A társaság vezetősége úgy gondolta, hogy nem jó, ha vitáink csak a fővárosra korlátozódnak, ezért úgy döntött, hogy évente többször az ország nagyobb, elsősorban egyetemi városaiban legalább egy vitát rendez. Az első ilyen alkalom a mai vita.

A távolabbi cél egy olyan szellemi pezsgés elindítása, amelyben azok is részt vesznek, akik különben a meglévő kritikai és egyesületi keretekben nem találják meg a kifejezési lehetőséget. Ez talán túl becsvágyó célnak tűnik, de mindent meg kell próbálni egy olyan országban, amely demokratikus fejlődésének kezdeti szakaszában van, és ahol a civil társadalom pontos létformái még nem alakultak ki. A Társaság elnöke Göncz Árpád, a Köztársaság korábbi elnöke, a szűkkörű vezetőségnek pedig az a feladata, hogy a viták témáit megtalálja.(…)

Az utóbbi időben e kérdésről, Magyarország hadbalépéséról, sok szó esett. Az alcím arra vall véleményem szerint, hogy nem kizárólag a hadbalépésről lesz szó, hiszen ott Teleki Pál neve is szerepel, akinek pedig, mivel már nem élt, ahhoz nem volt köze. Kicsit tehát ki kéne bővíteni ezt a címet, két kérdéskörre, melyek egyúttal etapjai a magyar történelemnek: az első a Jugoszlávia elleni magyar felvonulás, a második a Szovjetuniónak történt - nem hadüzenet, hanem szó szerint a « hadi állapot beálltának » a bejelentése.

Ha egyelőre nem akarok a mélybe ugrani, azt mondanám, hogy Teleki Pál és Bárdossy László között óriási személyi és emberi különbséget látok. Teleki egy széles látókörű, tudós ember, amellett, hogy a politikába többször bekeveredik, általában nem túl szívesen. Telekinek a világ- és Európa-felfogása, történelemfelfogása a harmincas évek elején, derekán nemzetközi élvonalbeli. Egy cikke 1931-ben a Magyar Szemlében az európai egység elkerülhetetlenségéről beszél, és ezt mindenféle történelmi, gazdasági, geopolitikai és egyéb szemponttal alapozza meg. Benne van a cikkben az is, hogy ha ezt nem sikerül belátható időn belül legalább elindítani, ha nem kezd legalább hozzá az európai államok meghatározó zöme, akkor tragédia következik Európára. Ez távolról sem jelenti, hogy Telekinek mint politikusnak ne lettek volna hendikepjei. Az egyik, ami rendkívüli módon animálja és amitől nem tud eltekinteni, az az, hogy a revízió végrehajtása nélkül, amit ő békésnek képzel el, elképzelhetetlennek tartja ezt a bizonyos európai egységet is. Azt gondolja, hogy a békeszerződéseket minden területen revideálni kell ; nemcsak a magyar területi kérdésre gondol, hanem egy sor egyébre, a német kérdésre és másokra, amelyek kiigazítása nélkül lehetetlen egy békés Európát teremteni. Természetesen mindez Hitler megjelenése előtt van, és nem kérhetjük számon tőle, hogy nem tudta, hogy két év múlva Németország szekere rúdja már egészen másfelé áll, és ezt az ideát jó időre leveszi napirendről. Nemcsak a békés és egységes Európát, hanem a békés és egységes Európán belül a revízió kérdését – nem merem mondani, hogy örökre, de egy évszázadra biztosan levette Hitler a napirendről.

Amikor Teleki másodszor szerepet vállal a politikai élvonalban, a legfőbb ambíciója tulajdonképpen az, hogy egyfelől ezeket az általa jogosnak vélt revíziós törekvéseket megvalósítsa, de békésen valósítsa meg, hogy ne kerüljön szembe a világ többi részével. Jól tudja, hogy ez német segítség nélkül akkor már nem megy, ezt el is vállalja. Ami az ő saját politikai teljesítménye, az az erdélyi kérdés, a második bécsi döntés – az első, ami ugyan az ő kormányzata alatt van, Kárpátalja visszatérése, Magyarországnak úgyszólván az ölébe hullt. Ám a dilemma továbbra is fennmarad, hogy a revízióért tenni kell, de ugyanakkor Teleki – ebben biztos vagyok, és remélem, hogy Csicsery-Rónay István talán meg fog ebben erősíteni – 1941-ben már semmiképpen nem hisz a német győzelemben. Tehát még fontosabb a szemében az, hogy Magyarország kívül maradjon a leendő háborún. Végeredményben ez az erkölcsi probléma kergeti a halálba.

Ezzel egy vázlatos Teleki képet próbáltam felrajzolni, amihez képest az én szememben Bárdossy László nagyszerű szakember és nem több. Teleki öngyilkossága nélkül Bárdossy szerintem soha nem lett volna Magyarország miniszterelnöke. Nem volt benne a képben, nem politizált, soha nem volt képviselő, nem voltak politikai körei, barátai persze voltak, hiszen külügyminiszter volt – de nincs politikai bázisa sem. Ráadásul soha nem tartozott Horthy Miklós köréhez sem, tehát azt a biztonságot sem érezheti a háta mögött, melyet a kormányzó támogatása egyik másik magyar miniszterelnöknek, korábban és később, majd Kállaynak, nyújtott. Õ a politikába becsöppent ember. Miért húzzák gyorsan elő ? Mert rettenetesen kritikus helyzet van Magyarországon, amiben dönteni kell, és ami miatt az ország napokig sem maradhat miniszterelnök nélkül. Telekit még el sem temetik, amikor Bárdossy már megkapja a kinevezést, és egy ilyen a politikában ingó-bingó és tapasztalatlan ember néz szembe a viharral, akit azután szerintem egy erős férfi, a magyar vezérkar főnöke, Werth Henrik nyomás alá helyez és manipulál. Ezzel indul be a következő menet.

