvették a lengyel csapatok, ami itt elég volt arra, hogy fellobbanjon minden. Lengyelországban a magyarországi események híre elég volt ahhoz, hogy egy pillanat alatt elaludjon a forradalom lángja, mert látták, hogy hova vezet.

Ha nem hangzik el az „elvtársak” aznap este, mikor 200.000 újság lángja lobogott a Parlament előtt, és nem hangzik el a Gerő-beszéd, akkor az a - és itt nyugodt lélekkel mondhatom - a proletár ifjúság, azok a fiatal munkások, akiknek nyakkendőjük nem volt, és nem engedték be őket a KISZ-rendezvényekre sem, nem fognak fegyvert.

Hogy nem volt 1956 szervezett, az mutatja azt, hogy senki se tudta, hogy a Rádió hátsó bejárata nyitva áll, tehát ki-be lehet járkálni. Tehát elöl lőttek azért, hogy bemenjenek, mikor semmi értelme nem volt, mert hátul be lehetett volna menni. Senki nem tudta, egy vezérkari tiszt volt, aki megmondhatta volna nekik, hogy a Lakihegyet érdemes elfoglalni és nem a Rádiót. Mert a Rádiónak a Parlament pincéjében is van olyan terem, ahonnan közvetítést lehet vezetni.

Eddig tehát tökéletesen, teljesen azt mondjuk, hogy részt vett benne a kommunista, vagy pedig korábban kommunista, de kiábrándult és a gyilkosságokat el nem viselő kommunista értelmiség és fiatalság. Utána döntő szerepe volt benne Budapest proletár ifjúságának, ezt nem szabad tagadni. Ők adták az életüket, legtöbbek ők voltak áldozatok, közülük végezték ki a legtöbbet. Ők viselték a változásnak a terhét, ahova elérkezett Nagy Imre és magáévá tette. És éppen úgy halt meg, konzervatív főúrként, mint ahogy meghalt annak idején 48-ban Batthyány.

A társadalmi kép eddig tiszta. Ami a parasztságot illeti: a parasztság első napjától kezdve támogatta élelemmel és mással, teljesen spontán és szervezés nélkül Budapestet. Ami köszönhető annak, hogy a termelőszövetkezetet gyűlölték, azoktól az emberektől vették el a földjüket, akik életükben először jutottak földhöz, és ezt elviselhetetlennek tartották.

Tehát benne van a munkásosztály, a fiatal munkások, benne van az értelmiség, kellett hozzá egy egészen speciális történelmi körülmény, amelyik egyik pillanatról a másikra, mondjam azt, hogy az Egyesült Államokat a szövetségesévé tette az oroszoknak, és az oroszoknak meg tudták ígérni az amerikaiak, hogy nem avatkoznak be. Kellett hozzá egy iszonyatosan ostoba Szabad Európa Rádió, amelyik nem ismerte fel a helyzetet, és az utolsó napig uszított Nagy Imre ellen. Ennek ellenére nem sikerült Nagy Imre hitelességét elvennie. Kellett hozzá egy egyetemi ifjúság, amely vállalta a kezdeményezést, és akár még a fegyveres kezdeményezést is, de hadd mondjam azt: nem harcolta végig a forradalmat, mert végigharcolni a prolik harcolták végig. És utána kellett egy olyan munkástanács-rendszer, amelyik egy természetes mozdulattal köztulajdonba vette a gyárakat, és tudta, hogy mit kezdjen velük. Oly mértékben rémítették meg ezzel a munkástanácsok a jugoszlávokat, hogy automatikusan ellene kellett fordulni a magyar forradalomnak. Mert ha nem fordulnak ellene, rajtuk is számon kérték volna ugyanezt, amit a magyarok hittek róluk.

A semlegesség követelése tökéletesen értelmét vesztette az európai csatlakozásnak az előestéjén. A korlátozott magántulajdon eszméje tökéletesen idejétmúlttá vált a globalizációval, a társadalmi egység - nem akarom azt mondani, hogy véglegesen - odavan, de pillanatnyilag úgy néz ki, nehezen állítható helyre. Ideológiailag is.

Itt nagyon kevés olyan eleme van ennek, amit egy mai fiatal meg tud érteni, vagy követhetőnek érez. Annak ellenére, hogy 48-at olyan mértékben érezte a magyar társadalom annak idején magáénak, hogy bizottmányok jöttek létre és egyik pillanatról a másikra feltámadt 1848 nyelvhasználata és szóhasználata.

Hát hol van ez ma? Nézzék meg az angolra festett Budapestet. Rossz angolsággal festett Budapestet. Úgyhogy nekem az a benyomásom, hogy az emlékét őrizzük érzelmileg. Szerencsétlen öregemberek egymást tépik azért, mert nem kaptak elegendő elismerést. A nyugdíjuk éppen hogy megvan, Istennek hála, arra már a Horn-kormány rájött, hogy legalább a meglétüket biztosítani kell. A szülőknek nincs mit mondaniuk.

Újjá fogják fogalmazni 1956-ot úgy, ahogy érthető, de nem mi fogjuk megfogalmazni. Lehet, hogy az Ötvenhatos Intézet fogja. Életem legszebb, legértelmesebb élménye. Ha nekem valamiért érdemes volt élnem: ez volt. De ha valamiért keserűséget érzek, hogy most milyen állapotban van, szétzüllötten, hazugságokkal meghalmozva, megosztó erőként, akkor azt hiszem, hogy okádnom kell. De meg kell mondanom, hogy borzasztó nehéz volt végig csinálni azt, hogy évről évre elhangzanak ünnepi beszédek, melyekre nincsen szükség 23-án, nincsen közük ’56-hoz, díszszázad van, akinek nincsen köze ’56-hoz. Leteszek egy nagy koszorút, aminek nincsen köze X-hez és Y-hoz. Utána elvonul a díszszázad előttünk, és akik viszik a koszorúkat, azok meg elmennek ide koszorúzni, oda koszorúzni, kikerülik Nagy Imrét, elsőnek mennek oda, utolsónak mennek oda, vagy egyáltalán nem mennek oda.

Érdekes, a Nagy-Budapesti Munkástanács első vezetője, Rácz nem volt kommunista. Egy karizmatikus fiatalember volt. A mögötte lévő rendkívül bölcs ember, Bali Sándor kommunista párttag volt. Az Értelmiség Forradalmi Tanácsának nagy része kommunista párttag volt, Kodály Zoltán, aki mögéjük állt, nem volt kommunista. Abban a pillanatban, hogy valaki párttag volt, vagy nem volt párttag, tökéletesen érdektelen volt. A magatartása számított. A munkástanácsok nagy része, a Nagy-Budapesti ugyanúgy, mint ahogy a velünk bizonyos mértékben szembenálló Nagy Elek-féle csepeli is. Mindegyik volt kommunistákból, vagy kirúgott kommunistákból, vagy pedig magukat kommunistának valló emberekből állt. Angyal Pistának a házán kint lobogott a vörös zászló a piros-fehér-zöld mellett. Ki a fene mondja azt, hogy rohadt kommunista volt? Aki ezt nekem mondja, azt seggberúgom.

Köszönöm szépen.

Van még elég kérdés. Hadd éljek vissza a pozíciómmal, és mondjam el, hogy mikor először kint voltam a 302-es parcellában, Pomogáts Béla vitt ki, és te koszorúztál, elnök úr, akkor felvonult a díszszázad. Nem voltam benne biztos, azért jöttek-e, hogy a koszorút tegyék oda, vagy hogy a közönséget lőjék agyon!

A következő kérdést tenném fel ’56-tal kapcsolatban, van itt néhány történész és van itt ’56-os Intézet képviselő. Az első kérdésem az lenne Litván Györgyhöz, de Földes Györgyhöz is, hogy meg lehet-e ma már írni megnyugtató módon és teljességében ’56 történetét?