Teljesen egyetértek azzal, amit Ormos Mária mondott. Az én problémám a címmel inkább a « kényszerpálya », ez divatos szó manapság. Azt hiszem, más síkról kell megközelíteni a dolgot. Kényszerpálya azáltal volt, hogy tőlünk nyugatra volt egy imperialista nagyhatalom, amelyiknek csak ideig-óráig lehetett ellenállni, persze minél tovább, annál jobb volt, de végső fokon az egész közép-európai térséget elözönlötte. Majd jött a háború, melynek kapcsán a keleti imperializmus szorította ki a németet és özönlötte el ezt a tájat, de szintén nem egyszerre és nem determinisztikusan végleg. Ez volt a kényszerpálya. De ezen belül a népek és egyének viselkedésének semmi köze a kényszerhez nem volt.

A lengyelek népi erényeiknek megfelelően teljes hadsereggel álltak ki szembe, elvéreztek, és utána vállalták azt a szörnyűséget, amit a német megszállás jelentett. A csehek, akik nem szívesen harcolnak, még ha az egyik legjobb seregük van is Európában, ami a Szudéta-válság idején még megvolt, elfogadták a német protektorátust, termeltek a német hadigépezetnek, és « megúszták » a háborút, mert emberveszteségük szinte nem volt. A románok lehetőleg a győztesek mellé álltak, amikor a németek győztek, ők voltak a második legnagyobb hadsereg, amely a Szovjetunió ellen harcolt, és amikor fordult a kocka, akkor ők voltak a negyedik legnagyobb hadsereg, amely a németek ellen harcolt. Az eredmény az, hogy a nagy kényszert, amit a szovjet megszállás jelentett, nem tudták elkerülni, de elkerülték pl. azt, hogy hadszíntérré váljanak, és visszaszerezték maguknak Észak-Erdélyt. A szerbek, megint a népi tulajdonságaiknak megfelelően az öngyilkos hősiességet választották, amivel majdnem mindket is magukkal rántottak, erről majd még érdemes beszélni. A szlovákok és a horvátok a legegyszerűbbet választották, azonnal hű csatlósaivá váltak a németeknek, majd abban a szerencsében részesültek, hogy a szlovákok Csehszlovákia részeként győztesek lettek a nyugati oldalon, és a horvátok Titó Jugoszláviájában mégis kvázi győztesként kerültek ki. A mi esetünkben megint a nemzeti tulajdonságok voltak meghatározóak, és ez volt az, ami Teleki semlegességi politikájának két éven át a támaszát adta. Persze ehhez hozzájárult az, hogy a németektől revíziót remélő, sőt elnyerő Magyarország tanúja kellett hogy legyen annak, hogy legnagyobb történelmi barátját, a lengyeleket lerohanják a németek, és hogy a gonoszt képviselő Szovjetunióval szövetkezik Németország. Ez a németbarátságot nagy mértékben csökkentette, és lehetővé tette a Teleki politikát. Az is tény, hogy Magyarország volt az utolsó ország, melyet a német özön elöntött. Tehát láthatjuk, hogy a kényszerpálya ezen a téren semmit sem jelent. A népek jelleme és történelmi hagyományai egészen különbözők, és aszerint cselekszenek a súlyos órákban. De ez csak az egyik szempont, a másik az, hogy a politikát egyének is eldöntik, és láthatjuk, hogy Benes politikája mit eredményezett. Az, hogy egyedül Magyarországon volt egy olyan formátumú államférfi, mint Teleki, akinek sikerült két éven keresztül a kvázi semlegességet fenntartani, egyedülálló volt az akkori Közép-Európában. Amit Bárdossyról hallottunk, az is tökéletesen igaz, vagyis hogy ő nem volt alkalmas erre a feladatra. Horthyról még nem beszéltünk. Érdemes megjegyezni, hogy ő Telekivel, Kányával, Keresztes-Fischerrel együtt elejétől fogva a tengeri hatalmak győzelmét látta biztosnak. Horthynál ez azért is természetes, mert az osztrák-magyar flotta parancsnoka volt. De ettől függetlenül is ebben a légkörben élt és nagyon sokszor állt ki Hitlerrel szemben is a magyar függetlenség érdekében, de sokszor sajnos.. Legalább két ilyen eset van, éppen 41 április és 41 június, mikor nem, amikor más szempontok, először félmillió magyar visszatérése, másodszor a legnagyobb ellenség, a bolsevizmus elleni háború… Horthy miniszterelnöki kinevezésével kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy sok hibája volt, és e két esetben nem is lehet eltitkolni, de az is tény, hogy volt érzéke ahhoz, hogy mindig a legalkalmasabb vezetőt nevezze ki miniszterelnöknek, persze a többségi pártból, talán Gömbös kivételével. Imrédy ugyan később németbarát lett, de amikor kinevezte, nagyon is angolbarát volt

Inkább azt hitték hogy az volt.

De nagyon sokan hitték, mi is. Amikor Bárdossyra került a sor, nem lehetett más megoldást találni, és itt Bárdossy « védelmére » fel kell hoznunk, hogy az elején teljesen a Teleki féle politikát képviselte, sőt folytatta is. Nem lehetett látni, hogy 180°-ot fog egyszerre megfordulni, teljesen politikai alap nélkül, de sajnos ez történt. A kényszerpálya ellen szól az is, hogy rengeteg véletlenen is múlik az ilyesmi. Későbbi kor, de hadd jegyezzem meg, hogy ki gondolt arra, hogy lesz magyar forradalom és egyszerre tör be a világpolitikába a szuezi válsággal ? A szerb lázadásnak se kellett volna talán megtörténnie, még ha a népi tulajdonságaikból következett is, ami teljesen megváltoztatta volna a politikát, mert Hitler Jugoszláviát és Magyarországot egymáshoz közelítette, de azután, hogy a németek ellen szövetkeztek. A legfurcsább eset volt a jugoszláv magyar örök barátsági szerződés, mert egyszerre szolgálta a két nép függetlenségi érdekét és a német érdeket. Ez utóbbi akkor az volt, hogy a készülő szovjet háborúval egyidejűleg itt egy békés terület termeljen többet mint eddig Németországnak. Annyira nem akarták ezt megzavarni, hogy a Pester Lloyd írta akkor, hogy szó sincs német-magyar katonai szerződésről, a németek mindenáron elkerülnék ezt, mert nem akarják a többi közép-európai országot alarmírozni.