És ezzel kapcsolatban a második: hogyha nem is lehet megírni, hogyha még nem is íródott meg, vajon lehetne-e az iskolában az egész fiataloknak úgy tanítani, hogy valami meg is maradjon belőle?

Én nem erről akarok beszélni. Erre egy mondatban tudok felelni: folyamatosan íródik, meg lehet írni, és ez történik az ’56-os Intézetben, vagy a Politikatörténeti Intézetben. Épp az elmúlt hónapokban jelent meg Ripp Zoltánnak, illetve Szakolczay Attilának egy-egy komoly szintézise, összefoglaló munkája ’56-ról. Nem is beszélve azokról a résztanulmányokról, amelyek folyóiratokban, az évkönyveinkben megjelennek.

De én még engedelmeddel, az előző témára kanyarodnék vissza, mert én arra készültem, és amikor azon kezdtem kicsit gondolkozni, hogy tényleg hogy is látjuk 2002-ből 1956-ot, én arra a következtetésre kellett, hogy jussak röviden összefoglalva, hogy nem a mai, de az elmúlt évek, a közelmúlt ’56-tal kapcsolatos közbeszéde az 1957-es Fehér Könyveket igazolta vissza. Ezt próbálom megmagyarázni.

Pomogáts Béla és Litván György

A fiatalok talán nem tudják, a forradalom leverése után a Kádár-kormány hozzálátott, fölállított egy szerkesztőbizottságot, és valami öt úgynevezett Fehér Könyvet adott ki 1957 januárjától kezdve, amelyek az ellenforradalom garázdálkodásáról szóltak. Illetve pontosan az ellenforradalmi erők - akkor még óvatosabban fogalmaztak - ellenforradalmi erők a magyar ’56 októberi eseményekben.

Mit tartalmaztak lényegében ezek a Fehér Könyvek? Valami tartalmi analízissel próbálkozom. Arról szóltak, hogy ami itt történt, az egy ellenforradalom volt, mindenekelőtt a munkáshatalom megdöntése volt a résztvevők célja. A korábbi rendszerek politikai restaurálása, a szocialista gazdasági rendszernek a szétverése, ehelyett a magántulajdon és a magántulajdonon alapuló kizsákmányolásnak a visszaállítása. A kulturális és személyi politikában pedig a kommunisták kiűzése a hatalomból és a funkciókból, és megfelelő kitételekkel tárgyalta egy külön kötet azt, hogy Nagy Imre és csoportja, amelyik eredetileg a kommunista pártból származott, hogyan kapitulált az ellenforradalmi erők előtt és hogyan vett részt ezeknek az ellenforradalmi céloknak a megvalósításában.

Ezeket a megállapításokat itthon és az emigrációban azok, akik a forradalom becsületét akarták védeni, elszántan és dühödten cáfolták, mondván, hogy ’56-ban szó sem volt a kapitalizmus visszaállításáról, egy antiszocialista és antiszociális rendszer restaurációjáról, és így tovább. Tehát hogy itt a szocializmusnak egy humánus, nemzeti, emberi és racionálisa változata volt a célkitűzés.

Azóta, ha megnézzük, a közbeszéd csak azt hangsúlyozza - most nem a tudományos irodalomról beszélek, a közbeszédről. Egyrészt a Pomogáts Béla által emlegetett úgynevezett veterán szervezetekről, másrészt pedig az előző kormánypártoknak ’56-tal kapcsolatos dikciójáról, a polgári forradalomnak a kizárólagos hangsúlyozásáról, és így tovább. Tulajdonképpen mindezzel büszkélkedtek. Mindezzel büszkélkedtek, beleértve a korábbi kommunista és szocialista garnitúra félreállítását, netán fegyveres és erőszakos és életveszélyes módon is. Erre is találtunk példát, az ezekkel való büszkélkedésekre.