Tehát a kényszerpálya ellen szólnak a népi jellemek, a szereplők erkölcsi nagysága, politikai képességei, és még egy csomó véletlen. Azt is ki kell emelni, hogy a kényszerpályáról mi mindig arra gondolunk, beledöntött minket egy súlyos válságba és megszállásba, pusztulásba stb. Arra nem gondolunk, hogy ez egy másodlagos dolog, és hogy az ellenállás, például a lengyeleké a németekkel szemben a lengyeleknek szörnyű pusztulást okozott, de ugyanakkor az öntudatukat, önbizalmukat sőt a jövőbe vetett hitüket erősítette. Ezt írtam le a naplómba, hogy a német követeléseket minden erővel vissza kell utasítani, amíg Teleki volt, ez a bizalom meg is volt, inkább végezzenek ki százszor száz túszt, mint hogy ugyanannyi magyar katona haljon meg a mi saját beleegyezésünkkel a fronton. Tehát erkölcsileg a kényszerpálya járhat pozitív eredménnyel, és a nemzet önbizalmát és hitét erősíti, még ha bizonyos fokig gyengíti is anyagilag és emberanyagban és egyéb, a megszállással kapcsolatos dolgokban. A két politikus között ez egy meghatározó különbség. Amíg Horthy vacillált, és kétszer is rosszul döntött, Teleki kiállt és vállalta a személyes áldozatot egy erkölcsi alaptétel érdekében, ezzel a magyar öntudatot, önbizalmat megmentette, míg Bárdossy – függetlenül attól, volt-e időleges előnye a beavatkozásnak… Én akkor kint voltam a fronton, és nem tudtam mást mondani a katonáimnak, mint hogy arra gondoljunk, hogy ezzel a magyar függetlenség egy kicsit tovább fenn tud maradni. De tudtam, hogy ez egy szörnyű áldozat erkölcsileg, és sajnos az is volt.

Szeretném megmagyarázni, miért választottuk mégis ezt a címet, és miért érdemes mégis ezzel a kategóriával érvelni. Nézzük meg a vitát, mely jelenleg Bárdossy körül zajlik. Én azt szoktam mondani, és egyetértek a professzorasszonnyal, hogy Bárdossy önmagában nem érdekes. Akkora különbség van Teleki és közte, hogy igazából Bárdossyról könyvet sem lenne érdemes írni… de van Bárdossy jelenség. Amikor komoly emberek komoly hatású munkákban azt írják: sic fata volunt, így akarta a végzet, és elmennek keresgélni Bárdossy sírját – megjegyzem, amikor a MIÉP a koszorút elhelyezte, egy olyan síremlék elé tette le, ahol Bárdossy László nincs elhelyezve…Legújabban sikerült kinyomoztatni, hogy az özvegy, aki egyébként 46 elején amikor a férjét kivégezték, öngyilkosságot akart elkövetni, de életben maradt, a Petőházi cukorgyárosnak volt a leánya, és az ötvenes évek elején átvitte Bárdossy László földi maradványait a családi sírboltba. Nem tudjuk, hogy biztosan ott van-e, de minden jel szerint a szombathelyi Szent Márton temetőben nincsen, tehát jelképes gesztusa volt ez a MIÉP-nek.

Akik úgy vélekednek, hogy a végzet ujja működött itt, azok Bárdossy Lászlóban nagy nemzeti hőst láttak, akit vétlenül ért a szörnyű végzet. Politikai cselekedetekért ezt már rég tudjuk, nem jó senkit a halálba küldeni. A másik oldal szerint Bárdossy a II Világháború legsötétebb figurája volt. Két szélsőség vitatkozik egymással, és úgy lehet megmutatni a kettő között az igazságot, ha számba vesszük… Csicsery-Rónay István szavai az egyéni felelősségről igen érdekesek, volt meghatározottság – én és több kollégám ezt valljuk, ez elkezdődött valahol Trianonnnal, illetve korábban - …Itt is érdemes elgondolkodni azon, hogy ma már meglehetősen rangos szellemi gondolkodó hírdeti azt, hogy Trianon a vak végzet, illetve a pillanatnyi ötletek teremtménye, és zárójelbe teszi az eddigi történetírás sok évtizedes munkálkodását, mely bebizonyítja, hogy egyáltalán nem volt véletlen Trianon. A felelősség ellenére súlyosak voltak a meghatározottságok, melyek összefüggnek az első bécsi döntéssel, a másodikkal, és mindazzal aminek nyomán az ország eljut abba a szörnyű helyzetbe, hogy a Szovjetunióval hadiállapotba kerülünk.

Nem értek egyet azzal a szokásos beállítással, hogy Bárdossy legnagyobb felelőssége az Anglia és az USA elleni hadiállapot lett volna. Fordítva látom: a Szovjetunióval való hadiállapotban való közreműködése és szekundálása az, Horthy Miklós kormányzónak. Dombrády Lóránd ( ?) és mások kutatása is világosan jelzi, hogy a fő felelős nem Bárdossy László, hanem Horthy Miklós, ami sokáig elmaszatoltatott. Amikor rákerültünk erre a szörnyű lejtőre, akkor már Telekinek se lett volna ereje, akit én is államférfinak látok, és aki március 2-3-án úgy látta, nincs más kiút, mint az öngyilkosság és annak mementóértékű üzenete.

Akkor lehet párbeszéd a két szélsőség között - Bárdossy gazember, illetve nagy nemzeti hős volt – ha megpróbáljuk számbavenni, elővesszük a munkákat, de nem úgy, hogy gazembert látunk egy esendő emberben, aki csak rossz politikus volt és nem tudott ehhez a helyzethez felnőni.