Egyszóval tulajdonképpen átfordult az egész. Ha jobban megnézzük, tartalmilag itt nagyon közel van ezeknek a Fehér Könyveknek az állításához az, ami itten propagandában folyt, miközben természetesen a kádárista propagandát százszorosan megátkozták, és hamisnak ítélték. Természetesen nem ezeket a Fehér Könyveket akarom védeni és rehabilitálni. Más kérdés, hogy a világ máshol tart 2000 körül, sőt már 1990-ben, mint 1956-ban tartott. Azok az illúziók, amelyek a munkástanácsok működéséhez fűződtek - Varga László beszélt itt róluk igen részletesen - és amelyek egy bázis-demokrácia, és lényegében egy harmadik utas vegyes gazdaság és félig-szocialista rendszer fönntartásához fűződtek, azok természetesen megvalósíthatatlannak bizonyultak. De az egésznek a szellemisége mégis más.

Azt hiszem, hogy el kéne gondolkoznunk azon: hova jutottunk vissza? Én a konferencia első felének az eredményével valahogy nem tudtam egészen elégedett lenni. Az nem jött ki, hogy itt valóban éles ellentétek jelentkeztek, csíra formában, természetesen nem kifejlett formában. De hogy itt október legutolsó és november első napjaiban már mutatkoztak azok a főbb irányzatok, amelyeknek a témáit itt megadtuk - más kérdés, hogy a pontos címe mennyire volt cizellálva, de hát a témákat megbeszéltük -, azokkal én ma is egyetértek. Utólag is egyetértek annak ellenére, hogy például ami a konzervatív irányzatokat illeti, itt csak egy szenvedéstörténetről hallottunk ’56 előtt, ami kétségtelenül létezett. De arra lettünk volna kíváncsiak, hogy hogyan működött, mit tett a konzervatív-keresztény irányzat azokban az októberi napokban. Mikorra ébredt föl? Természetesen nem ők kezdhették a küzdelmet, mert ők - ahogy elhangzott - föld alá voltak nyomva, de hogy amikor fölébredtek, milyen irányban indultak el és meddig jutottak. És nagyon bizonytalannak éreztem annak a szélsőjobb irányzatnak a megfogalmazását is, amely természetesen párttá szerveződni nem tudott, hiszen nem volt rá ideje sem, de meggyőződésem szerint létezett, országosan létezett. Nem egyszerűen az antiszemitizmus, sporadikus antiszemita megnyilvánulásokban, hanem elsősorban a differenciálatlan antikommunizmusban, amellyel mindenkit, ha nem is akasztófára vagy lámpavasra, de kiűzésre akart ítélni. Holott - mint ahogy Árpád itt nagyon helyesen és nagyon indokoltan mondta, ennek valamennyien a tanúi voltunk - akkor ’56 harcosai és vezetői között nem számított a párttagság. Számított természetesen az a múlt, ahogyan az illető saját munkahelyén vagy a maga területén emberségesen vagy embertelenül viselkedett. Ez volt a választóvíz.

Visszatérve most a vitavezető kérdésére, mégis visszakanyarodnék annyiban a történelemhez, hogy nem tehetünk mást, mint valódi tényfeltárást, és a valódi viszonylatok, a valódi történések és folyamatok bemutatását, függetlenül attól, hogy ez legtöbbször falra hányt borsó. De talán idővel a fiatal nemzedék elolvassa ezeket, és tudomásul veszi azt, amit ma a közbeszéd nagy része nem akar tudomásul venni.

Engedtessék meg, néhány megjegyzést szeretnék fűzni ahhoz egyetértőleg, amit Litván Gyuri az előbb elmondott.

Az első megjegyzésem, hogy ahogy én emlékszem az eseményekre, és azért elég sokat foglalkoztam velük, akkor ’56-ban, a forradalom idején két magyar politikai irányzatnak volt döntő szerepe. Az egyik a Nagy Imre körül csoportosuló szocialisták voltak, a másik pedig az irodalmi világ, az Írószövetség körül csoportosuló népi írók. Tehát egy reformszocialista párt és egy népi baloldal. Ennek a reformszocialista pártnak lehet ma örököse az MSZP, ha valóban elszántan, a korábbi múltját is szüntelenül értékelve és kritikailag értékelve vállalja ezt az ’56-os reformszocialista hagyományt. A baloldali népi irányzatnak azonban ma sajnos - ez csak egy egymondatos megállapítás - nincs örököse.

A következő megjegyzésem arra vonatkozik, hogy Mindszentynek az akkori fellépését és azt a november 3-i beszédét, azt sok tekintetben lehet kárhoztatni. Azonban mondott Mindszenty egy figyelemre méltó félmondatot, ami úgy szólt, hogy „kívánjuk a magántulajdonnak a köz-érdek szerint korlátozott érvényesítését”. Egy ilyen mondatot ma csak Thürmer Gyula merne elmondani.

Szeretném, ha még egy kicsit a történelmi résszel foglalkoznánk.

Azt folytatnám, amit Göncz Árpád abbahagyott. Ő valahogy oda vezette el a dolgot, hogy ma már ’56 senkié sem. És akkor én meg azt mondom, hogy legalábbis a történész szempontjából, hogy akkor itt az idő, hogy otthagyjuk a történészeknek. Ez volna az egyik.

A másik, hogy vonjunk már egy kis párhuzamot 1989-90 utótörténetével és ’56 utótörténetével. Tehát ahogy a 89-90 szerintem e nemzet történetének egyik nyilvánvaló sikerélménye, vagy kellene, hogy legyen - és hogy ezt a különböző politikai erők különböző politikai szándékkal nem hagyták, és nem hagyják, hogy így legyen. Hiszen nem szolgálta az érdekeiket 90 után, hogy fönntartsák azt a kompromisszumot, amit akkor ez az ország és ez a társadalom kiizzadott magából, ami mégiscsak a huszadik századi rendszerváltások számtalan sorában kiemelkedik a maga módján a békés jellegével. És az is, hogy végül is egy siker koronázta, vagy teljesítette be. Nem került ugyanarra a sorsra, mint az előző rendszerváltások, semmiképpen. Akkor ugyanez működik ’56-ra, sőt, ez visszasugárzott, azt hiszem, ’56-ra.

A harmadik megjegyzésem az az lenne, hogy ha a politikai programjai, ideológiái nem nagyon aktuálisak ’56-nak, mint ahogy valljuk be őszintén, hogy nem nagyon aktuálisak, akkor mégis kire vonatkozik ez a leginkább? És itt el merném vállalni azt, hogy valahol a szocialistáknak kellene mindenképpen azokat az eszméket vállalni. Attól függetlenül, hogy ki mit mond az előítéletükre, utóéletükre és mindenre. Mert valahol a baloldali eszmerendszernek mégiscsak mindig ’56 volt, tehát ameddig nem kezdte el a saját utólétét élni a szovjet tankok közbeavatkozása után, azok az eszmék vállalhatók-e vagy nem, valamilyen módon. Tehát ehhez kell egy légkör, hogy ezt a dolgot ki lehessen dolgozni.

És végül, ha az eszmékkel és a programokkal baj van, akkor Rainer Jancsi azt a javaslatot tette, hogy legalább a morális részét vállaljuk ez 1956-nak. Nagyon nehéz erre azt mondani, hogy persze. Csak egy egész más korszakban ez nem biztos, hogy ez olyan nagyon nagy probléma, hogy ez egy valóságos vállalás a mai világban elvállalni ’56-ot morálisan.

Hanem én ott folytatnám ezt a dolgot, morálisan, most az értelmiség felé beszélek. Mert ez az értelmiség, ami itt ma van, és itt is van ebben a teremben szép számmal, az magára hagyja a politikai osztályt tevékenykedni a saját valóságos és vélt öntörvényei szerint, vagy pedig vállalja a részvételt a politikában, és nem hárítja el a dolgot. Megpróbálja-e újra és újra társadalmasítani a politikát vagy nem? Én ezt tartanám alapkérdésnek. Köszönöm szépen.