1941-ben az a kényszer, hogy Magyarországot a nyugatról támadó nagy német imperialista tömb elsöpri, megszállja, nem állt fenn. Németország nagy súlyt fektet arra, hogy azok az országok, melyek hasznát láthatják - területi, gazdasági és egyéb hasznát - a Szovjetunió elleni háborúnak, részt vegyenek benne – a többi nem érdekli őket. Ekkor még egy négy-öt hónapos villámháborúra számítanak, egyszerűen nincs rá szükségük. A dilemma később merül fel, amikor már Hitler is tudja, hogy a villámháborúból nem lesz semmi, ekkor kezdik követelni, hogy Magyarország érdemben vegyen részt. A részvétel 1941-ben szimbolikus. Negyvenezer ember megy ki a frontra, a Kárpát Hadsereg, amely a milliós hadseregekkel összevetve semmi. Tehát ez a fajta kényszerhelyzet 1941-ben nem áll fenn. De ez nem azt jelenti, hogy a magyar politikai vezetés ne érezte volna magát kényszerhelyzetben, melyet sajátmaga teremtett azzal, hogy sorra rendre megszerezte, ami húsz éve álma volt, a területeket, és ebből nem tudott kiszabadulni. Ha igaz az, márpedig minden erre vall, hogy Horthy Hitler első szavára hajlandó a Délvidéki hadjáratban részt venni, az azért van, mert Hitler újabb ajándékot ígért. A jugoszláv ügyből a magyar vezetés azért levonhatott volna messzemenő konzekvenciákat, ugyanis a németek három dolgot ígértek: a Bánát vagy Bánság azon részét, mely Jugoszláviához tartozott, meg más területeket: nem tartották be. Azt, hogy a magyar honvédalakulatok kizárólag magyar parancsnokság alatt fognak harcolni: nem tartották be. És hogy a revíziós területeken túl nem veszik igénybe – ezt sem tartották be. Ez elég tanulságos történet lett volna a bajtársi együttműködés kezdetén.

Nem azért, hogy mentsem, hanem hogy magyarázzam a magyar szituációt, oda szeretnék visszatérni, hogy a Csicsery-Rónay István által felhozott példák, Csehszlovákia, Lengyelország és Jugoszlávia, nem voltak ebben a helyzetben. Ezeknek az országoknak a németek nem ígértek semmit. Romániának ígértek nagy területeket a Szovjetunió rovására, a finnek visszaszerezhették, amit elvesztettek, vagy annál is többet, a magyaroknak állandóan ígértek valamit. Csehszlovákiának nem volt választása, a lengyeleknek olyan jelentéktelen kis cukormadzagot, amiért nem volt érdemes megmozdulni, a jugoszlávoknak meg legfeljebb annyit, hogy visszatartják az olaszokat meg a magyarokat attól, hogy őket megtámadják. Ennyi. A mérleg serpenyőjében nem ugyanaz van, és a magyarokat ez csalja lépre. Ez teremt számukra politikai kényszerpályát. De vissza lehet kérdezni: mi a csudáért teszik a szovjet esetben ? Én nem hiszem el, hogy a bolsevizmust akarták megdönteni. Már csak azért sem, mert például 1922-ben a magyar külügyminiszter, egy erdélyi gróf, a Bánffy Miklós gróf volt, Csicserinnel találkozva felajánlotta az együttműködést Romániával. Ennyit az ideológiáról. Ha valódi politikai érdekek forognak fenn, az ideológia repül. Itt is van a pillanatnyi poliikai racionalitáson nyugvó kényszerképzet: meg kell tartani azt, amit megszereztünk. A románok a második legerősebb hadsereget küldik a frontra, a magyarok ódzkodnak és semmit sem tesznek, mi történik ? Egész Erdélyt elveszítik és még azt is visszaadja Hitler a románoknak amit már egyszer megkaptak. Annak ellenére, hogy Magyarország végigjátssza ezt a tragédiát, Hitler állandóan ezzel fenyegetődzik, és Antonescunak állandóan ezt ígéri.

(Bárdossy bejelentette a parlamentnek, nem szavazták meg)

(Tönkreteszik a volt magyar területeket, adják zálogba Mo-nak stb.)

Végül is a képviselőház foglalkozott a kérdéssel, szavazott is róla – később. A jogalapul szolgáló 1920/XVII tvc 2. Par. 2 bek. azt mondja ki, hogy a kormányzó a minisztertanács felelőssége mellett a képviselőház utólagos jóváhagyásával vezényelheti a hadsereget a határon túlra. A Kárpát csoport Horthy döntése alapján került így ki. Teleki felelőssége kizárható, hiszen nem élt, a nagy kérdés az, kié a nagyobb felelősség, Horthyé vagy Bárdossyé ? Mindjárt ott van az, hogy a Werthé ( ?). A magyar hadbalépést közvetlenül kiváltó kassai bombázás 12 és 13:20 között zajlik, erről 13:40 körül értesül Werth Henrik, illetve Bartha Károly hadügyminiszter, akik közösen azonnal, egyébként jogszerűen, nem a miniszterelnökhöz, hanem a kormányzóhoz mennek, hiszen az ügyre katonailag reagálni a kormányzónak van joga. Dombrády ( ?) Lóránd rekonstrukciója szerint két óra tájban találkoznak Horthyval. Hozzá kell tenni, hogy ők sem várják meg, hogy bármilyen vizsgálat kiderítse azt, milyen gépek bombáztak, máig tisztázatlan az ügy, hanem azonnal szovjet provokációnak tekintik az ügyet, akácsak Horthy, aki nem kér magyarázatot. Ezt követően tárgyal a kormány, szintén nem várva meg a vizsgálatokat, közben Horthy már meghozta a döntését a hadbavonulásról. A kormány tárgyalásakor Bárdossy már kényszerhelyzetben van. Nemcsak mert Horthy döntött, hanem mert kiadták a parancsot a megfelelő alakulatoknak, melyek hajnali két órára már készen vannak. Jó egy hónap múlva fogják beterjeszteni a parlament elé, és csak több hónappal később fognak dönteni. A bejelentés, amit másnap, 27-én Bárdossy tesz a képviselőházban – ez a História idei első száma fényképeiből derül ki, szemben az eddigi fényképekkel – nem teli, hanem rendkívül foghíjas képviselőház előtt történik meg.