Én csak annyit fűznék hozzá, hogy amit Földes György mondott, nagyon izgalmas, hogy ’56 legyen a történészeké. Csakhogy annyi gond van, hogy arra is kéne ügyelni, hogy a történészek által megírt könyvek, cikkek eljussanak az emberekhez. A legutóbbi időkig nem tanították ’56-ot a középiskolákban. Tehát felnőtt tíz év alatt egy olyan generáció, akik nem tudnak semmit ’56-ról. És ennek a nem-tudásnak a birtokában szembesülnek a torzsalkodó öregurakkal, és akkor így nehéz meglátni azokat az értékeket ’56-ban, amikről a köztársasági elnök úr is beszélt. Tehát ez kell. Nem elég megírnunk, hanem át is kell adni azt, amit megírtunk.

A másik még, hogy valóban, szerintem a fiatalok számára is nagyon fontos ezeknek a morális kérdéseknek a megoldása, mert enélkül hiteltelenné válik ’56-nak a hagyománya az ő szemükben is.

Bocsássatok meg, én egy rettenetesen primitív következtetést vonok le 1956-ból: hogyha egy hatalom vállalkozik arra, hogy válogatás nélkül mindenkibe belerúgjon, akkor készüljön fel rá, hogy válogatás nélkül mindenki belé fog rúgni, és összeomlik. Még akkor is, hogyha van mellette, aki védelmezi. Azt hiszem, ez az alapvető története, ezt lehet finomítani, de lelkileg ez a lényeg.

Lassan befejezzük. De közben engem azzal fenyegetnek, hogy ha nem fejezzük be gyorsan, bejönnek a szovjet csapatok. A kérdés az, hogy van-e még egy negyed óránk?

A következő kérdést kaptam, és rendkívül érdekesnek tartom: Magyarország külföldi értékelése 1956 következtében alapvetően pozitíven megváltozott. De ez - legalábbis Magyarországon - nem tudatosodott. Miért?

Hát az első, megint csak két részre osztanám, az, hogy megváltozott-e Magyarország külföldi értékelése. A magam részéről annyit mondanék, hogy természetesen, jelentősen megváltozott, és van itt, akinek nálam egy kicsit több nemzetközi tapasztalata van: Göncz Árpádot kérdezném meg.

Fantasztikus mértékben! Ez döbbenetes volt, hiszen Magyarország a második világháború nemcsak katonai, de erkölcsi vesztesei közül került ki. Ezt a holocaust is tette, a szomszédainknak a magatartása tette, minden következmény erre vallott. 1956 valahol felszabadító viharként mintha egyik pillanatról a másikra festette volna át a képet. Én nagyon jól emlékszem, hogy még az elnökségem első öt-hat esztendejében hadseregparancsnokokkal találkoztam. Például a német hadseregparancsnokkal, aki 1956 hatására ment el katonának. A svájci fogadtatásunk valami hihetetlenül meleg volt. Többek között, mondjuk azt, hogy én tudtam tárgyalni bárkivel, és volt egy eleve adott erkölcsi hitelem, azt hiszem, ezt az 1956-osságomnak köszönhettem. Ez még Dél-Amerikában is érződött, és az elnökségem végére kopott el.

A másik olyan esemény, amelyik Magyarországot - talán bizonyos mértékig öntudatlanul - átvitte a morálisan helyes oldalra, az a vasfüggöny lebontása volt. Most teljesen függetlenül attól, hogy azt három vagy négy hónapos tárgyalások előzték meg, Gorbacsovval is tárgyaltak, mindenkinek - már a politikai vezetőségnek - összeszorult a gyomra attól a tudattól, hogy itt mi lesz főleg a román és a kelet-német reakció. Mikor átlépték a vasfüggönyt a másik oldalra, akkor utána riadtan figyelték, hogy nincsen visszalépés. És Magyarország 1956-tal, és azzal, hogy átlépte a vasfüggönyt és utána, még ha szeretett volna visszalépni a szíve mélyén - nem az ország, a politikai vezetés -, nem tudott visszalépni, ezzel Magyarországot legalább az évszázadunkra és morálisan átvitte Európa oldalára, és politikailag a demokráciák oldalára.