Werth Henrikék nem tesznek jogszerűtlen lépést, amikor Horthyhoz mennek, de közismert, hogy Werth és köre már májusban júniusban több alkalommal bombázza Bárdossyt és a kormányt, hogy Magyarország önkéntesen vállaljon szerepet a Szovjetunió elleni várható hadjáratban. Bárdossyék ennek ellenállnak a legutolsó pillanatig. Azért szaporítom a részleteket, hogy bizonyítsam: nem volt ekkor igazán kényszerhelyzet a magyar kormányzat számára. A magyar kormány német felkérésre várt, és Németországban is csak a katonai köröktől tudtak nyerni valamiféle biztató lépést, Hitlertől igazából nem. Tehát amikor megtörtént a németek hadüzenet nélküli támadása a Szovjetunió ellen, Hitler levelet ír Horthyhoz, és semmit nem kér tőle, legfeljebb a magyar határok megerősítését.

Egy másik gondolatot is szeretnék felvetni. Itt beszélünk kényszerpályáról – mindig hozzá szoktuk tenni, hogy mozgástér és kényszerpálya – és van-e alternatíva ? Szóba került a személyes felelősség kérdése. Itt nem egyszerűen külső korlátok, mozgásterek befolyásolták a magyar politikusok döntéseit, hanem bennük lévő, személyükhöz kötődő mozgásterek illetve korlátok. Külső az, hogy milyen jogi lehetőségeik vannak, vagy részben ; de a személyiségi korlátok és amit Ormos Mária példákként felsorolt, ezek belsővé vált ügyek. Hozzátenném, hogy Bárdossy esetében azt is érdemes végiggondolni, hogy egy olyan diplomata, aki a huszas évek elejétől az, és 41 februárjáig nincs is tartósan Magyarországon – Angliában és Romániában van – nemcsak nem ismeri a politikai életet, és nincs bázisa, hanem gyakorlata nincs belpolitikai kérdésekben. Egyébként előny lehetne a lehetőség, hogy külpolitikai kérdésekben kell döntenie. Elvileg egy diplomata előnyös helyzetben van, de meg kell nézni, milyen belpolitikai szituációban kell ezt a döntést meghoznia, milyen parlamenti háttérrel. A kormánypárt nem áll gyakorlatilag mögötte, a pártból kiválik egy szélsőjobb felé sodródó csoport, megerősítve azt az ötven fő körüli szélsőjobboldali képviselőcsoportot, mely a legnagyobb ellenzéki törmörülés volt a 22 és 44 közötti Magyarországon.

Egyetlen dolgot hadd mondjak még, Pritz Pál vetette fel, és az egész vitának ez a központja: itt szélsőségek ütköznek egymással. Az ütköző szélsőségek nem szakmai álláspontokat tükröznek, még ha sokszor szakemberek is így közelítenek a kérdésekhez. Ezek vagy politikai indíttatású, vagy politikától független, érzelmi indíttatású megközelítések. A probléma akkor keletkezik, ha innen indul a kérdés megközelítése. Ahelyett, hogy megvizsgálnánk az összes tényeket, ki-ki úgyis más megközelítésből fogja megnézni ezeket, de legalább az indíttatás valamiféle objektív mérce alapján történjék, ne olyasmi alapján, hogy Bárdossy bűnöző volt, vagy szent volt. A történész nem tehet mást, minthogy elfelejti a szélsőségeket, és tényszerűen feltárja és végiggondolja a dolgokat.

A hadüzenet nagyon kényes dolog, és én máshogy látom, részben MacCarthney ( ?) híres skót történész alapján, aki sine ira studio tanulmányozta ezt a kérdést, és magyarul is tökéletesen tudott, ismerte a szereplőket. Amikor Kassa bombázásának híre megjött, akkor Bárdossy letiltotta a közlését, mert akkor ő még « az angyalok oldalán állt », ahogy MacCarthney írta. Ekkor jött Werth és Bartha Horthyhoz a bombázással és erre Horthy jogosan felháborodott és elrendelte a retorziót – nem a háborút. Akkor bombázták Sztanyiszlavovot. Ezután érkezett Bárdossy Horthyhoz és pár perces beszélgetés után « megegyeztek egy félreértésben ». Horthy - és végeredményben Horthyt is is érdemes meghallgatni, az emlékiratait, nem biztos, hogy mindennek az ellenkezője igaz - azt mondta, hogy fait accompli elé állították. MacCarthney szerint Bárdossy úgy értelmezte, hogy Horthy parancsot adott a háború megüzenésére. Bárdossy azt mondta, hogy ezt nem lehet így, először a kormány elé kell terjeszteni, és a kormány határozatát írja alá, azáltal lesz hadüzenet. A kormánynál viszont a Bárdossy-féle későbbi, állítólag megmásított jegyzőkönyv szerint csak Keresztes-Fischer volt ezzel szemben, de most áttanulmányoztam a periratokat, kiderült, hogy nemcsak ő, hanem Bánffy is és tulajdonképpen Radocsay és Varga is (NB neveket ellenőrizni kell) ami azt jelentette, hogy nem volt többség a kormányban, mire ő nem is szavaztatta meg a kormányt, tehát a kormánynak nem volt álláspontja.(…) Ezek után Bárdossy megírta a kommünikét és másnap közölték a lapok aláírás nélkül, hogy Magyarország hadban áll. MacCarthney szerint aznap még nem is értesítette Horthyt, aki várta, hogy jön a megszavazott kormányhatározattal, amit ő rögtön aláírt volna, és azzal a háború beállt volna. A periratokban az van, hogy felhívta telefonon a kormányzót, és közölte, hogy a kormány a hadüzenet mellett van, ami nem volt így, mert nem volt szavazás. Azt az írást, amelyben Horthy aláírja a hadüzenetet, én sehol nem láttam idézve, senki erről nem beszél. Ez a telefon a maximum, MacCarthney szerint ez sem volt. Ezt érdemes lenne kinyomozni.

Nem volt hadüzenet.

Hadiállapot, az ugyanaz.

Nem ugyanaz, ez egy szóbeli bejelentés volt.

Rendben, de eszerint a kormányzó nem írta alá és nem fogadta el. Nem mondom, hogy jobb, ha Bárdossy felelős, mintha Horthy, mindkettő egyformán felelős lehet, de a tények szempontjából érdemes lenne ezt tisztázni.

Annyit szeretnék hozzátenni a kassai históriához, hogy bárki csinálta, egy ilyen határincidens csak akkor fontos, ha ki akarom használni. Elmúlhat úgy is, hogy legfeljebb megpendíti a sajtó, kész, lezárták. De ha ki akarom használni, akkor van, és ez hivatkozás. Dönteni bármiképpen anélkül, hogy ennek a valóságtartalmáról meggyőződnék, mindenképpen felelőtlenség, és ezért mindhárom szereplőt egyformán terhelné a felelősség, ha nem lennék arról meggyőződve, hogy Werth Henrik tudta az igazat, csak nem akarta megmondani. Ami már más kérdés.

Hozzáteszem, hogy a vezérkar – és ebben az időben a Werth Henrik vezette vezérkar – szavahihetetlenségéről további iratok tanúskodnak. Kozmának két leveléből lehet tudni arról, hogy a magyar vezérkar le akar adni egy hírt arról, hogy berepültek szovjet repülők, mikor ő tudja, hogy ez nem igaz, ő abban a térségben kormányzói biztos. Még ennél is súlyosabb: a magyar vezérkar kiad egy tájékoztatót arról, hogy három szovjet gép berepült, a hősies magyar légelhárítók lelőtték őket, és a szovjet repülők ejtőernyővel kiugráltak. Kozma pontosan tudja, hogy három magyar repülőgépet szedtek le. A vezérkar szavahihetősége tehát abszolút kétséges. Az én szememben majdnem mindegy, hogy Horthyt ki verte át, Werth a miniszterelnökön keresztül, vagy közvetlenül. Mert hogy átverésről van szó, az eléggé evidens.

Csicsery-Rónay István sokat tud mondani arról, hogy milyen harcot kellett vívni Teleki politikájának belpolitikai elfogadtatásáért. Ismerjük Teleki levelét a kormányzóhoz, amelyben arról panaszkodik, hogy ebben az országban van egy második kormány, a katonák kormánya, amely önkényesen cselekszik, és hihetetlen belső, a kormányzati politikával szembefeszülő erőt jelentett. Ezzel harcolni már önmagában nagy teljesítmény volt. A felelősség kérdése: 1941 április elején az angolok, akik sötét szerepet játszottak a szerbeknek a háborúba belerángatásába, légierővel támogatják a szerbeket, és hogy beleprovokáljanak bennünket a háborúba, Siklóst, Villányt, Pécset és Szegedet is … Sokkal komolyabb légitámadások zajlanak, mint Kassa ellen, de Bárdossynak arcizma sem rándul, mert ő kitart a Teleki féle formula mellett, hogy csak akkor indul meg a honvédség a délvidéki területek elfoglalására, ha már az önálló Horvátország megszületett. Ahogyan Ormos Mária joggal mondja, ilyen felelőtlenül, ilyen könnyedén néhány bombáért egy nagyhatalommal szemben megindulni a személyes felelősség kérdését alaposan felveti. (…)

Érdekes dolog, hogy a Bárdossy per nemcsak Bárdossy ellen irányult, hanem a népbíróság illetve a mögötte álló kommunisták az egész ellenforradalmi rendszer – én használom ezt a kifejezést, mert a Horthy rendszer büszkén hangoztatta ellenforradalmi mivoltát – elítéléséhez járultak hozzá e perrel, mert Bárdossyt mint tipikus elit vezető tagot akarták bemutatni.

Most amikor felvetik Bárdossy felelősségének kérdését és teljesen rehabilitálni akarják, ugyanez van. Nemcsak Bárdossyt akarják rehabilitálni, hanem azt az egész rendszert, melyet természetesen nem a kommunisták kritikájával kell hogy illessünk, de reakciós rendszer volt, amelyet senkinek nincs joga magyar szempontból visszakívánni, osztályuralmat jelentett, ha voltak is kiváló emberei, mint Klebersberg és Keresztes-Fischer… Lényegében ez volt a hárommillió koldus országa, amit rehabilitálni szerintem nem lehet, és a Bárdossy perújrafelvétel szerintem nagyon nagy mértékben ezt célozza. Ahogyan akkor a kommunisták Bárdossyval akarták elítélni, most Bárdossyval akarják e korszakot rehabilitálni.

1945 után mindenütt rendszereket akartak elítélni, amikor akár a háborús főbűnösök, akár a kisebb nemzeti bűnösök ellen Hollandiától Franciaországon át Olaszországig perek tömegét hajtották végre. Azokat a rendszereket, amelyek vagy fasiszta, nemzetiszocialista, vagy azoknak a kiszolgáló övezetében találhatóak voltak. Ebből a szempontból Magyarország szerintem nem kivétel, mi több, elég sok adatot ismerek ahhoz, hogy azt merjem mondani: Magyarországon volt aránylag a legkevesebb, meg Ausztriában. Valószínűleg éppen a visszafogottság miatt, mert elég mélyen benne voltunk ezekben a históriákban. A hollandok, dánok, franciák messze túltettek a számonkérés szempontjából a magyar gyakorlaton. Ehhez nyilván hozzájárult a korabeli általános légkör, nem politikai légkör csupán, és nem a szövetségesek elhatározása csupán, hanem a lakosság tömegeinek a közhangulata is. Ebből a szempontból tehát tényleg rendszerítéletről is van szó.