Ez ellen el lehet követni elég sok hibát, azt még mind kibírja Magyarország értékelése, mert most már a legendák síkján sokkal jobban létezik Nyugat-Európában. Egy ismeretlen történeti ’56, mint ahogy itt, ahol egymás ellen uszít embereket, és sokkal inkább megoszlásnak a forrása, mert kint viszont egységesen kapja az ember az elismerést miatta. Ennyit tudok én mondani.

Ezt kérem a névtelen magyar proli és a névtelen magyar értelmiségi és a névtelen magyar paraszt vívta ki magának. Ha valami kollektív munka és közös eredmény, akkor ez az. Kommunistákat ebben, pontosabban a korábbi kommunista pártot, Rákosit ebben egyetlen egy érdem illeti: hogyha ő nem csinálja azt, amit csinált, akkor nem jött volna létre ’56 és talán még ma is mi lettünk volna a második világháború erkölcsi vesztesei.

A kérdés Magyarország nyugati, illetve külföldi megítélésére vonatkozott. Sokat beszéltünk Nyugatról. Most Földes Györgyöt kérdezném, aki az orosz értelmiséget jobban ismeri nálunk. Oroszországban van-e egyáltalán kép ’56-ról, Magyarországról? Hogyan gondolkodnak most rólunk?

Moszkvában, levéltárakban kutattam, és kiderült, hogy az SZKP Politikai Bizottsága már 1956. december 13-án úgy gondolta, hogy levelet kell írnia a párttagoknak az anti-szovjet jelenségek miatt, ami a Szovjetunióban is eluralkodott éppen ’56 hatására. De hát sokkal többet kezdünk tudni arról, hogy belül milyen feszültségek voltak, és hányan szólaltak föl párttagok párttaggyűlésen, és mondták azt, hogy ha 1956-ért a Rákosi a felelős, akkor mi még sokkal felelősebbek vagyunk - mondták tök egyszerű párttagok. Tehát ilyen típusú anyagokat találtam az akkori időből nézve.

Most azt gondolom, hogy legyek egy kicsit aktuális, hogy Magyarország éppen készül egy olyan talán nemzeti ünnepet létrehozni, aminek nagyon problematikus viszonya lesz mindenképpen a magyar-orosz kapcsolatokhoz, és ráveti az 1956 pozitív megítélésére utólag a negatív árnyékát. Mert nem biztos, hogy a szovjet csapatok eltávozását önmagában, miután egy nagyhatalom önként döntött, ezt kellene nekünk a magunk figyelmének a középpontjába állítani, mert hogy ez nem csatlakozik egy szabadságharchoz, mint ahogy ez 1956-ban történt.

Amúgy meg azt tudom mondani, hogy ott a történészek nagyüzemben dolgoznak, és a politika egy sajátos viszonyát figyelhetjük ott meg. Hogy tudniillik ott egyszerre van a vörös csillag, a pravoszláv kereszt és minden. És minden, amit az a nemzet sikerélménynek próbál tartani, így mindenkit, próbálják elfogadni azt a tényt, hogy egy történetük van. Annak sok olvasata van, de egy története van.

Én ezt látnám a magunk számára is egy lehetséges ars poeticának. Hogy persze, vannak különböző ideológiai megközelítések, de van egy történészi szakmai becsület, és van egy tudat, hogy ennek a nemzetnek egy története van. Ez egy sokszínű nemzet, de a története egy.

Volt szerencsém nemrégen Németországban egy hosszabb időt tölteni, és kezembe kerültek német középiskolai tankönyvek, történelem tankönyvek. És azokban szerepel ’56 önálló leckeként. Tehát a magyar tankönyvekben nem szerepel, Németországban igen. Elég furcsa. És ez az utolsó esemény, amit Magyarországról külön megemlítenek. Tehát egy középiskolát végzett német állampolgárnak az utolsó képe Magyarországról, az 1956. Nemcsak az a fontos, hogy pozitív, hanem abszolút meghatározza az újkori vagy a legújabbkori megítélésünket Németországban. Valószínűleg ez így van a többi európai országban is.