Ezt nemcsak azért nem lehet a másik oldalára kifordítani, hogy most az egész rendszert magasztaljuk fel a rehabilitációkkal, mert szegénység volt, meg ezer más probléma, hanem többek között azért sem, és erről nem ejtettünk eddig egyetlen szót sem a Bárdossy kormány kapcsán, mert az első, valóban a nemzetiszocialista fajelméleten alapuló zsidótörvényt az ő kormányzata alatt hozták Magyarországon. Ezt sem lehet elfelejteni, és abban is erősen ludas volt, hogy az ún. hontalan zsidókból összeállítottak kb. tizenhétezer valahányszáz embernyi szerelvénytömeget, kiszállították őket, jó, nem egyenesen az SS kezébe vagy a bevetési csoportokéba, mert arról még nem tudtak, de kiszállÍtották őket a nagyvilágba, Galíciába és Ukrajnába, Kamenyev-Podolszk térségébe, hogy csináljanak, amit tudnak. Nyilvánvalóan nem a legbarátságosabb ukrán és belorusz lakosság kellős közepébe, minden gondoskodás, felszerelés, élelem, munka, egyéb nélkül. Nem lehet pontosan tudni, de tíz és tizenötezer körül volt azoknak a száma, akiket azután az ún. Eiseztgruppe C halomra lövöldözött. Ez is hozzátartozik a Bárdossy kormány történetéhez.

Igy van valóban, és nagyon lényeges azt megérteni, hogy ne próbáljunk a történelemmel politizálni, főleg ne napi politikát, hanem próbáljuk a történelmet a maga valóságában megismerni. Roppant fontos, amit Csicsery-Rónay úr elmondott, hogy ez a rendszer büszkén vállalta, hogy ellenforradalmi rendszer. 1939-ben a szegedi gondolat huszadik évfordulóját fényes ünnepségekkel ülik meg. Akkor az volt a pozitív tartalom, elítélték a forradalmak korát, annak antitézise volt. Arról sem szabad megfeledkezni, nemcsak a zsidótörvényekről, hogy a második világháború 55 millió halottat eredményezett és 45-ben természetesen keresték a felelősöket, és ebben bekövetkezett egy nagy manipuláció: miért nem Horthyt állítják bíróság elé ? Azért, mert az új Magyarország és a népbírósági per nemcsak a kommunistáknak volt a csinálmánya, tessék végignézni a listáját: minden pártnak ott van a képviselője a népbírósági ülnökök sorában. Ez az új Magyarország ítélkezése a régi fölött. Azzal a nemtelen belállítással, hogy a névtelen tisztviselőt, aki 1920-ban Horthy megválasztásakor segédtitkár, nem gründolója a rendszernek, mégis 45-ben ezért teszik felelőssé. Miért nem nyúlnak Horthyhoz ? Rákosi és Sztálin azt mondják, hogy nem szabad hozzányúlni, tudják azt, hogy Bárdossy Tiranon dísz fekete magyarjában a trianoni gondolatot nemzeti új megcsonkíttatásnak a fellépőjét képviseli, és ezért őt keményen (sicccc…)…

Ha megnézzük, az utolsó szó jogán az embereket illik hagyni beszélni, és a 96-os kiadványból (45-ben eldugták a főtárgyalási jegyzőkönyvet, nem került a levéltárba, egy Jazovszki úrnak a birtokában volt, aki átadta Antall József miniszterelnöknek, aki nem a levéltárba, hanem a Parlamenti könyvtárba helyeztette el) kiderül, hogy nem tud szabadon beszélni: « Hagyja abba, erről ne beszéljen, ha így folytatja, megvonom magától a szót… » Ugyanakkor hihetetlen gyúanyag volt ebben a beszédben, a második Trianonról, ami be fog következni, 47-ben aláírják. Horthyt azért nem vonják felelősségre, talán Ormos Mária írta le először, mert Horthy a rendszer és a magyarság szimbólumává is válik, és egy ilyen szimbólummal nem volt tanácsos úgy szembekerülni, hogy bíróság elé állítják. Nemrég került elő az az anyag, amikor 46-ban magyar kormányküldöttség Moszkvában jár, hogy próbáljanak valamit legalább az erdélyi kérdésben elérni, akkor Sztálin megmondja nekik, hogy Horthyt nem szabad bíróság elé állítani. Nem akarták az új Magyarország ügyét megterhelni azzal, hogy Horthy felett is ítéletet mondjanak, és ezáltal kerül méginkább és nemtelen módon az egész felelősség Bárdossy nyakába.

Megerősítésként egy konkrétumot, hogy mennyire nemcsak kommunista ügy volt ez a népbíróság, bár talán a másik véglet lenne össznépinek mondani. Az a Sulyok Dezső az Imrédy perben ügyészi szerepet játszik, aki a kormánypártból indul, és jut el a kisgazdákhoz, és néhány hónappal a népbírósági szerepvállalása után ő lesz az egyik célpontja a kommunista pártnak, amikor 46 márciusában követelik az ő és 19 társának kizárását a Kisgazdapártból. De ő is meggyőződéssel követelte azt, hogy ezeket az embereket felelősségre kell vonni.

Nemrég szidtak le a sajtóban azért, hogy Horthyt mentegetem, most akkor folytatom. Ellentétben néhány újabb állítással én azt gondolom, hogy Horthy Miklós antiszemita volt. Magyarország akkori politikai vezető csoportjának alig volt olyan tagja, aki ne lett volna valamilyen módon és mértékben antiszemita. Elég régen mondogatom azt is, hogy az antiszemitizmusnak azonban legalább annyi válfaja volt,mint jelenleg az antiromaságnak. Van aki a cigányok rovására viccelődik, akkor a zsidók rovására viccelődtek, de a dolog azzal megállt. (..) Akkor voltak Magyarországon emberek, akik elmentek odáig, hogy a zsidókat igenis ahogy Hitler mondja, el kell távolítani. Hogy ezen mit értettek, azt valamennyien tudjuk. De voltak köztes esetek is, és a konzervatív vezetők többsége ebbe a köztes csoportba tartozott. Nemcsak viccelődtek, de nem is akarták megölni a zsidókat. Ezt az álláspontot Szekfű Gyula alapozta meg 1922-ben megjelent munkájában. A korabeli mérvadó antiszemitizmus az ő felfogásán alapult. Az volt a lényege, hogy Magyarországon aránytalanul sok volt a zsidó bevándorló, amiről a liberális kormányok tehettek, miképpen a túl nagy kivándorlásról is egyébként, és ezek a zsidók arányszámukhoz képest túlságosan nagy mértékben szerezték meg a gazdasági vezetőpozíciókat, a médiát – akkor még csak a sajtóról volt szó – valamint a kulturális vezető helyeket. Ezt vallotta Horthy Miklós is. A kis zsidókból minél többet telepítsünk vissza, menjenek vissza oda, ahonnan jöttek, a többit pedig valahogy kényszerítsük rá, hogy engedjenek az új magyar középrétegnek, amely évtizedeken keresztül elmulasztotta, hogy megtanulja, hogy kell átváltani a dollárt pengőre és megfordítva, meg egyáltalán az üzleti életet. Tehát hátrább az agarakkal, ez volt az ő alapállása. Sok mindenki másnak is. Volt, aki elismerte, hogy a zsidók ugyanezt nagy fáradsággal, ambícióval, éjt nappallá tevő munkával és egyébbel szerezték meg, de akkor is adják lejjebb. A tragédia úgy következik be, hogy amikor van egy olyan réteg, amelyik erre hajlik, és egy másik, amely mögött ráadásul egy nagyhatalom áll, sőt 1938-tól kettő, Olaszország is, akkor ezen az úton lehet továbbmenni, anélkül, hogy komoly társadalmi ellenállás keletkezne. Elérkezünk 1944 márciusához, és itt az a pont, ahol én Horthyt bizonyos értelemben védem. A németek megszállják Magyarországot, és van néhány hónap, ami alatt a tragédia lezajlik, és Horthy kétségtelenül nem tesz semmit, ez igaz. De mit tehetett volna ? A Gestapóval a nyakában, amikor az ellenzéki pártokat német nyomásra mind felszámolják, illetve betiltják a működésüket, az ő korábbi bizalmi körének java része vagy letartóztatásban van, vagy bújkál. Kállay Miklós akiben bízott és akit támogatott előbb bújkál, azután letartóztatásban van, Bethlen István bújkál, Keresztes-Fischer és az egész társaság. A hadseregben nemigen lehetett bízni. Vagyis egyedül áll. Van egy olyan kormány, amellyel nem tud együttműködni, amely végrehajtja a dolgokat. Egy helyen volt választása, amikor Hitlerrel tárgyalt. Akkor vagy lemond, ha ezt elmulasztotta, ki kell várnia amíg lépni tud. Júniusban megpróbálja, még nem sikerül, aztán partraszállás jön, a Vörös Hadsereg előrenyomulása, felszólítások és egyebek, a német megszálló hadsereg igen leapad, és ekkor július 4-én végül is a budapesti zsidóknál meghúzza a határt. Ebben áll, hogy mentegetem, de az ő esetében is figyelembe kell venni a körülményeket. Ugyanúgy, mint amikor zsidó körökből támadják a zsidó vezetőket hogy nem tettek semmit. Rájuk ugyanez vonatkozik. Hova tudtak volna fordulni, hol találtak volna fegyvert vagy akármit ? Lehet összevetni Dániával, de – három éves tapasztalat után, nem amikor minden épp összeomlott ! Se ott se Franciaországban a megszállás után két három évig semmiféle ellenállásról nem lehet beszélni.

Ahhoz, hogy egy társadalom összeszedje magát, ez a keresztény magyarokra is vonatkozik, hogy megtaláljon valamilyen új szervezetet, ahhoz idő is kell többek között.

(…) Valahogy ezek azért idejöttek, és én Horthy felelősségét igen súlyosnak érzem, és változatlanul egyetértek a korán meghalt Ránki György vonatkozó munkáinak alapvető megállapításával, hogy hihetetlenül rossz dolog volt Horthy részéről vállalni ezt a megszállást, a nevét adta hozzá. Igy a nyugati országok Magyarországot változatlanul csatlósnak tekintik, miközben a magyar háborús gépezet, gazdaság katonaság teljes mértékben dolgozik a németek érdekében, és a zsidóság tragédiája is jelentős mértékben ezzel függ össze. Az a maréknyi ember, akikkel Eichmann idejön, ezt a nagy tömegű zsidót nem tudta volna elszállítani… Gyakorlatilag a magyar közigazgatás segítségével történnek a dolgok, és ez az amit őszintén be kell vallani, mert azért van Bárdossy-jelenség, mert a magyar társadalom ebben a kérdésben nem tud tisztán látni, nincs a két szélsőség között párbeszéd, és amíg nem valljuk be a múltat… (…)

A moderátornak nagyon jó végszót mondott Vonyó József azzal, hogy időt kell szakítanunk magunknak olyan dolgokra, ami az elmúlt évtizedekben elmaradt, amikor azt mondta Pritz Pál, hogy nem lehet mindössze érzelmi alapon végiggondolni a dolgokat, hanem egy olyan diskurzust kell magunknak teremteni, ahol korábban fel nem dolgozott problémáink feldolgozódnak. Én azt gondolom, hogy a Bibó István Közéleti Társaság épp ezt akarja. Köszönöm, hogy eljöttek, remélem, máskor is eljönnek, és támogatják a munkánkat.